Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-11-28 / 22. szám

-­ fájidáfiáik Pénteken délután váratlan és szívesen látott vendége volt a Latin Intézetnek A. E. Kahn amerikai író személyé­ben, aki a Kultúrkapcsolatok Intézetének vendégeként négy hetet tölt hazánkban. Tartóz­kodásának célja, hogy anya­got gyűjtsön könyvéhez, ame­lyet Magyarországról és a többi népi demokratikus or­szágról akar írni. Ismerkedni és beszélgetni jött közénk Trencsényi professzor úr szakszemináriumára. Néhány bizonytalan kérdés után a mintegy tizenöt főnyi társaság megélénkült, és ér­dekes társalgás alakult ki. Tolmács segítségével először az ókortudományokról, később pedig személyes élményekről beszélgettünk az íróval, akit a „Nagy összeesküvés’’ c. könyvéről ismer a magyar olvasóközönség. A. E. Kahn a klasszika-filológia értékéről beszélt. „Aki a klasszikus nyelve­ket ismeri — mondotta töb­bek közt — megtanulja job­ban becsülni anyanyelvét is. Az angol nyelv szókészleté­nek például mintegy hatvan százaléka latin eredetű, igaz ugyan, hogy éppen a perifé­riális r­ész.” Számára mégsem a latin nyelv jelent nagyobb értéket, hanem a görög, mert közelebb áll kultúránk forrá­saihoz. Ezután beszámolt arról, hogy jelenleg is fordítanak angolra auktorokat, legutóbb Ovidiust és Vergiliustól az Aenaist, a klasszikus könyv­tár sorozatának kétnyelvű kötetei pedig új kiadásban jutnak az olvasók kezébe. „Napjainkban a középisko­lai latin­ oktatás szükséges voltáról folynak heves viták — folytatta. — Ma az a hely­zet, hogy sehol sem kötelező, de kevesebben választják, mint a görögöt. Bár a klasz­­szikus nyelvek ismerete nem kötelező, tudományos pályán mégsem lehet élni nélkülük. Az­ orvosi egyetemeken úgy­nevezett „tudományos latint’ tanítanak. Irodalmat tanulni rá lehetőség, de nem kötele­­ z. E. Kahn amerikai író egyetem­ünkön tettség. Helyét elfoglalják a modern nyelvek, legfőképpen az orosz. Ezután terveiről beszélget­tünk. ..Milyen könyvet ír? Re­gényt?” „Leginkább benyomásaimat fogom földolgozni, hiszen ke­veset voltam itt ahhoz, hogy mélyebben megismerjem az embereket. Az ország nagyon tetszik, tapasztalataim kelle­mesek, és jól érzem magam. Kifogásolható tényekkel alig találkoztam, és azok is mel­lékesek.” Amikor ezekről kérdeztem, így válaszolt: „Budapesten eddig nem láttam igazán szép modern épületet. Másik kifo­gásom, hogy túlságosan ven­dégszeretők a magyarok, és túl sokat esznek. Én pedig elég balga voltam, mert egy tsz. látogatáskor azt mond­tam, hogy amennyit kísé­rőim megesznek és megisz­nak, annyit én is képes va­gyok. Utólag erősen megbán­tam.” (Nagy derültség.) Hoz­záfűzte még, hogy kellemes tulajdonságok sokkal bőveb­ben vannak. Ilyennek találta a magyarok fejlett önkritika­készségét, és azt a kedélyes­séget, amellyel magukról be­szélnek. Harmadik megjegyzése az, hogy Amerikában a színházi és zeneélet területén arány­lag több a kimagasló ese­mény, mint Pesten. A hang­­lemezgyárak nemcsak a szó­rakoztató­ipart látják el, ha­nem ontják a jó zenét is. „Olcsó klasszikusaink nekünk is vannak; sajnos, Hollywood és a kormány rossz véleményt hagynak az emberekben.” Valaki megkérdezte, hogy ismerik-e az Egyesült Álla­mokban hazánkat. A válasz: „Nem, legalább is földrajzi­lag. De Amerikát sem isme­rik. Politikai szempontból az amerikai nép sok tévedésben él, és még ma is befolyásol­ják az ellenforradalmi ese­mények, de a kormány ag­resszív és demokráciaellenes politikáját csak igen kevesen helyeslik.” A. E. Kahn háromnegyed­órai beszélgetés után azzal búcsúzott el tőlünk, hogy kí­vánja a népek barátságát, a közös megértés és együttélés jegyében, amelynek