Egri Népújság, 1923. január-június (40. évfolyam, 1-145. szám)

1923-06-10 / 129. szám

Ára 40 korona. 9'.: /j mApmm '­g, I­C Eger, 1923. június 10. vasárnap X. évf. 129. sz. t E­lőfizetési díjak postai szállítással Egy hóra . . 900 K ! Egész és félévi előfizetést Negyed évre 2600 K­­ —- nem fogadunk el. Hirdetések : cm. 15 K. Kishirdetések szavanként 15 K. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: BREZNAY IMRE. Szerkesztőség: Eger, Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon­szám 11. A hang. Eger, 1923. június 9. A nemzetgyűlés szerdai ülésén az elnöki székből jelentette ki Huszár Károly a következőket: »Pártkülönbség nélkül kérem a nemzetgyűlés minden egyes tagját, hogy tartózkodjék ettől a hangtól, mert ev­vel a nemzetgyűlés tekintélyét ássák alá . Megértjük és természetesnek találjuk a nemzetgyűlés alelnökének, Huszár Ká­­rolynak, aggodalmát. Igaza van. A mai magyar parlament hangja arcpirító. És ez a hang, amelyen — és az a vád, ahogyan a magyar nemzetgyűlés tárgyal, valóság­gal tönkretette a magyar nemzetgyűlés tekintélyét. Emlékezzünk csak vissza, mit jelen­tett 30—40 évvel ezelőtt ez a szó: ország­­gyűlési képviselő. Sokat, nagyon sokat! Jelentett méltóságot, tekintélyt, díszt, ki­vételes egyéniséget, akinek kivételes és megkülönböztetett tisztelet járt ki. A fia­talok úgy néztek a képviselőre, mint va­lami magasabb rendű lényre. A komolyan törekvő művelt ifjúság vágyainak neto­vábbja az volt, hogy valaha képviselő lehessen a az ország, a nemzet sorsának intézésében része legyen. És bizonyos, hogy senkinek sem jutott eszébe a képviselői sérthetetlenség, az immunitás, vagy a mentelmi jog, amely a nemzet képviselőit kiemelte az állampolgárok millióinak so­rából. Ezek a jogok természetes velejárói voltak a képviselőségnek és szinte önként adódtak a képviselőnek, aki maga nem igen támaszkodott reá, nem bújt meg a védelme alatt. Sőt nem is emlegette ; ép­pen úgy, mint az okos ember nem szokta emlegetni az eszét. S ha a múlt század hetvenes évei­nek országgyűlési naplóit olvassuk, meg­győződhetünk róla, hogy nem­igen akadt kivetni való a magyar képviselőházban. Tévedhettek politikai tekintetben, járhat­tak helytelen úton, de a 70-es évek ma­gyar parlamentjének hangja mindig ne­mes, mindenkor finom volt. Még a leg­nagyobb viharok idején sem feledkeztek meg magukról a honatyák. S még a leg­szenvedélyesebb vita hevében sem ejtet­tek ki illetlen szót, annál kevésbbé hasz­náltak egymást gyalázó, gyanúsító, rágal­mazó kifejezéseket. A magyar képviselő­ház olyan volt, mint a római szenátus a gallok betörése idejében: királyok gyü­lekezete. A mostaniról, sajnos, nem mondhat­juk ezt. Sőt csak az ellenkezőt. És ne gondolja ám senki, hogy az oda bekerült egyszerű földmíves emberek vitték be az útszéli hangot, a tárgyalásnak azt a di­vatos módját. A világért sem! A magyar földműves - tessék csak megfigyelni a legkisebb falu képviselőtestületének gyű­lését is ! - komoly és ünnepies, mikor a közügyekkel foglalkozik. A magyar nép egyszerű fia még otthon, vagy bizalmas körben sem hajlandó ajkára venni olyan szavakat, aminők a magyar nemzetgyűlé­sen szinte mindennaposak. A magyar nép lelkületétől olyan messze esik ez a hang, mint Makó Jeruzsálemtől. A finomkodó és idegent majmoló modernségnak hajtása ez is. A «demok­ratikus« felfogásúak fattyúhajtása. Nem válogatja meg, hogy ki hová való, meg nem felelő helyre állít egyeseket. A libe­­ralizmus fattyúhajtása, amely a szent egyenlőség nevében a lebújok hangját honosítja meg a magyar törvényhozás termében. A magyar parlament önmagát sem tudja megbecsülni , ha azt akarjuk, hogy régi tekintélye helyre álljon, ki kell űzni onnét mindenkit, aki oda nem való. Közgazdaság és keresztény politika. Eger, 1923. június 9. Ezzel a címmel igen élvezetes és ta­nulságos előadást tartott a Katolikus Kör­ben pénteken délután Czettler Jenő dr., nemzetgyűlési képviselő, a budapesti egye­tem közgazdaságtudományi karának ne­ves tanára. Meggyőző érvekkel mutatta ki, hogy közgazdaság és kereszténység nem olyan egymáshoz nem férő eszmesörök, amelyek­nek nem volna érintkezési pontjuk, mint ezt a kapitalisztikus közgazdaság zászló­vivőinek írásai alapján a laikusok gon­dolják. Sőt ellenkezőleg : közgazdaság és gyakorlati kereszténység évszázadokon át karöltve haladtak, fejlődtek, izmosodtak. A középkor gazdálkodási rendszere nem ismeri a tőkegyűjtés