Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1959-11-28 / 22. szám
- fájidáfiáik Pénteken délután váratlan és szívesen látott vendége volt a Latin Intézetnek A. E. Kahn amerikai író személyében, aki a Kultúrkapcsolatok Intézetének vendégeként négy hetet tölt hazánkban. Tartózkodásának célja, hogy anyagot gyűjtsön könyvéhez, amelyet Magyarországról és a többi népi demokratikus országról akar írni. Ismerkedni és beszélgetni jött közénk Trencsényi professzor úr szakszemináriumára. Néhány bizonytalan kérdés után a mintegy tizenöt főnyi társaság megélénkült, és érdekes társalgás alakult ki. Tolmács segítségével először az ókortudományokról, később pedig személyes élményekről beszélgettünk az íróval, akit a „Nagy összeesküvés’’ c. könyvéről ismer a magyar olvasóközönség. A. E. Kahn a klasszika-filológia értékéről beszélt. „Aki a klasszikus nyelveket ismeri — mondotta többek közt — megtanulja jobban becsülni anyanyelvét is. Az angol nyelv szókészletének például mintegy hatvan százaléka latin eredetű, igaz ugyan, hogy éppen a perifériális rész.” Számára mégsem a latin nyelv jelent nagyobb értéket, hanem a görög, mert közelebb áll kultúránk forrásaihoz. Ezután beszámolt arról, hogy jelenleg is fordítanak angolra auktorokat, legutóbb Ovidiust és Vergiliustól az Aenaist, a klasszikus könyvtár sorozatának kétnyelvű kötetei pedig új kiadásban jutnak az olvasók kezébe. „Napjainkban a középiskolai latin oktatás szükséges voltáról folynak heves viták — folytatta. — Ma az a helyzet, hogy sehol sem kötelező, de kevesebben választják, mint a görögöt. Bár a klaszszikus nyelvek ismerete nem kötelező, tudományos pályán mégsem lehet élni nélkülük. Az orvosi egyetemeken úgynevezett „tudományos latint’ tanítanak. Irodalmat tanulni rá lehetőség, de nem kötele z. E. Kahn amerikai író egyetemünkön tettség. Helyét elfoglalják a modern nyelvek, legfőképpen az orosz. Ezután terveiről beszélgettünk. ..Milyen könyvet ír? Regényt?” „Leginkább benyomásaimat fogom földolgozni, hiszen keveset voltam itt ahhoz, hogy mélyebben megismerjem az embereket. Az ország nagyon tetszik, tapasztalataim kellemesek, és jól érzem magam. Kifogásolható tényekkel alig találkoztam, és azok is mellékesek.” Amikor ezekről kérdeztem, így válaszolt: „Budapesten eddig nem láttam igazán szép modern épületet. Másik kifogásom, hogy túlságosan vendégszeretők a magyarok, és túl sokat esznek. Én pedig elég balga voltam, mert egy tsz. látogatáskor azt mondtam, hogy amennyit kísérőim megesznek és megisznak, annyit én is képes vagyok. Utólag erősen megbántam.” (Nagy derültség.) Hozzáfűzte még, hogy kellemes tulajdonságok sokkal bővebben vannak. Ilyennek találta a magyarok fejlett önkritikakészségét, és azt a kedélyességet, amellyel magukról beszélnek. Harmadik megjegyzése az, hogy Amerikában a színházi és zeneélet területén aránylag több a kimagasló esemény, mint Pesten. A hanglemezgyárak nemcsak a szórakoztatóipart látják el, hanem ontják a jó zenét is. „Olcsó klasszikusaink nekünk is vannak; sajnos, Hollywood és a kormány rossz véleményt hagynak az emberekben.” Valaki megkérdezte, hogy ismerik-e az Egyesült Államokban hazánkat. A válasz: „Nem, legalább is földrajzilag. De Amerikát sem ismerik. Politikai szempontból az amerikai nép sok tévedésben él, és még ma is befolyásolják az ellenforradalmi események, de a kormány agresszív és demokráciaellenes politikáját csak igen kevesen helyeslik.” A. E. Kahn háromnegyedórai beszélgetés után azzal búcsúzott el tőlünk, hogy kívánja a népek barátságát, a közös megértés és együttélés jegyében, amelynek