eléréséért már eddig is sokat fáradozott és — amint mondotta — amelyért ezután is küzdeni fog. Halmi György adacsonyi György az Egyetemi Lapok október 5-i számában nyílt levelet intézett egyik hallgató­­társához. A levél címzettje polgári­­értelmiségi származású, kitűnő ta­nuló, akitől a levélíró a marxista meggyőződést kéri számon. Buzdít­ja, hogy lépjen ki a polgári korlá­tok, béklyók közül, közeledjék a munkás-paraszt fiatalokhoz, a ki­­szistákhoz, tanuljon tőlük és tanítsa is őket. A nyílt levél — írójának szándéka szerint — „első kézfogás azok felé, akik még nem találták meg a helyüket és hitüket”. A levél nagy érdeklődést váltott ki az egyyetemen, de főleg az állam- és jogtudományi kar III. évfolya­mán, ahová a levél írója és cím­zettje is tartozik. Ez bizonyítja, hogy a nyílt levél valóban élő prob­lémához nyúlt. Az érdeklődés s a nyomában kialakult nézetek azon­ban nem voltak egyértelműek. So­kan nem a baráti kézfogás szándé­kát érezték ki a levélből, hanem a bírálatban egyszerűen személyre szóló támadást láttak, s hajlandók voltak a levél címzettjében mártírt látni, akit igaztalanul vádoltak. Az ilyen vélemények kialakulásá­ban a nyílt levélnek bizonyos for­mai és tartalmi hibái is szere­pet játszottak. Ilyen előzmények után a HI. évfolyam hallgatóinak pártcsoportja és KISZ-aktívája együttes ülésen megvitatta a levél körül felmerült kérdéseket és szük­ségesnek tartja, hogy állásfoglalá­sát fő vonásaiban nyilvánosságra hozza. Álláspontunk kialakításánál tuda­tosan és határozottan mellőztünk mindenféle személyi vonatkozást, mert ezek most nem jelentősek. A levélíró nyilvánvaló jószándékkal nagy fontosságú elvi kérdéseket ve­tett fel, ezekben az elvi kérdések­ben kell véleményt formálni. M­indenekelőtt tegyük fel ma­gunkban a kérdést: vannak-e hallgatóságunk körében olyanok, akiknek világnézetében a „ski kit, győz le” kérdése még nem dőlt el? Van­nak-e, akikben a világnézet és az egyetemen tanított szakmai ismere­tek nem egy vonatkozásban hadilá­bon állanak? Akik jelesre megta­nulják nemcsak a marxista alapon tanított állam- és jogtudományi tár­gyakat, hanem a szorosan vett vi­lágnézeti tárgyakat, a politikai gaz­daságtant vagy a filozófiát, akik kitűnően vizsgáznak dialektikus és történelmi materializmusból, miköz­ben igazán vallott nézeteik lénye­gesen eltérnek attól, amit tanulnak. Nehéz lenne tagadni, hogy vannak ilyenek. Egyre többen vannak azon­ban, akik az egyetemet valóban szi­lárd marxista-leninista világnézettel, s valóban kiváló szakemberekként hagyják el, akikben a marxizmus és a szaktudomány valóban széttép­­hetetlen egységgé vált. De vannak , akikben ez az egység még nem jött létre. Ilyenek pedig nemcsak az értelmiségi származású fiatalok között akadnak. Nem is lehet ez másképp. Társadalmunk átmeneti korszakban van, és ez nemcsak a gazdaság szerkezetében, hanem az emberek gondolkodásmódjában is megmutatkozik. Harc folyik itt, szí­vós, mindennapos, nehéz harc az új győzelméért, a régi legyőzéséért. A feltételek, amelyek között ez a harc az egyes emberekben zajlik, termé­szetesen nem egyformák. Nem is mindenkiben folyik egyforma éles­séggel. A harc mégis állásfoglalást követel. Mit tegyünk ebben a helyzetben? Feladatunk az egyetemen, hogy segítsünk egymásnak a marxizmus és a szaktudás egységének megte­remtésében, minden hallgatónknak marxista-leninista világnézetű, ki­váló szakemberré nevelésében. A kérdés az, milyen módszerek­­** kel, hogyan kell ezt elérni? A nyílt levél egyik hozzászólója felel erre a kérdésre: meggyőzéssel, ne­veléssel, a felmerülő problémákra adott helyes válaszokkal. Ez alap­jában