Egyenlőség, 1926. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1926-02-20 / 8. szám
12. oldal — Mindegy! Holnap délután két órakor hoza el a lakásomra indexmásolatát, a szabályszerűen fölszerelt folyamodványával együtt! Utasítás szerint másnap két órakor a tanár úr Sorház utca 6-ik számú lakásán jelentkeztem, ahonnan együtt elmentünk Göldziberg- Dác Holló utcai lakására. Kemény, zord időben kerestük fel a neves orientalistát. Durván, kegyetlenül pacskolta arcunkat a széltől kergetett hótömeg. Az akkor már 70 éves professzor védekezés céljából kinyitotta vihartépett esernyőjét, amelyet egy óvatlan pillanatban a megújuló szél majdnem kicsavart a kezéből. Féltem, hogy elcsúszik a síkos kövezeten és már az út elején kérleltem, hogy térjünk vissza és halasszuk a látogatást máskorra. De a tanár úr elhatározásában hajthatatlan volt. Eljutottunk végre a Holló utca 4-ik számú házába, amelynek első emeletén lakott Goldziher. Csengetésünkre a cseléd ajtót nyitott. — Itthon van Göldziher tanár úr? — kérdi Kerékgyártó. — Igen, kérem. —־ Akkor hát jelentsen be: Kerékgyártó lakás־. A szobalány eltűnt s kevéssel azután az előszobába nyíló terem ajtajában megjelent a nagy orientalista jellegzetesen szép keleti feje. Göldziher csodálkozva fürkészte látogatóit. Mintha nem hitt volna a szemeinek. Majd felénk közeledett s szótlanul megállt Kerékgyártó elött. Hallgattak mind a ketten. Végre is Göldziher szakitotta meg a kinos csendet. — Jó napot, tanár úr — szólt a Talmud és a Korán alapos ismerője, a keresztény világnézet egyik legtisztább lelkű képviselőjéhez fordulva —, minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? Méltóztassék beljebb jönni le— és kitárva az ajtót, leplezetlen örömmel vezette be hajlékába a Szent István Társulat nagytekintélyű, kitbuzgó választmányi tagját. Kerékgyártó nem akart leülni és igy állva maradtak mindketten, öreg tanárom megmagyarázta jövetelének célját, amellyel kapcsolatosan fölkérte kollégáját, hogy szorgalmamra és képességeimre való tekintettel legyen azon, mint referens, hogy megkapjam a 100 forintos zsidó ösztöndíjak egyikét. Majd nekem szólt, hogy folyamodványomat és indexemet nyújtsam át Göldziher tanár úrnak. Göldziher elutasító kézmozdulatai adta tudtomra, hogy nem hajlandó átvenni a paksamétát, majd közelebb lépett Kerékgyártóhoz, megfogta a kezét és azt melegen megszorította. Aztán pedig igy szólt a visszautasításon csodálkozó öreg történettudóshoz: — Ez a fiatal ember adja be kérvényét iktatás céljából a zsidó országos irodában dr. Simonnál. Én nem vagyok kiváncsi az indexére. Meg se nézem, se most, se későbben, de biztosíthatom róla tanár urat, hogy védence már meg is kapta a stipendiumot. Mert, ha Kerékgyártó Árpád, a magyar katolikus egyház oszlopos tagja érdemesnek tartja, hogy személyesen eljárjon egy zsidó deák értekében, akkor a legkevesebb, amivel én hitközségi főtitkári minőségemben meghálálhatom tanár úr fáradozását, az, hogy előre is biztositom róla, hogy hallgatója az ösztöndíjat meg fogja kapni. — Meg is kaptam... ■ •—■. — m Ápolja ur. ims ! Ideális kézfinomitó. — Ára 10.000 korona. Készíti: filmsas. Budapest, VI., Jokal-tér 8. -------------- 1925 február 24. EGYENLŐSÉG A gettó asszonya Két bmetti és két anya Esküvöm után egy évig maradtam boldogult urammal Hameínben. Azokkal a kis pénzügyietekkel, amiket a vidéki emberekkel kötött, nem volt a férjem megelégedve. Mindig az volt a terve, hogy Hamburgba költözünk. És testet öltött az ige, amely a Szentírásban olvasható: ״ Az embert azon az útón vezérlik, amelyen haladni akar.