eléréséért már eddig is sokat fáradozott és — amint mondotta — amelyért ezután is küzdeni fog. Halmi György adacsonyi György az Egyetemi Lapok október 5-i számában nyílt levelet intézett egyik hallgatótársához. A levél címzettje polgáriértelmiségi származású, kitűnő tanuló, akitől a levélíró a marxista meggyőződést kéri számon. Buzdítja, hogy lépjen ki a polgári korlátok, béklyók közül, közeledjék a munkás-paraszt fiatalokhoz, a kiszistákhoz, tanuljon tőlük és tanítsa is őket. A nyílt levél — írójának szándéka szerint — „első kézfogás azok felé, akik még nem találták meg a helyüket és hitüket”. A levél nagy érdeklődést váltott ki az egyyetemen, de főleg az állam- és jogtudományi kar III. évfolyamán, ahová a levél írója és címzettje is tartozik. Ez bizonyítja, hogy a nyílt levél valóban élő problémához nyúlt. Az érdeklődés s a nyomában kialakult nézetek azonban nem voltak egyértelműek. Sokan nem a baráti kézfogás szándékát érezték ki a levélből, hanem a bírálatban egyszerűen személyre szóló támadást láttak, s hajlandók voltak a levél címzettjében mártírt látni, akit igaztalanul vádoltak. Az ilyen vélemények kialakulásában a nyílt levélnek bizonyos formai és tartalmi hibái is szerepet játszottak. Ilyen előzmények után a HI. évfolyam hallgatóinak pártcsoportja és KISZ-aktívája együttes ülésen megvitatta a levél körül felmerült kérdéseket és szükségesnek tartja, hogy állásfoglalását fő vonásaiban nyilvánosságra hozza. Álláspontunk kialakításánál tudatosan és határozottan mellőztünk mindenféle személyi vonatkozást, mert ezek most nem jelentősek. A levélíró nyilvánvaló jószándékkal nagy fontosságú elvi kérdéseket vetett fel, ezekben az elvi kérdésekben kell véleményt formálni. Mindenekelőtt tegyük fel magunkban a kérdést: vannak-e hallgatóságunk körében olyanok, akiknek világnézetében a „ski kit, győz le” kérdése még nem dőlt el? Vannak-e, akikben a világnézet és az egyetemen tanított szakmai ismeretek nem egy vonatkozásban hadilábon állanak? Akik jelesre megtanulják nemcsak a marxista alapon tanított állam- és jogtudományi tárgyakat, hanem a szorosan vett világnézeti tárgyakat, a politikai gazdaságtant vagy a filozófiát, akik kitűnően vizsgáznak dialektikus és történelmi materializmusból, miközben igazán vallott nézeteik lényegesen eltérnek attól, amit tanulnak. Nehéz lenne tagadni, hogy vannak ilyenek. Egyre többen vannak azonban, akik az egyetemet valóban szilárd marxista-leninista világnézettel, s valóban kiváló szakemberekként hagyják el, akikben a marxizmus és a szaktudomány valóban széttéphetetlen egységgé vált. De vannak , akikben ez az egység még nem jött létre. Ilyenek pedig nemcsak az értelmiségi származású fiatalok között akadnak. Nem is lehet ez másképp. Társadalmunk átmeneti korszakban van, és ez nemcsak a gazdaság szerkezetében, hanem az emberek gondolkodásmódjában is megmutatkozik. Harc folyik itt, szívós, mindennapos, nehéz harc az új győzelméért, a régi legyőzéséért. A feltételek, amelyek között ez a harc az egyes emberekben zajlik, természetesen nem egyformák. Nem is mindenkiben folyik egyforma élességgel. A harc mégis állásfoglalást követel. Mit tegyünk ebben a helyzetben? Feladatunk az egyetemen, hogy segítsünk egymásnak a marxizmus és a szaktudás egységének megteremtésében, minden hallgatónknak marxista-leninista világnézetű, kiváló szakemberré nevelésében. A kérdés az, milyen módszerek** kel, hogyan kell ezt elérni? A nyílt levél egyik hozzászólója felel erre a kérdésre: meggyőzéssel, neveléssel, a felmerülő problémákra adott helyes válaszokkal. Ez alapjában igaz, de