Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-07-27 / 9. szám

GERGELY ÁGNES: // •• •* GLOGOVÁCZ MEGDICSŐÜLÉSE Glogovácz, kezdő költő so­­ká­ig tanulmányozta a napi sajtót, majd bólintott. Haza­felé menet mindent gondo­san kitervelt, a legapróbb részleteket is megbeszélte magával, s felkészült minden eshetőségre. — Simon beteg — állapí­totta meg a társbérlő, mert nem hallatszott át sem a rá­dió könnyűzene-rovata, sem a magnetofon idétlen, gyors miákolása. De a kulcslyukat Glogovácz úr betömte újság­papírral. A színes rongyszőnyegen szanaszét hevertek az akták: tíz-tizenkét éve sárguló kéz­iratcsomók. Glogovácz tizen­három és fél éves kora óta verselt. Írt bordalokat, Petőfi stílusában, bölcselkedő elmé­lyülést, chansont, indulókat nídverőkről, politikus és ópolitikus műveket, Glogo­vácz mindent írt. Mint rend­kívül invenciózus elme, fel­találta a copf-stílust, s versei egy részét, természetesen a szerelmesebbeket, női haj­fonatok alakjába írta. Kitű­nően megverselte az ipari problémákat; ennek érdeké­ben kétszer is elolvasta Káp­­. a. a.»—Csipke: Lánghegesztés c. könyvét. Hogy a kalandok ízét is szavaiba dörzsölhesse, több ízben sétált egy jólkép­­zett pilótával. Egy ilyen séta alkalmával napfoltokat lát­tak, s ettől a naptól fogva Glogovácz nem mulasztotta el számontartani, mi törté­nik körülöttünk, a világűr­ben. Áhítatos verset írt a paraboláról s az elektromos kisülésekről, összebúvásra serkentette a diffundáló ele­meket, megkongatta a léten t­úli lét harangjait az egye­­lmes értelem nevében. Verseire kezdtek már felfi­gyelni, de ez a figyelem va­lahogy mindig elakadt egy szerkesztői íróasztalnál. A copfra azt mondták: forma­lizmus; az iparra: vulgariz­mus; a napfoltokra; abszt­rakció; a diffúzióra: pesszi­mizmus; a léten túli létre: erotika. De Glogovác nyűhetetlen szorgalmával írt, s az elő­szobafalra egy nagykörmi, mutatóujjat rakott, nyíllal,­­ a szöveggel: Glogovácz Simona író Látogatói eddig nemigen akadtak. Egy hölgy jött hoz­zá minden második csütör­tökön, ilyenkor a rádió és a magnetofon átvándorolt a társbérlőékhez, azok ordítot­ták. Minden pénteken fiat­a írók és művészek jöttek hoz­­zá, ilyenkor a rádió és a magnetofon visszavándorolt Az írók és művészek felol­vasták egymásnak műveiket mindegyik alig várta, hogy­­ kerüljön sorra, s míg a má­sik olvasott, igyekeztek oka arcot vágni, majd finoman árnyalt bírálatot mondani olyan emberét, aki kevés szó­ból is ért és értetni tud, pél­dául: — A fenyőfa! Hm. Radnóti Vagy: — Az a jelző ott!... Kar­col, mint a tű. Még gyakrabban: — Egyre gondolunk? A szalma. Ilyenkor egyesek messzire néztek, mások felhúzták a szemöldöküket, néhány kar a levegőben ragadt, egy fél­behagyott félmozdulattal, és percekig csönd volt. Utána hazamentek és lehü­­lyézték egymást. Vége ennek a terméketlen korszaknak: Glogovácz mun­kához látott. Ezerháromszáz­tíz kéziratát szépen rendbe­rakta, de, hogy a ' hevenyé­szett művésziesség is kitűn­jön, néhányba bele'szakított, másutt titokzatos jeleket he­lyezett el, maszatolt javítá­sokat, félmegoldásokat, a töprenkedés firkáit, amilye­neket a kávéházi márvány­­asztalokon látott. . Majd megírta a búcsúleve­leket: „Drága Évám! Vége. Vége ámbraízű csók­jaidnak. Mindennek. Mond­jam-e, c’ est la vie? Giccs­­nek hatna, összeszorult to­rokkal búcsúzom tőled, egy harcos férfiélet után. Talán még — de nem, folytatni, ahhoz