Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-12-03 / 41. szám

ELSŐÉVESEK, DE NEM GÓLYÁK PILLANATKÉP ÖT BÖLCSÉSZ ESTI EGYETEMISTÁRÓL Elsőévesek, akik nem, voltak a gólyabálon... Családjukkal töltötték a szombat estét, vendégeket fogad­tak, jegyzeteltek a fáraók történelméből, hangversenyt hall­gattak, vagy televíziót néztek. Elsőévesek, de nem gólyák. Nem büszkék arra, hogy már nyíltan rágyújthatnak, nem akarják megreformálni a világot, és nem félénkek, és nem hangoskodnak a menzán meg a KISZ- gyűlésen. Nem is járnak sem menzára, sem KISZ-gyűlésre. Csak előadásra járnak, szemináriumra, latin órára. Esti egyetemisták. Napi gondokkal jönnek, nagy aktatáskában, a jegyzetek alatt ott préselődnek az üzemi bajok, a bevásárlószatyorban a holnapi zöldség mellett ott az esztétikakönyv, randevút és pi­henést hagynak ott Rogeriusért és Bessenyeiért. Mi hajtja őket? Tanárnő lesz a tanító „néni“ Novák Ilona Ihász utcai kis­­elsősöknek tanítja a betűve­tést, és óraközi szünetekben kötelező olvasmányokat olvas. Amikor befejeződik a kisdobo­­sok összejövetele, amikor elvé­gezte KISZ-vezetői munkáját, beül a Széchényi Könyvtárba és kikéri a Gyakov—Nyikolsz­­kijt. Nem igaz az irigy-lenéző le­gyintés: „az estiseket könnyen veszik az egyetemen”. Sokat kell tanulnia. Rengeteg a kö­telező, birkózni kell a latinnal, az elavult jegyzetekkel, az ál­mossággal és a szabad idővel. Havonta azért egyszer-kétszer elmegy táncolni is. A vőle­gényjelölt megérti, segíti. — De ugye megbocsát a riporter, ha egész rövidre fogja a mon­dóké­j­át — most az előadás után van randevúja. Hat hét múlva tanár lesz, magyar és történelem szakos középiskolai tanár. Farkas Sándornak hívják a rákoscsabai Dózsa Kultúrott­­hon művészeti előadóját, fele­lősségteljes, szép­ nehéz mun­kája van. Irodalmi színpad, fotókör, népi együttes és ve­gyeskórus vezetését bízták rá. Színjátszó és képzőművészeti kört szervez most, s úgy érzi, nem elég a sok feladathoz csak érettségi. A 24 éves, nőtlen fiatalember még könnyebben tanul, örül, hogy egyetemre járhat. Az irodalmat szereti, meg a logikát, és igazán, olyan nagyszerű az Antal elvtárs nyelvészeti előadása is, élvezet hallgatni. Kérdezzem meg csak a többi kollégát is! Amikor a tanár­súg A tanár elvtárs őszintén vall, súgott m­ár latin órán. Nem túl hangosan, az előadó nem hallotta meg, de súgott. Mert már neki is súgtak. A ta­nár elvtárs különben százados, hét éve tanít tisztnövendékek­nek társadalomtudományt. De azért néha izgul az órán és na­gyon vidám a szünetekben, mert az egyetemen valahogy rögtön húszévessé válik a har­mincas is. A tanár elvtárs ezt pontosan tudja, hiszen pedagó­gia szakos. Tizenegy éve, ami­kor a hadsereghez került, ezt írták a törzslapjára: iskolai végzettsége: 6 elemi. A fiatal villanyszerelőből tanuló kato­na lett, egy évtizedet tanult már. Pótolta az általános isko­lai osztályokat, leérettségizett, elvégezte a politikai iskolát és tiszt lett, fiatal tisztek tanító­ja. Tizenegy átvirrasztott év. Most heti húsz órát tanít és huszonkettőt hallgat itt az egyetemen. Ehhez jön az ott­honi