Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1959 (1. évfolyam, 1-25. szám)

1959-07-27 / 9. szám

DRABIK JÁNOS: Németország „megteszik a szükségesnek ítélt intézkedéseket egy né­met agressziós politika fel­­újulásának esetére” — így módosul: „megteszik a szükséges intézkedéseket Európa egységének elő­mozdítására és fokozatos integrálódásának támoga­tására.” csökkenti a négy nagyhata­lom felelősségét a német kérdésben. Genfben az egész világ aggó­dó figyelme közben tárgyalnak a külügyminiszterek.. A meg­beszélés fő kérdése a német ügy rendezése. Hogyan alakult Németország sorsa az utolsó 5 évben — ez min­danyiunk bé­kéjének ügye is.* „Az Európai Védelmi Kö­zösségről” szóló szerződést a francia nemzetgyűlés hétévi harc eredményeként 1954. augusztus 30-án végleg elutasí­totta. Ez a tény lehetőséget adott arra, hogy a potsdami határozatoknak alapján járja­nak el a német kérdésben, az európai biztonság kulcskérdé­sében, ami nagyban hozzájárult volna a nemzetközi feszültség enyhítéséhez. A nyugati hatalmak azonban lázas sietséggel az 1954. szep­tember 28-tól október 3-ig Londonban és 1954. október 19- től 23-ig Párizsban tartott kon­ferenciákon tizenhat egyez­ményből és jegyzőkönyvből ál­ló bonyolult szerződési rend­szert dolgoztak ki a felfegy­­verzendő Nyugat-Németország­­nak a Nyugat-Európai Unióba és az Északatlanti Szövetség­be való felvétele érdekében. Mind politikai, mind nemzet­közi jogi szempontból hangsú­lyozandó az a tény, hogy az egész rendszer kö­zéppontjában az a törekvés áll, hogy a revans-éhes Adenauer-kormány elfog­lalhassa helyét az agresz­­szív tömbökben. A bonni szerződés­­ cikke ki­mondja, hogy a „Három hata­lom: USA, Nagy-Britannia, Franciaország” — megszünte­tik a megszállási rendszert a Szövetségi Köztársaságban, ha­tályon kívül helyezik a meg­szállási szabályzatot és felosz­latják a Szövetséges Főbiztos­ságot és a Tartományi Biztos­ságokat a Szövetségi Köztársa­ságban.” „Ennek következtében a Szövetségi Köztársaság egy szuverén állam teljes jogható­ságával intézi bel- és k­ül­­ügye­it.” Ezeket a rendel­kezéseket szinte a sem­mivel teszi egyenlővé a szerződés 2., 4. és 5. cikke. A 2. cikk szerint tekintettel arra, hogy még mindig nincs béke­szerződés „a Három Hatalom fenntartja a megelőzően gyako­rolt vagy leírt jogokat és fele­lősségeket Berlinre és Német­országra, mint egészre vonat­kozóan, ideértve Németország újraegyesítését és a békeszer­ződéses rendezést”. A 4. cikk kimondja: „Addig is, amíg a német védelmi hozzájárulásról szóló megállapodások hatályba lépnek, a Három Hatalom fenn­tartja a fegyveres erőknek a Szövetségi Köztársaság terüle­tén való állomásoztatására vo­natkozóan eddig gyakorolt vagy bírt jogokat. Ez erők feladata a szabad világ védelme, amely­nek a Szövetségi Köztársaság és Berlin szintén a részei.” „A Szövetségi Köztársaság egyetért azzal, hogy a német védelmi hozzájárulásról szóló megálla­podások hatályba lépése után ugyanolyan nemzetiségű és ál­lományú fegyveres erők állo­másozzanak területén, mint­­ amilyenek e megállapodások hatálybalépésekor ott állomá­soztak.” Az alapjegyzőkönyv fent idé­zett 2. cikkében olyan jogokra történik hivatkozás, melyek a potsdami szerződésből származ­nak, amelyet még csak meg­­ sem említenek az egész szerző­dési rendszerben. Ez érthető is,­­ hiszen a potsdami megállapo­dások leglényegesebb rendel-­­ kezéseivel a párizsi szerződési rendszer rendelkezései ellen­tétben állanak. * A 3. melléklet szerint Nyu- ' gat-Németország havi hatszáz millió márka hozzájárulást fi-­­­zet az idegen csapatok eltartá-­­­sára a megállapodás hatályba­lépése és a „német védelmi­­ hozzájárulás” megtörténte kö­­ö­zött. Az egyenlőtlenség és a­­ beavatkozás szentesítését je­lentik ezek a rendelkezések.