Egyetemi Lapok, 1914 (27. évfolyam, 17-20. szám)
1914-11-20 / 17. szám
XXVII. évfolyam. Budapest, 1914. november 20. 17. szám. EGYETEMI LAPOK A magyar országos diákszövetség hivatalos lapja MEGJELENIK MINDEN HÓNAPBAN KÉTSZER, JULIUS ÉS AUGUSZTUS KIVÉTELÉVEL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest VIII., Üllői út 22. TELEFON 65 — 89. Főszerkesztők és kiadók : ZSEMBERY ISTVÁN dr. HINDY ZOLTÁN Egész évre.........................6.— Félévre...................................3.— ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Kor. Frd .- S háború a keresztény felfogásban. Wolkenberg Alajos dr. egyetemi tanár előadása. (Folytatás.) Soha seholsem tanítja, hogy a háború elvileg jogtalan. Követel meggondolást, magunkbaszállást, követeli preventív eszközök alkalmazésát, nyíltan kimondja, hogy a háború csak legutolsó eszköze lehet a jogvédelemnek, de ahol a háborút megakadályozni nem sikerül, ott annak jogosultságát is elismeri mindazon esetekben, melyekben a háború természetes jogok alapján igazolható. De csakis ilyen eseteikben. Másféle háborút, olyant, mely semmiféle jog által nem igazolható, mint amilyen a hódító háború, ha tisztán ilyen, egyenesen kárhoztat. Míg a jogos háború számára elismeri a nemzetközi és hadijognak szinte minden szabályát és erkölcstudományában kiterjeszkedik a háborúban megengesdett vagy tilos cselvetések jogosultsága és illetőleg tiltott voltára, az igazságtalan, tisztán hódító háborút a limine elutasítja, az abban való katonai szolgálatot a háború előtt besorozottaknak vagy zsoldosoknak csak elnézi, másoknak tiltja. Mert a tisztán hódító háborúnak nincs semmi jogi alapja, bármennyire igyekeznének is azt álokoskodásokkal igazolni. Ezt tisztán a hódító hírvágya, hírszomja idézi fel, amely tudvalevőleg annál erőszakosabb és telhetetlenebb lesz, minél több tápot nyer a hódításokban. Ez tulajdonképen vér és könypatakokon keresztül gázoló rombolás, melyet nem az ész intéz, hanem a szenvedelem, nem jogok védenek, hanem erkölcstelenségeik. Azt hiszem, némely európai állam gyarmatpolitikája alig állhatná ki ebben a tekintetben a kereszténység felfogását, de a természetjogi felfogást sem állhatná ki. S a kereszténység nem is szűnt meg felemelni szavát az ilyen háborúk ellen a hódítók trónjához akár nyíltan selkiratszerüleg, akár közhangulatával : non licet tibi — ezt nem szabad tenni. Van azonban olyan háború, melynek csak külső képe hódító, voltaképen pedig a harcvédelmi harc. Ha csak a hódítás vagy egy-egy letűnt, de nagy hivatásra termett hatalomnak visszaállítása látszik egyedüli eszköznek saját határaink komoly és foganatos védelmére, ez a háború védelmi harc, sőt egyes esetekben dicsőséges háború. . . . Nemde Lengyelországot említettem most? S mehetnénk-e el mellette anélkül, hogy ne üdvözöljem, öt, dacára a lengyel barátságot illetőleg ma sok felől terjesztett diszkreditáló híteknek, hogy ne üdvözöljem a testvért, a nemes fajt, a légió dajkáját, egykor és századokon át a helytálló kereszténység termékeny bölcsejét, várát, ma a nemzeteknek nagy, holocaudumát?! Amely ellen az elnyomó hatalom, s az orthodox fanatizmus minden eszközt, dehogy eszközt, minden gazságot megengedett magának. .A ránk szakadt világtörténelmi szélvésznek jövőjébe bizonyára nem lát bele senki, sem politikai bölcsesség, sem diplomáciai előrelátás, sem a reménység, sem a kétségeskedés . . . Fog-e még uralkodni a bájos Warszawa, talpra áll-e a lengyelség, igaza lesz-e a dalnak, melyet milliók szíve szövött be a történelembe; nincs még veszve Lengyelország? Ki tudja? Vagy továbbra is fedve tartja könyerő szemét a történelem géniusza, ha felsír hozzá az ének, oda a szabadság? Ki tudja? De én nyugodtan tekintek fel az örökkévalóságra, oda kiált annak a népnek fájdalma is és oda harsog fel, talán boszul, mindenesetre igazságot kérve az évszázados, az évezredes szenvedés, a panasz, az átok, az elnyomott nemzeti önérzet. És talán szabad hazám ifjúságát, magyar véreimet arra kérnem, mutassák meg a lehető leghathatósabban rokonszenvüket a testvérnemzet, a Kárpátjainkat védő légió iránt s ennek a rokonszenvnek bizonysága legyen az az ölelés, melyet az ébredő nemzetnek szenvedéseink mai állapotában mi, a szintén szenvedő testvérek küldünk. Ezt az ölelést, a szenvedők bátor kézfogását, kényes, felmagasztaló csókját nem tilthatja meg semmi hatalom . . . II. A háborút magában véve és elvileg sohasem kárhoztatja a kereszténység, sőt vannak esetek, mikor azt jogilag igazoltnak és