Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1959-07-27 / 9. szám
DRABIK JÁNOS: Németország „megteszik a szükségesnek ítélt intézkedéseket egy német agressziós politika felújulásának esetére” — így módosul: „megteszik a szükséges intézkedéseket Európa egységének előmozdítására és fokozatos integrálódásának támogatására.” csökkenti a négy nagyhatalom felelősségét a német kérdésben. Genfben az egész világ aggódó figyelme közben tárgyalnak a külügyminiszterek.. A megbeszélés fő kérdése a német ügy rendezése. Hogyan alakult Németország sorsa az utolsó 5 évben — ez mindanyiunk békéjének ügye is.* „Az Európai Védelmi Közösségről” szóló szerződést a francia nemzetgyűlés hétévi harc eredményeként 1954. augusztus 30-án végleg elutasította. Ez a tény lehetőséget adott arra, hogy a potsdami határozatoknak alapján járjanak el a német kérdésben, az európai biztonság kulcskérdésében, ami nagyban hozzájárult volna a nemzetközi feszültség enyhítéséhez. A nyugati hatalmak azonban lázas sietséggel az 1954. szeptember 28-tól október 3-ig Londonban és 1954. október 19- től 23-ig Párizsban tartott konferenciákon tizenhat egyezményből és jegyzőkönyvből álló bonyolult szerződési rendszert dolgoztak ki a felfegyverzendő Nyugat-Németországnak a Nyugat-Európai Unióba és az Északatlanti Szövetségbe való felvétele érdekében. Mind politikai, mind nemzetközi jogi szempontból hangsúlyozandó az a tény, hogy az egész rendszer középpontjában az a törekvés áll, hogy a revans-éhes Adenauer-kormány elfoglalhassa helyét az agreszszív tömbökben. A bonni szerződés cikke kimondja, hogy a „Három hatalom: USA, Nagy-Britannia, Franciaország” — megszüntetik a megszállási rendszert a Szövetségi Köztársaságban, hatályon kívül helyezik a megszállási szabályzatot és feloszlatják a Szövetséges Főbiztosságot és a Tartományi Biztosságokat a Szövetségi Köztársaságban.” „Ennek következtében a Szövetségi Köztársaság egy szuverén állam teljes joghatóságával intézi bel- és külügyeit.” Ezeket a rendelkezéseket szinte a semmivel teszi egyenlővé a szerződés 2., 4. és 5. cikke. A 2. cikk szerint tekintettel arra, hogy még mindig nincs békeszerződés „a Három Hatalom fenntartja a megelőzően gyakorolt vagy leírt jogokat és felelősségeket Berlinre és Németországra, mint egészre vonatkozóan, ideértve Németország újraegyesítését és a békeszerződéses rendezést”. A 4. cikk kimondja: „Addig is, amíg a német védelmi hozzájárulásról szóló megállapodások hatályba lépnek, a Három Hatalom fenntartja a fegyveres erőknek a Szövetségi Köztársaság területén való állomásoztatására vonatkozóan eddig gyakorolt vagy bírt jogokat. Ez erők feladata a szabad világ védelme, amelynek a Szövetségi Köztársaság és Berlin szintén a részei.” „A Szövetségi Köztársaság egyetért azzal, hogy a német védelmi hozzájárulásról szóló megállapodások hatályba lépése után ugyanolyan nemzetiségű és állományú fegyveres erők állomásozzanak területén, mint amilyenek e megállapodások hatálybalépésekor ott állomásoztak.” Az alapjegyzőkönyv fent idézett 2. cikkében olyan jogokra történik hivatkozás, melyek a potsdami szerződésből származnak, amelyet még csak meg sem említenek az egész szerződési rendszerben. Ez érthető is, hiszen a potsdami megállapodások leglényegesebb rendel- kezéseivel a párizsi szerződési rendszer rendelkezései ellentétben állanak. * A 3. melléklet szerint Nyu- ' gat-Németország havi hatszáz millió márka hozzájárulást fi-zet az idegen csapatok eltartá-sára a megállapodás hatálybalépése és a „német védelmi hozzájárulás” megtörténte