­­ Rá kell mutatni arra, hogy­­ a párizsi szerződések kereté­ben tartalmilag és formailag is­­ módosult a brüsszeli szerződés.­­ Megváltozott a részvevők köre,­­ a kötelezettségek jellege, s ez-­­­zel a szerződés célja is. Hűen­­ dokumentálja ezt a változást­­ az eredeti brüsszeli jegyző-­­ könyvhöz csatolt új jegyző­­i könyv 2. cikke: „A szerződés I bevezető részének következő­­ bekezdése: „ Ezek a rendelkezések semmifé­le kommentárt nem igényel­nek. A Szovjetunió miután a 1954 februárjában megtartot berlini négyhatalmi értekezle­ten, valamint 1954. július 24-én és 1954. október 23-án kelt jegy­zékeiben javaslatot tett kollek­tív biztonsági szerződés meg­alkotására hivatott értekezle összehívására. 1954. novembe 13-án e tárgyban jegyzéket in­tézett valamennyi európai ál­lamhoz, amellyel diplomácia kapcsolatban állott. A szovjet tervezet 1. cikk szerint: „A szerződésben rész vehet társadalmi rendjére te­kintet nélkül valamennyi eu­rópai állam, amely elismeri szerződésben lefektetett elve­ket és vállalja a szerződésbe folyó kötelezettségeket. Az egy­séges, békeszerető és demok­ratikus német állam létrejöt­téig az NDK és az NSZK az egyenjogúság alapján részt ve­het a szerződésben.” A kollektív biztonság rend­szere szükségképpen kell hogy gondoskodjék a biztonságot ve­szélyeztető helyzet kiküszöbö­léséről, éppen ezért a kollektív biztonság megszervezésének előfeltétele nemcsak az, hogy­­ két különböző rendszerhez tar­tozó államok létezését tudomá­sul kell venni, hanem szüksé­ges erőik egyesítése nyílt szer­ződés alapján, hogy ne kerül­hessen sor egymással szemben álló blokkok alakítására. A javaslat figyelembe veszi azt a reális tényt, hogy Németország­gal még mindig nincs megkötve a békeszerződés. A tervezetben a nemzetköz jog leghaladóbb elvei érvénye­sülnek. A szovjet tervezet bevezetője alig tér el az ENSZ megfelelő rendelkezéseitől. Ez arra utal hogy a szovjet tervezet ugyan­azokat az elveket kívánja ér­vényesíteni a regionális szer­vezetnél, mint amelyek az egyetemes biztonsági szervezet­ben is érvényesülnek. Ezzel tel­jesen ki van küszöbölve az uni­­verzalizmus , regionalizmus vitája, amely az agresszív pak­tumokra általában jellemző mert ugyanazon állam az ENSZ Alapokmányával ellen­­tétes regionális megállapodás­nak is részese. A tervezet 1. pontjának 2 bekezdése — szemben a párizsi szerződések rendelkezéseivel — összhangban van az ENSZ Alapokmány 107. cikkével. A tervezet nem A tervezet a maga egészében támogatja az ENSZ-t, mint re­gionális biztonsági szervezet. A kollektív biztonsági rend­szer alapvető elemei tehát a következők: 1. A felmerülő vitás nemzet­közi kérdéseket békésen kell el­intézni. 2. Le kell mondani az erő­szakról, mint a vitás kérdések elintézési módjáról. 3. Az államok közötti kap­csolatoknak valamennyi állam szuverén egyenlőségén, a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elvén és a vállalt kötelezettségek megtartásán kell alapulniok. A kollektív biztonsági rend­szer az egyéni jogos védelem mellett bevezeti a kollektív jo­gos védelem fogalmát. Táma­dás esetén mozgásba jön a kol­lektív biztonsági gépezet a megtámadott állam védelmére. Fontos a közös fellépés bizo­nyos fokú automatizmusa, a támadásnak valamennyi állam elleni agresszióvá minősítését és a szankciók gyors megindí­tását csak így lehet megvalósí­tani. Ezért szükséges ennek a célnak megfelelő politikai és katonai szervek létesítése és a részvevő államok, főleg a nagy­hatalmak közötti érintkezés ál­landó fenntartása. A szovjet