Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-01-23 / 4. szám

TÓTH ÉVA: Kék világ Szeretnék messzi szállani ilyen világos éjszakán, mikor holdsarló metszi át sötét napok hosszú nyakát, mikor a szél is úgy kereng, akár a csillag odafent, mikor megmoccan a hideg és megrezzenti szívedet. Amikor minden hang siket, de annál hangosabb a csend, és minden kék és minden ezüst, felhővé szárnyasul a füst, szeretnék kéken szállani csodás kékségü éjeken egy messzi kék világba, mely magas, akár az értelem. A drukkoló Szolidan, csinosan öltözött lány áll a jogi kar dékáni hivatala előtt. Kezében jegyzet. Félhangosan tanul. Megszólí­tom, mert nem veszi észre, hogy elmegyek mellette. Mit tanulsz? — Polgárjogból vizsgázom ma, még húsz oldalt át kell ismételnem. Értelmes, szép arcán ide­ges pirosság tükröződik. Meg­ismer végre. Félelméről me­sél, arról, hogy már annyiszor kollokvált, de nem tud le­szokni az izgalomról. Pedig jól sikerült már-már 30—40 kollokviumod eddig ugye? — Jelesrendű vagyok min­den­ évben, de minden vizs­gaanyag újabb ismeretlen vi­lágot mutat be, ezért mindig új az érzésem is, amikor el­indulok a vizsgáztató felé. Csak addig érzem a szoron­gást, amíg a tételt megka­pom, amíg a hangom meg­hallom. Bár ettől néha meg­döbbenek. — Hogyan lehet leszokni erről a szorongásról? —kérdi. — Nem tudom, én is a drukkolok társaságába tartoz­tam. — Államvizsgán is féltél? — Azt hiszem ott még job­ban, — félelem. — De utána már nem érez­tek ehhez hasonló érzést ugye? Talán elkeserítem felele­temmel, de mégis megmon­dom neki, hogy az egyetem befejezése után sokkal nehe­zebb tételekből és szigorúbb vizsgáztatók előtt felelünk mindennap. —m—m— Az egyik januári szovjet hadijelentés arról számol be, hogy — ha nem is nagy mé­retekben, de — él és tevé­kenykedik az ellenség hátá­ban a magyar ellenállási mozgalom. „Sok munkásnál géppisztoly, revolver és puska volt elrejtve. A munkások, miután kézbe vették a fegy­vereket, jelentős károkat okoztak a németeknek és a nyilasoknak.” Ezt a tényt egyébként maguk a károsul­tak is kénytelenek voltak el­ismerni. A Belügyminiszté­rium 1945. január 9-én Sárvá­­rott (!) kelt utasításában pél­dául a következőket írja: ... tudomásomra jutott, hogy az ország meg nem szállt (értsd: a németek által meg­szállt) területén, az arcvona­lak mögött különböző illegá­lis fegyveres alakulatok tar­tózkodnak, amelyek a műkö­dő hadsereg biztonságát ve­szélyeztetik ... Felhívom, hogy az illetéktelenül fegy­vert tartó polgári személyek­kel szemben a törvény teljes szigorával járjon el. A mi­niszter rendeletéből: Hajnács­­köy sk. m. kir. csendőralez­redes.” Ilyen „illetéktelenül fegy­vert tartó polgári személyek” tevékenykedtek például Új­pesten is és a következőkben egyik hőstettükről lesz szó, amellyel beírták nevüket a magyar ellenállási mozgalom történetébe. 1945 januárjában az egyik újpesti ház pincéjében illegá­lis tanácskozásra ült össze a kis csoport. Abban mindnyá­jan egyetértettek, hogy fegy­veres akciót kell szervezni a nyilasok ellen, de a módszer tekintetében egyelőre még nem tudtak megegyezni. — A székházukat kell ki­füstölni — ajánlotta végül is egyikük. — Igenám, de hogyan — Kézigránátokkal — hangzott az első javaslat. — Dehogy. Ki kell csalogat­ni őket a házból s aztán gép­­pisztolytűzzel megsemmisíte­ni — így szólt a második. — Egyik sem jó — vetette ellen az osztag parancsnoka — így nem pusztul el valameny­­nyi nyilas. Ennél már sokkal egyszerűbb, ha felrobbantjuk őket — a székházukkal együtt. Egy katonaviselt fiatalem­bernek, a robbantó-különít­­ményesnek felcsillant a sze­me: — Ez az! Felrobbantani őket, dinamittal... hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Villámgyors