igaz, de a kérdésnek csak egy részét, egyik oldalát ragadja meg. Igaz, mert egyetemünkön a munkás­­osztály, a parasztság, az értelmiség gyermekei tanulnak, s az ő világné­zeti bizonytalanságaik, leküzdése közben, a türelmes meggyőző, ne­velőmunka a helyes módszer. Le­hetnek természetesen olyan esetek, amikor nem világnézeti gyengeség­ről, hanem ellenséges szándékról van szó. Ilyenkor nem baráti sze­retésre, türelemre, hanem a dikta­túra kemény öklére van szükség. Az esetek többségében nem ez a helyzet, akkor a Badacsonyi György által is említett baráti kézfogás a helyes módszer. Azonban minden kézfogáshoz két ember kell: az egyik, aki a kezét nyújtja, s a má­sik, aki azt elfogadja, a segítséget szívesen veszi. A nevelőmunk­át nem lehet úgy elképzelni, hogy az egyik bezárkózik a házába, a másik dö­römböl a kapun. A kapunak nyitva kell lennie, a szíves szóval érkező barátot szívesen kell fogadni. Világ­nézeti problémákkal küzdő fiatal­jainknak nemcsak várniuk kell a nevelést, hanem maguknak is min­dent meg kell tenniük annak érde­kében, hogy a nevelés sikeres le­gyen. Senki sem kapja készen, aján­dékba a világnézetét másoktól. Csak az a világnézet ér valamit, amelyért megharcolt az ember. Aki ezt a harcot nem vállalja, aki bezárkózik saját magába, s legfeljebb a Bibliát vagy Hartian Bálintot engedi közel magához, az nem fog győzni, az nem tud helytállni a világnézeti csatában.­eszéljünk Badacsonyi György cikkének „hangjáról” is, bizo­nyos érdemi kérdésekről, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek. A nyílt levél hangja éles, szenvedé­lyes, nem egy helyen bántó érzés is. A hang azonban nem értelmez­hető önmagában, csak mint valami­nek a hangja, amit kifejez, egy érzésé, egy mentalitásé, még vilá­gosabban bizonyos nézeteké, ame­lyek megnyilvánulnak benne. Ter­mészetes, hogy kapitalista viszonyok között, amikor az értelmiség óriási többsége polgári értelmiség, amikor az értelmiség tehetsége, tudása álta­lában a burzsoáziát segíti, a mun­kásosztály és a parasztság jelentős részében kifejlődik bizonyos idegen­kedés, bizalmatlanság, sokszor még gyűlölet is a „nadrágos ember” iránt. Ez a bizalmatlanság, néha gyűlölet, nem szűnik meg egy csa­pásra a proletárdiktatúra létrejötté­vel, a munkásosztály hatalomra ke­rülésével, hanem nyomai igen vál­tozatos formában később is felbuk­kannak. Sem a munkásosztály, sem az értelmiség nem változik meg máról holnapra, ehhez idő kell. Idő kell ahhoz, hogy az értelmiség egé­sze a szocializmust építő munkás­­osztályt segítse, teljesen mellé áll­jon. Ennek az ellentét maradvány­nak a munkásosztály részéről egyik megjelenési módja a „proletárgőg”, az a szavak mögött érezhető nem mindig tudatos, de mindig helyte­len elgondolás, hogy a proletariá­tus egyedül is felépítheti a szocia­lizmust. Ez nyilvánvalóan helytelen antimarxista nézet, amely az ese­tek jelentős részében összekevere­dik a valódi proletár osztályöntu­dattal. Az említett proletárgőgnek és a tiszta proletáröntudatnak ke­veredését látjuk Badacsonyi György cikkében. A szerző a proletárdikta­túrának csak egyik oldalát látja, a tőkésosztály uralmát a munkásosz­tály uralma váltotta fel — de nem hangsúlyozza, hogy ez a változás nem egyszerű helycsere, hanem mi­nőségi változás. A proletariátus uralma nem valaminő öncélú ha­talom, hanem történelmi küldetés, amelynek lényege mindennemű el­nyomás és kizsákmányolás végleges megszüntetése. Ebben a történelmi feladatban a proletariátust és a nép egyéb rétegeit mélységes érdek­azo­­nosság fűzi egybe. A proletariátus csak úgy szabadíthatja fel saját magát, ha egyidejűleg felszabadítja az egész