Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-11-28 / 22. szám

VITACIKK Miért nem érdekli a komoly zene hallgatóinkat? Lapunk előbbi számában jelent meg, Petur elvtársnak, az Egyetemi Színpad vezetőjének nyilatkozata, egyetemünk zenei életéről, amelyben helyesen mutatott rá arra a tarthatatlan állapotra, hogy a komoly zene nem érdekli a hallgatókat. Égetően fontos problémára hívta fel ezzel a figyelmet. Én arról szeretnék írni, hogy mi okozza ezt az érdektelenséget, mi van emögött a passzivitás mögött. A kérdés oly szerteágazó, hogy minden irányú kifejtésére e kis cikk keretében nem kerülhet sor. Csupán néhány gondolatomat kívánom ezzel kapcsolatban elmondani. A zeneművészet elszigetelődése A XX. századi zenének az eddigi koroktól eltérő tragikus vonása, hogy megszakad egy időre a zene és atömegek aktív kapcsolata. A zeneművészet elszigetelődik, és a társadalomnak csak igen kis részével számol, mint közönséggel. Századunk húszas éveinek közepéig hiányzik a társadalom nagy többségének és a korabeli zenének állandó kapcsolata, amin nemcsak a művészek veszítenek, hanem a kultúrából kirekesztett tömegek is. A rádió sem segít a bajon. A hallgatóközönség nagy része továbbra is értetlenül áll az új műzene, a modern zene alkotásaival szemben, amelynek korunk tipikus jellemzőjét, a „komoly” és „könnyűzene” sarkalatos szembeállítását, amelyet eddig egy korszak sem ismert, ez a zenével való erkölcstelen üzletelés szült meg. Mi sem jobb üzlet, mint a zenét alaposan felhígítva, szériában piacra dobni jó pénzért. (Ez a jelenség természetesen korlátok közé szorul a szocialista országokban, de Nyugaton teljes mértékben jelenleg is megvan.) A szórakoztatózene, amely eleinte a könnyűzenéből (operett, könynyű opera) és szalonzenéből állott, századunk elején hatalmas mértékben megnöveli tömegbázisát — a komolyzene rovására. Pedig ez a zene nem tud nyújtani említésre méltó újat, a zenei romantika időszerűtlen fegyvertárát használja, ha néha nem is tehetség nélkül. (Gondolunk itt Kálmán Imrére, Lehár Ferencre stb.). Az idők folyamán, azonban a szalonzene is háttérbe szorult és helyét a tánczene és az amerikai importként megjelenő jazz foglalta el. A szórakoztató zenének ez a két újabb ága uralkodik jelenleg a tömegeken, míg a komolyabb nyelve idegenné vált számára. A mai fogalmak szerint a komoly modern zene az, ami szokatlan, idegen, érthetetlen, legfeljebb csak relatív érthetősége van. Közismert tény, hogy a széles tömegek zenei műveltsége hosszú évtizedekre megállt a romantikus zenénél. A romantikus zene (Schuman, Schubert, Chopin, Liszt, Csajkovszkij stb. művei), amely a komoly zene része azonban már régen nem a tömegek zenéje. Leszoktatta róla a nagyközönséget az a zeneipar, amely abból húzta a maga hasznát, hogy a tömegek mohó zenei éhségét olcsó és silány portékával elégítette ki. „eat” fajsúlyú zene egy szűk zenéje csupán. Én is szeretem a jazzt, mértékkel, és elismerem, hogy gazdagította egyben-másban a modern zene színkészletét és technikai lehetőségét. Kétségtelen azonban az is, hogy formai készlete és érzelmi tartalma elég szegényesnek bizonyult. Bár a jazz Európában átidomult, (erotikája kissé letompítódott, melódiája pedig gazdagabbá vált), színvonala, értéke alig növekedett. A jelenlegi jazz