köözött. Az egyenlőtlenség és a beavatkozás szentesítését jelentik ezek a rendelkezések. Rá kell mutatni arra, hogy a párizsi szerződések keretében tartalmilag és formailag is módosult a brüsszeli szerződés. Megváltozott a részvevők köre, a kötelezettségek jellege, s ez-zel a szerződés célja is. Hűen dokumentálja ezt a változást az eredeti brüsszeli jegyző- könyvhöz csatolt új jegyzői könyv 2. cikke: „A szerződés I bevezető részének következő bekezdése: „ Ezek a rendelkezések semmiféle kommentárt nem igényelnek. A Szovjetunió miután a 1954 februárjában megtartot berlini négyhatalmi értekezleten, valamint 1954. július 24-én és 1954. október 23-án kelt jegyzékeiben javaslatot tett kollektív biztonsági szerződés megalkotására hivatott értekezle összehívására. 1954. novembe 13-án e tárgyban jegyzéket intézett valamennyi európai államhoz, amellyel diplomácia kapcsolatban állott. A szovjet tervezet 1. cikk szerint: „A szerződésben rész vehet társadalmi rendjére tekintet nélkül valamennyi európai állam, amely elismeri szerződésben lefektetett elveket és vállalja a szerződésbe folyó kötelezettségeket. Az egységes, békeszerető és demokratikus német állam létrejöttéig az NDK és az NSZK az egyenjogúság alapján részt vehet a szerződésben.” A kollektív biztonság rendszere szükségképpen kell hogy gondoskodjék a biztonságot veszélyeztető helyzet kiküszöböléséről, éppen ezért a kollektív biztonság megszervezésének előfeltétele nemcsak az, hogy két különböző rendszerhez tartozó államok létezését tudomásul kell venni, hanem szükséges erőik egyesítése nyílt szerződés alapján, hogy ne kerülhessen sor egymással szemben álló blokkok alakítására. A javaslat figyelembe veszi azt a reális tényt, hogy Németországgal még mindig nincs megkötve a békeszerződés. A tervezetben a nemzetköz jog leghaladóbb elvei érvényesülnek. A szovjet tervezet bevezetője alig tér el az ENSZ megfelelő rendelkezéseitől. Ez arra utal hogy a szovjet tervezet ugyanazokat az elveket kívánja érvényesíteni a regionális szervezetnél, mint amelyek az egyetemes biztonsági szervezetben is érvényesülnek. Ezzel teljesen ki van küszöbölve az univerzalizmus , regionalizmus vitája, amely az agresszív paktumokra általában jellemző mert ugyanazon állam az ENSZ Alapokmányával ellentétes regionális megállapodásnak is részese. A tervezet 1. pontjának 2 bekezdése — szemben a párizsi szerződések rendelkezéseivel — összhangban van az ENSZ Alapokmány 107. cikkével. A tervezet nem A tervezet a maga egészében támogatja az ENSZ-t, mint regionális biztonsági szervezet. A kollektív biztonsági rendszer alapvető elemei tehát a következők: 1. A felmerülő vitás nemzetközi kérdéseket békésen kell elintézni. 2. Le kell mondani az erőszakról, mint a vitás kérdések elintézési módjáról. 3. Az államok közötti kapcsolatoknak valamennyi állam szuverén egyenlőségén, a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elvén és a vállalt kötelezettségek megtartásán kell alapulniok. A kollektív biztonsági rendszer az egyéni jogos védelem mellett bevezeti a kollektív jogos védelem fogalmát. Támadás esetén mozgásba jön a kollektív biztonsági gépezet a megtámadott állam védelmére. Fontos a közös fellépés bizonyos fokú automatizmusa, a támadásnak valamennyi állam elleni agresszióvá minősítését és a szankciók gyors megindítását csak így lehet megvalósítani. Ezért szükséges ennek a célnak megfelelő politikai és katonai szervek létesítése és a részvevő államok, főleg a nagyhatalmak közötti érintkezés állandó fenntartása. A szovjet kormány hangsúlyozta, hogy a