kormány hangsú­lyozta, hogy a jelenlegi nemzet­közi helyzet megköveteli spe­ciálisan az európai biztonság kérdésével való alapos és ko­moly szándékú foglalkozást. A Szovjetunió által javasolt kol­lektív biztonsági szerződés ter­vezete nem törekedett arra, hogy eldöntsön részletekbe menően minden konkrét kér­dést, ezeket azoknak a tárgya­lásoknak a során kell eldön­teni, amelyeket a Szovjetunió már több ízben javasolt. Az viszont lényegbevágóan fontos, hogy a létesítendő európai kollektív biztonsági rend­szer alapelvei pontos és szabatos megfogalmazást nyerjenek. E célból a Lengyel Tudomá­nyos Akadémia külön üléssza­kot tartott, melyen számos szemzet kitűnő nemzetközi jo­gászai vettek részt. Wojciec­­howski professzor előadásában kifejtette, hogy „a biztonság oszthatatlan: vagy valamennyi állam biz­tonságban van, vagy egyik sincsen”. Hajdú professzor rámutatott, hogy „a kis népek csak a kol­lektív biztonsági szervezetben érezhetik biztonságban szu­verenitásukat és függetlensé­güket. A múltban követett egyensúlypolitika a nagyha­­­­talmak közötti egyensúlyt igyekezett megvalósítani a kis államok rovására s csupán a nagyhatalmak szuverenitását biztosította.’­ Az európai béke és bizton­ság megőrzésével foglalkozó moszkvai értekezletről ki­adott deklarációban az ér­tekezleten résztvevő kormá­nyok felhívják valameny­­nyi európai állam figyel­mét arra, hogy a párizsi egyezmények megvalósítása aggasztóan súlyosbítja a nem­zetközi helyzetet Európában. Utal a nyilatkozat arra, hogy a szóbanforgó egyezmények megvalósítása nemcsak újabb, még nagyobb akadályokat gördít­ a német kérdés meg­oldásának útjába, Németor­szág békeszerető és demokra­tikus államként történő egy­séges helyreállításának útjá­ba, hanem Németország egyik részét szembeállítja a másik részével és Nyugat-Németor­­szágot újabb európai háború veszedelmes tűzfészkévé vál­toztatja. A felállítandó félmilliós nyugatnémet fegyveres erő létszáma ötszöröse annak a hadseregnek, amelyet annak idején a versailles-i békeszerződés egész Németország számá­ra engedélyezett, s köz­ismert dolog, hogy az an­nak idején százezer főből álló német Reichswehr volt az alapja a sokmilliós hitlerista hadsereg meg­teremtésének. A nyugatnémet politika irá­nyítói nem is titkolják azt a tervüket, hogy a hadsereget továbbfejlesztik, s a hadosz­tályok számát rövid időn be­lül tizenkettőről harmincra, majd hatvanra emelik fel. Ez feltétlenül nyugatné­met katonai fölény kia­lakulását eredményezi a Nyugateurópai Unión be­lül is. A moszkvai nyi­latkozat helyes előrelátá­sát a tények teljesen iga­zolták.­­A nyugatnémet hadsereg létszámát 1957- ben 80 százalékkal növel­ték, s ez a lázas ütemű növelés állandóan folyta­tódik. Nyugat-Németország hadsere­gének létszáma 1958-ban már kétszázezer körül volt. 1961-ig a nyugatnémet haderő tizen­hat hadosztályból, ezen belül hat gyalogos, hat páncélos, két hegyi­vadász és két légi úton szállított hadosztályból fog állani. Létszáma akikor már jóval több lesz mint fél­millió. 1957-ben folytatódott az u. n. „területi védelmi szer­vezet” gyorsított kiépítése is. Ezek a harci alakulatok nin­csenek alárendelve a NATO- na­k és felhasználhatók a szö­vetségi kormány által saját lakosságuk és más államok el­len is. A NATO számára ki­jelölt Bundeswehr alakula­tokat az NDK állami határán fekvő vidékekre helyezték át.) A nyilatkozat rámutat, hogy a német katonai potencia megszüntetését előíró nemzet­közi egyezményekkel ellentét­ben nyáran helyreállítják Nyugat-Németország hadiipa­rát A Ruhr-vidék nehézipa­rát a német militaristák min­denkori hatalmas és veszedel­mes arzenálját — egyre in­kább