számításokba kezdett és röpke néhány perc elteltével közölte: — Tizennégy kiló robbanó­anyaggal az egész háromeme­letes épület levegőbe röpíthe­tő, összes nyilasaival együtt. Másnap késő délutánra megélénkült az újpesti nyilas­ház környéke. A szomszédos utcákon egymás után foglalták el helyeiket a biztosítók, az­zal az utasítással, hogy csak akkor lőjenek, ha a menekü­lőknek feltétlenül szükségük van segítségre. — El ne felejtsétek — mon­dotta a parancsnok — a bom­bák három percen belül rob­bannak, tehát igyekezzetek kifelé. A sarokról kilépve, a három fiatalember határozott lép­tekkel indult el a nyilas szék­ház bejárata felé. — Hohó, testvérek, hova­­hova? — állította meg őket a kaput támasztó unatkozó nyilas őr. — És mit visztek azokban a csomagokban? A befelé tartók azonban cseppet sem zavartatták ma­gukat.­­ — Zsidóvagyon, cimbora, tíz kiló arany — szóltak visz­­sza félvállról. — Most fedez­tük fel és úgy gondoljuk, hogy kötelességünk beszolgál­tatni a parancsnokságra. — No, ez derék dolog — bólogatott az őr, bár az arcá­ra inkább az volt írva, hogy „ti is marhák vagytok, hogy beszolgáltatjátok, én bizony megtartanám magamnak...” A három partizán két perc múlva már útban volt kifelé. Izgatottságukat azonban nem tudták kellően leplezni és a vagy sietség feltűnt az őrség­nek. — Állj! — harsant a kapu­aljban a felszólítás. Bán Tibor nem szóval, ha­nem, pisztollyal válaszolt a felszólításra. — Nyilasok, pártszolgálato­sok, kifelé! — ordította két­ségbeesetten a megsebesült őr és a székház hirtelen felboly­­dult méhk­ashoz lett hasonla­tos. A nagy kavarodásban a kirohanó Bán Tibort halálos sebesülés érte. Éppen, mire lehanyatlott, hatalmas detonáció hasított az ágyakba. Levegőbe repült a nyilasok újpesti székháza és romja alá temetett huszon­nyolc gyűlölt újpesti fasisz­tát.★ Néhány nap múlva Újpest is felszabadult és vele együtt a Duna balpartján levő vala­mennyi kerület. A hadijelen­tés, amely január 18-i kelte­zéssel jelent meg, így szólt: „Budapesten a 2. Ukrán Hadseregcsoport csapatai be­fejezték a város keleti ré­szének megtisztítását az el­lenségtől s körülbelül 5000 városi háztömböt elfoglalva, elérték a Duna partját. Ilyen módon csupán a város kiseb­bik, nyugati fele (Buda) ma­radt az ellenség kezén. Elő­zetes adatok szerint a Buda­pesten bekerített ellenséges csoport felszámolására irá­nyuló harcok ideje alatt 1944. december 28-tól január 18-ig a 2. ukrán hadseregcsoport csa­patai fogságba ejtették 59 390 német és magyar k­atonát és tisztet, és ebből 20 000-et ja­nuár 18-án. A hadifoglyok között van a 10. magyar gya­logos hadosztály parancsnoka, törzskarával.’' A. J. TIZENÖT ÉVE TÖRTÉNT Az újpesti nyilasház felrobbantása Tanárképzés és hivatástudat (Folytatás az 1. oldalról) egy évi iskolai gyakorlatot szerezzenek óraadó tanár­ként. De tanúi vagyunk más egészségtelen jelenségnek is: a hallgatók jelentős része nem akar tanár lenni. Ezt részben a korábbi évek hiá­nyosságaival lehet magyaráz­ni, az egyetem kevés peda­gógiai felkészültséget adott. Ez azt eredményezte, hogy a tanárként dolgozó fiatalok egy része nem tudta megáll­ni a helyét az iskolában, nem értette meg a diákokat. Másik részük pedig csak sok nehézség árán,­­saját gyakorlata során szerezte meg azt a pedagógiai hozzá­értést és szaktudást, amit az egyetemnek kellett volna nyújtania. Ezek közül a leg­kiválóbbak jó pedagógusok lettek, és bárhova kerülnek, megállják a helyüket. Mindezeknek a nehézsé­geknek utóhatása lett az, hogy a fiatal tanárok egy ré­sze nem ment iskolába. A másik rész pedig kényszere­detten vállalta a tanári munkát. Ezek iskolába ke­rülve nem tudták alkalmaz­ni pedagógiai ismereteiket. Munkájukhoz idősebb kollé­gáiktól kaptak