jelenlegi nemzetközi helyzet megköveteli speciálisan az európai biztonság kérdésével való alapos és komoly szándékú foglalkozást. A Szovjetunió által javasolt kollektív biztonsági szerződés tervezete nem törekedett arra, hogy eldöntsön részletekbe menően minden konkrét kérdést, ezeket azoknak a tárgyalásoknak a során kell eldönteni, amelyeket a Szovjetunió már több ízben javasolt. Az viszont lényegbevágóan fontos, hogy a létesítendő európai kollektív biztonsági rendszer alapelvei pontos és szabatos megfogalmazást nyerjenek. E célból a Lengyel Tudományos Akadémia külön ülésszakot tartott, melyen számos szemzet kitűnő nemzetközi jogászai vettek részt. Wojciechowski professzor előadásában kifejtette, hogy „a biztonság oszthatatlan: vagy valamennyi állam biztonságban van, vagy egyik sincsen”. Hajdú professzor rámutatott, hogy „a kis népek csak a kollektív biztonsági szervezetben érezhetik biztonságban szuverenitásukat és függetlenségüket. A múltban követett egyensúlypolitika a nagyhatalmak közötti egyensúlyt igyekezett megvalósítani a kis államok rovására s csupán a nagyhatalmak szuverenitását biztosította.’ Az európai béke és biztonság megőrzésével foglalkozó moszkvai értekezletről kiadott deklarációban az értekezleten résztvevő kormányok felhívják valamenynyi európai állam figyelmét arra, hogy a párizsi egyezmények megvalósítása aggasztóan súlyosbítja a nemzetközi helyzetet Európában. Utal a nyilatkozat arra, hogy a szóbanforgó egyezmények megvalósítása nemcsak újabb, még nagyobb akadályokat gördít a német kérdés megoldásának útjába, Németország békeszerető és demokratikus államként történő egységes helyreállításának útjába, hanem Németország egyik részét szembeállítja a másik részével és Nyugat-Németországot újabb európai háború veszedelmes tűzfészkévé változtatja. A felállítandó félmilliós nyugatnémet fegyveres erő létszáma ötszöröse annak a hadseregnek, amelyet annak idején a versailles-i békeszerződés egész Németország számára engedélyezett, s közismert dolog, hogy az annak idején százezer főből álló német Reichswehr volt az alapja a sokmilliós hitlerista hadsereg megteremtésének. A nyugatnémet politika irányítói nem is titkolják azt a tervüket, hogy a hadsereget továbbfejlesztik, s a hadosztályok számát rövid időn belül tizenkettőről harmincra, majd hatvanra emelik fel. Ez feltétlenül nyugatnémet katonai fölény kialakulását eredményezi a Nyugateurópai Unión belül is. A moszkvai nyilatkozat helyes előrelátását a tények teljesen igazolták.A nyugatnémet hadsereg létszámát 1957- ben 80 százalékkal növelték, s ez a lázas ütemű növelés állandóan folytatódik. Nyugat-Németország hadseregének létszáma 1958-ban már kétszázezer körül volt. 1961-ig a nyugatnémet haderő tizenhat hadosztályból, ezen belül hat gyalogos, hat páncélos, két hegyivadász és két légi úton szállított hadosztályból fog állani. Létszáma akikor már jóval több lesz mint félmillió. 1957-ben folytatódott az u. n. „területi védelmi szervezet” gyorsított kiépítése is. Ezek a harci alakulatok nincsenek alárendelve a NATO- nak és felhasználhatók a szövetségi kormány által saját lakosságuk és más államok ellen is. A NATO számára kijelölt Bundeswehr alakulatokat az NDK állami határán fekvő vidékekre helyezték át.) A nyilatkozat rámutat, hogy a német katonai potencia megszüntetését előíró nemzetközi egyezményekkel ellentétben nyáran helyreállítják Nyugat-Németország hadiiparát A Ruhr-vidék nehéziparát a német militaristák mindenkori hatalmas és veszedelmes arzenálját — egyre inkább fegyvergyártásra állítják