dallamanyaga is legtöbbször híg érzelmek vizenyős dallamossága csupán. A divatos tánczenéről is ehhez hasonlót lehet mondani. Nem tesz egyebet, mint hogy a korábbi olcsó szalonzene-divat fordulataival keveri a jazz modorát. Mai zenét igénylő közönségünknek — köztük az ELTE hallgatóinak is — a viszonya az egyetemes zenekultúrához aggasztó. Sokak számára csupán a tánczene és a jazz jelenti „a zenét”, még ma is kizárólagos teljességgel. Ez ráirányítja a figyelmet egy másik nagy kérdésre, a hallgatóság érzelmi kulturáltsága alacsony színvonalának a kérdésére, nem akkor is, amikor a komoly elmélyülést igénylő szimfonikus zene. Ez utóbbi zene hallgatása is élvezet, hiszen az irodalmi alkotások terén sem csupán a könnyűfajsúlyú irodalom (ponyva, bestseller) szórakoztat. A művelt olvasót szórakoztatják Tolsztoj, Balzac regényei is, s a zeneileg művelt hallgató tartalmas örömöket talál a komoly zenében is. Azt akarjuk, hogy ne kizárólagosan a táncterem kapcsolja össze a zenével az egyetemi ifjúságot. Az ilyen „kapcsolat” a zenével szükségszerűen ahhoz vezet, hogy az ifjúság zenei érdeklődése megreked a tánczene, a jazz igénytelen zenéjénél. Ez pedig érzelmi kultúrája fejlődését is akadályozza. A hallgatóságon a sor Nem könnyű feladat a zeneileg képzetlen és igénytelen tömegeket visszavezetni a komoly, mély, értékes színvonalú muzsikához. De ezt a feladatot végre kell hajtani. Már nem léteznek azok az okok, amelyek annak idején létrehozták a komoly zene és a tömegek egymástól való elszigetelődését. Éppen a magyar zene két világnagysága, Bartók és Kodály ismerte fel a megoldást, amely megszünteti ezt a szakadékot. A megoldást a népzenére és a társadalom széles rétegeire való támaszkodás jelenti. A néphez közelálló, a közönség igényeivel számoló műzene létrejött, a művészek tehát megtették kötelességüket. Most a hallgatóságon a sor, hogy becsüljék meg ezeket a hatalmas értékeket. Ez nem megy könnyen, egyik napról a másikra. El kell sajátítani a zenehallgatás technikáját, a zene sajátos nyelvének megértését. A fáradság ezerszeresen megtérül, hiszen, aki megérti a zenét, az egy új világgal lett gazdagabb. Drábik János A „komoly" és a „könnyű" Miért hódít a jazz? A zene funkcióját nem szabad a legolcsóbb szórakoztatásra korlátozni. Márpedig akik csupán a jazzra esküsznek, ezt teszik. Hisz a jazz tömegsikere főleg onnan adódik, hogy közönséges, megszokott, nem kíván semmiféle szellemi erőfeszítést, kultúrát, műveltséget hallgatójától. Az ilyenfajta zenei szórakoztatásnak alig van köze a zeneművészet felelősségteljes hivatásához, a valóság sajátos, de mégis hű tükrözéséhez. A zeneművészet. Nem árt ezt megtanulni azoknak, akik tudományokkal foglalkoznak! Annál is inkább, mivel „a tudomány és a művészet gyökere egy. Mindegyik a világot tükrözi a maga módján”. (Kodály Zoltán.) A zeneművészet az egyik leghatalmasabb eszköz az ember kezében, hogy kifejezze érzéseit, hangulatait. Az ember társadalmilag kialakult jellegzetes vonásait sűrítik magukba, a zeneművek, a hanglejtés és a mozdulattípusok általánosítása révén. „Zenébe menekültek a történelmi korok hangulatai” —, mondotta Garcia Lorca, rátapintva a zene lényegére. A valóság zenei tükröződésének legtökéletesebb lehetősége a komolyzene műfajaiban, főleg a nagy zenei