Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-11-28 / 22. szám

VITACIKK Miért nem érdekli a komoly zene hallgatóinkat? Lapunk előbbi számában jelent meg, Petur elvtársnak, az Egyetemi Színpad vezetőjének nyilatkozata, egyetemünk zenei életéről, amelyben helyesen mutatott rá arra a tartha­tatlan állapotra, hogy a komoly zene nem érdekli a hallga­tókat. Égetően fontos problémára hívta fel ezzel a figyelmet. Én arról szeretnék írni, hogy mi okozza ezt az érdektelensé­get, mi van emögött a passzivitás mögött. A kérdés oly szerte­ágazó, hogy minden irányú kifejtésére e kis cikk keretében nem kerülhet sor. Csupán néhány gondolatomat kívánom ezzel kapcsolatban elmondani. A zeneművészet elszigetelődése A XX. századi zenének az eddigi koroktól eltérő tragikus vonása, hogy megszakad egy időre a zene és a -tömegek ak­tív kapcsolata. A zeneművé­szet elszigetelődik, és a társa­dalomnak csak igen kis részé­vel számol, mint közönséggel. Századunk huszas éveinek közepéig hiányzik a társada­lom nagy többségének és a ko­rabeli zenének állandó kap­csolata, amin nemcsak a mű­vészek veszítenek, hanem a kultúrából kirekesztett töme­gek is. A rádió sem segít a bajon. A hallgatóközönség nagy része továbbra is értetlenül áll az új műzene, a modern zene alko­tásaival szemben, amelynek nyelve idegenné vált számára. A mai fogalmak szerint a ko­moly modem zene az, ami szokatlan, idegen, érthetetlen, legfeljebb csak relatív érthe­tősége van. Közismert tény, hogy a széles tömegek zenei műveltsége hosszú évtizedekre megállt a romantikus zenénél. A romantikus zene (Schuman, Schubert, Chopin, Liszt, Csaj­kovszkij stb. művei), amely a komoly zene része azonban már régen nem a tömegek ze­néje. Leszoktatta róla a nagy­­közönséget az a zeneipar, amely abból húzta a maga hasznát, hogy a tömegek mohó zenei éhségét olcsó és silány portéliával elégítette ki. A „komoly" és a „könnyű' Korunk tipikus jellemző­jét, a „komoly”- és „könnyű­zene” sarkalatos szembeállítá­sát, amelyet eddig egy kor­szak sem ismert, ez a zenével való erkölcstelen üzletelés szüli meg. Mi sem jobb üzlet, mint a zenét alaposan felhí­gítva, szériában piacra dobni jó pénzért. (Ez a jelenség ter­mészetesen korlátok közé szo­rul a szocialista országokban, de Nyugaton teljes mértékben jelenleg is megvan.) A szóra­koztatózene, amely eleinte a könnyűzenéből (operett, köny­­nyű opera) és szalonzenéből állott, századunk elején hatal­mas mértékben megnöveli tö­megbázisát — a komolyzene rovására. Pedig ez a zene nem tud nyújtani említésre méltó újat, a zenei romantika idősze­rűtlen fegyvertárát használja, ha néha nem is tehetség nél­kül. (Gondolunk itt Kálmán Imrére, Lehár Ferencre stb.). Az idők folyamán, azonban a szalonzene is háttérbe szorult és helyét a tánczene és az amerikai importként megje­lenő jazz foglalta el. A szóra­koztató zenének ez a két újabb ága uralkodik jelenleg a tömegeken, míg a komolyabb „eüt”fajsúlyú zene egy szűk zenéje csupán. Én is szeretem a jazzt, mér­tékkel, és elismerem, hogy gazdagította egyben-másban a modem zene színkészletét és technikai lehetőségét. Kétség­telen azonban az is, hogy for­mai készlete és érzelmi tar­talma elég szegényesnek bi­zonyult. Bár a jazz Európában átidomult, (erotikája kissé le­­tompítódott, melódiája pedig gazdagabbá vált), színvonala, értéke alig növekedett. A je­lenlegi