át. Ezenkívül a párizsi egyezmények lehetővé teszik az atomi kutatások végzését és atom, hidrogén és rakétafegyver gyártását Nyugat-Németországban, s lehetőséget nyújtanak arra is, hogy más államok atomfegyverrel lássák el a nyugatnémet hadsereget. A moszkvai nyilatkozat itt is helyesen ismerte fel a párizsi szerződésekből eredő reális veszélyeket, amit ismét az azóta eltelt időben lejátszódott és lejátszódó események és tények bizonyítanak. (Ismeretes, hogy 1958 március 25-én abonni Szövetségi Gyűlésben az Adenauerféle politikának vakon engedelmeskedő többség határozatot hozott a nyugatnémet hadsereg kötelékeinek atomfegyverekkel való felszereléséről.) Adenauer kijelentette: „A rakétafegyverek bevezetéséről és a nukleáris fegyverek kérdéséről van szó a NATO kebelén belül. A NATO potenciális ellenfele a Szovjetunió, a keleti tömb. Amennyiben a NATO-nak egy fontos része nem rendelkezik olyan erejű fegyverekkel, mint a potenciális ellenfél, akkor a szervezet értelmetlenné és céltalanná válik.“ A nyugatnémet kormány tehát azonfelül, hogy már régebben az amerikai atomfegyverek és hidrogénbombák tárolási központjaként rendelkezésre bocsátotta Nyugat-Németország területét, most maga is aktív félként bekapcsolódott az atomfegyverkezésibe. „Ez a tény kétségtelenné teszi, hogy évek óta bizonyos formájú amerikai—nyugatnémet agressziós közösség áll fenn, amely tervszerűen készül atomtámadásra a szocialista államok ellen. Sulzberger a következőket írja a „New York Times” 1958 május 3-i számában a nyugatnémet atomfelfegyverzés szerepéről és céljáról: „Az új bonni hadsereg Nyugat-Európa legerősebb, legmodernebb és legütőképesebb hadserege lesz. Rakétákkal és nukleáris fegyverekkel szerelik fel... A helyi hadiipar valósággal újjászületik. A németek rövid hatósugarú rakétákat szándékoznak előállítani. A repülőgépipar gyakorló és szállítórepülőgépeket gyárt. Automatikusan növekszik Németország szerepe a NATO titkos RMC 70 jelzésű védelmi tervében. Ez a terv taktikai atomfegyverek bevetésén alapszik... Rövidesen a Német Szövetségi Köztársaságnak lesz a legütőképesebb katonai hatalma az Egyesült Államok és Oroszország között. A tények egész sora bizonyítja, hogy helyes volt a moszkvai nyilatkozatnak az az állítása is, hogy a párizsi szerződések odavezetnek, hogy saját maguk a nyugatnémet militaristák is gyárthassanak atomfegyvereket. Ismeretes, hogy a szövetségi kormány kötelezte magát, hogy nem gyárt tömegpusztító fegyvereket. Ezt azonban csak taktikai megfontolásokból tette, hogy a nyugat-európai népek ellenállását és kormányainak a nyugatnémet újrafelfegyverzéssel kapcsolatos aggályait leküzdje és elnyerje beleegyezésüket a nyugatnémet hadosztályok felállításához. A Szövetségi Köztársaság uralkodó körei most már elérkezettnek látták az időt a további lépések megtételeire, s nem átallottak a hitlerista idők módszereihez folyamodni. 1957 március 25-én Adenauer szerződést írt alá Rómában a hat Montán Unióállam atomenergia közösségének megalapításáról (EURATOM), amelynek fő célját a német imperialisták törekvése szabja meg, megteremteni ezen a közösségen keresztül a nyugatnémet atomgyártás feltételeit. A német imperialisták nem engedtek abból a jogukból, hogy minden adatot megkapjanak a többi EURATOM tagállamtól az atomenergia katonai célú felhasználását illetően. Strauss, bonni hadügyminiszter azt is kijelentette, hogy „semmiféle korlátozás nem tiltja az atomfegyverek gyártására vonatkozó kutatásokat, vagy akár rajztáblán való előkészítésüket.” A nyugatnémet atomfegyvergyártáshoz