szenvedélyét. A gazdálkodás célja: a tisztességes meg­élhetés. A Népszavában gyakran olvashatjuk az új jobbágyság mumusát emlegetni, pedig a régi jobbágyság éppen nem az az istentelen és erkölcstelen gazdaságtársa­dalmi rendszer, aminek egyes «tudósok» a múlt század kiélt és haldokló alakjából visszakövetkeztetve feltüntetik. A jobbágy szónak és állapotnak na­gyon sokáig nincs semmi, az emberi mél­tóságot leszállító jelentősége. Szent István idejében a jobbágyok előkelő várkatonák voltak, s csak jóval később fordul át ez az elnevezés a földesúri hatalom alatt élő , földmíves népre. Szent István államférfiúi bölcsesége belátta, hogy ha nem akarunk a hunnok és avarok sorsára jutni; be kell szüntetni a nomád életmódot, a külföldi kalandokat, a nyugati államok munkás népeinek «rekvirálását,» s az európai népcsalád mun­kás tagjává kell lennünk. Ezért tér át a földközösségről a magántulajdon rend­szerére, ami persze nem történik könnyen. Kupa vezér lázadása tulajdonképpen a mások munkájából élő, az erősebb jogára támaszkodó, az intenzív munkát lehetet­lenné tevő, kommunisztikus gazdálkodási rendszer fentartására irányuló erőszakos kísérlet. Szent István a kereszténység eszméi­ben, s a kereszténység katonáiban, a papokban találta meg az új gazdasági rendszer támaszait, munkatársait és tanító­­mestereit. Betelepíti a nyugati szerzetes­­rendeket, amelyeknek mindegyike minta­gazdaságot létesített, a gazdasági oktatás központjaivá lett. Az ő vezetésük alatt megkezdődik az erdők irtása, mocsarak lecsapolása, a föld megmívelése. Tanítják a népet a gazdálkodásra, s párhuzamosan művelik a lelkét, szelídítik erkölcseit. A templom a központ, amelynek védelme alatt a lakosság elhelyezkedik, községek alakulnak, vásárok tartatnak (vasárnapo­kon), ahol a templom közelsége jogbiz­­­tonságot ad, a templomlátogatók tömege­s vásárlóközönséget biztosít. A jobbágy és földesúr viszonya pat­riarchális. Nem zsarnoki, nem kizsákmá­nyoló, de megértő és méltányos. A jobbágy befizeti a tizedet, majd a kilencedet is, beszolgáltat egy kis vajat, viaszkot, s egyéb apróságokat, de egyébként mun­kájának eredményével szabadon rendel­kezik. Egész történelmünk folyamán — kivéve a Dózsa-féle parasztlázadás rövid korszakát — megvan a jobbágy szabad­­költözködési joga. A földesúr igyekszik a jobbágynak emberséges megélhetést, meg­elégedett otthont biztosítani, hiszen ellen­kező esetben a jobbágy elhagyja őt, s oda költözik, ahol megbecsülik, s tisztességes megélhetését biztosítják. A föld magában véve nem képvisel értéket, a gyér népes­ség mellett nagy területek maradnak gaz­dasági kihasználás nélkül. Csak a jobbágy­kéz az érték, amit meg kell becsülni. A földesúr nem pénzszerzésre, nem tőkegyűjtésre törekszik, célja népei meg­elégedettségének és boldogulásának biz­tosítása. Magtára egy kis vidéki állam­­kincstár. Erős épülete felülmúlja a nemesi kúriát. Innen kapnak a katonák élelme­zést, a betegek és nyomorultak segítséget, elemi csapások idején, az egész nép tá­m­ogatást. A lihegő pénzvágy ismeretlen. Az egyház tiltja, hogy a kölcsön után hamat szedessék. Vezér­elv a keresztény gondolat: leben und leben lassen. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ugyanez a vezérmotívum az ipari életben is. A céhek nem vallásos társula­tok, de komoly vallásosság és keresztény szellem hatja át őket. Kontárokat garáz­dálkodni n­em engednek, a tisztességtelen versenyt szigorúan üldözik, védik a mes­ter jogát, de biztosítják a legények emberi életmódját is. Büntetik a mestert, aki le­gényeit túldolgoztatja, de nem ismerik a nyolc órai munkaidőt. Segítik az elesette­ket, özvegyeket, árvákat. Biztosítják azt, hogy mindenki egyenlő feltételek mellett dolgozzék. Aki olcsó beszerzési forrást tud, jelentenie kell, hogy más is hasznára fordíthassa. A munkaszeretet a komoly vallásossággal párosul így alakulnak ki azok a derék jellemek, akik, mint a város bírái, a magisztrátus tagjai, elismerésre méltó érdemeket szereztek a köz szolgá­latában. Az iparban sem a tőkegyűjtés a cél. A munkával a tisztességes megélhetést akarják biztosítani. Ami ezenfelül megma­rad, azt házaik kicsinosítására és kényel­mes berendezésére, azután isten dicsősé­gére és városuk szépítésére fordítják. Büsz­kék arra a templomra, amelyet ők emel­tek, arra az oltárra, szoborra, képre, szö­kőkútra, amely az ő áldozatkészségüket dicséri. És büszkék őseikre, akik ugyanazt

Next