Egyenlítő, 2003 (1. évfolyam, 1-6. szám)

2003-06-01 / 2. szám

tettek, s nagyon népszerűek voltak a fiatalok körében. Hisz maguk között lehettek, nem agitálták, a nem ra akarták ott mindenáron tanítani és nevelni őket. A válaszom egyértelmű „nem” volt. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy vállaljam ezt az együttműködést, a kompromittáljam magam azok előtt, akiknek a véleményére adok. A hetvenes évek közepe táján a behívás és a kérdés megismétlődött. Én akkor hoAzaA hezitálás után igent mondtam. Azóta ia próbálom megfejteni, hogy miért. Bizonyosan belejátszott, hogy akik hívtak, jó barátaim voltak, akiket becsületes embereknek tartottam. A másik szempont az volt, hogy az ifjúsági klubokat nagyon fontos képződményeknek gondoltam, amelyeknek meg kell vívniuk szabadságharcukat az őket „patronáló” mozgalmi szervezetek - KISZ, SZOT, hadsereg stb. - ellen, a ez talán fölülről rs segíthető. Az a szokásos hit vagy öncsalás ía vezetett tehát, hogy onnan, félig belülről többet segíthetek. Ez a belülről segíteni a jobb, szabadabb életet vagy belülről bomlasztani a rendszert gondolat nagy kerítője volt az értelmiségnek. Egy évfolyamtársam, miután eldöntötte, hogy belép a pártba, hogy ne egyedül lépjen, engem ía kapacitált, mondván: miért kéne hagynunk, hogy buta és karrierista alakok uralják a pártot , az országot. Minél több tisztességeA és tanult szakember kerül be, annál kisebb tér jut amazoknak. S ez jó az országnak, jó nekünk ja. Ezt az öncsaládra épülő érvelést soha nem fogadtam el, nem ía követtem, de a KISZ-nek mégis igent mondtam a 16-es évek közepén. Csak két kikötésem volt - nyilván a magam lelkiismeretének megnyugtatására ebből a funkcióból ne legyen semmiféle személyes hasznom, a kikötöttem, ha letelt a vállalt három év, ugyanabba az állásba megyek vissza, ahonnan eljöttem. Ez így is történt. A Népművelés című szakfolyóirat rovatvezetője voltam a KISZ előtt és az lettem utána is. Persze ez nem több - akkor sem volt több - formális önigazolásnál, de mégis fontosnak tartottam, a rigorózusan ragaszkodtam hozzá, mert a KISZ akkoriban legtöbbek számára a karrier előszobája volt. Megbántam-e? Igen. Megbántam, annak ellenére, hogy sok értelmes, tehetséges, rokonszenves emberrel találkoztam (ez már az az idő volt, amikor az apparátusokban is gyengült a megbízhatóság primátusa, egyre többet ért a szakértelem és a hitelesség, a nem kényszerültem olyan döntésre, amely az elveimmel, a becsületemmel összeegyeztethetetlen lett volna.) A jogi szabadságharc vezére Deák Ferenc nehezen viseli azt is, hogy a szabadságharc bukása után a kivérzett és kiábrándult nemzet figyelme egyre inkább felé fordult, hiszen sem a nemzetközi helyzet „fokozódásában”, illetve a szabadságharc újjáélesztésében bizakodó Kossuth, sem a lelkiismeret-furdalásba beleroppant Széchenyi nem tudott már alternatívát mutatni. Deák az elvi szilárdság embere, aki rendületlenül hisz a reális megoldás keresésének programjában, aki az ötveneshatvanas években egy valóságos - vértelen és fegyvertelen - jogi szabadságharc vezére volt. A császár tárgyalópartnere mindenféle hivatalos rang, tisztség nélküli és hatalom nélküli polgár lett, aki hosszú évekig várt az alkalmas pillanatra, s amikor az 1866-ban az osztrákok königgretzi vereségével végérvényesen elérkezett, akkor sem akart többet kicsikarni - kihasználva a dinasztia szorult helyzetét, hiába igyekezték erre rábírni a radikálisok, s hiába vádolták ezért akkor is, később is bármivel. Deák a Pragmatica Sanctio jogi talaján állt, ebből vezette le a közös had- és a pénzügyek szükségességét s minden egyébben az ország függetlenségét. A rendeletekkel való törvénytelen kormányzás megszüntetését, a magyar alkotmány visszaállítását, magyar országgyűlést és független minisztériumot - vagyis lényegében a 48-as állapotok visszaállítását. Ebből sohasem engedett, s a hatalom minden próbálkozását az uralkodó iránti legnagyobb tisztelettel, de elfogadhatatlannak minősítette. Miként elvetette a határozati párt fölfogását is, amely szerint a nemzet nem ismeri el a császári udvar főségét, tehát nem föliratban adja elő álláspontját, hanem határozatot hoz, s azt ismerteti mintegy az uralkodóval. Deák ezt az utat járhatatlannak tartotta, teljes joggal, hiszen a császár az ő „szelídebb” feliratát is szó nélkül elutasította. 1860 decemberében - az októberi diploma után s a februári pátens előtt, melyek lényegében az 1847-es állapotokat akarták visszaállítani - a császár magához kérette Deákot. Utána Vay kancellárnak tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű és logikájú embernek jellemezte, aki azonban „sokat tart kivitelezhetőnek, ami leküzdhetetlen akadályokba ütközik.” Nos, Deák ezen akadályok legnagyobb részét leküzdötte. S ehhez nem volt más eszköze, mint a kitartása - vegyük vissza ezt a szót végre Szálasitól! -, eltökélt hite a jogban meg a nemzet igazságában, végül bölcs türelme a megoldást érlelő idő kivárásához. Deák sógorának, Tarányi Józsefnek hosszú levélben számol be ugyanerről a fél órás beszélgetésről - melyen, mint Deák megjegyzi, érdemi tárgyalásról nem lehetett szó -, hosszan ecsetelve nemcsak a kiegyezést nehezítő jogi problémákat, hanem a nemzetet szorító súlyos gazdasági nehézségeket is. „Sokan azt hiszik, megszűnt a tizenkét évi absolutizmus, alkotmányosság lépett a helyébe, most már jól fog menni minden. De barátom, az a tizenkét év absolutismus megrontotta az állam organikus életének minden műszereit, elköltötte három avagy talán több következő generatiónak jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart és kereskedést. Most már az alkotmányosság sem képes az utófájdalmakat elhárítani, az elveszett erőt visszateremteni.” A korabeli közvélemény mindent leegyszerűsített a gyorsan vagy lassan, harcolni vagy kiegyezni, az engedni vagy nem engedni kérdésére. Erre mondja keserűen Deák ugyanebben a levélben: „Könnyű ilyen helyzetben azt mondani, nem kell engedni, majd engednek. De ki enged? Akármég engedékenyek lesznek is, pénzt az által teremteni nem lehet.” A látszólag rendíthetetlen és célját, sőt annak megvalósítási módját is pontosan tudó Deák a valóságban