tanulás. — Tudja, néha ki is húzom magam egy kicsit, de csak úgy titokban. Itt az egyetemen rendszerezem azt, amit eddig megtanultam. De még sokat kell tanulnom, érettségizett fiatalokat tanítok, nem szabad elmaradnom. Én nagyon mesz­­sziről jöttem ide, de nem erre vagyok büszke. Azt hiszi, az magában véve érdem, ha va­laki munkáskáder? Nem. Az az érdem, ha tanul, felküzdi magát a tudás magasára. Lát­ja, én ezt akarom. Nem megy könnyen, de felküzdöm. Amikor a hóhért akasztják, — avagy nyilatkozik az újság­író. Kollégánk, Darai Imre ti­zenegy éve a sajtó munkása, egy üzemi lap felelős szerkesz­tője. Az üzemi újságnak nin­csenek rovatvezetői, sem nagy riportergárdája. A szerkesztő­nek mindenhez értenie kell, mert hétfőn már jön egy szaki morogva a felsőrészműhelyből, ha a szombati számban gyenge volt a kultúrrovat. Ezért jött az egyetemre Darai Imre, biz­tosabb tudást szerezni. Eddig is irodalommal-történelemmel foglalkozott, most legalább szervezett formában, „hivata­losan“­ tanul. Van az évfolyamon egy rend­őrtiszt, aki fogadásból kétszáz verset szavalt el tíz nap alatt könyv nélkül, akinek tízezer forintot érő könyvtára és most is ezerhatszáz forint könyv­­részlete van (csak az asszony rá ne jöjjön valahogy, mert sokallná ...), kedvenc muzsiká­ja a parasztbecsület fináléja és pontosan tizenötször látta a Rigolettót. Ady a kedvenc köl­tője, és hat éves kora óta rend­szeresen olvas. Először pony­vát és klasszikusokat vegyesen, most már rég nem vett kezébe ponyvát. Ellenben megvásárol­ta a teljes Jókai és Mikszáth­­sorozatot, lemezeket gyűjt és magánszorgalomból jött el böl­csésznek. A munkahelyén nincs ugyan szüksége ezekre a tudományokra, de gyűjti a műveltséget. Megéri a pihenés­ből elvett éjszakákat. Az a latin, az a latin... öten a százhúszból. Nem könnyű a dolguk, mégis vál­lalják a munkát. Jól érzik ma­gukat, nem csalódtak az egye­temen. De azért van panaszuk is, megszívlelendő. Ez az első évfolyam, amelyik latint is tanul. Mindannyiuk­­nak új az antik nyelv, s úgy érzik, talán nagyobbak a köve­telmények a reálisnál. Megte­szik, amit kívánnak tőlük, de mindenki sokallja a feladatot. Mint új évfolyam, különben is sok zavaros, megoldatlan prob­léma nehezíti munkájukat. Oktatóik sem tudják — közel pedig a félév —, hogy milyen tantárgyakból kell kollokvál­ni, melyikből kapnak gyakor­lati jegyet, hol lesz írásbeli be­számoló. Kevés a tankönyv. Történe­lemből például a Gyakov— Nyikollszkij-féle szovjet törté­nelmet írták elő kötelezőnek, s jó, ha száz ember közül há­rom-négynek sikerül megvásá­rolni az egyre ritkábban kap­ható, könyvtárakban is mindig kézben forgó könyvet. Antik­váriumban is nehéz hozzájut­ni, s az esti diákoknak nincs sok idejük a böngészgetésre. A jegyzeteket elavultnak tartják többnyire az oktatók, ez da­gasztja a kötelező olvasmányok tömegét Sok még a megoldatlan kér­dés, nehéz a tanulmányi osz­tály munkája is, hiszen az idén először indult ismét esti tago­zat. Könnyíteni kell ezeknek az esti diákoknak a munkáját, akiket a rideg vekker reggel megint tanítónak, szerkesztő­nek, rendőrnek