népet. Történelmi küldeté­sének végrehajtásában maga mellé kell állítania minden pozitív erőt, és a nép többi rétegének sincs más járható útja. Badacsonyi György s azok, akik az övéhez hasonló né­zeteket vallanak, a munkásosztály­nak csak azt az oldalát látják, amely a nép többi részétől, különö­sen pedig az értelmiségtől elvá­lasztja, aminek maradványai még ma is léteznek. Nekünk az egész népre van szükségünk, az értelmi­ségre is, a régi értelmiségre is. Mi nem taktikából, opportunista megfontolásból gyakorlunk nép­front-politikát, hanem azért, mert a népfront-politikának objektív alapja van, ez érdekazonosság. A népfront-politika gyakorlásában szá­mos visszahúzó erő van: a polgári nézetek, a szektás proletárgőg stb. A szektás elzárkózás, a nem pro­letár származásúak lebecsülése, le­nézése káros és helytelen. Ha va­laki egyszer az egyetemen van, el­sősorban nem azt nézzük, honnan jött, milyen környezetből szárma­zik, hanem azt, hogy mit tesz, hol és hová tart. M­it mondjunk Badacsonyi György nyílt leveléről? Azt, hogy tisz­teljük és elismerjük a valóban élő probléma felismerését, azt a pozi­tív szándékot, amellyel a kérdést kívánja megoldani. Igazat adunk neki abban a végső következtetés­ben, hogy a világnézetileg fejletle­nebbek, bizonytalankodók felé ba­ráti szóval kell közeledni. Tanácsol­juk azonban, hogy gondolja át is­mét a proletárdiktatúra történelmi perspektívájáról, a nép erkölcsi­­politikai egységéről, a várt tömeg­kapcsolatainak alapjairól és fontos­ságáról szóló marxista tanításokat. S mit mondjunk a levél „cím­zettjének”? Lényegében azt, amit Badacsonyi György mondott. Ne­künk nem akármilyen tudásra, kul­turáltságra, nem akármilyen szak­emberekre van szükségünk, hanem olyanokra, akik világnézetileg a mar­xizmus—leninzimus talaján állnak. Mi nemcsak hideg észt, hanem me­leg szívet is kívánunk azoktól, aki­ket értelmiségi munkahelyekre állí­­tunk. Tudjuk, hogy ez nem megy könnyen, hogy a környezet, nevelte­tés, számos visszahúzó erő akadá­lyozhatja ezt. E nehézségeket azon­ban közös erővel, közös igyekezet­tel le lehet győzni. Nem tartjuk őt mártírnak, hiszen a kapott bírálat alapjában helytálló volt. Elvárjuk tőle azt, hogy a marxizmus—leniniz­­mus világnézetét ne csak formailag, hanem tartalmilag is elsajátítsa. Se­gítünk őszintén, közeledjen hozzánk, ne térjen ki a nyílt vita elől, ne húzódjék vissza, hanem a nehézsé­geket bátran tárja fel. Az állam- és jogtudományi kar III. évfolyamának aktívája Nyújtsunk kezet — de hogyan? MÉG EGYSZER A NYÍLT LEVÉL VITÁRÓL ÁLL A TENGER Komjáthy Győző verskötete Ha más egyéniség lenne, ma a magyar költészet nesztorai között ünnepelnék, ha jobban értett volna a művészet admi­nisztrációs részéhez (melyre Adynak is külön poéta-admi­nisztrátora volt), ma nem kel­lene egyetlen kötetét ritka értékként kézben tartani; lí­rája közkincs lehetne. Hetvenhét éves. Daliás öreg. Fáradt, fátyolos hangja erővel telik meg, ha — nagy ritkán — kevés ismerőse előtt verset mond. Most, hogy a szétszórt versek kötetbe kötődtek, és új, külön, az alkotótól is független életüket megkezdték — szólni kell a kötetről és az alkotóról. Poéta Komjáthy, a szó igazi, legmelegebb, érdes értelmé­ben. Klasszikus költő fia, és mégis, a klasszikusok tisztele­tén kívül versei eredeti csi­szolású, hangú ékkövek. Ja­pán versek lakonikus teljessé­ge és — a kötet utolsó ciklu­sában — Georg Trakl-i halál­víziók a rokonai. Első verseit akkor közölte a Vasárnapi Új­­ság, amikor az Új versek Ady­­ja elindult, s a kötet legifjabb darabjai a modern költészet atomos, technizáló idejében születtek. Kapocs tehát Kom­játhy? Erre sem kívánkozott lénye, fejlődése öntörvények­nek alávetve, belső utakon, a lélek útjain zajlott, s zajlik, nem befejezett, de mindig re­generálódó. Versei éppúgy mo­dernek és eredetiek, mint ahogy klasszikusak és forma­­biztosak. Útja , harca a léle­ké, ezért maradt friss és ható költő. „Ha meghalok, világgá változom, élnek a kvantumok s a hullámok tovább” (Új terek ölén) Világa, tájai, asszociációi lépten-nyomon az ember-lélek bozótjának biztos vándorát lát­tatják benne, fogalmi megfo­galmazások, felötlő sorozata sohse vezeti a modorosság út­jaira; belső logikájától logi­kus. „Az iharban lángok loptak lelket, messze kóboroltak” (Nemere) Vagy: „Bedőlt világok zsúpja messze sárgáll” Absztrakciói a való élet hatá­saival telített realitások: „Dermedt dércsepp ül pillá­mon, fűszálon, mintha a tél gyümölcs érne meg!” (Reggel a múzeum előtt) Komjáthy gerince sohase hajlott, a fasizmus évei hiába akarták a magukénak, soha egyetlen sort nem írt le sem nekik, sem értük. Nem csinált pénzt sem árulásából, sem ké­sőbbi mea culpázásából. Ellen­ben ezt írta 1944-ben: „ma őrületek napja, útja van. Az őrület rianó tengerét jég lepi egyszer, kemény, tiszta jég, a régi élet ako­r megjelen, mint számadás, könyörtelen jelen.” (Élet) Az irodalmi világ zajától mindig, s talán túlontúl is el­húzódott. A magábavonulást a kevesek számára való megnyi­latkozást választotta, nem ele­­fántcsonttorony-képzetek mi­att, de mert többször állították félre, semhogy mindig a fia­talok erejével küzdeni tudott volna. Keveset is írt, de ilyen remek darabokat: „Fénytől ragyog fel tenger­tompa Én: éjféli villódzás mély vizek színénm „Kothurnusom! hadd lépem véled át két rímen át a skizofémiát" (Kothurn­us) A kötet záróciklusa, a HALÁLTÁNC, mely — mint említettem — Georg Trakl halálvízióit idézi: „Kövér a halott. Lepedőben a lelke. Kapuban aratott, az a szél, s a tető odaverte.” (Kövér halott) Komjáthy Győző hosszú éve­ken keresztül fizikai munká­ból élt. Az életút következmé­nye az, hogy lírájának záró­termékei sem öltik magukra az öregkori megelégedettség reny­­hítő, pihenésre csábító kön­tösét. Komjáthynak nem volt alkalma kiírni magát, s mostani, egyre újabb termé­kekkel gyarapodó lírája ifjúi erényekkel bőven­ telt. Kísér­letező kedve, költői invenciója az elkészült mű után is számos ígéretet rejt magában. Irodal­­mi fórumjai gondja, hogy a be­váltott ígéreteket gondozzák. Donáth Róbert GYÁRFÁS ENDRE: Tóth Árpád emlékére Még állt a lomha gályán alkonyatkor, és szürke töltőtolla volt a lantja. De tudta, hangszerén hiába hangol, A nyitányt meg nem éri, meg se hallja. Hogy rázendít a hegedűk csapatra, A harsonák felelnek víg akkorddal, S a gordonkák mély húrjain buzogva Indul egy tiszta, szép, sosem hallott dal. Csak állt a lomha gályán alkonyatkor. — Lélektől lélekig hosszú az út. De tudta, neki új isten parancsol, Fülébe már új tenger habja zúg. Két karja nem birt a­­kormánykerékkel, Viharok marcangolták tüdejét, Ha halni kell, azt mindig másokért kell, S ő értünk halt, mert értünk hal, mi szép. Mi nagyszerű, de erőtlen és fáradt, Meghal, hogy bennünk nyerjen új erőt, Hát bontsd ki lomha gályán vitorládat. Mi röpítjük majd, így érsz kikötőt. Matrózkarunk erős, széles tüdőnk ép, De nyers a hangunk, durva a kezünk. Tanítsd nekünk nekünk a béke égi csöndjét, És add a gyógyírt, hogyha vérezünk! Te állsz mögöttünk, immár fürge gályán, Csak néha-néha pillantunk feléd. Hálátlan tanítvány! Előre szállván Már-már felejtené bús mesterét. Te lopsz szívünkbe enyhe bánatot, S ha figyelünk rád, csordultig telik. Mert közel vannak­­már a csillagok, De nagy az út lélektől lélekig.

Next