jazz dallamainyaga is legtöbbször híg érzelmek vi­zenyős dallamossága csupán. A divatos tánczenéről is ehhez hasonlót lehet mondani. f Nem tesz egyebet, mint hogy a korábbi olcsó szalonzene-di­vat fordulataival keveri a jazz modorát. Mai zenét igénylő közönsé­günknek — köztük az ELTE hallgatóinak is — a viszonya az egyetemes zenekultúrához aggasztó. Sokak számára csu­pán a tánczene és a jazz je­lenti „a zenét”, még ma is ki­zárólagos teljességgel. Ez rá­irányítja a figyelmet egy má­sik nagy kérdésre, a hallgató­ság érzelmi kulturáltsága ala­csony színvonalának a kérdé­sére. Miért hódít a jazz? A zene funkcióját nem sza­bad a legolcsóbb szórakozta­tásra korlátozni. Márpedig akik csupán a jazzra esküsz­nek, ezt teszik. Hisz a jazz tö­megsikere főleg onnan adódik, hogy közönséges, megszokott, nem kíván semmiféle szellemi erőfeszítést, kultúrát, művelt­séget hallgatójától. Az ilyen­fajta zenei szórakoztatásnak alig van köze a zeneművészet felelősségteljes hivatásához, a valóság sajátos, de mégis hű tükrözéséhez. A zene művészet. Nem árt ezt megtanulni azoknak, akik tudományokkal foglalkoznak! Annál is inkább, mivel „a tu­domány és a művészet gyöke­re egy. Mindegyik a világot tükrözi a maga módján”. (Ko­dály Zoltán.) A zeneművészet az egyik leghatalmasabb esz­köz az ember kezében, hogy kifejezze érzéseit, hangulatait. Az ember társadalmilag ki­alakult jellegzetes vonásait sűrítik magukba, a zenemű­vek. a hanglejtés és a mozdu­lattípusok általánosítása ré­vén. „Zenébe menekültek a történelmi korok hangulatai” —, mondotta Garcia Lorca, rátapintva a zene lényegére. A valóság zenei tükröződésé­nek legtökéletesebb lehetősége a komoly zene műfajaiban: főleg a nagy zenei formákban van meg. Kitűnő példa erre Beethoven IX. szimfóniája, amely az élet színes zenei zsánerképein keresztül az em­beri társadalom nagy össze­függéseit tárja fel. Örömódá­jának dallama ma is az em­berisé békevágyának szimbó­luma. Aki lebecsüli a komoly zenét, nem érdeklődik iránta, csupán azt fejezte ki, hogy érzelmi kultúrája megrekedt a jazz által zenei fdrmába ön­tött elcsépelt érzések, közön­séges hangulatok szintjén. Ez pedig olyan bizonyítvány, amivel nem illik dicsekedni. Főleg annak nem illik, aki egyetemista, s művelt ember kíván lenni. Nem elég a mű­veltséghez az agy kiművelése, elengedhetetlenül fontos ér­zelmi világuk megnemesítése is. A rock and roll — tömegcikk Ezt a célt pedig nem a jazz és a rock'n’roll tömegcikk ze­néjének kizáró la gos fo­gyasztása szolgája. Egyébként a rock’n’roll, amely különbö­zik a jazztól — és bár ha­zánkba már megszelídült vál­tozatában érkezett — lénye­gében nem tekinthető más­­hak, mint az atomháborús bi­zonytalanság ozülte, modern, görcsös, hisztéria kivetülésé­­nek a zene és a tánc terüle­tére. Élvezze a jazzt és tán­coljon rock’n’rollt az egyete­mi polgár, ha ez örömet okoz neki. Mi nem akarjuk ettől az örömtől megfosztani, csu­pán azt akarjuk, hogy ne egyedül és kizárólagosan eb­ben lelje örömét. Azt akar­juk, hogy ne csak akkor le­gyenek telve a hangverseny­­termek — köztük az Egyete­mi Színpad is —, amikor jazz, tánczene van a műsoron, ha­nem akkor is, amikor a ko­moly elmélyülést igénylő szimfonikus zene. Ez utóbbi zene hallgatása is élvezet, hi­szen az irodalmi alkotások te­rén sem csupán a könnyűfaj­súlyú irodalom (ponyva, best­seller) szórakoztat. A