ébreszt. (róg) J Unalmas-e a tanácsi munka BESZÉLGETÉS KÉT NÁLUNK VÉGZETT JOGÁSSZAL . „Dr. Drábik János cum laude diplomázott és az V. ke­rületi Tanács titkárságára ke­rült ezerháromszázért. Kit ér­dekel ez? Senkit! És ha csak ezt akarják megírni rólam, ak­kor jobb el sem kezdeni. Már annyi ilyen cikket írtak. Egyformát. Mintha egyformák lennének az emberek. Pedig éppen itt, a mun­kával kezde­nek igazán mássá, jogásszá, mérnökké, más emberré vál­ni. Hiszen az egyetemen lénye­gében diákok voltunk vala­mennyien, csak éppen mást ta­nultunk.” Vékony, szőke fiú. Csupa ide­ges vibrálás az egész ember. Őszinte szavakat keres a „srácoknak”, akik közül még sokan emlékeznek rá, mint egyetemistára és valami nagy­­képűsködő nyilatkozat láttán, bizonyára csak jót nevetné­nek. Figyelem, ahogy beszél. Nem olyan hidegen gondolko­dó és logikus érvelésű, mint amilyennek egy tipikus jogászt képzel az ember. Aztán megér­tem. Zeneiskola, konzervató­rium, cselló. És egy eltörött kéz miatt, kicsit eltemetett művészi álmok. Sok testvér és az egyetem kínálta nyolcszáz forintos ösztöndíj. — Nem akartam jogász len­ni. De aztán harmadévben — talán a nemzetközi jog miatt, ez komolyan érdekelt, meg azt is tudtam, hogy zenei vonalon túl nagy a kiesésem — mégis­csak a jogot választottam. Nem egyetemi értelemben — hiszen már harmadéves vol­tam —, hanem a magam szá­mára. Ha pedig választ vala­mit az ember, az egyúttal azt is jelenti, hogy az összes töb­bi lehetőségről lemond. Le­mondtam a zenei terveimről, ezért csak úgy tudtam kárpó­tolni magam, ha nagyon jó jo­gász leszek. A tanácsi munkáról — és ezt vegye bele a Cik­kbe, ez érde­kelni fogja a fiúkat — az a hír járja, hogy unalmas, mert csu­pa adminisztráció. Ez így nem igaz. Kétségtelenül egyelőre kevésbé komplex munkát is végez az ember, de ez így van kezdetben bíróságon és ügyész­ségen is. Máskülönben pedig az a jó, hogy igen színes és válto­zatos feladatokat adnak. — Ezt most mondja , csak­nem három hónapos munka után. Az első napokban is ilyen elégedett volt? — Egyszerűen nem találtam a helyem. Az volt a szeren­csém, hogy olyan munkatársak közé kerültem, akiktől nem­csak szakmai gyakorlat terén, hanem emberileg is lehet tanulni. Érdekes egyébként, hogy itt nem a kor, hanem a tudás szá­mít. Előfordult már, hogy ősz hajú kolléga jött hozzám kér­déssel: „Te most végeztél, te még ezekre jobban emlék­szel ...” Megbecsülnek és ez jólesik. A legrosszabb, amit ne­héz megszokni a fél kilenctől ötig tartó munkaidő. A szabad idő olyan kevés, hogy nem le­het valami más komoly elfog­laltsága az embernek, mert ah­hoz már fáradt. — Mi lenne az a „más”, Cselló? — Az is persze, de most a drámaírásra gondoltam. El­kezdtem egy háromfelvonásost — a szüleim életéről. Szeret­ném, ha sikerülne, de hát egy­szerűen nincs időm. Olvasni is, időnként hangversenyre járni. Néha pedig jólesne bemenni az egyetemre és meghallgatni mondjuk egy Benedek Marcell órát. Beszél tovább terveiről és a már dolgozó ember gondjairól — közben parízert hámoz a tízóraival kombinált kései reg­gelihez. Nyugtalan és talán kiegyensúlyozatlan. Szigorú k­öve­tel­ményeket támaszt ön­magával szemben. 