a kérdésnek csak egy részét, egyik oldalát ragadja meg. Igaz, mert egyetemünkön a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség gyermekei tanulnak, s az ő világnézeti bizonytalanságaik, leküzdése közben, a türelmes meggyőző, nevelőmunka a helyes módszer. Lehetnek természetesen olyan esetek, amikor nem világnézeti gyengeségről, hanem ellenséges szándékról van szó. Ilyenkor nem baráti szeretésre, türelemre, hanem a diktatúra kemény öklére van szükség. Az esetek többségében nem ez a helyzet, akkor a Badacsonyi György által is említett baráti kézfogás a helyes módszer. Azonban minden kézfogáshoz két ember kell: az egyik, aki a kezét nyújtja, s a másik, aki azt elfogadja, a segítséget szívesen veszi. A nevelőmunkát nem lehet úgy elképzelni, hogy az egyik bezárkózik a házába, a másik dörömböl a kapun. A kapunak nyitva kell lennie, a szíves szóval érkező barátot szívesen kell fogadni. Világnézeti problémákkal küzdő fiataljainknak nemcsak várniuk kell a nevelést, hanem maguknak is mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a nevelés sikeres legyen. Senki sem kapja készen, ajándékba a világnézetét másoktól. Csak az a világnézet ér valamit, amelyért megharcolt az ember. Aki ezt a harcot nem vállalja, aki bezárkózik saját magába, s legfeljebb a Bibliát vagy Hartian Bálintot engedi közel magához, az nem fog győzni, az nem tud helytállni a világnézeti csatában.eszéljünk Badacsonyi György cikkének „hangjáról” is, bizonyos érdemi kérdésekről, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek. A nyílt levél hangja éles, szenvedélyes, nem egy helyen bántó érzés is. A hang azonban nem értelmezhető önmagában, csak mint valaminek a hangja, amit kifejez, egy érzésé, egy mentalitásé, még világosabban bizonyos nézeteké, amelyek megnyilvánulnak benne. Természetes, hogy kapitalista viszonyok között, amikor az értelmiség óriási többsége polgári értelmiség, amikor az értelmiség tehetsége, tudása általában a burzsoáziát segíti, a munkásosztály és a parasztság jelentős részében kifejlődik bizonyos idegenkedés, bizalmatlanság, sokszor még gyűlölet is a „nadrágos ember” iránt. Ez a bizalmatlanság, néha gyűlölet, nem szűnik meg egy csapásra a proletárdiktatúra létrejöttével, a munkásosztály hatalomra kerülésével, hanem nyomai igen változatos formában később is felbukkannak. Sem a munkásosztály, sem az értelmiség nem változik meg máról holnapra, ehhez idő kell. Idő kell ahhoz, hogy az értelmiség egésze a szocializmust építő munkásosztályt segítse, teljesen mellé álljon. Ennek az ellentét maradványnak a munkásosztály részéről egyik megjelenési módja a „proletárgőg”, az a szavak mögött érezhető nem mindig tudatos, de mindig helytelen elgondolás, hogy a proletariátus egyedül is felépítheti a szocializmust. Ez nyilvánvalóan helytelen antimarxista nézet, amely az esetek jelentős részében összekeveredik a valódi proletár osztályöntudattal. Az említett proletárgőgnek és a tiszta proletáröntudatnak keveredését látjuk Badacsonyi György cikkében. A szerző a proletárdiktatúrának csak egyik oldalát látja, a tőkésosztály uralmát a munkásosztály uralma váltotta fel — de nem hangsúlyozza, hogy ez a változás nem egyszerű helycsere, hanem minőségi változás. A proletariátus uralma nem valaminő öncélú hatalom, hanem történelmi küldetés, amelynek lényege mindennemű elnyomás és kizsákmányolás végleges megszüntetése. Ebben a történelmi feladatban a proletariátust és a nép egyéb rétegeit mélységes érdekazonosság fűzi egybe. A proletariátus csak úgy szabadíthatja fel saját magát, ha egyidejűleg felszabadítja az