művelt' olvasót szórakoztatják Tolsz­toj, Balzac regényei is, s a zeneileg művelt hallgató tar­talmas örömöket talál a ko­moly zenében is. Azt akarjuk, hogy ne kizárólagosan a tánc­terem kapcsolja össze a zené­vel az egyetemi ifjúságot. Az ilyen „kapcsolat” a zenével szükségszerűen ahhoz vezet, hogy az ifjúság zenei érdek­lődése megreked a tánczene, a jazz igénytelen zenéjénél. Ez pedig érzelmi kultúrája fejlődését is akadályozza. A hallgatóságon a sor Nem könnyű feladat a ze­neileg képzetlen és igénytelen tömegeket visszavezetni a ko­moly, mély. értékes színvo­nalú muzsikához. De ezt a feladatot végre kell hajtani. Már nem léteznek azok az okok, amelyek annak idején létrehozták a komoly zene és a tömegek egymástól való el­szigetelődését. Éppen a ma­gyar zene két világnagysága, Bartók és Kodály ismerte fel a megoldást, amely megszün­teti ezt a szakadékot. A megoldást a népzenére és a társadalom széles rétegeire való támaszkodás jelenti. A néphez közelálló, a közönség igényeivel számoló műzene létrejött, a művészek tehát megtették kötelességüket. Most a hallgatóságon a sor, hogy becsüljék meg ezeket a hatalmas értékeket. Ez nem megy könnyen, egyik napról a másikra. El kell sajátítani a zenehallgatás technikáját, a zene sajátos nyelvének meg­értését. A fáradság ezerszere­sen megtérül, hiszen, aki megérti a zenét, az egy új világgal lett gazdagabb. Drábik János „Fiatal költőink és íróink szólalnak meg a mai estén. Természetesen hatalmas kü­lönbségek mutatkoznak közöt­tük, témaválasztásban és a már elért eredményekben egy­aránt, de van közös jellemző­jük is: valamennyien fia­talok ..Körülbelül ilyen szavak vezették be az Eötvös­­kollégium szerzöi estjét. A műsor első része azonban nem igazolta a bevezető szavakat. Az első részben szereplő költők verseit valamiféle átla­gos szürkeség jellemezte, ép­pen a fiatalosságot, az egyéni hangot nélkülözték. „Ügyes” verseket szépszámmal hallot­tunk, de jó verset... Mintha évtizetes rutin, — de csak a rutin — teremtené a fiatalok verseit. A műsornak ebből a részé­ből mindössze Győri D. Balázs Buzsáki Ilona, az egyetemi szavalókör tagja néhány gondolata és Bokros János versei emelkedtek ki. Sajnos, Bokros válogatása eléggé szerencsétlen volt: ver­sei egy témakörben mozognak, túlságosan egysíkúan mutatják be a költőt. Egyik legjobb ver­sét, a „Szántom a szőlőt” pedig a — beugrásból szár­mazó és az, átlagosnál is rosszabb — előadás tette ha­tástalanná. Ez alkalommal Boda Miklós sziporkázó humora is halványabb volt a szokottnál, Lövey Emil terjengős, érdektelen, és az olvasóval állandóan komázga­­tó novellája pedig még a több­­ségükben átlagos vagy átlagon aluli írások közül is kirítt gyengeségével. A műsor második ■ felében megváltozott a helyzet. A nagyszámú közönség jó verse­ket, érdekes novellákat hall­hatott, egyéni költői kezde­ményezéseknek lehetett tanú­ja. A második részből — és egyben az egész szerzői est anyagából Baranvi Ferenc lírája melkedett ki. Szeren­csés kézzel válogatta össze az előadásra kerülő verseket: a különböző gondolatkörökhöz csatlakozó művek sokoldalúan mutatták be a költőt. Bara­­nyi a legnagyobb mértékben megérdemelte a közönség tap­sait. Magasan az átlag fölé emel­kedett még Ágh István kitű­nően tolmácsolt nagyhatású verse, a „Szereleműző”, amely talán az est legnagyobb sikeré volt. A