fegyvergyártásra állít­ják át. Ezenkívül a párizsi egyezmények lehetővé teszik az atomi kutatások végzését és atom, hidrogén és rakétafegy­ver gyártását Nyugat-Német­­országban, s lehetőséget nyúj­tanak arra is, hogy más ál­lamok atomfegyverrel lássák el a nyugatnémet hadsereget. A moszkvai nyilatkozat itt is helyesen ismerte fel a párizsi szerződésekből eredő reális veszélyeket, amit ismét az azóta eltelt idő­ben lejátszódott és lejátszódó események és tények bizonyí­tanak. (Ismeretes, hogy 1958 március 25-én a­­bonni Szövet­ségi Gyűlésben az Adenauer­­féle politikának vakon enge­delmeskedő többség határoza­tot hozott a nyugatnémet had­sereg kötelékeinek atomfegy­verekkel való felszereléséről.) Adenauer kijelentette: „A rakétafegyverek bevezeté­séről és a nukleáris fegy­verek kérdéséről van szó a NATO kebelén belül. A NATO potenciális ellenfe­le a Szovjetunió, a keleti tömb. Amennyiben a NATO-nak egy fontos része nem rendelkezik olyan erejű fegyverekkel, mint a potenciális ellenfél, ak­kor a szervezet értelmetlenné és céltalanná válik.“ A nyu­gatnémet kormány tehát azonfelül, hogy már régebben az amerikai atomfegyverek és hidrogénbombák tárolási köz­pontjaként rendelkezésre bo­csátotta Nyugat-Németország területét, most maga is aktív félként bekapcsolódott az atomfegyverkezésibe. „Ez a tény kétségtelenné teszi, hogy évek óta bizonyos formájú amerikai—nyugatnémet agressziós közösség áll fenn, amely tervszerűen készül atomtámadásra a szocialista államok ellen.­ Sulzberger a következőket ír­ja a „New­ York Times” 1958 május 3-i számában a nyugat­német atomfelfegyverzés sze­repéről és céljáról: „Az új bonni hadsereg Nyugat-Euró­­pa legerősebb, legmodernebb és legütőképesebb hadserege lesz. Rakétákkal és nukleáris fegyverekkel szerelik fel... A helyi hadiipar valósággal új­jászületik. A németek rövid hatósugarú rakétákat szándé­koznak előállítani. A repülő­­gépipar gyakorló és szállító­­repülőgépeket gyárt. Automa­tikusan növekszik Németor­szág szerepe a NATO titkos R­MC 70 jelzésű védelmi tervé­ben. Ez a terv taktikai atom­fegyverek bevetésén alapszik... Rövidesen a Német Szövet­ségi Köztársaságnak lesz a legütőképesebb katonai hatal­ma az Egyesült Államok és Oroszország között.­­ A tények egész sora bizo­nyítja, hogy helyes volt a moszkvai nyilatkozatnak az az állítása is, hogy a párizsi szerződések odavezetnek, hogy saját maguk a nyugatnémet militaristák is gyárthassanak atomfegyvereket. Ismeretes, hogy a szövetségi kormány kötelezte magát, hogy nem gyárt tömegpusztító fegyvere­ket. Ezt azonban csak taktikai megfontolásokból tette, hogy a nyugat-európai népek el­lenállását és kormányainak a nyugatnémet újrafelfegyver­­zéssel kapcsolatos aggályait leküzdje és elnyerje beleegye­zésüket a nyugatnémet had­osztályok felállításához. A Szövetségi Köztársaság ural­kodó körei most már elérke­zettnek látták az időt a to­vábbi lépések megtételeire, s nem átallottak a hitlerista idők módszereihez folyamod­ni. 1957 március 25-én Ade­nauer szerződést írt alá Ró­mában a hat Montán­ Unió­­állam atomenergia közösségé­nek megalapításáról (EUR­ATOM), amelynek fő célját a német imperialisták törekvése szabja meg, megteremteni ezen a közösségen keresztül a nyugatnémet atomgyártás fel­tételeit. A német imperialis­ták nem engedtek abból a jo­gukból, hogy minden adatot megkapjanak a többi EUR­ATOM tagállamtól az atom­energia katonai célú felhasz­nálását illetően. Strauss, bon­ni hadügyminiszter azt is ki­jelentette, hogy „semmiféle korlátozás nem tiltja az atom­fegyverek gyártására vonat­kozó kutatásokat, vagy akár rajztáblán való előkészítésü­ket.” A nyugatnémet