egész népet. Történelmi küldetésének végrehajtásában maga mellé kell állítania minden pozitív erőt, és a nép többi rétegének sincs más járható útja. Badacsonyi György s azok, akik az övéhez hasonló nézeteket vallanak, a munkásosztálynak csak azt az oldalát látják, amely a nép többi részétől, különösen pedig az értelmiségtől elválasztja, aminek maradványai még ma is léteznek. Nekünk az egész népre van szükségünk, az értelmiségre is, a régi értelmiségre is. Mi nem taktikából, opportunista megfontolásból gyakorlunk népfront-politikát, hanem azért, mert a népfront-politikának objektív alapja van, ez érdekazonosság. A népfront-politika gyakorlásában számos visszahúzó erő van: a polgári nézetek, a szektás proletárgőg stb. A szektás elzárkózás, a nem proletár származásúak lebecsülése, lenézése káros és helytelen. Ha valaki egyszer az egyetemen van, elsősorban nem azt nézzük, honnan jött, milyen környezetből származik, hanem azt, hogy mit tesz, hol és hová tart. Mit mondjunk Badacsonyi György nyílt leveléről? Azt, hogy tiszteljük és elismerjük a valóban élő probléma felismerését, azt a pozitív szándékot, amellyel a kérdést kívánja megoldani. Igazat adunk neki abban a végső következtetésben, hogy a világnézetileg fejletlenebbek, bizonytalankodók felé baráti szóval kell közeledni. Tanácsoljuk azonban, hogy gondolja át ismét a proletárdiktatúra történelmi perspektívájáról, a nép erkölcsipolitikai egységéről, a várt tömegkapcsolatainak alapjairól és fontosságáról szóló marxista tanításokat. S mit mondjunk a levél „címzettjének”? Lényegében azt, amit Badacsonyi György mondott. Nekünk nem akármilyen tudásra, kulturáltságra, nem akármilyen szakemberekre van szükségünk, hanem olyanokra, akik világnézetileg a marxizmus—leninzimus talaján állnak. Mi nemcsak hideg észt, hanem meleg szívet is kívánunk azoktól, akiket értelmiségi munkahelyekre állítunk. Tudjuk, hogy ez nem megy könnyen, hogy a környezet, neveltetés, számos visszahúzó erő akadályozhatja ezt. E nehézségeket azonban közös erővel, közös igyekezettel le lehet győzni. Nem tartjuk őt mártírnak, hiszen a kapott bírálat alapjában helytálló volt. Elvárjuk tőle azt, hogy a marxizmus—leninizmus világnézetét ne csak formailag, hanem tartalmilag is elsajátítsa. Segítünk őszintén, közeledjen hozzánk, ne térjen ki a nyílt vita elől, ne húzódjék vissza, hanem a nehézségeket bátran tárja fel. Az állam- és jogtudományi kar III. évfolyamának aktívája Nyújtsunk kezet — de hogyan? MÉG EGYSZER A NYÍLT LEVÉL VITÁRÓL ÁLL A TENGER Komjáthy Győző verskötete Ha más egyéniség lenne, ma a magyar költészet nesztorai között ünnepelnék, ha jobban értett volna a művészet adminisztrációs részéhez (melyre Adynak is külön poéta-adminisztrátora volt), ma nem kellene egyetlen kötetét ritka értékként kézben tartani; lírája közkincs lehetne. Hetvenhét éves. Daliás öreg. Fáradt, fátyolos hangja erővel telik meg, ha — nagy ritkán — kevés ismerőse előtt verset mond. Most, hogy a szétszórt versek kötetbe kötődtek, és új, külön, az alkotótól is független életüket megkezdték — szólni kell a kötetről és az alkotóról. Poéta Komjáthy, a szó igazi, legmelegebb, érdes értelmében. Klasszikus költő fia, és mégis, a klasszikusok tiszteletén kívül versei eredeti csiszolású, hangú ékkövek. Japán versek lakonikus teljessége és — a kötet utolsó ciklusában — Georg Trakl-i halálvíziók a rokonai. Első verseit akkor közölte a Vasárnapi Újság, amikor az Új versek Adyja elindult, s a kötet legifjabb darabjai a modern költészet atomos, technizáló idejében születtek. Kapocs tehát Komjáthy? Erre sem