Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)
1960-01-23 / 4. szám
TÓTH ÉVA: Kék világ Szeretnék messzi szállani ilyen világos éjszakán, mikor holdsarló metszi át sötét napok hosszú nyakát, mikor a szél is úgy kereng, akár a csillag odafent, mikor megmoccan a hideg és megrezzenti szívedet. Amikor minden hang siket, de annál hangosabb a csend, és minden kék és minden ezüst, felhővé szárnyasul a füst, szeretnék kéken szállani csodás kékségü éjeken egy messzi kék világba, mely magas, akár az értelem. A drukkoló Szolidan, csinosan öltözött lány áll a jogi kar dékáni hivatala előtt. Kezében jegyzet. Félhangosan tanul. Megszólítom, mert nem veszi észre, hogy elmegyek mellette. Mit tanulsz? — Polgárjogból vizsgázom ma, még húsz oldalt át kell ismételnem. Értelmes, szép arcán ideges pirosság tükröződik. Megismer végre. Félelméről mesél, arról, hogy már annyiszor kollokvált, de nem tud leszokni az izgalomról. Pedig jól sikerült már-már 30—40 kollokviumod eddig ugye? — Jelesrendű vagyok minden évben, de minden vizsgaanyag újabb ismeretlen világot mutat be, ezért mindig új az érzésem is, amikor elindulok a vizsgáztató felé. Csak addig érzem a szorongást, amíg a tételt megkapom, amíg a hangom meghallom. Bár ettől néha megdöbbenek. — Hogyan lehet leszokni erről a szorongásról? —kérdi. — Nem tudom, én is a drukkolok társaságába tartoztam. — Államvizsgán is féltél? — Azt hiszem ott még jobban, — félelem. — De utána már nem éreztek ehhez hasonló érzést ugye? Talán elkeserítem feleletemmel, de mégis megmondom neki, hogy az egyetem befejezése után sokkal nehezebb tételekből és szigorúbb vizsgáztatók előtt felelünk mindennap. —m—m— Az egyik januári szovjet hadijelentés arról számol be, hogy — ha nem is nagy méretekben, de — él és tevékenykedik az ellenség hátában a magyar ellenállási mozgalom. „Sok munkásnál géppisztoly, revolver és puska volt elrejtve. A munkások, miután kézbe vették a fegyvereket, jelentős károkat okoztak a németeknek és a nyilasoknak.” Ezt a tényt egyébként maguk a károsultak is kénytelenek voltak elismerni. A Belügyminisztérium 1945. január 9-én Sárvárott (!) kelt utasításában például a következőket írja: ... tudomásomra jutott, hogy az ország meg nem szállt (értsd: a németek által megszállt) területén, az arcvonalak mögött különböző illegális fegyveres alakulatok tartózkodnak, amelyek a működő hadsereg biztonságát veszélyeztetik ... Felhívom, hogy az illetéktelenül fegyvert tartó polgári személyekkel szemben a törvény teljes szigorával járjon el. A miniszter rendeletéből: Hajnácsköy sk. m. kir. csendőralezredes.” Ilyen „illetéktelenül fegyvert tartó polgári személyek” tevékenykedtek például Újpesten is és a következőkben egyik hőstettükről lesz szó, amellyel beírták nevüket a magyar ellenállási mozgalom történetébe. 1945 januárjában az egyik újpesti ház pincéjében illegális tanácskozásra ült össze a kis csoport. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy fegyveres akciót kell szervezni a nyilasok ellen, de a módszer tekintetében egyelőre még nem tudtak megegyezni. — A székházukat kell kifüstölni — ajánlotta végül is egyikük. — Igenám, de hogyan — Kézigránátokkal — hangzott az első javaslat. — Dehogy. Ki kell csalogatni őket a házból s aztán géppisztolytűzzel megsemmisíteni — így szólt a második. — Egyik sem jó — vetette ellen az osztag parancsnoka — így nem pusztul el valamenynyi nyilas. Ennél már sokkal egyszerűbb, ha felrobbantjuk őket — a székházukkal együtt. Egy katonaviselt fiatalembernek, a robbantó-különítményesnek felcsillant a szeme: — Ez az! Felrobbantani őket, dinamittal... hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Villámgyors