vezető újjabb lépésnek tekinthető a „Bonn—Párizs—Róma" fegyverkezési háromszög megalakítása 1957 decemberében. „A Szövetségi Köztársaság uralkodó körei elsősorban azt tartották szem előtt, hogy új lehetőségeket teremtsenek a saját atomfegyvergyártáshoz, mégpedig úgy, hogy a párizsi szerződés megkerülésével ezeket a fegyvereket először nem Nyugat-Németországban, hanem külföldön gyártanák, de a nyugatnémetek aktív közreműködésével." A szövetségi kormány rakétafegyverek nyugatnémet területen való előállítását is sürgeti, noha a párizsi szerződések ezt tiltják. A győztes érdekében átfogó terveket dolgoztak ki és Nyugat-Németország különböző pontjain katonai célú rakétákkal kísérleteznek. A szövetségi kormány hivatalosan is javaslatot tett, amelyben kéri a Nyugatteurópai Uniótól, hogy oldják fel Bonn számára a páncél-elhárító rakéták gyártási tilalmát. Később nyilvánosságra hozták, hogy a Nyugateurópai Unió tanács 1958 április 23-án elvi hozzájárulását adta a bonni javaslathoz. Ezt nyilván a bonni kormány további kérései fogják követni. A moszkvai nyilatkozat a továbbiakban hangsúlyozza, hogy „ellentétben egyes nyugati államférfiak kijelentéseivel, a párizsi egyezményeket nem lehet egyébnek tekinteni, mint a német kérdés rendezéséről való tényleges lemondásnak, hosszú időre történő lemondásnak Németország egységének békés és demokratikus alapfokon való helyreállításáról.” A párizsi szerződések elvetése esetén lehetővé válik a megegyezés a négy hatalom között Németország egységének és szuverenitásának helyreállítására és az össznémet szabad választások megtartására vonatkozóan. Azzal indokolják Nyugat-Németország remilitarizálását, hogy csak így lehet a Szovjetunióval az „erő helyzetéből” tárgyalni. A nyilatkozat párhuzamot von a II. világháború előtti helyzet és a jelenlegi között. Rámutat, hogy a múltban is voltak egyes európai államoknak más európai államok ellen irányuló katonai csoportosulásai. Ilyen volt a hitleri Németország, a fasiszta Olaszország és Japán „antikomintern egyezmény" néven ismert hatalmi csoportosulása. Létrehozói „ideológiai” indokokkal igyekeztek a csoport létrehozását igazolni. Ez azonban nem fedte el katonai tömbjük agresszív, háborús jelleges, világuralomra törő céljaikat. „Hasonló ismétlődik meg most, amikor az újabb katonai csoportosulások alakulását e csoportosulások szervezői az államok társadalmi rendszerében mutatkozó különbségekre való hivatkozással próbálják igazolni." Teljesen nyilvánvaló, hogy a tömbök mai szervezőinek a nyilatkozataiban is csak annyi az igazság, amennyi az antikomintern egyezmény szervezőinek nyilatkozataiban volt. A nyilatkozat az európai biztonság kulcskérdése, a német kérdés megoldására javasolja a remilitarizálás elvetését, össznémet szabad választásokat 1955-ben és ezek után a békeszerződés megkötését. Ezt követően pedig a létesítendő kollektív biztonsági rendszerbe való belépéshez biztosítani kell a német nép jogát. Az európai kollektív biztonsági rendszer megszervezése és Németország békés demokratikus alapokon történő egyesítése az az út, amely biztosítja Németországnak, mint a nagyhatalmak egyikének fejlődését. Németország nemzeti érdekei elválaszthatatlanok a béke érdekeitől, a hatásos európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének érdekeitől. A szerző „A varsói szerződés nemzetközi jogi jelentősége" című dolgozatából közölt részlet. A dolgozat további részeiből még közlünk. SUMMA CUM LAUDE... Doktorrá fogadom ... Végzett jogászok EGY A JELSZÓNK A BÉKE... ÉLJEN A VII. IIT