kívánkozott lénye, fejlődése öntörvényeknek alávetve, belső utakon, a lélek útjain zajlott, s zajlik, nem befejezett, de mindig regenerálódó. Versei éppúgy modernek és eredetiek, mint ahogy klasszikusak és formabiztosak. Útja , harca a léleké, ezért maradt friss és ható költő. „Ha meghalok, világgá változom, élnek a kvantumok s a hullámok tovább” (Új terek ölén) Világa, tájai, asszociációi lépten-nyomon az ember-lélek bozótjának biztos vándorát láttatják benne, fogalmi megfogalmazások, felötlő sorozata sohse vezeti a modorosság útjaira; belső logikájától logikus. „Az iharban lángok loptak lelket, messze kóboroltak” (Nemere) Vagy: „Bedőlt világok zsúpja messze sárgáll” Absztrakciói a való élet hatásaival telített realitások: „Dermedt dércsepp ül pillámon, fűszálon, mintha a tél gyümölcs érne meg!” (Reggel a múzeum előtt) Komjáthy gerince sohase hajlott, a fasizmus évei hiába akarták a magukénak, soha egyetlen sort nem írt le sem nekik, sem értük. Nem csinált pénzt sem árulásából, sem későbbi mea culpázásából. Ellenben ezt írta 1944-ben: „ma őrületek napja, útja van. Az őrület rianó tengerét jég lepi egyszer, kemény, tiszta jég, a régi élet akor megjelen, mint számadás, könyörtelen jelen.” (Élet) Az irodalmi világ zajától mindig, s talán túlontúl is elhúzódott. A magábavonulást a kevesek számára való megnyilatkozást választotta, nem elefántcsonttorony-képzetek miatt, de mert többször állították félre, semhogy mindig a fiatalok erejével küzdeni tudott volna. Keveset is írt, de ilyen remek darabokat: „Fénytől ragyog fel tengertompa Én: éjféli villódzás mély vizek színénm „Kothurnusom! hadd lépem véled át két rímen át a skizofémiát" (Kothurnus) A kötet záróciklusa, a HALÁLTÁNC, mely — mint említettem — Georg Trakl halálvízióit idézi: „Kövér a halott. Lepedőben a lelke. Kapuban aratott, az a szél, s a tető odaverte.” (Kövér halott) Komjáthy Győző hosszú éveken keresztül fizikai munkából élt. Az életút következménye az, hogy lírájának zárótermékei sem öltik magukra az öregkori megelégedettség renyhítő, pihenésre csábító köntösét. Komjáthynak nem volt alkalma kiírni magát, s mostani, egyre újabb termékekkel gyarapodó lírája ifjúi erényekkel bőven telt. Kísérletező kedve, költői invenciója az elkészült mű után is számos ígéretet rejt magában. Irodalmi fórumjai gondja, hogy a beváltott ígéreteket gondozzák. Donáth Róbert GYÁRFÁS ENDRE: Tóth Árpád emlékére Még állt a lomha gályán alkonyatkor, és szürke töltőtolla volt a lantja. De tudta, hangszerén hiába hangol, A nyitányt meg nem éri, meg se hallja. Hogy rázendít a hegedűk csapatra, A harsonák felelnek víg akkorddal, S a gordonkák mély húrjain buzogva Indul egy tiszta, szép, sosem hallott dal. Csak állt a lomha gályán alkonyatkor. — Lélektől lélekig hosszú az út. De tudta, neki új isten parancsol, Fülébe már új tenger habja zúg. Két karja nem birt akormánykerékkel, Viharok marcangolták tüdejét, Ha halni kell, azt mindig másokért kell, S ő értünk halt, mert értünk hal, mi szép. Mi nagyszerű, de erőtlen és fáradt, Meghal, hogy bennünk nyerjen új erőt, Hát bontsd ki lomha gályán vitorládat. Mi röpítjük majd, így érsz kikötőt. Matrózkarunk erős, széles tüdőnk ép, De nyers a hangunk, durva a kezünk. Tanítsd nekünk nekünk a béke égi csöndjét, És add a gyógyírt, hogyha vérezünk! Te állsz mögöttünk, immár fürge gályán, Csak néha-néha pillantunk feléd. Hálátlan tanítvány! Előre szállván Már-már felejtené bús mesterét. Te lopsz szívünkbe enyhe bánatot, S ha figyelünk rád, csordultig telik. Mert közel vannakmár a csillagok, De nagy az út lélektől lélekig.