formákban van meg. Kitűnő példa erre Beethoven IX. szimfóniája, amely az élet színes zenei zsánerképein keresztül az emberi társadalom nagy összefüggéseit tárja fel. Örömódájának dallama ma is az emberisé békevágyának szimbóluma. Aki lebecsüli a komoly zenét, nem érdeklődik iránta, csupán azt fejezte ki, hogy érzelmi kultúrája megrekedt a jazz által zenei formába öntött elcsépelt érzések, közönséges hangulatok szintjén. Ez pedig olyan bizonyítvány, amivel nem illik dicsekedni. Főleg annak nem illik, aki egyetemista, s művelt ember kíván lenni. Nem elég a műveltséghez az agy kiművelése, elengedhetetlenül fontos érzelmi világuk megnemesítése is. A rock and roll — tömegcikk Ezt a célt pedig nem a jazz és a rock'n’roll tömegcikk zenéjének kizárólagos fogyasztása szolgája. Egyébként a rock’n’roll, amely különbözik a jazztól — és bár hazánkba már megszelídült változatában érkezett — lényegében nem tekinthető másnak, mint az atomháborús bizonytalanság őrülte, modern, görcsös, hisztéria kivetülésének a zene és a tánc területére. Élvezze a jazzt és táncoljon rock’n’rollt az egyetemi polgár, ha ez örömet okoz neki. Mi nem akarjuk ettől az örömtől megfosztani, csupán azt akarjuk, hogy ne egyedül és kizárólagosan ebben lelje örömét. Azt akarjuk, hogy ne csak akkor legyenek telve a hangversenytermek — köztük az Egyetemi Színpad is —, amikor jazz, tánczene van a műsoron, ha mi év legragyogóbbi napjait éltem. Hátam mögött egy sikeres vizsgaidőszak fáradalmaival, zsebre tett kézzel és vidáman fütyürészve, szeltem át átlós irányban a Rákóczi utat, zsebemben hét piros hasú bankóval, melyet a nyári gyakorlat fizetéseként vettem fel aznap az egyetemen, mikor egy cipőbolt kirakatában megláttam őt. Karcsú volt, bőre sima, mint a márvány, olasz metszésű orrát hivalkodóan nyújtotta felém, és ahogy a déli nap sugarai bearanyozták mogyorószín alakját, szinte fejedelmi jelenségnek hatott társai mellett. Mint ahogy a biedermeier-regényekben írva vagyon: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt csupán. Mellette a tábla: „Alfréd 400 Ft."! Te drága! — gondoltam először, de utána szemügyre vettem a többi cipőt. Meg kellett állapítanom, hogy a 270 forintos József, a 220 forintos Dénes, Jenő 340 Ft-ért, sőt még az elegáns fekete-szürke betétes Lajos, 450 Ft-ért sem érnek fel Alfréd kecses nagyszerűségével. Nem tudtam ellentállni. Miként a szenvedélyes kártyás, aki fizetése utolsó forintjait is játszi kedvvel áldozza fel a forgandó szerencse oltárán, nem gondolván életének elkövetkezendő havi szükségleteire, úgy robbantam én be az Állami Cipőboltba, könnyelmű szívvel. És megvettem őt. Szombaton este aztán, amikor Mancikát vártam a Nemzetinél, már a végsőkig kifényezett Alfréd tündökölt lábamon. Míg türelmesen ácsorogtam az óra alatt, több divatkedvelő járókelővel közöltem büszkén, hogy Alfréd nem Itália azúrkék ege alatt látta meg a napvilágot, se nem az újvilágból hajózott át, holmi segítségre kész nagybácsi jóvoltából. Alfréd a magyar cipőipar büszkesége, született magyar állampolgár és négyszázért kapható bármelyik cipőboltban. Mancika — mint mindig —, most is késve érkezett. S bár Alfréd bemutatkozásához komoly reményeket fűztem, a hatás még legvérmesebb álmaimat is felülmúlta. Mancika — akiért szívem eddig