Egyetemi Lapok, 1914 (27. évfolyam, 17-20. szám)

1914-11-20 / 17. szám

XXVII. évfolyam. Budapest, 1914. november 20. 17. szám. EGYETEMI LAPOK A magyar országos diákszövetség hivatalos lapja MEGJELENIK MINDEN HÓNAPBAN KÉTSZER, JULIUS ÉS AUGUSZTUS KIVÉTELÉVEL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest VIII., Üllői­ út 22. TELEFON 65 — 89. Főszerkesztők és kiadók : ZSEMBERY ISTVÁN d­r. HINDY ZOLTÁN Egész évre.........................6.— Félévre...................................3.— ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Kor. Frd .- S háború a keresztény felfogásban. Wolkenberg Alajos d­r. egyetemi tanár előadása. (Folytatás.) Soha sehol­sem tanítja, hogy a háború elvi­­leg jogtalan. Követel meggondolást, magunk­­baszállást, követeli preventív eszközök alkal­­mazés­át, nyíltan kimondja, hogy a háború csak legutolsó eszköze lehet a jogvédelemnek, de ahol a háborút megakadályozni nem sikerül, ott annak jogosultságát is elismeri mindazon esetekben, melyekben a háború természetes jogok alapján igazolható. De csakis ilyen eseteikben. Másféle há­borút, olyant, mely semmiféle jog által nem igazolható, mint amilyen a hódító háború, ha tisztán ilyen, egyenesen kárhoztat. Míg a jogos háború számára elismeri a nemzetközi és hadi­­jognak szinte minden szabályát és erkölcs­tudományában kiterj­eszkedik a háborúban megengesdett vagy tilos cselvetések jogosult­sága és illetőleg tiltott voltára, az igazság­talan, tisztán hódító háborút a lim­ine el­utasítja, az abban való katonai szolgálatot a háború előtt besorozo­ttaknak vagy zsoldosok­nak csak elnézi, másoknak tiltja. Mert a tisz­tán hódító háborúnak nincs semmi jogi alapja, bármennyire igyekeznének is azt álokoskodá­sokkal igazolni. Ezt tisztán a hódító hírvágya, hírszomja idézi fel, amely tudvalevőleg annál erőszakosabb és telhetetlenebb lesz, minél több tápot nyer a hódításokban. Ez tulajdon­képen vér és könypatakokon keresztül gázoló rombolás, melyet nem az ész intéz, hanem a szenvedelem, nem jogok védenek, hanem er­­kölcstelen­ségeik. Azt hiszem, némely európai állam gyarmatpolitikája alig állhatná ki ebben a tekintetben a kereszténység felfogását, de a természet­jogi felfogást sem állhatná ki. S a kereszténység nem is szűnt meg felemelni szavát az ilyen háborúk ellen a hódítók trón­jához akár nyíltan s­elkiratszerüleg, akár köz­hangulatával : non licet tibi — ezt nem sza­bad tenni. Van azonban olyan háború, melynek csak külső képe hódító, voltaképen pedig a harc­védelmi harc. Ha csak a hódítás vagy egy-egy letűnt, de nagy hivatásra termett hatalomnak visszaállítása látszik egyedüli eszköznek sa­ját határaink komoly és foganatos védelmére, ez a háború védelmi harc, sőt egyes esetekben dicsőséges háború. . . . Nemde Lengyelországot említettem most? S mehetnénk-e el mellette anélkül, hogy ne üdvözöljem, öt, dacára a lengyel barátságot illetőleg ma sok felől terjesztett diszkreditáló híteknek, hogy ne üdvözöljem a testvért, a nemes fajt, a légió dajkáját, egykor és száza­dokon át a helytálló kereszténység termékeny bölcse­j­ét, várát, ma a nemzeteknek nagy, holocaud­umát?! Amely ellen az elnyomó ha­talom, s az orthodox fanatizmus minden esz­közt, dehogy eszközt, minden gazságot megen­gedett magának. .A ránk szakadt világtörté­­nelm­i szélvésznek jövőjébe bizonyára nem lát bele senki, sem politikai bölcsesség, sem dip­lomáciai előrelátás, sem a reménység, sem a kétségeskedés . . . Fog-e még uralkodni a bájos Warszawa, talpra áll-e a lengyelség, igaza lesz-e a dalnak, melyet milliók szíve szövött be a történelembe; nincs még veszve Lengyelország? Ki tudja? Vagy továbbra is fedve tartja könyerő szemét a történelem gé­niusza, ha felsír hozzá az ének, oda a sza­badság? Ki tudja? De én nyugodtan tekintek fel az örökkévalóságra, oda kiált annak a népnek fájdalma is és oda harsog fel, talán boszul, mindenesetre igazságot kérve az év­százados, az évezredes szenvedés, a panasz, az átok, az elnyomott nemzeti önérzet. És talán szabad hazám ifjúságát, magyar vérei­met arra kérnem, mutassák meg a lehető leg­­hathatósabban rokonszenvüket a testvérnem­zet, a Kárpátjainkat védő légió iránt s ennek a rokonszenvnek bizonysága legyen az az ölelés, melyet az ébredő nemzetnek szenve­déseink mai állapotában mi, a szintén szenvedő testvérek küldünk. Ezt az ölelést, a szenvedők bátor kézfogását, kényes, felmagasztaló csók­ját nem tilthatja meg semmi hatalom . . . II. A háborút magában véve és elvileg so­hasem kárhoztatja a kereszténység, sőt van­nak esetek, mikor azt jogilag igazoltnak és

Next