Látlelet, 1998 (42. évfolyam, 1-3. szám)

1998 / 1. szám

S­zámadások-elhatározások, lezárások-újra­­kezdések időszaka, szerte a világon. Az óév búcsúztatása, s az új év köszöntése többnyire államférfiak tisztsége, nekünk - toll­­forgatóknak - pedig egy jódarabig témamegha­tározó. Érdekes kihívás egy-egy szakterület ille­tékesét faggatni: minősítse a mögötte meghúzó­dó időt és ecsetelje a jövőt. Bár valamennyien tudjuk, hogy mindez csupán a szokás hatalma. Év elején igazi mozgás az árak tekintetében ta­pasztalható, az is fölfelé. A világtörténelem nem­igen hallat arról, hogy valaha is zuhantak volna az árak, amolyan újévi ajándékként. S máris helyben vagyunk: pénz, pénz, pénz. Alfája és ómegája életünknek. T­örtént, hogy karácsony és újév között egy szűk körű baráti vacsoránál, vörös­borozgatás mellett az egészségügy került terítékre. Egy kórházi orvos hozta szóba, hogy lám isire is jó a századvégi kommu­nikációs csoda, az Internet. Nekik mi­niszteri biztost hozott a nyakukra, mert egy Amerikában élő hozzá­tartozó - aki egyébként egy ot­tani praxis asszisztense - ez­úton tiltakozott közvetlenül miniszterünknél édesanyja ápolásának körülményei miatt. Az agyvérzést ka­pott, idős, magatehetet­len és öntudatlan bete­get az adott kórház bel­gyógyászati osztályára szállították, itt látogat­ta meg őt lánya Ame­rikából­ egy röpke idő­re. És itt szerezte azo­kat a negatív tapasz­talatokat, amelyek petí­cióra késztették. A vég­kifejletet, a temetést már nem volt ideje kivárni, így az Internet útján köny­­nyített feltételezhetően in­dokolt frusztráltságán. Az asztaltársaság polé­miája nem az esetelemzés körül forgott, hiszen ahhoz egyformán kevés információval rendelkeztek valamennyien. És ahhoz nem ittak ele­get, hogy a puszta vita kedvéért szadjanak ringbe. Azt sem tudta senki, hogy abban a rövid három napban, amíg édesanyja ágyánál volt­­ mi történt és mi váltotta ki nemtetszését, de valamennyien ismerték az aktív ágyra felvett, de már illendőségből, s humánumból nem át­irányított betegellátás mechanizmusát és ápolási anomáliáinkat. (Ezt egyébként az Amerikában élő leány is ismerte, hiszen a nyolcvanas évek közepéig ő is itt élt közöttünk.) A polémia akörül zajlott, hogy “mi jár és mi nem jár alanyi jogon” a mai Magyarországon. És miért van az, hogy inkább panasz, mint meg­elégedettség uralja a közvéleményt, miközben azzal mindenki egyetért, hogy ennél több TB-t fizetni képtelenség, s a szolgáltatás körét szűkí­teni - változatlan központilag leemelt járulék mellett - vérforraló. Hogy a biztosítás reformja nélkülözhetetlen, azzal az asztaltársaság egyet­értett. De hát ezzel így volt a közelmúltban nyi­latkozó nagyobbik kormánypárt pénzügyminisz­tere is az RTL­ Klub Reflexében. A hogyanban voltak a különbségek. A prímet egy igen sikeres, kimondottan az elithez - a felső párezerhez­­ tartozó gazdasági szakember vitte, aki kétségtelen kemény mun­kával, nagy rizikóval többszáz embert foglal­koztat a mezőgazdaságban. Az is igaz, őt a pri­vatizálás a csúcson érte, azt a téeszt vezette, amelynek most a tulajdonosa. Ahhoz nem fér kétség, hogy a megváltozott viszonyok mellett fennmaradni, majd többszörösen profilt váltani, újra és újra bővíteni nem csak szerencse, hanem tudás, némi szakértelem kérdése is. De aki ért a