vajmi kevés sikerrel lángolt —, belém karolt és amit eddig sosem tett meg, hozzám bújva csicseregte a fülembe: — Nahát Ede, hogy magának milyen szép cipője van... Most láttam csak, hogy Alfréd mit ér. Igazságtalanul megvetően gondoltam régi lábbelimre, amely már két és fél éve szolgál becsületesen, pedig a cipőipar még meg sem keresztelte, csak egyszerűen MEO 11-nek nevezte őt, mint egy kiaggott balszélsőt, majd büszkén Alfrédre tekintettem, a drágára , és elindultam Mancikával egy másodosztályú sörkert irányába. Mancika karcsú lábain egy tűsarkú Piroska (230 Ft) volt. Alfréd, mint amolyan csinos és bővérű fiatalember, azonnal szemet vetett rá és mint ahogy azt megfigyeltem a sörkertben az asztal alatt, több ízben, pajzán módon körülölelte és férfias erővel megszorongatta őt. Becsületére legyen mondva, Piroska egyszer sem húzódott arrébb, aztán telt, múlt az fél idő. A közben teljesen kiöregedett öreg harcos MEO il. eltemetetten feküdt szekrényem legbelsőbb sarkában, Mancikát pedig egy autótulajdonoshoz sodorta a sors vak keze. Csupán Alfréd maradt hűen és tántoríthatatlanul mellettem. Mint egyetlenemet (mert akkor már egyetlenem volt ő) óvtam és etettem szorgosan Fény minőségi cipőkrémmel. Rokonaim már családtagként kezelték és időnként szívélyes udvariassággal kérdezték meg tőlem: na és hogy van Alfréd? És én feleltem: köszönöm jól, remekül bírja ezt a szörnyű strapát. És eljött az ősz. Alfréd pedig nem viselte el az évszak komoly megpróbáltatásait és egy szép napon megtört szívvel kellett tapasztalnom, hogy jó cipőm a züllés útjára lépett. Alfréd ivott. Ugyan csupán vizet, de ez egy cipőnél legalább olyan nagy hiba, mintha a közönséges emberi halandó leves helyett napjában fütyülős barackpálinkával töltené meg fekélyes gyomrát. Szépen szóltam hozzá■ Sőt egyszer pertut is ittunk, gondoltam, ez majd segít. De nem. Talpát ledobva egyre nagyobbra tátotta szomjas száját és ivott, ivott, amíg csak vizet látott közvetlen környezetében. Korholtam atyaian, szidtam durván, ő meg még szemtelenül válaszolt: ne is fűzz gazdi, úgy is iszom! Be kellett látnom, hogy itt csak erőteljes cipészi beavatkozás segít. És mivel az ösztöndíjfizetés boldog napja még a távoli jövő sűrű ködében váratott magára, felkötöttem hat Alfréd állát és betegállományba helyeztem őt. Elővettem a szekrény zugából MEO il-t, aki ugyan nem olyan szép, de legalább józan életű és távol a világ zajától, mellékutcákon és hátsó folyosókon közlekedtem benne. ösztöndíjkor elvittem aztán Alfrédomat egy cipészhez és mikor néhány nap múltán harminchárom forintért kiváltottam őt, visszanyerve régi formáját és kedélyét, vidáman rám kacsintott és katonásan öszszecsapva a frissen vasalt sarkát, huncutul mondta: Alfréd közcipő, tisztelettel jelentkezem. Most már befűzhetsz. Tovább szolgálok! -rykö£ „Fiatal költőink és íróink szólalnak meg a mai estén. Természetesen hatalmas különbségek mutatkoznak közöttük, témaválasztásban és a már elért eredményekben egyaránt, de van közös jellemzőjük is: valamennyien fiatalok ..Körülbelül ilyen szavak vezették be az Eötvöskollégium szerzői estjét. A műsor első része azonban nem igazolta a bevezető szavakat. Az első részben szereplő költők verseit valamiféle átlagos szürkeség jellemezte, éppen a fiatalosságot, az egyéni