nincs erőm. Élj boldo­gul, te szép, te legszebb. Simid'’. „Barátaim! . Nem megy tovább. A gyil­kos kór, mely az utóbbi években igen erőt vett raj­tam, hamarosan végez velem. Sem rejtegetni, sem magam kutyát kinyúlásnak átadni nincs erőm. Ez nem lenne méltó ehhez a harcos férfi­­élethez. Holnap már nem va­gyok köztetek, hiába jöttök, hiába csöngettek majd! A verseimet, a verseimet ne feledjétek! Rátok bízom e szavakká csörgött küzdelme­ket, az igaz ügy küzdelmeit! Kézszorítással Glogovácz Simon”. A leveleket borítékba tette megcímezte s az aktákkal együtt az íróasztalon felejtet­­te. Körülnézett a szobában A könyvespolcról leemelt Jókaitól Az élet komédiásait s kissé rendetlenül csúsztatta vissza a többi könyv közé „Ezt olvasta utoljára.” Majd megteremtette az utolsó per­cek békés harmóniáját: félig szítt cigarettát nyomott el a hamutartóban, a tálalón szét­szórt egy kis spagettit, a pa­pucsot előkandikáltatta az ágy alól, a szőnyegrojtoka összekuszálta és a függöny egyik szárnyát az ablak­kilincsre lebbentette. „Kiné­zett az ablakon. Akkor már tudta.” Ezután már nem ma­radt más hátra, mint a pol­con egy zöld tartalmú üve­gecske gyors feldöntése,­­ Glogovácz, hátán nagy háti­zsákkal, kezében bőrönddel elment hazulról. Éjszaka volt. A házfel­ügyelő álmosan dünnyögöt elő a kulccsal. — Hová utazik, Glogovác úr? Glogovácz ügyelt, hogy eg percnyi hosszú csönd legyen majd lassan így felelt: — Messzire ... Messzire, Kamill bácsi. — És zölden is fátyolozottan nézett. A sarkon már csomagolt az utolsó újságárus. — Esti van? — kérdezte Glogovácz, a bőrönddel. — Nincs. — Megint szétkapkodták? Persze. Ezek a folytonos szenzációk. Gyilkosságok, ha­­­lesetek. — Igen. — Sokan halnak meg mal­améban — mondta megint Jilogovácz, és nézett. Amikor a társbérlőt, a házfelügyelőt és az újság­­írást kihallgatták, a dolog lassan kivilágosodott. Már az eddigi tanuk vallomása s a benyújtott búcsúlevelek is tisztázták azt a tényt, hogy veszedelmes öngyilkosságról van szó. A helyszíni szemle azután végképp fényt derí­tett az ügyre. Glogovácz öngyilkos lett. Az ügyvéd meglátta a bú­csúlevelében ezt a kitételt: harcos férfiélet. A szakértők átolvasták a verseket. Mind az ezerháromszáztizet. Micsoda szerénység! Nem adatta ki! Másnap a lapok gyászke­retben hozták: I GLOGOVÁCZ SIMON ! | (1932—1958) l Meghalt Glogovácz Simon, a kitűnő költő és harcostollú politikus. Glogovácz Simon egész életét az önzetlen, vi­szonzást nem váró küzdel­meknek szentelte. Költőtársai és barátai mindvégig a szen­vedélyes, de a valóság tala­ján álló alkotót tisztelték benne. Fiatalon elment kö­zülünk, de emlékét örökké szívünkben őrizzük! Verseit, melyeket szerénységből so­sem adott ki, hamarosan megismerheti a nagyközön­ség. Saját halottunknak te­kintjük. És munkához láttak az új­ságírók, lektorok, filológusok irodalomtörténészek. Glogovácz utolsó napja címmel cikk jelent meg egy jelentős folyóiratban. Emlé­kezések Glogováczra címmé a barátok, Éva és a társbér­­lő nyilatkozatait hozta le e konkurrens folyóirat. A Glo­­govácz-per részleteiről , az ügyvéd beszédéről, a holttes kutatásának menetéről — számolt be egy igen olvasói napilap. Míg végül fél év múlva napvilágott látott a könyv Glogovácz Simon összegyűj­tött költeményei. Az Orszá­gos Tankönyvszerkesztő Bi­zottság már azt firtatta, ne vegyék-e bele egy készülő szöveggyűjteménybe a