Egri Népujság, 1921. január-június (28. évfolyam, 1-145. szám)

1921-04-08 / 78. szám

Ára 2 korona. Eger, 1921. április 8. péntek. XXVIII. évf. 78. sz. ■ Biffi Baietcai díjak postai szállítással: egész és félévi előfizetést nem fogadunk el. Negyed évre 120 K. — Egy hóra 45 K. — POLITIKAI NAPILAP. Főszerkesztő: BREZNAY IMRE. Felelős szerkesztő: BARSY KÁROLY dr. ■ Szerkesztőség? Eger, Líceum. Kiadóhivatal? Líceumi nyomda. Telefon­szám 11. Közéletünk napfogyatkozása. (bi.) Az éltető nap elé lassacskán oda­sompolyog a hideg, az élettelen hold . . . és árnyékát ráveti a földre, amelyen egy kis időre szürkület, sőt csaknem éjszaka áll be. Az Isten napja behunyta szemét és minden teremtett állat éjszakai pihe­nőre készül. A virágok kelyhe becsukó­dik, a baromfiak elülnek, az igavonó mar­hák tanácstalanul bámulnak és megáll a munka . . . Valahogy eszünkbe jut erről a mi nyomorúságos politikai életünk, amelybe — mint természetes — a közéletnek min­den nyilvánulása beletartozik. A közélet­nek pedig ragyogó napja az önzetlenség. Mióta csak társaságban él az embe­riség, tulajdonkép folyton az önfeláldozást, a másokért való lemondást gyakorolja és a közösségért dolgozik. S minél nagyobb volt a lemondás; minél kitartóbb volt az áldozatos munkálkodás valamely korban és valamely népnél, annál nagyobb volt annak a kornak fejlődése, annál jobban boldogult az a nép. Hiszen az állam alapja, a család, csupa ilyen áldozat az édes­anya, az apa, a testvér, vagy később a hálás gyermek részéről. És nem boldogul az a család, Isten áldása nincs azon a családon, ahol nem ismerik a családért való becsü­letes munkát, a vérségi kötelékért való lemondást. Szakasztott így vagyunk az állami­­ életben is, amelynek legfőbb termékenyí­­­­tője, amelynek éltető napja az önfeláldo­zás, a közösségért való munkálkodás, a­­ köz érdekeiért való lemondás, egyszóval az önzetlenség. Sajnos, a közélet e ragyogó napja elé odatolakodott a rideg önzés ... A meleg nap éltet fakasztó sugarának útjába állott a hideg hold; az élet útját átszelte a rideg halál. Önzők lettünk. Hidegszívűek. Mind­nyájan csak a magunk hasznát keressük. Egyikünk sem törődik vele, hogy mi lesz a másik emberrel. . . Minden ember csak a maga nótáját fújja: az önzés, az önér­dek nótáját. És közéletünkre lassankint ráborult az éjszaka. Nem az az éjszaka, amely pi­henést ad, hogy másnap új erővel láthas­sunk a munkához. Nem az, hanem a nap­­fogyatkozás éjszakája. Az élet virágai — az erkölcsös, sze­­lid élvezetek — bezárták kelyhüket és csüggedt fejjel szomorkodnak. Úgyszólván teljesen megállott a munka, amelyet nem a saját édes énünkért kellene kiverejté­­keznünk. Nem akarjuk ismerni a lemondást, csak a tülekedést; nem akarunk adni, csupán kapni; nem nyújtunk áldozatot, de másoktól azt követelünk. Ez a mai le­romlott élet képe. A politikában mindenki vezérségre törekszik s épen azért nincs valódi vezér. Mindenki érvényesülni akar s épen azért senkinek sem lehetnek maradandó sike­rei, de van a köznek roppant kára. A termelő csak az adás­vétel kényszerű tör­vényeinek hatása alatt engedett túlzott áraiból. Az iparos még mindig úgy fizet­teti munkáját, mintha az élelmezési piac téli árai szilárdan állanának. A kereskedő is minden erejét megfeszíti, hogy csak egy napig is hullámtörője legyen az olcsóbbo­­dási áramlatnak. ... Ez nem maradhat így. A köz­élet e napfogyatkozásának véget kell érnie, még­pedig minél hamarább. Az ön­zés rideg holdja már nem­ sokáig állhat az önzetlenség verőfényes sugarának út­jában. És ismét napfényes, ismét derűs lesz az életünk, ha kezdjük megszokni a lemondást, ha belevisszük életünkbe az önzetlenséget. Emléket a vörös uralom áldo­zatainak. . . . Szó volt róla már a