atom­fegyvergyártáshoz vezető új­­jabb lépésnek tekinthető a „Bonn—Párizs—Róma" fegy­verkezési háromszög megala­kítása 1957 decemberében. „A Szövetségi Köztársaság ural­kodó körei elsősorban azt tar­tották szem előtt, hogy új le­hetőségeket teremtsenek a sa­ját atomfegyvergyártáshoz, mégpedig úgy, hogy a párizsi szerződés megkerülésével eze­ket a fegyvereket először nem Nyugat-Németországban, ha­nem külföldön gyártanák, de a nyugatnémetek aktív közre­működésével." A szövetségi kormány ra­­kétafegyverek nyugatné­met területen való előállí­tását is sürgeti, noha a párizsi szerződések ezt tiltják. A győztes érdekében átfogó terveket dolgoztak ki és Nyugat-Németország külön­böző pontjain katonai célú ra­kétákkal kísérleteznek. A szövetségi kormány hivatalo­san is javaslatot tett, amely­ben kéri a Nyugatteurópai Uniótól, hogy oldják fel Bonn számára a páncél-elhárító ra­kéták gyártási tilalmát. Ké­sőbb nyilvánosságra hozták, hogy a Nyugateurópai Unió tanács 1958 április 23-án elvi hozzájárulását adta a bonni javaslathoz. Ezt nyilván a bonni kormány további kéré­sei fogják követni. A moszkvai nyilatkozat a továbbiakban hangsúlyozza, hogy „ellentétben egyes nyu­gati államférfiak kijelentései­vel, a párizsi egyezményeket nem lehet egyébnek tekinteni, mint a német kérdés rende­zéséről való tényleges lemon­dásnak, hosszú időre történő lemondásnak Németország egységének békés és demok­ratikus alapfokon való helyre­­állításáról.” A párizsi szerződések el­vetése esetén lehetővé vá­lik a megegyezés a négy hatalom között Németor­szág egységének és szuve­renitásának helyreállítá­sára és az össznémet szabad vá­lasztások megtartására vonat­kozóan. Azzal indokolják Nyugat-Németország remili­­tarizálását, hogy csak így le­het a Szovjetunióval az „erő helyzetéből” tárgyalni. A nyilatkozat párhuzamot von a II. világháború előtti helyzet és a jelenlegi között. Rámutat, hogy a múltban is voltak egyes európai államok­nak más európai államok el­len irányuló katonai csoporto­sulásai. Ilyen volt a hitleri Németország, a fasiszta Olasz­ország és Japán „antikomin­­tern egyezmény" néven is­mert hatalmi csoportosulása. Létrehozói „ideológiai” indo­kokkal igyekeztek a csoport létrehozását igazolni. Ez azon­ban nem fedte el katonai tömbjük agresszív, háborús jelleges, világuralomra törő céljaikat. „Hasonló ismétlő­dik meg most, amikor az újabb katonai csoportosulá­sok alakulását e csoportosulá­sok szervezői az államok tár­sadalmi rendszerében mutat­kozó különbségekre való hi­vatkozással próbálják igazol­ni." Teljesen nyilvánvaló, hogy a tömbök mai szervezői­nek a nyilatkozataiban is csak annyi az igazság, amennyi az antikomintern egyezmény szervezőinek nyilatkozataiban volt. A nyilatkozat az európai biz­tonság kulcskérdése, a német kérdés megoldására javasolja a remilitarizálás elvetését, össznémet szabad választáso­kat 1955-ben és ezek után a békeszerződés megkötését. Ezt követően pedig a létesítendő kollektív biztonsági rendszer­be való belépéshez biztosítani kell a német nép jogát. Az európai kollektív bizton­sági rendszer megszervezése és Németország békés demokra­tikus alapokon történő egyesí­tése az az út, amely biztosítja Németországnak, mint a nagyhatalmak egyikének fej­lődését. Németország nemzeti érdekei elválaszthatatlanok a béke érdekeitől, a hatásos európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének ér­dekeitől. A szerző „A varsói szerződés nemzetközi jogi jelentősége" cí­mű dolgozatából közölt részlet. A dolgozat további részeiből még közlünk. S­UMM­A C­UM LA­UDE...­ ­ Doktorrá fogadom ... Végzett jogászok EGY A JELSZÓNK A BÉKE... ÉLJEN A VII. IIT

Next