״ Apósom és anyósom nagyon szívesen láttak ugyan házukban, de az én uram nem akart ott maradt, így aztán Hamburgba mentünk. Akkor még mind a ketten fiatal, tapasztalatlan gyermekek voltunk, akiknek sejelmünk sem volt a Hamburgban szokásos üzletekről. De a könyörületes Isten megsegített bennünket. Dicsértessék az ő szent neve mindazért, amit nekünk adott. Mikor Hamburgba értünk, az én boldogult atyára két évi ellátást és lakást adott nekünk. Férjem idegen volt a városban, körülnézett tehát, mit lehet csinálni. Abban az időben az ékszerüzlet még nem volt olyan élénk és a keresztény jegyesek és házaspárok nem hordtak ékszereket. Az volt a divat, hogy színarany láncokat viseltek és minden ajándékot aranyban adtak. Bár az aranyon nem volt akkora haszon, mint az ékszereken, férjem első üzlete az volt, hogy házrólházra járt és aranyat vásárolt. Az aranyat azután az ötvösökhöz vitte, vagy olyan kereskedőknek adta el, akik el voltak jegyezve és szépen keresett az üzleten. Még ilyen fárasztó munka mellett sem mulasztota el a heti szakaszt tanulmányozni. Minden hétfőn és csütörtökön, amikor Tóraolvasás volt, böjtölt, később azonban nagy utakat kellett tennie és még egészen fiatalon betegeskedni kezdett. Sohasem kímélte magát és mindent elkövetett, hogy családját tisztességesen eltartsa. Ritka jó apa volt, feleségét és gyermekeit valósággal imádta. Szerénysége páratlan volt, sohasem törekedett hitközségi tisztségekre és mindenkit kinevetett, akinek ilyen ambíciója volt. Kevés olyan papot ismerek, akik annyi ájtatossággal imádkoztak, mint ő. Ha imáját modta és közben üzleti ügyben jött valaki, nem volt szívünk, hogy megzavarjuk. Egy ízben emiatt sok száz tallérra rugó kára származott, de nem törődött vele, mert Isten hű szolgája volt, akit mindennél többre tartott És a jó Isten mindent kétszeresen, háromszorosan visszafizetett neki. Olyan alázatos és türelmes embert, mint amilyen az én boldogult uram volt, nem találni sehol. Ha bántalom érte, akár barátok, akár idegenek részéről, szó nélkül tűrte s ha ilyenkor — emberi gyengeségemnél fogva — türelmetlenkedni kezdtem, mosolyogva mondta : ״ Csacsi te.. . én bízom Istenben és keveset adok az emberek szavára." Az ő érdemei váljanak a mi javunkra itt a földön és a túlvilágon. Alig időztünk Hamburgban, áldott állapotba kerültem és velem együtt — Isten éltesse sokáig ! — az édesanyám is. Kisleányom született, én magam is fiatal gyermek voltam még. Nehezemre esett ugyan a dolog, de nagyon boldognak éreztem magam, hogy a Mindenható egy csinos, egészséges gyermekkel ajándékozott meg. Édesanyám úgy számította ki, hogy egyidőben leszünk gyermekágyasok és nagyon megörült, mikor megelőztem őt, mert így legalább gondomat viselhette a drága lélek. Nyolc nap múlva édesanyámnak is leánya született, így hát nem kellett irigykednünk egymásra (egyikünknek sem született fia !) és szépek, békésen feküdtünk egymás mellett egy szobában. Az emberek egymásnak adták át a kilincset, hogy a csodát lássák : anyát és Irányát, akik egy időben, egymás mellett fekszenek gyermekágyban. Nyolc nappal előbb álltam talpra, mint anyám. Hogy a szobában egy kis helyet csinálják, a magam emeleti lakószobájába költöztem. De mert nagyon fiatal voltam, anyám nem engedte meg, hogy a gyermeket magammal vigyem éjszakára is, így hát, az én kislányom a földszinti szobában maradt és a szolgáló is ott maradt mellette. Anyám azt mondta, ne legyen gondom a kicsike miatt ; ha éjjel sír, majd fölviszi hozzám a szolgáló, hogy lecsillapítsam, aztán újra leviszi és a bölcsőbe fekteti. Körülbelül éjféltájon hozta föl mindig a cselédleány az én kicsimet, hogy megszoptassam. Egyszer csak úgy hajnali háromkor fölébredek és azt mondom az uramnak : — Hogy lehet az... a leány még nem hozta föl a gyermeket ? ... — A gyermek biztosan alszik, — válaszolt a férjem. Én nyomban kiugrottam ágyamból és lesiettem a gyermekszobába. Odamegyek a bölcsőhöz, — nem találom a gyermekemet Meg voltam rémülve, de nem mertem kiáltani, nehogy fölébresszem édesanyámat. Oda־, mentem a szolgálóhoz és rázni kezdtem. Mélyen aludt, rá kellett kiáltanom : — Hol van a gyermek ? A cselédleány nem ébredt föl, ellenben az anyám igen és ő is rákiált: — Hol van a Glückel gyermeke ? De a cseléd olyan mélyen aludt, hogy ezt sem hallotta meg. Most az anyámhoz fordultam: — Talán a te ágyadban van az én gyermekem ? — Nem, az én gyermekem van nálam —, és olyan erővel szorította magához, mintha el akartam volna ragadni tőle. Most az ő bölcsőjéhez léptem és az ő gyermekét kerestem. Ott feküdt az ő gyermeke és édesen aludt. — Anyám, add ide a gyermekemet,־ szóltam most — a tiéd a bölcsőben alszik ! Nem akarta elhinni nekem. Gyertyát kellett gyújtanom és akkor látta, hogy az én kicsinyemet tartja a keblén. Eleinte az egész ház megijedt, de aztán mosolyogva mondta atyám: — No, itt majdnem szükség volt bölcs Salamonra, mint döntőbíróra. Az Országos Diáksegítő Hölgybizottság első alakuló ülése A Központi Zsidó Diáksegítő Bizottság legutóbb történt újjáalakulása óta nagy lendülettel fog a válságos helyzetben rá váró nehéz feladatok megoldásához. A legnagyobb és legjogosabb várakozás az Országos Hölgybizottság működéséhez fűződik, amely dr. Vázsonyi Vilmosné elnöklete alatt, ötletesen és nagy agilitással szolgálja bujdosó fiaink megmentésének ügyét. A Hölgybizottság február 15-én Vázsonyi Vilmosné vendégszerető házában tartotta alakuló ülését, amelyen dr. Lederer Sándor hitk. elnök, dr. Hevesi Simon főrabbi, és Fellner Leó, a Diáksegítő Bizottság ügyvezető elnöke is megjelentek. A jelen voltakat dr. Hevesi Simon üdvözölte és előadta, hogy a segítő akciót fenyegető veszedelem pillanatában a Bizottság minden reménységét a hölgyek közreműködésébe veti, akik meg fogják találni a módot arra, hogy az ellanyhult áldozatkészséget újra felélesszék. Ezután dr. Vázsonyi Vilmosné Vette fel az elnöklést, aki hatásos beszédben fejtette ki az Országos Hölgybizottság munkaprogramját. Hivatkozott Anglia példájára, amely kulturális és karitatív céljait többnyire társadalmi