segítséget, akik között azonban sokan nem tették magukévá a ma­terialista világnézetet, így aztán a pedagógiai gyakor­lat megszerzése sok esetben világnézeti megtorpanást vagy éppen visszalépést eredményezett az ilyen ta­nároknál. Bárányos elvtárs hangsú­lyozza a hivatástudatra ne­velés fontosságát. Vélemé­nye szerint az egyetemnek jobban kellene hangsúlyoz­nia a tanárképzés fontossá­gát. Szavakban mindenki el­ismeri ezt, de tettekben már kevésbé. A tanári munka nem akadályozza meg a tu­dományos kutatást — mond­ja —, hiszen több ismert tu­dós professzorunk is tanár­ként kezdte pályáját, és mégis jelentős tudományos munkát végzett, ezért ke­rült egyetemre. Hallgatóink közül sokan azt hiszik, hogy középiskolában nem lehet kutatómunkát végezni. Ez tévedés. Végül a­ vidéki életről beszélt a Tanárképző Tanács titkára. Aki kényszeredetten vállalja a tanítást — mon­dotta — az úgy gondolja, hogy Pesten könnyebb lesz. Sok hallgató lebecsüli a vi­déki kultúrát. Azt hiszik, hogy vidéken sokat unatkoz­nának, pedig ez nem igaz, hiszen a pedagógusnak az a feladata, hogy a kultúrát terjessze. Ez már önmagá­ban is kizárja az unatkozás lehetőségét. Elterjedt az a hiedelem is, hogy vidékre a rossz tanárok kerülnek. Mondanom sem kell, hogy ennek semmi köze sincs a valósághoz. Ugyanilyen szem­lélet magyarázza az általá­nos iskolától való idegenke­dést is. Összefoglalva tehát: társa­dalmi szerveinktől nagyobb segítséget kérünk, hogy a tanárképzés fontosságára rá­ébresszenek mindenkit, és tanárszakos hallgatóinkat hi­vatástudatra neveljék — fe­jezte be nyilatkozatát Bárá­nyos elvtárs. (­ f) Közeledjünk egymáshoz és ne csak frázisokkal Egy nyomdászfiatal nyílt levele az egyetemistákhoz Mint leendő typograndus élénk figyelemmel kísérem napi-, heti- és havi lapjaink híreit, cikkeit és egyéb írásait. Egy harmadéves bölcsészhall­gató barátom útján került a kezembe az elmúlt év novem­berében a Ti újságotok, az Egyetemi Lapok. Amint hétről hétre kezdtem olvasgatni az újabb és újabb számokat, valahogyan közelebb kerültem Hozzátok. Megis­mertem az egyetemisták életét, problémáit, nemcsak a sajtó, hanem rendezvények útján is. Megismertelek Titeket, mint egyetemen kívülálló személy és úgy is, mint kerületi KISZ- funkcionárius. S közben vélemény alakult ki bennem a vitákról és ma­gáról az egyetemi ifjúságról, a mai értelmiségről. Vannak még hibák: van a soraink kö­zött ellenség, de azért a vita­­kezdeményezők nem tartoznak, nem tartozhatnak az ellenség táborához. Munkás-paraszt állam va­gyunk, a szocializmust építjük az értelmiséggel együ­tt. Ezért hát közeledjék egymáshoz ne­­csak frázisokkal, hanem tettek­kel is a munkás-paraszt ifjú­ság és az egyetemi if­júság. Bár a problémáink sokban külön­böznek, szellemi nívónk között is van különbség, de azért igyekezzünk megtalálni a kö­zös hangot. A magunk részéről vállaljuk a kezdeményezést, a közele­dést. Vizsgáitok végeztével kapcsolatot teremtünk az orosz­ szakosokkal — abban a reményben, hogy úttörők lehe­tünk és hogy­­ vállalkozásunkat siker koronázna. Baráti üdvözlettel: Schmidt Ferenc a Kossuth-nyomda dolgozója, az V. kerületi KISZ VB Revíziós Bizottságának tagja Akik nem félnek a hidegtől Újabb gaztett Iránban Az iráni egyetemi és kö­zépiskolai diákok rendkívül szegényes körülmények kö­zött tanulnak. A tanulást ifjúságellenes intézkedések nehezebbé teszik. Az utóbbi időkben olyan többlépcsős vizsgarendszert akartak lét­rehozni, amely igen előny­telen körülmények között igen sok diákot „kiselejtez­ne" a középiskolákból, de különösen nagy nehézsége­ket támasztanak az egye­temre jelentkezők előtt amikor amúgyis a legutób­bi egyetemi felvételeknél csupán a jelenkezők kis töredékét vették fel és többezer