Egyetemi Lapok, 1905 (19. évfolyam, 9-29. szám)
1905-03-05 / 15. szám
15. szám. EGYETEMI LAPOK Nem látod-é, nem-é, miként zsibongnak Az Ámorok, miként rajmódra dongnak Kökény szemed körül, Ki kis nyilát belőle rám ereszti, Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti. Ki vesztemen örül. Pillantatod szárnyára egy felüle. Szivem titkos várába berepüle És ott helyet fogott. Zászlót ütött reményem főtornyába. Mindent letiprott már parányi lába: Halld csak, mint tombol ott! ! És ezzel el volt hintve a mag, melyből a magyar szerelmi költészetnek olyan gazdag aratása lett. A kilenc hónapig tartó viszony a boldog szerelem jegyében indul meg. A huszonnégy éves Csokonai költői lelke minden forróságával lángol Lillájáért s valósággal fürdik a viszontszerelem boldogságában. Lantja is megrendül s bőséges buzogással ontja hol enyelgő, hol ábrándos dalait, egyegy fejezetét szerelme történetének. Ámor derűs mámorba ringatja a költő lelkét. Borzad a komorság gondolatától, a sírhalmok, a ködlepte kertek és rideg fantomok képeitől. Majd kedves humorral festi a szerelem „édes keserűségét“, a szerelmes léleknek azt az állapotát, mikor gyümölcseinek terhétől meghajtó faág módjára roskadozik a boldogság alatt. — Igen, ő már Cypria édes igája alatt görnyedez. Elkezdődött az álmatlan éjszakák sorozata, a szerelmes lélek nyughatatlan hintajátéka a „remény és félelem“ kettős fonalán. Reméli, hogy „nemes indulatra“ megérti szíve lángolását, de hajh! ki tudja, gazdátlan virág-e még a Lilla szive vagy rég odaadta jutalmul egy másik boldogabbnak. Megidézi álmatlan merengésében az éj istenségeit, hogy lopják be Lilla álmodásába egy halvány, de hű fiának a képét, aki majd vallást teszen szerelme mélységéről. Búbánatának éjjelében csak Lilla tekintetétől, a földnek e két halandó csillagától várja borúja eloszlatását. Hiszen belőle árad az élet, a föld melege, a szívdobogás és a költői kebel isteni lángjának lobogása, amint maga vallja : Verselek, ez gyújtja meg Lángomat s csak úgy leszek Én is verselő. Kérditek talán nevét. Aki lelkemnek nevét Szerzi: Lilla ő. Lilla, az eleven rózsa, kitől Sáron viránya ékességet nyerne. Lilla, a Duna tündére, kinek lépteire, mintha tapsra kelnének a csobogó hullámok. Lilla, kinek varázsa, lányos glóriája olyan tartózkodóvá teszi a költő közeledését, hogy csak a félsohaj és félsuttogás hangján meri elmondani végzetes titkának vallomását. A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te légy orvosa sebemnek Gyönyörű kis tulipánt. Igen, de Lilla ezt nem hallja. A kis tulipán fejecskéjét lehajtva elszunnyadt. Lilla alszik, vagy tán nem is alszik, Létei! te menyország ezer ínségbe is. Nem létei! te pokol még nem érezve is ! Itt állok virágzó éltem szigetjében. Egy kőszikla tornyán a hab közepében. Itt nézem partotok kétes messziségét. Az én lételemnek folyását vagy végét. Alattam a chaosz bőgő torkolatra Az elementumok fogát csattogtatja, S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém, „Elveszel!“ így ordit, s rémülést önt belém. De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek. Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek, S ha elvész is e test, jobb részemmel élek. Oh, édes érzési az örök léteinek. Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek, A halhatatlanság kezdeti már ezek, Amiket most bennem gondolok s érezek! És te, ki így érzed tulajdon lételed, Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled; Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat, Azoknak formáját, számát, nagyságokat; Ki ítélni is mersz, de kinek nem elég Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég. Hanem magad körül építsz új világot. Majmolván a munkás mindenhatóságot; Te, ki által mozgok, növök és dolgozok, Eszmélek, Ítélek, vágyok, gondolkozók, örvendek, búsúlok, reményiek és lélek; Te csuda valóság, belém szállott lélek; Te igazgatója e pormachinának. Teremtett istene e kis planétának. Szállj magadba, nézd meg az én természetedet: Merits erőt abból s fejtsd meg lételedet.