Eger, 1930. január-június (41. évfolyam, 1-145. szám)

1930-01-01 / 1. szám

iaiuc-i íén­^petT jtgsrDcn' az influenza-járvány. Eger, december 31. Az influenza, amely az elmúlt években veszedelmes arányok­ban szedte áldozatait, most ismét járványszerűen lépett fel Eger­ben. A járvány aránylag igen rövid idő alatt rendkívül gyor­­san terjedt el. Különösen a hó­nap eleji nedves, ködös időjárás segítette elő a járvány elterje­dését. Szerencsére az influenza-jár­vány ez idő szerint még enyhe lefo­­lyású, ez annak köszönhető, hogy az előző évek influenzás betegei­nek, tehát a lakosság túlnyomó ré­szének ellenállóképessége fokozó­dott ■ aki már egyszer influen­zás beteg volt, azt a különben veszedelmes betegség most nem veszi le annyira a lábáról, mint azt, aki most kapja meg először a betegséget. Azonban a szövőd­ményes megbetegedések is elég gyakoriak s bár azok is enyhe lefolyásúak, nem lehet arra kö­vetkeztetni, hogy az évenkint megismétlődő influenzajárvány veszített volna erejéből. Mindig tartani kell attól, hogy a járvány lefolyása veszedel­messé válik , ezért a legnagyobb óvatosságra most is szükség van. A népjóléti miniszter elég hely­telenül most nem tette kötelezővé az influenzán esetek bejelentését s ezért ez idő szerint nem tudni, hány betegnél lépett fel szövőd­mény is. A hercegprímás szenteli fel az új kelebiai templomot. Bajáról jelentik: Kelebián el­készült a római katolikus temp­lom építkezése. A templom fel­szentelését Serédi Jusztinián bí­boros-herc?gpnmás_végzl_____ A vármegyei autonómiája. Meg kell alakítani a megyepártot. Irta: Keglevich Gyula gróf országgyűlési képviselő, Heves vm. törvény­­hatósági bizottságának örökös tagja. Eger, december 31. Az 1929. év utolsó hónapjaiban szentesített 1929 XXX.-ik tc., mint vármegyei törvény alapján megvá­lasztott vm. törvényhatóság, úgy bizottsága Heves vármegyében is immár megalakult, tisztviselőit is megválasztotta. Ez a törvény a vármegye auto­nómiáját szintén érintetlenül akarta hagyni és az intenciója az volt, hogy a demokratikus fejlődés és a haladó kor szükséges érvényesülé­sét a vármegye törvényhatóságá­ban is lehetővé tegye, hogy a különböző társadalmi kate­góriákból összeállított törvény­­hatóság összessége választ­hassa meg tisztviselőit és bi­zottságait és az ily összetétel­ben legjobban ellenőrizhesse közigazgatását, továbbá a tár­sadalmi rétegek érdekeit. Jól tudjuk és ezt bizonyítja a régi gyakorlat, hogy a vármegye autonómiája csak úgy érvényesül helyesen, ha az autonómiát képvi­selő bizottság tagjait, elsősorban a vármegye vezetésére hivatott, vagy hivatottak, egy szervezetet létesí­tenek, amely szervbe tömörítse a törény­­hatóság bizottságát, hogy ott az előtérben álló kérdéseket megvitathassák, nézeteiket el­mondhassák és úgy leszűrt né­zetek után a bizottság tagjai tájékozást szerezhessenek. Sajnos, Heves vármegyében olyan szervezet nincsen, ahol a törvény­­hatóság tagjai összejöhetnének, ahol előzőleg a vármegye kérdéseit meg­tárgyalhatnák, amint az minden vármegyében meg is van. Heves vármegyében ilyen szervezet hiá­nyában most a vármegye megala­kulásakor a megyebizottság legtöbb tagja, akik a kisgazdák osztálypo­litikai szervébe nem tartoztak, szét­széledve, tájékozatlanul jobbra-bal­­ra kérdezősködve szavazott és azt hiszem főleg ennek eredménye, hogy ez az új alakulás közmegelégedést nem hozott. Nem lehet mondani, hogy nem voltak olyanok, akik sürgették azt a régen gyakorlatban is bevált hiányzó szervezet életrekeltését, de ez a sürgetés teljesen meddő maradt. Csak