tanulni vágyó if­jút és leányt az utcára dob­tak. Ezen intézkedések ellen január 11-én 40 ezer tehe­­ráni középiskolás többszöri hivatalos tiltakozás után bojkottálta az órákat. Az iráni sah rendőrei megtámadták a békés tün­tetőket, akik az oktatási minisztérium felé tartottak, hogy élőszóval adjanak nyomatékot jogos, elemi követeléseiknek. A teherá­­ni egyetem hallgatói a tün­tetés hírére gimnazista test­véreik segítségére siettek. A rendőri és katonai oszta­gok brutális támadása kö­vetkeztében öt egyetemista és középiskolás életét vesz­tette, hetvenen megsebe­sültek és több, mint két­száz diákot letartóztattak. Az iráni sah, az imperia­listák ügynöke, újabb, eré­lyesebb intézkedéseket he­lyezett kilátásba Irán ta­nuló ifjúsága ellen. Mély felháborodást kelt a világifjúság körében az imperialista kormány bru­tális magatartása az iráni ifjúság ellen. H. N. ■ v vvvvvvvvw»^,l^%vw,vvwvvvvvvv^^vvvsvvvvvv^rtfvvvvvvvww Tanulás helyett — „csörgés“ Három jól öltözött fiatal fiú jön velem szemben a Károlyi­­kertben. Hangos és nem éppen egyetemistához méltó beszédjü­ket már messziről hallom. — Igen, átráztuk az öreget apukám, még meg is dicsért — mondja a jelvényekkel teletűzdelt gombakalapos, miközben meglöki könyökével társát. — Te legalább tanultál valamit az este — mondja a mont­­gomery-kabátos, de én csörögtem helyette, és nagyot nevet. Nemrégen érkeztem haza. Át sem öltöztem. — Kitárja a kabát­ját, ünnepi ruha van rajta. Lassítom lépteim, hallgatom őket. És szégyellem, hogy in­dex van a kezükben, hogy ezek a fiúk egyetemisták. Szívesen megmondanám nekik az öreg diák jogán, hogy „nem a vizsgáztatót csaptátok be fiúk, hanem önmagatokat"­, hogy ez a rikító viselkedés nemcsak az idősebb nemzedéknek nem tetszik, ezt megvetjük mi is, az egy-két évvel idősebbek. —m—a— SZÁJHARMONIKA Borús téli délelőtt, a hőmérő higanyszála mínusz 10 fok kö­rül jár. A villamos ablakán jégvirágok nyílnak. A jégszekrény­hez hasonló kocsiban fázósan toporognak az emberek. A Körút­nál zöld lódenkabátos, csak félcipős, enyhén tántorgó fiatal­ember leül, teste ide-oda imbolyogva követi a villamos zötyö­­gését. Egyszerre csak zsebébe nyúl, hosszú szájharmonikát vesz elő és máris felharsan a „gimbelem-gombolom”. A kalauz kétségbeesett kötelességteljesítéssel előbb szép szóval, majd gyengéd erőszakkal próbálja belátásra bírni a lódenkabátost. Próbálkozásai azonban sikertelenek maradnak, sőt a másik ke­zével hirtelen még egy szájharmonikát vesz elő és odanyújtja a kalauznak: — Itt van egy másik, hogy kontrázzon bele! — A kocsiban szétáradt a jégvirágot olvasztó nyári derű. —zsup—mot— Az olvasó Az olvasóasztalnál tizenketten ülnek. Három asztali lámpa szór aranysárga fényt a felhalmozott könyvekre. Hangulatos környezet. A vidám könyvek hangtalan derű­jét olyankor egy pillanatra valamely tudomány külsőben is impozáns kötete váltja fel. Egy-egy pillanatra. Hogy aztán már a negyedszázad előtti, megsárgult újságlapok zörgésével lás­sanak napvilágot a legújabb — jaj, mit is beszélek! — a leg­régibb hírek, események. A tizenkét szék egyikében ül az Olvasó. Olvas. Jegyzetel. Olvas, hogy aztán egy meglepő gondolatnál felkapja a fe­jét és végigtekintve a terem hosszán, egy távoli bizonytalan pontra szegezze a tekintetét — és elgondolkozzon. Külön nem lát senkit és semmit — de lát mindent együtt. Néhány pillanatnyi tévedés, s végtelenből jött tekintete lassan egyre közelebb vándorol a könyv lapja fölé. Visszatér a valósághoz. Vajon meglátja-e a negyedik asztalnál ülő évfolyamtársat? Meg. Bólint és alig láthatóan elmosolyodik. Vajon észéreveszi-e a másik asztalnál ülő feltűnően csinos, sárga pullóveres lányt? Igen. De akkor miért olvas Schopenhauert...? —oszy—

Next