számításokba kezdett és röpke néhány perc elteltével közölte: — Tizennégy kiló robbanóanyaggal az egész háromemeletes épület levegőbe röpíthető, összes nyilasaival együtt. Másnap késő délutánra megélénkült az újpesti nyilasház környéke. A szomszédos utcákon egymás után foglalták el helyeiket a biztosítók, azzal az utasítással, hogy csak akkor lőjenek, ha a menekülőknek feltétlenül szükségük van segítségre. — El ne felejtsétek — mondotta a parancsnok — a bombák három percen belül robbannak, tehát igyekezzetek kifelé. A sarokról kilépve, a három fiatalember határozott léptekkel indult el a nyilas székház bejárata felé. — Hohó, testvérek, hovahova? — állította meg őket a kaput támasztó unatkozó nyilas őr. — És mit visztek azokban a csomagokban? A befelé tartók azonban cseppet sem zavartatták magukat. — Zsidóvagyon, cimbora, tíz kiló arany — szóltak viszsza félvállról. — Most fedeztük fel és úgy gondoljuk, hogy kötelességünk beszolgáltatni a parancsnokságra. — No, ez derék dolog — bólogatott az őr, bár az arcára inkább az volt írva, hogy „ti is marhák vagytok, hogy beszolgáltatjátok, én bizony megtartanám magamnak...” A három partizán két perc múlva már útban volt kifelé. Izgatottságukat azonban nem tudták kellően leplezni és a vagy sietség feltűnt az őrségnek. — Állj! — harsant a kapualjban a felszólítás. Bán Tibor nem szóval, hanem, pisztollyal válaszolt a felszólításra. — Nyilasok, pártszolgálatosok, kifelé! — ordította kétségbeesetten a megsebesült őr és a székház hirtelen felbolydult méhkashoz lett hasonlatos. A nagy kavarodásban a kirohanó Bán Tibort halálos sebesülés érte. Éppen, mire lehanyatlott, hatalmas detonáció hasított az ágyakba. Levegőbe repült a nyilasok újpesti székháza és romja alá temetett huszonnyolc gyűlölt újpesti fasisztát.★ Néhány nap múlva Újpest is felszabadult és vele együtt a Duna balpartján levő valamennyi kerület. A hadijelentés, amely január 18-i keltezéssel jelent meg, így szólt: „Budapesten a 2. Ukrán Hadseregcsoport csapatai befejezték a város keleti részének megtisztítását az ellenségtől s körülbelül 5000 városi háztömböt elfoglalva, elérték a Duna partját. Ilyen módon csupán a város kisebbik, nyugati fele (Buda) maradt az ellenség kezén. Előzetes adatok szerint a Budapesten bekerített ellenséges csoport felszámolására irányuló harcok ideje alatt 1944. december 28-tól január 18-ig a 2. ukrán hadseregcsoport csapatai fogságba ejtették 59 390 német és magyar katonát és tisztet, és ebből 20 000-et január 18-án. A hadifoglyok között van a 10. magyar gyalogos hadosztály parancsnoka, törzskarával.’' A. J. TIZENÖT ÉVE TÖRTÉNT Az újpesti nyilasház felrobbantása Tanárképzés és hivatástudat (Folytatás az 1. oldalról) egy évi iskolai gyakorlatot szerezzenek óraadó tanárként. De tanúi vagyunk más egészségtelen jelenségnek is: a hallgatók jelentős része nem akar tanár lenni. Ezt részben a korábbi évek hiányosságaival lehet magyarázni, az egyetem kevés pedagógiai felkészültséget adott. Ez azt eredményezte, hogy a tanárként dolgozó fiatalok egy része nem tudta megállni a helyét az iskolában, nem értette meg a diákokat. Másik részük pedig csak sok nehézség árán,saját gyakorlata során szerezte meg azt a pedagógiai hozzáértést és szaktudást, amit az egyetemnek kellett volna nyújtania. Ezek közül a legkiválóbbak jó pedagógusok lettek, és bárhova kerülnek, megállják a helyüket. Mindezeknek a nehézségeknek utóhatása lett az, hogy a fiatal tanárok egy része nem ment iskolába. A másik rész pedig kényszeredetten vállalta a tanári munkát. Ezek iskolába kerülve nem tudták alkalmazni pedagógiai ismereteiket. Munkájukhoz idősebb kollégáiktól kaptak