mezőgazdaság nyelvén, annak nem jelentett me­rőben újat a forma: “azt kell termelni, amit el le­het adni - ilyen egyszerű az egész ars poetica” - ahogyan ezt ő vallja. Nos, ennek a gazdasági szakembernek rend­kívül egyszerű volt a képlete a magyar egész­ségügyről: “Azért olyan rossz, mert rendkívül sokan belepofáznak! Főleg olyanok, akik nem szeretnek és nem tudnak dolgozni. Érdekek-lob­­byk, tiltakozások és nyilatko­zatok keresztbe-ka­­sul elkenik a témát, újabban meg már éh­ségsztrájk is jön, ho­lott: elosztani valamit csak akkor lehet, ha van! - tartott ki alapelveinél emberünk. S az alap: a gazdaság! Csak stabil gazdaságnak lehet stabil egészségügye, ezért fontos a bank­konszolidáció, hogy ez elinduljon! Az fogalmi zavar, hogy a bankok szétlopását összekeverik a gazdasági rendrakással és az is más dolog, hogy ennél a kérdésnél az értelmi zűrzavar alapja az érzelmi, hogy nincs jogos felelősségrevonás! De válasszuk külön a dolgokat, és most az előbbiről beszéljünk, elviekben. Tehát: az egészségügy helyzete a gazdaság függvénye. Tehát a pénzügyi tárca adja a doktrí­nát. Azt kell betartani, vagy­­tartatni! Ha egy kórháznak rossz a híre, rendetlenség, fejetlenség van, az a főnök, a vezetőség sara. Mert hiba csú­szott a fogaskerékbe. Valaki nem ura helyzeté­nek. Le kell cserélni, ki kell rúgni, anyagilag fe­lelősségre kell vonni. Számtalan variáns létezik! És itt nem kérdés - így a gazdasági ember -, hogy ki mennyiért ápol vagy nem ápol, meg kell találni azt a csapatot, aki akarja húzni azt a sze­keret, amelynek milyenségét a főnökség szava­tolja... Ennyi! fordította le téesz­nyelvre embe­rünk a nonprofit szféra működését. Letaglózva, némán hallgatták a többiek. Egyikőjük még bátorkodott megjegyezni: jó, te könnyen beszélsz! Te ezt azt életpályát válasz­tottad, de a pénz rendkívül kevés nálunk. Talán pont azért, mert még nincs kialakulóban az ár, hogy munkánkért valamennyi ráfordítás megté­rüljön, de azért a beteg is elégedett legyen. De belefojtódott a szó.­­ “Frászt van kevés pénz az egészségügy­ben! Csak sok felesleges ember dolgozik benne, akit ti tartotok el! Lézengő műszak, irodai sze­mélyzet, kártyázó orvosok, kö­­tögető nővérek. Ha csak egy fél óráig is feküdt annak az “In­ternetes nőnek” az anyja a ...-ban, az sem megenged­hető! Mert nálam az állattenyészeten ilyesmi nem fordulhat elő. Másnap röpül az állatgondo­zó, de az ágazatvezető is, mert nem ellenőrzött! Van száz helyette, mert munkanélküliség van! De nem is fordul elő már ilyen, mert akik ma­radtak és kibírtak engem, megtapasztalták, biz­tos kenyeret és nagyobb szeletet visznek haza, mióta megszabadultak a naplopóktól! Megoldanám én ezt a kérdést. Be kell hívni az osztály vezetőjét és megnézni az osztály bér­alapját. Na, ennyi pénz van, ennyit kell termelni, hogy működjetek! Ha kevesebben dolgoztok, több marad nektek. Pillanatok alatt öntisztítóvá válik a rendszer... Erre a merkantilista érvrendszerre nemigen volt visszválasz. Legfeljebb annyit sikerült ki­­böfogni, hogy az egészségügy nem termelőága­zat, az orvosok gyógyítani és nem egymást ki­rugdosni akarják, a betegforgalmat nemigen le­het tervezni, mert talán mindez nem tervgazdál­kodás, meg hogy a “kórházi ágycsökkentést nem az eredményesség oldaláról kell nézni, ha­nem hogy végre valami