Hexa­eder Himnuszát. Múltak a hónapok, Glogo­­váczról beszélni, barátjának lenni, vele tivolnyázni, mon­datait idézni — mindez már irodalmi közhelynek számí­tott. A barlang szűk volt, nyir­kos és kényelmetlen. A kon­­zervek fogytán. Nem jó do­log halottnak lenni, csóválta a fejét Glogovácz bánatosan, , többször egymásután. Az iga­zi baj ott kezdődött, mikor a bőregerek ráneszeltek az ételszagra. Kettőt-hármat agyon kellett verni, annyira sikongattak. Aztán a patká­nyok. Egy napon aztán kiürült az utolsó konzervdoboz is. Glo­govácz megpróbált éhezni az örökkévalóságért, de egy dél­utánnál tovább nem ment. Valamit ki kell találnia: öreg, szakállas, rongyosru­­hájú koldus jelent meg a bu­dai Duna-parton. Fehér botja egyhangúan kocogott a jár­dán, s kissé erősebben, ha előtűnt egy járókelő. Dél fe­lé bement a filléres büfébe, evett, ivott egy szörpöt, va­lami pogácsákat zsebrevágott és elcsoszogott, így ment ez heteken át. Időnként megállt a köny­vesbolt kirakatánál, mintha nézné. Mintha látná, mond­ták az emberek, és szánakoz­tak. — Jaj! jaj! jaj! Megvan. Itt van! Vége! Élek! A csődület közepén az öreg, vak koldus állt, üvöl­tözött, szakállát tépdeste, sapkáját földhöz vagdosta. Berúgtál, öregem, mondta a rendőr, és belekarolt. — Színjózan vagyok! Itt a könyv! Végre! Megjelent a könyvem! Újra élek! Élek! — Na, gyerünk csak, apám - mondta a másik rendőr, és ketten valahogy elvezet­ték az öreget. A rendőrőrsön nem sokat foglalkoztak vele. — Neve? — Glogovácz Simon. — I... igen... jó. Lakik? — Tölgyfa utca 78. II. emelet, balra. — Mióta foglalkozik koldu­lással? — Pontosan hat hete. Ép ma hat hete. Ma ugyanis megjelent... — Tudjuk, tudjuk. Megje­lent a könyve. Mondja.. hány éves" — Én? Huszonhat. A ren­dőrtisztek összenéztek. — Na... menjen csak szé­pen haza. És máskor több szódát abba a fröccsbe! — De kérem, én valóban.. Az őrnagy megfogta, és szé­pen kitette az utcára. Glogovácz rohant a bar­langba, ottfelejtette a ben­zint. Gyorsan leszedte szakál­lát, rendbehozta ruháit és elindult a kiadóhivatalba. A vezető lektor elájult úgy kellett felmosni, míg nagy­ böfögve magához tért Az épületben örökösen por­­tyázó újságírók és számlál­­hatatlan külső munkatársak percek alatt összeszaladtak Az első ámulatot felváltot­ta valami szenzációs öröm, tollak már sercegtek, előke­rült egy fényképezőgép is , valaki tárcsázta az Esti Kró­­­nikát, mikor a vezető lektor­­ még mindig böfögve, meg ’ kérdezte: — És most mi lesz a már­tirral ? Hírtelen csönd lett. A ri­­­porterek tanácstalanul, zava­rodottan néztek egymásra '■ Mindenki a vezető lekto­r szavát várta. I — Élek — mondta értetle­nül, diadallal Glogovácz. —­­ Megírjátok, hogy elvesztet­tem a józan eszemet, elbúj­­­dostam s most előkerültem ! Hozok egy újabb köteg ver­set, érdekesebbet, mint a­z eddigiek. Újabb kínos csönd. — íme — mondta Glogo­­­vácz, és kéziratokat tett a­z asztalra. — Az akkumulátor ballo­dája — sziszegte egy ki szürke kéziratösszevető, felborzolta a haját. A leve­gőben megrezdült a kuncogd, előérzete. — A m­ártír feltámadt — tréfált Glogovácz. . — A mártír menjen a fe­l­­ébe! — ordított a vezetői lektor gyomorsavasan — Ti-­­zenöt íven megjelentetjük a­ förmedvényeit, ekkora papír-1 hiányban, és erre ő feltámad!! Kinek kellesz te élve? A kutyának! Eredj a fenébe, ahol eddig voltál, és elő ne kerülj mégegyszer! Mire Glogovácz magához­­tért, kint volt a folyóson. Az ajtókat bezárták. Lenn, a kapualjban, isme­rős hangot hallott. Elbújt az­ aluminium-szemétláda mögé. — Kezét csókolom, Éva.