segítséget, akik között azonban sokan nem tették magukévá a materialista világnézetet, így aztán a pedagógiai gyakorlat megszerzése sok esetben világnézeti megtorpanást vagy éppen visszalépést eredményezett az ilyen tanároknál. Bárányos elvtárs hangsúlyozza a hivatástudatra nevelés fontosságát. Véleménye szerint az egyetemnek jobban kellene hangsúlyoznia a tanárképzés fontosságát. Szavakban mindenki elismeri ezt, de tettekben már kevésbé. A tanári munka nem akadályozza meg a tudományos kutatást — mondja —, hiszen több ismert tudós professzorunk is tanárként kezdte pályáját, és mégis jelentős tudományos munkát végzett, ezért került egyetemre. Hallgatóink közül sokan azt hiszik, hogy középiskolában nem lehet kutatómunkát végezni. Ez tévedés. Végül a vidéki életről beszélt a Tanárképző Tanács titkára. Aki kényszeredetten vállalja a tanítást — mondotta — az úgy gondolja, hogy Pesten könnyebb lesz. Sok hallgató lebecsüli a vidéki kultúrát. Azt hiszik, hogy vidéken sokat unatkoznának, pedig ez nem igaz, hiszen a pedagógusnak az a feladata, hogy a kultúrát terjessze. Ez már önmagában is kizárja az unatkozás lehetőségét. Elterjedt az a hiedelem is, hogy vidékre a rossz tanárok kerülnek. Mondanom sem kell, hogy ennek semmi köze sincs a valósághoz. Ugyanilyen szemlélet magyarázza az általános iskolától való idegenkedést is. Összefoglalva tehát: társadalmi szerveinktől nagyobb segítséget kérünk, hogy a tanárképzés fontosságára ráébresszenek mindenkit, és tanárszakos hallgatóinkat hivatástudatra neveljék — fejezte be nyilatkozatát Bárányos elvtárs. ( f) Közeledjünk egymáshoz és ne csak frázisokkal Egy nyomdászfiatal nyílt levele az egyetemistákhoz Mint leendő typograndus élénk figyelemmel kísérem napi-, heti- és havi lapjaink híreit, cikkeit és egyéb írásait. Egy harmadéves bölcsészhallgató barátom útján került a kezembe az elmúlt év novemberében a Ti újságotok, az Egyetemi Lapok. Amint hétről hétre kezdtem olvasgatni az újabb és újabb számokat, valahogyan közelebb kerültem Hozzátok. Megismertem az egyetemisták életét, problémáit, nemcsak a sajtó, hanem rendezvények útján is. Megismertelek Titeket, mint egyetemen kívülálló személy és úgy is, mint kerületi KISZ- funkcionárius. S közben vélemény alakult ki bennem a vitákról és magáról az egyetemi ifjúságról, a mai értelmiségről. Vannak még hibák: van a soraink között ellenség, de azért a vitakezdeményezők nem tartoznak, nem tartozhatnak az ellenség táborához. Munkás-paraszt állam vagyunk, a szocializmust építjük az értelmiséggel együtt. Ezért hát közeledjék egymáshoz necsak frázisokkal, hanem tettekkel is a munkás-paraszt ifjúság és az egyetemi ifjúság. Bár a problémáink sokban különböznek, szellemi nívónk között is van különbség, de azért igyekezzünk megtalálni a közös hangot. A magunk részéről vállaljuk a kezdeményezést, a közeledést. Vizsgáitok végeztével kapcsolatot teremtünk az orosz szakosokkal — abban a reményben, hogy úttörők lehetünk és hogy vállalkozásunkat siker koronázna. Baráti üdvözlettel: Schmidt Ferenc a Kossuth-nyomda dolgozója, az V. kerületi KISZ VB Revíziós Bizottságának tagja Akik nem félnek a hidegtől Újabb gaztett Iránban Az iráni egyetemi és középiskolai diákok rendkívül szegényes körülmények között tanulnak. A tanulást ifjúságellenes intézkedések nehezebbé teszik. Az utóbbi időkben olyan többlépcsős vizsgarendszert akartak létrehozni, amely igen előnytelen körülmények között igen sok diákot „kiselejtezne" a középiskolákból, de különösen nagy nehézségeket támasztanak az egyetemre jelentkezők előtt amikor amúgyis a legutóbbi egyetemi felvételeknél csupán a jelenkezők kis töredékét vették fel és többezer tanulni