22 éves. ★ Gyárfás doktorral úgy kez­­dőtött az ismeretségünk, hogy szemüvege mögül aggodalma­san rám sanditott és megkért, hogy kenjek számára egy sze­let zsíroskenyeret. — Látja, én csak szerencsét­­lenkedem itt. De hát nem lehe­tett beszélni a mamámmal. Ha látta volna, kétszer ennyit pakolt. Ekkor azonban már zsíros volt nemcsak a doktor úr tíz ujja és zakója csücske, hanem a Prága felé robogó vonat le­hajtható kis asztalkája is. Mel­lette az ülésen jegyzetek, könyvek. Később bevallotta, tanulni készült az úton — a jogtanácsosi vizsga ideje egy­re közeledik —, de a gyönyö­rű hegyek, az őszi színekben pompázó erdők minduntalan magukra vonták a Hegel ta­nait böngésző szempárt. Meg hát ez volt az első külföldi út, 30 éves életében — érthető hát az izgalom. — Tudja, nekem eddig jó­formán alig volt időm — mondta és nagyot harapott a pecsenyezsíros kenyérből. — Úgy alakult, hogy érettségi után nem mehettem rögtön az egyetemre. De hát én minden­képpen jogász akartam lenni. Gyerekkorom óta. Megszerez­tem a diplomámat, most meg látja — bökött fejével a köny­vek felé — megint tanulok. Novemberben lesz a jogtanácsosi vizsgám, így aztán nem jutott időm kül­földi útra sem, pedig már né­hány éve dolgozom. — Hol? — A XXI. kerületi Tanács gyámügyi előadója vagyok Csepelen. — Hogy tetszik a munkája? — Nagyon érdekes munka. Maguk újságírók, persze, más­képpen látják ezeket a dolgo­­kat. Talán emlékszik néhány éve Ruffi Péter „Lacika” ri­portjaira. Nahát, az sem egé­szen úgy volt, ahogy ott olvas­hatták. Rengeteg utánajárás és kérdezősködés kell ahhoz, hogy világosan láthassunk egy­­egy esetet és úgy dönthessünk. Igazságosnak kell lenni ezen a pályán és nem szabad enged­ni a gyengeszívűségnek. Elein­te az ember legszívesebben örökbe fogadna minden árván maradt, vagy elhagyott kis­gyermeket. Sajnos, sok csúnya dolgot is tapasztaltam. Volt olyan anya, aki az íróasztalom­ba tette csecsemőjét, hogy csi­náljak vele, amit akarok, de ő nem hajlandó nevelni. Apák, akik nem ismerik el gyerme­küket, apák, akik felnőtt lá­nyaikkal nem éppen szülők módjára viselkednek. Sajnos, ilyesmi nemcsak a tananyago­k­ban szerepel, de az életben is. Ugyanakkor azonban az em­beri jósággal is szembe talá­lom magam; szomszédasszony, aki a saját négy gyereke mellé ötödiknek vállal egy árvát Egyszóval nagyon szeretem ezt a munkát, nem lehet megunni, változatos. És jó érzés segíteni, otthont szerezni egy-egy kis­gyereknek, elintézni egy ügyet. Jaj, majd elfelejtettem — ki­áltott fel és kerekhasú akta­táskájából gyereklábnyi, papír­ból kivágott kis talpat halá­szott elő — egyik „ügyfelem” mamája kért meg, hogy Prágá­ban olcsó a gyerekcipő, azt mondja. Nem tudok szlovákul, csak angolul, németül, meg oroszul. Talán csak elboldogu­lok valahogy. Nem tagadom, van egy kis lámpalázam, hi­szen nemcsak hogy ez az első külföldi utam — gyerekcipőt sem vásároltam még eddig — tűnődve forgatta a kis papír­talpat, aztán széles szájjal el­mosolyodott. Ez az egész kis történet egyébként onnan jutott