nézzük, el lehet-e képzelni, hogy most, mikor az 1929. XXX. t. sz. most egészen új elemeket ho­zott be a vármegye törvényhatóság keretébe, akik némely része talán soha sem fordult meg a vármegye hivatalos életében, talán nem is ismerte a régi bizottság tagjait, hogy ez az új törvényhatóság helyesen ítélkezhetett, ha ilyen tájékozás nélkül kellett leadni szavazatát ? Ez a szervezet létesítésének sürgetése meddő maradt. A vármegye hivatott vezetősége e helyett maga állított össze listá­kat. Ennek eredménye természete­sen az lett, hogy felforgatta a ke­délyeket, a nem kívánt kortézió megindult, aminek a vége rendesen az, hogy az általános érdek helyett az elégedetlenség, a fölösleges el­lenségeskedés maradt meg. Hogy vannak sokan olyanok a vármegyében, akik a békét sokkal fontosabbnak tartják, mint az örö­kös ellenségeskedés szítását, amit legjobban előmozdít a kortézióra való alkalom, ahelyett, hogy a vár­megyében az egyetértés és béke honolna, amit egy ilyen szerv van hivatva létrehozni, ahol a vármegye bizottsága előzőleg megtárgyalhatja az előtérbe kerülő dolgokat, nem pedig szerv nélkül suba alatt pak­­tumozni hivatalos liszták összeállí­tására, a külső járások bennszülött­jeinek meghallgatása nélkül. Ha megmaradt a törvényben az­­ autonómia joga a­z­ megyéknek, meg kell adni a má­t, hogy minden vármegye kérdésben az autonómiát képzelő bizott­sági tag előzőleg informálva legyen és erre azoknak meg kell adni az az alkalmat, hogy iyen egy hely, ahol a kellő informáót megszerez­hetik. Ez pedig az a szerv, aminek létesítését sürgettük és aminek lé­tesítését fölöslegesné minősítették. Ezt a szervet idig meg kell szervezni. Ennek a szervnek életrehívása a vármegye vezetsével felru­házottak hatása. Azt hiszem senki sem gondol egy politikai párt­szerv­etre, de igen­is egy a politikai és osztályérdek­től mentes függetle alakulat le­gyen, amelynek legselyesebb elne­vezése lenne: „Megyeért“, ahol tömörülhet miden önzetlen, tisztán a vármegei, közügyek előbbrevitelét lelkét hordó, vár­megyei törvényhatósgi tag. Ezen elgondolásba voltam bátor nézetemet kifejteni , el kell ismer­nem, hogy fejtegetése talán súlyos kritika volt a lezajltt hevesvárme­gyei alakulásra, de­­ minek a célja nem tisztán a kritik volt, hanem a rámutatás arra, hgy nem szabad a vármegye békéjét, egyetértését a vármegye autonómiáinak helyes ér­vényesülését kitenni egy fölösleges rázkódtatásnak, hacsk nem tisztán bizonyos politika érvnyesülését nem kívánjuk, aminek me­nzését kívánja azt hiszem minden ."van bizottsági tag, aki a vármegy törvényható­ságában nem akar kritizálni, de a vármegyében elsősorban a vá­megye érde­kének érvényest­tsét akarja. Az itt lefektetett nézetemet a vármegye törvényi­­ságának bölcs belátására bízom. 8­kségesnek ta­lálja-e a vármegye terv létesíté­sét, vagy megmar­a­d a szétszéle­dés továbbra is. _v. A limanovai csákó. Irta: Temesfalvi Antal. Az utcák sarkán játékos kedv­vel forgott a szél, s mint egy vá­sott inasgyerek, visítva surrant el az ablakok alatt. December huszonnegyedike volt. A város lámpái már égtek. A ki­rakatok fényes táblái előtt embe­rek álldogáltak. Nézték, bámulták az arany és ezüst ruhájú cukor­kákat. Gál Péter megállította a lovát és hátraszólt a fiának. — Fogd meg a gyeplőt, itt le­szállok. ® A csábító fényáradat magával ragadta. Kiváncsi csodálkozással vegyült az emberek közé. De csak egy pillanatra. A városi ember édes csecsebecséje nem érdekelte. — Ezt se nekem találták ki, — mondotta magában, — aztán tovább ment. Sorba járta a kirakatokat, de