hangot nélkülözték. „Ügyes” verseket szép számmal hallottunk, de jó verset... Mintha évtizedes rutin, — de csak a rutin — teremtené a fiatalok verseit. A műsornak ebből a részéből mindössze Győri D. Balázs néhány gondolata és Bokros János versei emelkedtek ki. Sajnos, Bokros válogatása eléggé szerencsétlen volt: versei egy témakörben mozognak, túlságosan egysíkúan mutatják be a költőt. Egyik legjobb versét, a „Szántom a szőlőt” pedig a — beugrásból származó és az, átlagosnál is rosszabb — előadás tette hatástalanná. Ez alkalommal Boda Miklós sziporkázó humora is halványabb volt a szokottnál, Lövey Emil terjengős, érdektelen, és az olvasóval állandóan komázgató novellája pedig még a többségükben átlagos vagy átlagon aluli írások közül is kirítt gyengeségével. A műsor második ■ felében megváltozott a helyzet. A nagyszámú közönség jó verseket, érdekes novellákat hallhatott, egyéni költői kezdeményezéseknek lehetett tanúja. A második részből — és egyben az egész szerzői est anyagából Baranyi Ferenc lírájamelkedett ki. Szerencsés kézzel válogatta össze az előadásra kerülő verseket: a különböző gondolatkörökhöz csatlakozó művek sokoldalúan mutatták be a költőt. Baranyi a legnagyobb mértékben megérdemelte a közönség tapsait. Magasan az átlag fölé emelkedett még Ágh István kitűnően tolmácsolt nagyhatású verse, a „Szereleműző”, amely talán az est legnagyobb sikere volt. A többi, előadásra került Ágh vers viszont legfeljebb azt bizonyítja, hogy a költő közepes és gyenge verseket is ugyanolyan technikai biztonsággal ír, mint jókat... László Ernő versei a tőle megszokott magas színvonalon mozogva, „biztos pontnak’ számítottak a szerzői est műsorában. A prózai írások közül Székely Zoltán „Virágos emlékf’ című novellája emelkedik ki egyszerűségével, keresetlenségével, finom árnyalataival. A nem nagyigényű, de a maga nemében kiváló írás hangulatát tökéletesen adta vissza az előadó, Ács Margit. Rankovics József elbeszélése, bár szerkesztésében kissé még darabos, és alapötlete is nagyon emlékeztet Vittorio de Sica, „Biciklitolvajok” c. filmjére, reményekre jogosító írás. Az előadói gárda —egy-két kivételtől eltekintve — az átlagosnál gyengébben szerepelt. Nagyon sok szöveghiba, tévedés, „baki” zavarta a előadott művek élvezetét. Legjobbnak Kézdi György bizonyult. Dicséretet érdemel még Buzsáki Ilona, Ács Margit hangja azonban csak prózai szövegek előadásánál tud érvényesülni. A zeneszámok jól illeszkedtek a műsorba és jelentős részük van az est sikerében. Sevcsik István Buzsáki Ilona, az egyetemi szavalókör tagja Kelemen József Az Egyetemi Színpad jövő heti műsora November 30-án,hétfő este 7 óra: Tóth Árpád-est Surányi Ibolya és Ascher Oszkár közreműködésével. December 1-én, kedden (A- bérlet), december 3. csütörtök (B-bérlet): A Tátrai vonósnégyes hangversenye. December 2-án, szerdán 5 és fél 8 óra: Hetedik kereszt amerikai film. December 4-én, pénteken este 7 óra: Tóth Árpád-est December 5-én, szombaton 5 és fél 8: Sabella nagymama olasz film. ■k Felhívjuk előfizetőink figyelmét arra, hogy december végével lejár a negyedévi előfizetési díj. Kérjük, hogy az új negyed és féléves előfizetési díjakat legkésőbb december 10-ig juttassák el szerkesztőségünkbe, hogy a lap folyamatos kézbesítését biztosítani tudjuk.