többi, előadásra került Ágh vers viszont legfeljebb azt bizonyítja, hogy a költő közepes és gyenge verseket is ugyanolyan technikai bizton­sággal ír, mint jókat... László Ernő versei a tőle megszokott magas színvonalon mozogva, „biztos pontnak1’ számítottak a szerzői est műsorában. A prózai írások közül Szé-. kely Zoltán „Virágos emlék1’ című novellája emelkedik ki egyszerűségével, keresetlen­­ségével, finom árnyalataival. A nem nagyigényű, de a maga nemében kiváló írás hangula­tát tökéletesen adta vissza az előadó, Ács Margit. Rankovics József elbeszélése, bár szer­kesztésében kissé még darabos* és alapötlete is nagyon emlé­keztet Vittorió de Sica, „Bicik­litolvajok” c. filmjére, remé­nyekre jogosító írás. Az előadói gárda —egy-két kivételtől eltekintve — az át­lagosnál gyengébben szerepelt. Nagyon sok szöveghiba, téve­dés, „baki” zavarta r előadott művek élvezetét. Legjobbnak Kézdi György bizonyult. Di­cséretet érdemel még Buzsáki Ilona; Ács Margit hangja azonban csak prózai szövegek előadásánál tud érvényesülni. A zeneszámok jól illeszked­tek a műsorba és jelenfős ré­szük van az est sikerében. Sevcsik István Kelemen József Az Egyetemi Színpad jövő heti műsora November 30-án, íhétfő este 7 óra: Tóth Árpád-est Surányi Ibolya és Ascher Oszkár közreműködésével. December 1-én, kedden (A- bérlet), december 3, csütör­tök (B-bérlet): A Tátrai vonósnégyes hangversenye. December 2-án, szerdán 5 és fél 8 óra: Hetedik kereszt amerikai film. December 4-én, pénteken este 7 óra: Tóth Árpád-est December 5-én, szombaton 5 és fél 8: Sabella nagymama olasz film. ■k Felhívjuk előfizetőink fi­gyelmét arra, hogy december végével lejár a negyedévi elő­fizetési díj. Kérjük, hogy az új negyed és féléves előfizetési díjakat legkésőbb december 10-ig juttassák el szerkesztősé­günkbe, hogy a lap folyamatos kézbesítését biztosítani tudjuk. m 2 év legragyogóbb /i. napjait éltem. Hátam mögött egy si­keres vizsgaidőszak fáradalmaival, zsebre tett kézzel és vidáman fütyürészve, szeltem át átlós irányban a Rá­kóczi utat, zsebemben hét piros hasú bankó­val, melyet a nyári gyakorlat fizetéseként vettem fel aznap az egyetemen, mikor egy cipőbolt kirakatában megláttam Öt. Karcsú volt, bőre sima, mint a márvány, olaszmet­szésű orrát hivalko­dóan nyújtotta felém, és ahogy a déli nap sugarai bearanyozták mogyorószín alakját, szinte fejedelmi jelen­ségnek hatott társai mellett. Mint ahogy a biedermeier-regé­nyekben írva vagyon: meglátni és megszeret­ni egy pillanat műve volt csupán. Mellette a tábla: „Alfréd 400 Ft."! Te drága! — gondol­tam először, de utána szemügyre vettem a többi cipőt. Meq kel­lett állapítanom, hogy a 270 forintos József, a 220 forintos Dénes, Je­nő 340 Ft-ért, sőt még az elegáns fekete-szür­ke betétes Lajos, 450 Ft-ért sem érnek fel Alfréd kecses nagysze­rűségével. Nem tud­tam ellentállni. Miként a szenvedélyes kár­tyás, aki fizetése utol­só forintjait is játszi kedvvel áldozza fel a forgandó szerencse ol­tárán, nem gondolván életének elkövetkezen­dő havi szükségletei­re, úgy robbantam én be az Állami Cipő­boltba, könnyelmű szívvel. És megvettem öt. Szombaton este az­tán, amikor Man­cikát vártam a Nemze­tinél, már a végsőkig kifényezett Alfréd tün­dökölt lábamon. Míg türelmesen ácsorogtam az óra alatt, több di­vatkedvelő járókelővel közöltem büszkén, hogy Alfréd nem Itá­lia azúrkék