eszem­be, hogy tegnap csengett a te­lefon és a drót másik végéről dr. Gyárfás Kálmán újságolta, hogy sikeresen túlesett a vizs­gán. Bedecs Éva Dr. Drábik János. Gondolatok a „hogyanéról (Folytatás az 1. oldalról.) A tudomány területén fo­lyó ideológiai harc azon­ban szükségessé teszi, hogy néhány fiatal oktató is specializálódjon ilyen te­rületre. Ami minden oktató számára feltétlen elérendő: a tananyag tudományos világnézet alapján történő oktatása. Ez azt is je­lenti, hogy tudatosan harco­lunk az idealista és metafizi­­kus nézetek, a vallásos világ­nézet ellen, tudatosan alakítjuk hall­gatóink világnézetét. En­nek tükröződnie kell az előadásokban, jegyzetek­ben, tankönyvekben. Nem könnyű feladatról van szó. Sok munkát igényel. Tan­könyv- és fegyverviták fórumai lehetnek ennek a munkának. Legtöbbet azonban a tanszéki értekezletek, a tanszék kollek­tív munkája tehet ezen a té­ren. Ellátogattunk a szervetlen és analitikai kémiai tanszékre is. Úgy hírlik, a tanszék volt egyike azoknak a helyeknek, ahol a legeredményesebben láttak hozzá a káderfejlesztési tervek megvalósításához. Krausz Imre docens tájékoztat bennünket a „hogyan” kérdés­ről. — Talán az a mi legfőbb ér­demünk — ha az ilyesmit egy­általán érdemnek lehet tekin­teni —, hogy idejében láttunk dologhoz. A vegyész pártcso­port külön megtárgyalta a ká­derfejlesztést. Azután a tan­székvezetővel, a szakszervezeti megbízottal hármasban össze­ültünk, elővettük a tavalyi káder­anyagot és alaposan át­vizsgáltuk. Azután személy szerint mindenkivel külön­­kü­lön elbeszélgettünk. Megállapodtunk egyénenként a­­ szakmai, illetve ideológiai to­­­­vábbképzés módjában és ahol­­ erre igény mutatkozott, ott ki­jelöltük, hogy a következő fej­lődési lépés, például az aspi­­rantúra, vagy a doktori disz­­szertáció megírása legyen.­­ Van a fiatal oktatóknak lehetőségük arra, hogy gyakor­lottabb társaiktól szakmai se­gítséget kapjanak ? — Természetesen. Nálunk amúgy is az a szokás, hogy ha egy fiatal oktató kerül közénk, kijelölünk számára valakit, aki szakmai vonalon mintegy pat­ronálja és átsegíti az első hó­napok nehézségein. De ahol ez­­ nincs is így megszervezve, ott sem tudok elképzelni ilyen problémát, mert eleve nem hiszem, hogy ha egy fiatal oktató bárme­lyik kollégájához szakta­nácsért fordul, az ne segí­tene neki. — Tudományos vonalon ho­gyan dolgoznak a tanszék mun­katársai? — Huszonnégyen vagyunk. Abból egy akadémikus, kettő a tudományok doktora, három kandidátus, négy aspiráns és legalább öten készítik a disz­­szertációjukat. — Mi lesz a következő lépés? — A következő lépés az, hogy negyedévenként, féléven­ként megismételjük ezeket az egyéni beszélgetéseket, hogy lemérhessük az előrehaladást, hol kell esetleg segíteni. Ez bi­zony sok időt és lelkiismeretet követelő munka, de eredmé­nyét tekintve, feltétlenül meg­ér minden fáradságot. Décsei Lajos, a kémia tech­nológiai tanszék fiatal tanár­segéde az oktatói, illetve neve­lői munka kapcsolatát emelte ki.