városi köz­gyűlésen is. Van annak már egy fél­esztendeje. Tudomásunk szerint azonban eddig még semmi nem történt. Sőt ma már a feledés homálya kezdi eltakarni a magyarságukért meghaltak emlékét. A vér­tanú hősök hozzátartozóin kívü­l talán már senki nem is tudja, mi történt 1919. május 3-án, hajnalban a Tihamér-állomás­­nál, egy-két napra rá a törvényszék mellett, a Nagytemplom mögött ? TARCZA: Eger város múltjából. — Színészek Egerben 80 évvel ezelőtt. — I. Specz József egri és pesti patikus 1810. táján megvásárolta a mai Kaszinó­­épületet s gyógyszertárát áthozta a cisz­terci (előbb jezsuita) rend­házból oda, ahol most a Kaszinó-vendéglő étkező­terme van. Ez a Specz igen pénzes ember volt és vállalkozó szellemű is. Ő építtette a Ka­szinó nagytermét, a «szálát», hogy legyen olyan helyiség, amelyben bálokat, hang­versenyeket, színielőadásokat lehessen tar­tani. Fia, Specz Vince, lett az örököse, aki­nek idejében alakult az Egri Kaszinó 1833-ban s mint bérlő az épület első eme­letén helyezkedett el; ott, ahol ma is van, így kapott Egerben hajlékot a ván­dor-színészet kedvezőtlenebb időjárás ese­tére is, mert addig bizony csak a mai Szarvas-kaszárnya első emeleti nagyter­mében tudtak játszani télvíz idején. Ak­kor ugyanis híres-nevezetes vendéglő és szálló volt a «Szarvas», a város falain kívül, a Maklári-kapu mellett. Nyáron sátor alatt, vagy e célra épí­tett bódéban játszottak, még­pedig a mai postaépület telkén. A város tulajdona volt ez a hatalmas telek már akkoriban is, de a fő­utcai épület csak a hetvenes évek vége felé épült. Addig egy dísztelen desz­kapalánk határolta az utcai vonalát, mely előtt feneketlen volt a sár. Megtörtént, hogy a Püspök-kertben (mai Érsek-kert) szabad ég alatt játszot­tak, mint pl. 1840-ben júl. 12-én is, mikor a nagyhirű Egressy Gábor, mint vendég «a társaság érdeke iránti szeretetből lépe­­föl a Kénytelen király című 2 felvonásos színjátékban.» S ekkor­­ valószínű, hogy , ezért is tartották ott az előadást, — «né­zők igen nagy számmal valának.» A nyári szezont június 21-én kezd­ték meg; július 14-én volt az utolsó elő­adás és «másnap, július 15-én, a’ szomszéd városba, Miskolczra utaztak.» A társulat, amely akkor idevetődött, *Balla és Ujfalussy vezérletük alatt adta mutatványait.» Egyik legértékesebb tagja volt Nagy János. Jeles színész, a magyar színészetnek valóságos apostola. Nagy János valamikor a pesti színész­­társaság tagja volt s mikor ez meg nem élhetvén az ország fővárosában, feloszlott: egyik töredékét Nagy János vezette ván­dorpályáján Egeren keresztül Miskolczra. Ez a társaság 1815. jún. 22-én kezdette meg nálunk játékait »Ki-ki a saját háza előtt söpörjön» s a «Béla futása» c. da­rabokkal. Az előbbi kedvelt egyfelvo­­násos vígjáték volt Szomor Mátétól, a má­sik kétfelvonásos daljáték, melyet Csery Péter fordított s zenéjét Ruzicska szerzette Ebben a két darabban hallottak ná­lunk a színpadról magyar szót legelőször Hallották pedig a daljátékban Déryné ajkairól, aki akkor már tüneményes éne­kesnő volt. Nagy János játszotta az előbbi darabban a patvaristát s neki volt első jelenése, így ő az első hivatásos színész, aki Dobó városában — 1815. jun. 22-én — magyar szót hallatott a színpadon. (Addig Gutsch Adolf német társasága hosszabb ideig játszott Egerben.) De térjünk vissza tárgyunkra, melyet csak azért hagytam félbe, hogy ezt az érdekes tényt fölemlítsem. Bálla és Ujfalussy társasága e három hét alatt tizennégy estén játszott, igazán nagyon változatos műsorral. Vígjátékok: Capriciosa 3 felv. ford. Kovacsóczy (jun. 21.), Enzensdorfi posta­legény 3 felv. (jun. 25.), Áruló keztyű 5 felv., Kiss István ford. (jun. 29.), Szere­lem és champagnes 5 felv., Gaál Józseftől

Next