­­ — A ... jónapot! — Még mindig gyászban?­ — Hát lehet... hát lehet ■ őt elfelejteni? — Nagy ember volt... — És nagy költő. — Az ilyenek fiatalon ■ meghalnak. Talán nem is olyan rossz­­ ez a barlang, sóhajtotta Glog­­­govácz is magára öltötte a­­ koldusruhát. . Ahogy múltak a hetek,­­ összebarátkozott a denevérek­­­­kel, patkányokkal és a kör­­­­nyékbeli koldusokkal is. Aztán egyszer ezt látta a ki­­­rakatban:­­ Glogovácz Simon Összegyűjtött Költeményei (2. kibővített kiadás) Glogovácz pedig bent ült a barlang mélyén, és írta, Íro­gatta posthumus verseit. Egy buszmegálló kérdése A Rákóczi út megifjodása után a hetes autóbusz megál­lóját az 517. számú ház elé tették. Ez nem is lett volna baj, ha­­a megálltát nem ponto­san a kapu elé teszik. De oda­tették. S mi több, az épület a tudományegyetem Zrínyi Ilo­na Leánykollégiuma: 400 lány otthona. A forgalom nagy, kü­lönösen a csúcsforgalmi idők­ben. A buszra várakozó tömeg bizony sokszor akadályozza, elzárja a ki-bejárást a kollé­giumba, mert a járda viszony­lag keskeny. Kellemetlenebb a helyzet eső idején, amikor az utasok valósággal megszállják a kapu alját, ami nem is egy­szerű kapualj, hanem a kollé­gium előcsarnoka. Az érveket jelen esetben azért kell különösen figyelem­be venni, mert leánykollé­giumról van szó. S nem mind­egy, hogy az ott látott jelen­ségeket hogyan magyarázzák az idegenek. A lánykollégium — ha nem is a szó szoros értel­mében —, de szentély. A kollégium igazgatónője közel egy hónapja levelet inté­zett a Fővárosi Autóbusz Üzem igazgatóságához, s részletes indokolással kérte, hogy a megállót — csak 10— 15 lépéssel — vigyék arrébb. A FAÜ azonban válaszolni se nagyon akart. Végül egy hó­nap után háromsoros levélben „részletesen kifejtették”, hogy ez nem áll módjukban. Ezúton ismételten kérjük a FAÜ illetékeseit, hogy vegyék a fáradságot, nézzék meg a dolgot még egyszer, legyenek megértőbbek és vitessék a megállót 10—15 lépéssel ar­rébb. Előre is köszönjük! —Oszy— A FELVÉTELIZŐK KÖZÖTT Orosz—magyar szakra jelentkezett Laborcz Júlia Imre Sándor és Balog­h Béla esti tagozatra jelentkeztek a TTK-ra Kiss Éva dolgozatot ír. Ez döntő pillanat! Vajon biológia-szakos tanárok lesznek-e? HÍREK Megkezdődött az 1959. évi magyar főiskolai sakkbajnok­ság a BEAC Mező utcai klub­­házában. A versenynek tizen­két indulója van, mely közül hatan indulnak a BEAC szí­neiben, valamennyien TTK-s hallgatók. A versenyen a veszprémi egyetemet három rangadó képviseli, míg Deb­recenből szintén hárman in­dulnak. A küzdelmek lezárása után dől el , ki nyeri el a főiskolai sakkbajnokság 1959. évi díját.★ Dr. Lengyel Béla profesz­­szor, rektorhelyettes megláto­gatta a Hanságban dolgozó egyetemi hallgatókat. Nagy­ körültekintéssel vá­lasztotta ki a jogi kar dékán­ja és a KISZ-bizottság azt a huszonöt joghallgatót, akiket a Magyar Jogászszövetség két hétig ingyenes visegrádi üdü­lésben részesített. Az egész­ségi­­állapot és az anyagi körül­mény mellett figyelembe vet­ték a tanulmányi és a mozgal­mi munkát is.★ Az új tanév kezdete 1959. szeptember 14-én lesz. Az Egyetemi Színpad mű­vészeti vezetői már készítik a jövő évii műsorterveket. Foly­tatni kívánják a nagy siker­nek örvendő zenés irodalmi esteket.

Next