olyat, amilyet az ő szíve szere­tett volna, egyikben sem talált. Az utolsó üzletnél valami eszébe villant. — Te Jancsi, — mondta a nyo­mon követő gyereknek, — haza tudnád vezetni a lovakat? — Én ? Már hogyne tudnám. Csak bízza rám, kedves apám. — Hát akkor mondd meg édes­­anyádnak, hogy egy kis dolgom akadt a városban. A fiú bólintott. Megfogta a gyep­lőt és a ló lassú ügetéssel elindult hazafelé. Gál Péter egy ideig még helyben maradt. Aztán hirtelen befordult a Vámház utcába. A sorompó előtt letért az útról és gyors, kapkodó idegességgel nekivágott a nagy hó­mezőnek. — Édes jó Istenem! — szakadt fel lelkéből a sóhajtás, — segíts meg! És mint valamikor, ka­tona korában, szétcsapta arcába vésett vad elszántsággal, keresztül ment a határon. A trianoni zónánál azonban meg­torpant. A nagy ásító csend, a szá­razra fagyott kukorica kórók zize­­gése megfélemlítette. Körülnézett. De mivel a sorompó báránykucs­­más katonáit elásta szeme elől a sötétség, visszatért a bátorsága. Nagyot fújt lihegő tüdejével és a félelem verejtékét letörölte hom­lokáról. •— Itthon vagyok újra! — kiál­tott bele a sötét éjszakába. — Sza­bad vagyok! — sírta ujjongó öröm­mel a lelke és letérdelt a hófödte magyar rögre. Azon, mint az arab, ha Mekka felé fordul, lehajolt és megcsókolta a drága anyaföldet. Egy óra múlva már ott ült az anyja mellett. A búbos derekán mozdulatlanul, édes pihenéssel szív­ta magába a szakajtóba morzsolt tengeri szagát. Beszélt. Lelke melegével pirosra csókolta öreg édesanyja ráncos, be­esett arcát. Csak akkor állt meg a szava, amikor már indulni kellett. Nehezen, akadozva nyögte ki a valót. — Tulajdonképen azért jöttem, kedves anyám, hogy elvigyem a csákót. Erre özvegy Gálnénak erőset dobbant a szíve. Úgy érezte, mint­ha mellbevágták volna. — Komolyan mondod fiam . .. ? Mire kell neked a csákó ? — A fiamnak akarom adni. Ha már nem hordhatom, legalább az ő fején lássam. Gálné azonban nem mozdult. Va­lami különös sejtelem futott­­ végig a hátán. Megborzadt tőle. Össze­húzta kendőjét a mellén és könyö­rögve nézett a fiára. — Ne vidd el Péter. Amíg élek, hadd maradjon itten. — Köszönöm kedves anyán, hogy eddig is gondját viselte. De mon­dom a fiamnak szántam. Tudja, ma karácsony estéje van, oszt nem vet­tem neki még semmit. Ennek bizto­san megörül a kölyök . . . Az öreg asszony sokáig kérette magát. Reszkető kezéből kétszer is kiesett a kulcs, amig kinyitotta a kopott tulipántos ládát. Gál Péter amikor belenézett a a ládába, azt hitte, hogy a menyor­szág ajtaját nyitok­ ki előtte az anyja. — Édesanyám!­— kiáltott fel Péter. — Úgy érzei most magam, mint húsz évvel ezl­őtt, amikor őr­mester úr Káposztás előtt álltam. Akkor is alig vá­ram, hogy le­vessem a civil gúny imát. De isten­bizony mondom, más se lesz rajtam tovább egy percnél. És mielőtt özvegy Gálné észbe­kapott volna, Péter gyors egymás­utánban vette ki a csákót, a kar­dot, a mentét, meg a ráncos csiz­mát a ládafiából. Felöltözött. Máskor soha, de most a tükör elé állott. Belenézett. — Egy kicsit összementem, — állapította meg fontoskodó arccal. — De csak egy kicsit. Egy nap alatt azért újra belejönnék a hu­szár szakmába. Aztán megfordult és leszalutált az anyjának. — Vitéz édesanyámnak jelentem alássan, Gál Péter szakaszvezető úr kérdezteti, itthon van-e a Csillag? Gálnénak felakadt a szeme. — Csak nem akarod a lovat is elvinni ? — Nem én, kedves anyám. De ha már itt vagyok, felülök a há­tára és körbe­járom vele a kertet. Tetszett az ötlet az öreg asszony­nak. Anyai büszkeséggel nézett a fiára.

Next