­­ Az oktatókkal szemben támasztott követelmény lénye­gében kettős: szakmai és poli­tikai. A káderfejlesztési terv­ben arról van szó, hogy tervszerű segítséget kell nyújtani minden oktató­nak, aki elszánta magát a tudományos továbbképzés­re, és oktatómunkánkban is fel kell számolni egyszersmind az egy­oldalúságot, azaz szem előtt kell tartani nemcsak az okta­tás, hanem a nevelés kérdését is. Oktatóink egy része ugyanis így gondolkodik: oktató-, kuta­tómunkámat becsülettel elvég­zem, egyetértek a Párt és a kormány határozataival, a marxista elméletet lényegében ismerem, tehát marxista okta­tó, nevelő vagyok. Mi kell még egyéb? Ezzel a nézettel kell vitába szállnunk. A marxizmust ismerő em­ber nem szükségszerűen marxista szellemű is. Más­képpen mondva, a marxis­ta elmélet csak annyit ér, amennyit a gyakorlatba át­visznek belőle. Ez pedig nálunk abban mutat­kozik meg, hogy tudjuk-e mar­xista szellemben nevelni a fia­tal szakembereket. Én nem értek egyet azzal a felfogással, hogy a marxista­­nevelőmunkához „érzék’’ kell. Szerintem az érzéket az elmé­let és a gyakorlat helyes alkal­mazása fejleszti ki az ember­ben. Sokszor nem is ott van a baj, hogy a fiatal oktatók nem rendelkeznek azzal az alapvető marxista érzékkel vagy aka­rattal, mely szükséges az okta­tói nevelőmunkájukhoz, hanem ott a hiba, hogy a nevelőmunkát nem be­csülik annyira, mint az oktató- vagy a kutató­munkát. Ez utóbbinak következménye szintén kézzelfoghatóan meg­mutatkozik vizsgaeredmény, cikk formájában stb. Nem ez a helyzet a nevelőmunka terén és ehhez az is hozzájárul, hogy sokszor felső szerveink és professzoraink előtt sincs a nevelőmunkára fordított idő­nek olyan tekintélye, mint a szakmai vonatkozású munká­nak. Mi hát a megoldás? Újból csak azt lehet mondani: összhangot kell teremteni végre az oktató- és a poli­tikai nevelőmunka között. Felvetődhet a kérdés, hogyan kell nevelni, hogy annak ered­ménye is legyen. Erre receptet adni nem lehet. Fáradságot nem kímélve, teljes odaadással kell a nevelés megjavításával és önmagunk marxista művelt­ségének fokozásával foglalkoz­nunk. Szeretnék még egy kérdést megemlíteni, ez pedig a fiatal oktatók tervszerű tudományos munkájára vonatkozik. Egy tanszékre kerülő fiatal oktató nem rendelkezik még megfe­lelő ismeretekkel. Szaktapasz­talatai bővítése és kutatási ér­zékének kifejlesztéséhez vi­szont éppen az első években komoly segítségre van szükség. Sok helyen előfordul az az eset, hogy évekig nem tud publikálni az illető de mégsem vizs­gálják meg komolyan a tanszéken, hogy mi az el­maradás oka és nem szer­vezik meg támogatását. Természetesen itt nem mankó­­zásról van szó, hiszen előfor­dulhat, hogy valaki nem alkal­mas oktató-, nevelőmunkára. De általában nem ez a helyzet, hiszen az egyetemen a legjob­bak közül maradnak benn. Ezért helyeseljük az utasítás azon részét, mely kimondja, hogy „az idejében adott segít­ség a kendőzés nélküli és segí­­tőszellemű bírálat az oktatók­ fejlődésének fontos és elenged­hetetlen feltétele”. VVS.\XXVOCVXXXXV\X\>XVVX>X~ Kékét Algériának! Az algériai szolidaritási na­pon, november 30-án, röpgyű­­lést tartott a tanácsteremben a bölcsészkari szakszervezeti bi­zottság.

Next