elindult ebben az álló­vízben” - hát igen nehéz. Valahol talán a sar­kított tények mögött húzódott meg az igazság, csak tapasztalatok hiányában nehéz volt felis­merni. N­ekem, mint külső szemlélőnek a polémia statisztálása alatt egy intermezzo jutott eszembe. A karácsonyi ünnepek előtt megengedtem magamnak azt a luxust, hogy igénybe vegyem egy erdélyi kislány segítségét a házimunkában. Közös ablakpucolásunk köze­pette a Kovászna megyéből származó Enikő el­újságolta, hogy ez évtől főállásban dolgozik egy családnál, nem messze ide, fenn a Pismányban, egy vadonatúj Makovecz-féle villában. 45 ezret kap. Ezért reggel nyolctól délután ötig tart a munkaideje. Szombatja és vasárnapja szabad. Ha akkor is dolgoznia kell, az külön megálla­podás tárgya. Rajta kívül van egy házvezető­nő, aki már három éve ennél a családnál van és van egy mosó-vasaló nő is, aki­nek vigyáznia kell a másfél éves ki­csire, ha a mama elmegy a kozme­tikába, vagy fodrászhoz, meg ne­ki kell vinni levegőztetni. A személyzet egyenruhát ka­pott, külön helyen öltöznek át, nehogy valami fertőzés kerüljön be a házba. A házvezetőnő szerint a háziúr rigolyás, napköz­ben is fel-feltűnik ellen­őrizni, de mindez meg­éri. Ez így van rendjén, a jövedelem stabil. Megkérdeztem Eni­kőt, hány éves a házi­úr? Kb.35 - mondta. És az asszony? Az vagy­­ harminc! Rajtuk kívül lakik még valaki a villá­ban? - Nem, pedig fenn nyolc szoba, négy fürdő­szoba, úszómedence van. A házon belül hordozható te­lefonnal érintkeznek, mert ne­héz megtalálni egymást. És mivel foglalkoznak? - kérdeztem. - Azt én nem tudom - válaszolta Enikő. Erről én nem mertem kérdezni. Majd egy kis idő múlva hozátette: valószínűleg orvos! Megállt az ablaktörlő a kezemben. Ezt miből gondolod? - Hát, ki más engedhet meg magának ilyen luxust, Mercedest, meg a feleségének Alfa Romeót, ennyi személyzetről nem is beszélve... És Enikő tovább dúdolt valami ismeretlen slá­gert. Azóta is azon gondolkodom, hogy ennek a 21 éves, Kovászna megyéből két éve hazánkba kerülő falusi lánynak hogyan és honnan alakul­hatott ki értékrendszere az orvosok fizetését, eg­zisztenciáját illetően? Netán ennyit keresnének az egészségügyiek Erdélyben? Vagy a számára kizárólagos szakmai tudást igénylő, semmivel össze nem egyeztethető és hasonlítható foglal­kozást azonosította be a társadalmi­, anyagi elis­meréssel? Aki netán tudná a választ, írja meg a Látle­letnek! (Egyébként - ez nem újévi morbid humor - megtudtam a családfő foglalkozását: szemfe­dőkészítő. Az asszony meg háztartásbeli. Lehet, hogy velem van a baj, mert nem irigylem őket? Mindenesetre legközelebb megkérdezem a “Zöldbárót”, mert ez a jólét is egyfajta termelés, gazdasági eredmény méltó függvénye. De vajon miért kell ennyi szemfödő?­ -bállá- Év­­­forduló Tisztelt Főszerkesztő Asszony! ...Lapjában közzétett felhívása a retorziómentes, szabad véleménynyilvánítás érdekében ma is - “új időszámításunk” hányadik évében? - sajnos időszerű. Azért teszi ezt - gondolom hogy az egészségügy­ben is kikristályosodjanak az értékek, s hogy segítse a reform alul­ról meginduló építkezését. Szerepvállalásához gratulálok, mert ez eredményesebb lehet bármilyen felülről vezényelt doktrínánál... (Írásunk a 9. oldalon.) XLII. évfolyam EGÉSZSÉGÜGYI LAP 1997. 12. - 1998. 1. szám

Next