vágyó ifjút és leányt az utcára dobtak. Ezen intézkedések ellen január 11-én 40 ezer teheráni középiskolás többszöri hivatalos tiltakozás után bojkottálta az órákat. Az iráni sah rendőrei megtámadták a békés tüntetőket, akik az oktatási minisztérium felé tartottak, hogy élőszóval adjanak nyomatékot jogos, elemi követeléseiknek. A teheráni egyetem hallgatói a tüntetés hírére gimnazista testvéreik segítségére siettek. A rendőri és katonai osztagok brutális támadása következtében öt egyetemista és középiskolás életét vesztette, hetvenen megsebesültek és több, mint kétszáz diákot letartóztattak. Az iráni sah, az imperialisták ügynöke, újabb, erélyesebb intézkedéseket helyezett kilátásba Irán tanuló ifjúsága ellen. Mély felháborodást kelt a világifjúság körében az imperialista kormány brutális magatartása az iráni ifjúság ellen. H. N. ■ v vvvvvvvvw»^,l^%vw,vvwvvvvvvv^^vvvsvvvvvv^rtfvvvvvvvww Tanulás helyett — „csörgés“ Három jól öltözött fiatal fiú jön velem szemben a Károlyikertben. Hangos és nem éppen egyetemistához méltó beszédjüket már messziről hallom. — Igen, átráztuk az öreget apukám, még meg is dicsért — mondja a jelvényekkel teletűzdelt gombakalapos, miközben meglöki könyökével társát. — Te legalább tanultál valamit az este — mondja a montgomery-kabátos, de én csörögtem helyette, és nagyot nevet. Nemrégen érkeztem haza. Át sem öltöztem. — Kitárja a kabátját, ünnepi ruha van rajta. Lassítom lépteim, hallgatom őket. És szégyellem, hogy index van a kezükben, hogy ezek a fiúk egyetemisták. Szívesen megmondanám nekik az öreg diák jogán, hogy „nem a vizsgáztatót csaptátok be fiúk, hanem önmagatokat", hogy ez a rikító viselkedés nemcsak az idősebb nemzedéknek nem tetszik, ezt megvetjük mi is, az egy-két évvel idősebbek. —m—a— SZÁJHARMONIKA Borús téli délelőtt, a hőmérő higanyszála mínusz 10 fok körül jár. A villamos ablakán jégvirágok nyílnak. A jégszekrényhez hasonló kocsiban fázósan toporognak az emberek. A Körútnál zöld lódenkabátos, csak félcipős, enyhén tántorgó fiatalember leül, teste ide-oda imbolyogva követi a villamos zötyögését. Egyszerre csak zsebébe nyúl, hosszú szájharmonikát vesz elő és máris felharsan a „gimbelem-gombolom”. A kalauz kétségbeesett kötelességteljesítéssel előbb szép szóval, majd gyengéd erőszakkal próbálja belátásra bírni a lódenkabátost. Próbálkozásai azonban sikertelenek maradnak, sőt a másik kezével hirtelen még egy szájharmonikát vesz elő és odanyújtja a kalauznak: — Itt van egy másik, hogy kontrázzon bele! — A kocsiban szétáradt a jégvirágot olvasztó nyári derű. —zsup—mot— Az olvasó Az olvasóasztalnál tizenketten ülnek. Három asztali lámpa szór aranysárga fényt a felhalmozott könyvekre. Hangulatos környezet. A vidám könyvek hangtalan derűjét olyankor egy pillanatra valamely tudomány külsőben is impozáns kötete váltja fel. Egy-egy pillanatra. Hogy aztán már a negyedszázad előtti, megsárgult újságlapok zörgésével lássanak napvilágot a legújabb — jaj, mit is beszélek! — a legrégibb hírek, események. A tizenkét szék egyikében ül az Olvasó. Olvas. Jegyzetel. Olvas, hogy aztán egy meglepő gondolatnál felkapja a fejét és végigtekintve a terem hosszán, egy távoli bizonytalan pontra szegezze a tekintetét — és elgondolkozzon. Külön nem lát senkit és semmit — de lát mindent együtt. Néhány pillanatnyi tévedés, s végtelenből jött tekintete lassan egyre közelebb vándorol a könyv lapja fölé. Visszatér a valósághoz. Vajon meglátja-e a negyedik asztalnál ülő évfolyamtársat? Meg. Bólint és alig láthatóan elmosolyodik. Vajon észéreveszi-e a másik asztalnál ülő feltűnően csinos, sárga pullóveres lányt? Igen. De akkor miért olvas Schopenhauert...? —oszy—