ege alatt látta meg a napvilágot, se nem az újvilágból hajózott át, holmi se­gítségre kész nagybá­csi jóvoltából. Alfréd a magyar cipőipar büsz­kesége, született ma­gyar állampolgár és négyszázért kapható bármelyik cipőboltban. Mancika — mint mindig —, most is kés­ve érkezett. S bár Alf­réd bemutatkozásához komoly reményeket fűztem, a hatás még legvérmesebb álmai­mat is felülmúlta. Mancika — akiért szí­vem eddig vajmi kevés sikerrel lángolt —, be­lém karolt és amit ed­dig sosem tett meg: hozzámbújva csicse­regte a fülembe: — Nahát Ede, hogy magának milyen szép cipője van... Most láttam csak, hogy Alfréd mit ér. Igazságtalanul megve­tően gondoltam régi lábbelimre, amely már két és fél éve szolgál becsületesen, pedig a cipőipar még meg sem keresztelte, csak egy­szerűen MEO 11-nek nevezte őt, mint egy kiaggott balszélsőt, majd büszkén Alfréd­re tekintettem, a drá­gára — és elindultam Mancikával egy má­sod osztályú sörkert irányába. Mancika karcsú lá­bain egy tűsarkú Pi­roska (230 Ft) volt. Alfréd, mint amolyan csinos és bővérű f iatal­ember, azonnal sze­met vetett rá és mint ahogy azt megfigyel­tem a sörkertben az asztal alatt: több íz­ben, pajzán módon körülölelte és férfias erővel megszorongatta őt. Becsületére legyen mondva, Piroska egy­szer sem húzódott arrébb. a ztán telt, múlt az •él idő. A közben teljesen kiöregedett öreg harcos MEO ll. eltemetetten feküdt szekrényem legbelsőbb sarkában, . Mancikát pedig egy autótulajdo­noshoz sodorta a sors vak keze. Csupán Alf­réd maradt hűen és tántoríthatatlanul mellettem. Mint egyet­lenemet (mert akkor már egyetlenem volt ő) óvtam és etettem szor­gosan Fény minőségi cipőkrémmel. Roko­naim már családtag­ként kezelték és időn­ként szívélyes udva­riassággal kérdezték meg tőlem: na és hogy van Alfréd? És én fe­leltem: köszönöm jól, remekül bírja ezt a szörnyű strapát. És eljött az ősz. Alf­réd pedig nem viselte el az évszak komoly megpróbáltatásait és egy szép napon meg­tört szívvel kellett ta­pasztalnom, hogy jó cipőm a züllés útjára lépett. Alfréd ivott. Ugyan csupán vizet, de ez egy cipőnél legalább olyan nagy hiba, mintha a közönséges emberi ha­landó leves helyett napjában fütyülős ba­rackpálinkával töltené meg fekélyes gyomrát. Szépen szóltam hoz­zá■ Sőt egyszer pertut is ittunk, gondoltam, ez majd segít. De nem. Talpát ledobva egyre nagyobbra tátotta szomjas száját és ivott, ivott, amíg csak vizet látott közvetlen kör­nyezetében. Korhol­tam atyaian, szidtam durván, ő meg még szemtelenül válaszolt: ne is fűzz gazdi, úgy is iszom! Be kellett látnom, hogy itt csak erőteljes cipészi beavatkozás se­gít. És mivel az ösz­töndíjfizetés boldog napja még a távoli jö­vő sűrű ködében vára­tott magára, felkötöt­tem hát Alfréd állát és betegállományba he­lyeztem őt. Elővettem a szekrény zugából MEO ll-t. aki ugyan nem olyan szép, de legalább józan életű és távol a világ zajától, mellékutcákon és hát­só folyosókon közle­kedtem benne. ösztöndíjkor elvit­tem aztán Alfré­­domat egy cipészhez és mikor néhány nap múltán harminchárom forintért kiváltottam őt, visszanyerve régi formáját és kedélyét, vidáman rám kacsin­tott és katonásan ösz­­szecsapva a frissen va­salt sarkát, huncutul mondta: Alfréd közcipő, tisz­telettel jelentkezem. Most már befűzhetsz. Tovább szolgálok!-ryk­ö£

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék