Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-12-03 / 41. szám

ELSŐÉVESEK, DE NEM GÓLYÁK PILLANATKÉP ÖT BÖLCSÉSZ ESTI EGYETEMISTÁRÓL Elsőévesek, akik nem, voltak a gólyabálon... Családjukkal töltötték a szombat estét, vendégeket fogad­tak, jegyzeteltek a fáraók történelméből, hangversenyt hall­gattak, vagy televíziót néztek. Elsőévesek, de nem gólyák. Nem büszkék arra, hogy már nyíltan rágyújthatnak, nem akarják megreformálni a világot, és nem félénkek, és nem hangoskodnak a menzán meg a KISZ- gyűlésen. Nem is járnak sem menzára, sem KISZ-gyülésre. Csak előadásra járnak, szemináriumra, latin órára, Esti egyetemisták. Napi gondokkal jönnek, nagy aktatáskában, a jegyzetek alatt ott préselödnek az üzemi bajok, a bevásárlószatyorban a holnapi zöldség mellett ott az esztétikakönyv, randevút és pi­henést hagynak ott Rogeriusért és Bessenyeiért. Mi hajtja őket? Tanárnő lesz a tanító „néni“ Novák Ilona Ihász utcai kis­­elsősöknek tanítja a betűve­tést, és óraközi szünetekben kötelező olvasmányokat olvas. Amikor befejeződik a kisdobo. sok összejövetele, amikor elvé­gezte KISZ-vezetői munkáját, beül a Széchényi Könyvtárba és kikéri a Gyakov—Nyikolsz­­kijt. Nem igaz az irigy-lenéző le­gyintés: „az estiseket könnyen veszik az egyetemen”. Sokat kell tanulnia. Rengeteg a kö­telező, birkózni kell a latinnal, az elavult jegyzetekkel, az ál­mossággal és a szabad idővel. Havonta azért egyszer-kétszer elmegy táncolni is. A vőle­gényjelölt megérti, segíti. — De ugye megbocsát a riporter, ha egész rövidre fogja a mon­dóké j át — most az előadás után van randevúja. Hat hét múlva tanár lesz, magyar és történelem szakos középiskolai tanár. Farkas Sándornak hívják a rákoscsabai Dózsa Kultúrott. hon művészeti előadóját; fele­lősségteljes, szép-nehéz mun­kája van. Irodalmi színpad, fotókör, népi együttes és ve­gyeskórus vezetését bízták rá. Színjátszó és képzőművészeti kört szervez most, s úgy érzi, nem elég a sok feladathoz csak érettségi. A 24 éves, nőtlen fiatalember még könnyebben tanul, örül, hogy egyetemre járhat. Az irodalmat szereti, meg a logikát, és igazán, olyan nagyszerű az Antal elvtárs nyelvészeti előadása is, élvezet hallgatni. Kérdezzem meg csat a többi kollégát is! Amikor a tanár súg A tanár elvtárs őszintén vall: súgott inár latin órán. Nem túl hangosan, az előadó nem hallotta meg, de súgott. Mert már neki is súgtak. A ta­nár elvtárs különben százados, hét éve tanít tisztnövendékek­nek társadalomtudományt. De azért néha izgul az órán és na­gyon vidám a szünetekben, mert az egyetemen valahogy rögtön húszévessé válik a har­mincas is. A tanár elvtárs ezt pontosan tudja, hiszen pedagó­gia szakos. Tizenegy éve, ami­kor a hadsereghez került, ezt írták a törzslapjára: iskolai végzettsége: 6 elemi. A fiatal villanyszerelőből tanuló kato­na lett, egy évtizedet tanult már. Pótolta az általános isko­lai osztályokat, leérettségizett, elvégezte a politikai iskolát és tiszt lett, fiatal tisztek tanító­ja. Tizenegy átvirrasztott év. Most heti húsz órát tanít és huszonkettőt hallgat itt az egyetemen. Ehhez jön az ott­honi tanulás. — Tudja, néha ki is húzom magam egy kicsit, de csak úgy titokban. Itt az egyetemen rendszerezem azt, amit eddig megtanultam. De még sokat kell tanulnom; érettségizett fiatalokat tanítok, nem szabad elmaradnom. Én nagyon mesz­­sziről jöttem ide, de nem erre vagyok büszke. Azt hiszi, az magában véve érdem, ha va­laki munkáskáder? Nem. Az az érdem, ha tanul, felküzdi magát a tudás magasára, Lát­ja, én ezt akarom. Nem megy könnyen, de felküzdöm. Amikor a hóhért akasztják: — avagy nyilatkozik az újság­író. Kollégánk, Darai Imre ti­zenegy éve a sajtó munkása, egy üzemi lap felelős szerkesz­tője. Az üzemi újságnak nin­csenek rovatvezetői, sem nagy riportergárdája. A szerkesztő­nek mindenhez értenie kell, mert hétfőn már jön egy szaki morogva a felsőrészműhelyből, ha a szombati számban gyenge volt a kultúrrovat. Ezért jött az egyetemre Darai Imre, biz­tosabb tudást szerezni. Eddig is irodalommal-történelemmel foglalkozott, most legalább szervezett formában, „hivata­losan“’ tanul. Van az évfolyamon egy rend­őrtiszt, aki fogadásból kétszáz verset szavalt e] tíz nap alatt könyv nélkül, akinek tízezer forintot érő könyvtára és most is ezerhatszáz forint könyv­­részlete van (csak az asszony rá ne jöjjön valahogy, mert sokallná ...). kedvenc muzsiká­ja a parasztbecsület fináléja és pontosan tizenötször látta a Rigolettót. Ady a kedvenc köl­tője. és hat éves kora óta rend­szeresen olvas. Először pony­vát és klasszikusokat vegyesen, most már rég nem vett kezébe ponyvát. Ellenben megvásárol­ta a teljes Jókai és Mikszáth­­sorozatot, lemezeket gyűjt és magánszorgalomból jött el böl­csésznek. A munkahelyén nincs ugyan szüksége ezekre a tudományokra, de gyűjti a műveltséget. Megéri a pihenés­ből elvett éjszakákat. Az a latin, az a latin... öten a százhúszból. Nem könnyű a dolguk, mégis vál­lalják a munkát. Jól érzik ma­gukat, nem csalódtak az egye­temen. De azért van panaszuk is, megszívlelendő. Ez az első évfolyam, amelyik latint is tanul. Mindannyiuk­­nak új az antik nyelv, s úgy érzik, talán nagyobbak a köve­telmények a reálisnál. Megte­szik, amit kívánnak tőlük, de mindenki sokallja a feladatot. Mint új évfolyam, különben is sok zavaros, megoldatlan prob­léma nehezíti munkájukat. Oktatóik sem tudják — közel pedig a félév —, hogy milyen tantárgyakból kell kollokvál­ni, melyikből kapnak gyakor­lati jegyet, hol lesz írásbeli be­számoló. Kevés a tankönyv. Történe­lemből például a Gyakov— Nyikdlszkij-féle szovjet törté­nelmet írták elő kötelezőnek, s jó, ha száz ember közül há­rom-négynek sikerül megvásá­rolni az egyre ritkábban kap­ható, könyvtárakban is mindig kézben forgó könyvet. Antik­váriumban is nehéz hozzájut­ni, s az esti diákoknak nincs sok idejük a böngészgetésié. A jegyzeteket elavultnak tartják többnyire az oktatók, ez da­gasztja a kötelező olvasmányok tömegét Sok még a megoldatlan kér­dés, nehéz a tanulmányi osz­tály munkája is, hiszen az idén először indult ismét esti tago­zat. Könnyíteni kell ezeknek az esti diákoknak a munkáját, akiket a rideg vekker reggel megint tanítónak, szerkesztő­nek, rendőrnek ébreszt. (ró—) Gondolatok a „hogyanéról (Folytatás az 1. oldalról.) A tudomány területén fo­lyó ideológiai harc azon­ban szükségessé teszi, hogy néhány fiatal oktató is specializálódjon ilyen te­rületre. Ami minden oktató számára feltétlen elérendő: a tananyag tudományos világnézet alapján történő oktatása. Ez azt is je­lenti. hogy tudatosan harco­lunk az idealista és metafizi­­kus nézetek, a vallásos világ­nézet ellen. tudatosan alakítjuk hall­gatóink világnézetét. En­nek tükröződnie kell az előadásokban, jegyzetek­ben, tankönyvekben. Nem könnyű feladatról van szó. Sok munkát igényel. Tan­könyv- és jegyvetviták fórumai lehetnek ennek a munkának. Legtöbbet azonban a tanszéki értekezletek, a tanszék kollek­tív munkája tehet ezen a té­ren. Ellátogattunk a szervetlen és analitikai kémiai tanszékre is. Úgy hírlik, a tanszék volt egyike azoknak a helyeknek, ahol a legeredményesebben láttak hozzá a káderfejlesztési tervek megvalósításához. Krausz Imre docens tájékoztat bennünket a „hogyan” kérdés­ről. — Talán az a mi legfőbb ér­demünk — ha az ilyesmit egy­általán érdemnek lehet tekin­teni —. hogy idejében láttunk dologhoz. A vegyész pártcso­port külön megtárgyalta a ká­derfejlesztést. Azután a tan­székvezetővel. a szakszervezeti megbízottal hármasban össze­ültünk. elővettük a tavalyi káder­anyagot és alaposan át­vizsgáltuk. Azután személy szerint mindenkivel külön­­kiilön elbeszélgettünk. Megállapodtunk egyénenként a | szakmai, illetve ideológiai to­­! vábbképzés módjában és ahol I erre igény mutatkozott, ott ki­jelöltük, hogy a következő fej­lődési lépés, például az aspi­­rantúra. vagy a doktori disz­­szertáció megírása legyen. — Van a fiatal oktatóknak lehetőségük arra. hogy gyakor­lottabb társaiktól szakmai se­gítséget kapjanak ? — Természetesen. Nálunk amúgy is az a szokás, hogy ha egy fiatal oktató kerül közénk, kijelölünk számára valakit, aki szakmai vonalon mintegy pat­ronálja és átsegíti az első hó­napok nehézségein. De ahol ez | nincs is így megszervezve, ott sem tudok elképzelni ilyen problémát, mert eleve nem hiszem, hogy ha egy fiatal oktató bárme­lyik kollégájához szakta­nácsért fordul, az ne segí­tene neki. — Tudományos vonalon ho­gyan dolgoznak a tanszék mun­katársai? — Huszonnégyen vagyunk. Abból egy akadémikus, kettő a tudományok doktora, három kandidátus, négy aspiráns és legalább öten készítik a disz­­szertációjukat. — Mi lesz a következő lépés? — A következő lépés az, hogy negyedévenként, féléven­ként megismételjük ezeket az egyéni beszélgetéseket, hogy lemérhessük az előrehaladást, hol kell esetleg segíteni. Ez bi­zony sok időt és lelkiismeretet követelő munka, de eredmé­nyét tekintve, feltétlenül meg­ér minden fáradságot. Décsei Lajos, a kémia tech­nológiai tanszék fiatal tanár­segéde az oktatói, illetve neve­lői munka kapcsolatát emelte ki. — Az oktatókkal szemben támasztott követelmény lénye­gében kettős: szakmai és poli­tikai. A káderfejlesztési terv­ben arról van szó. hogy tervszerű segítséget kell nyújtani minden oktató­nak, aki elszánta magát a tudományos továbbképzés­re, és oktatómunkánkban is fel kell számolni egyszersmind az egy­oldalúságot. azaz szem előtt kell tartani nemcsak az okta­tás, hanem a nevelés kérdését is. Oktatóink egy része ugyanis így gondolkodik: oktató-, kuta­tómunkámat becsülettel elvég­zem. egyetértek a Párt és a kormány határozataival. a marxista elméletet lényegében ismerem, tehát marxista okta­tó. nevelő vagyok. Mi kell még egyéb? Ezzel a nézettel kell vitába szállnunk. A marxizmust ismerő em­ber nem szükségszerűen marxista szellemű is. Más­képpen mondva, a marxis­ta elmélet csak annyit ér, amennyit a gyakorlatba át­visznek belőle. Ez pedig nálunk abban mutat­kozik meg, hogy tudjuk-e mar­xista szellemben nevelni a fia­tal szakembereket. Én nem értek egyet azzal a felfogással, hogy a marxista •nevelőmunkához „érzék’’ kell. Szerintem az érzéket az elmé­let és a gyakorlat helyes alkal­mazása fejleszti ki az ember­ben. Sokszor nem is ott van a baj. hogy a fiatal oktatók nem rendelkeznek azzal az alapvető marxista érzékkel vagy aka­rattal. mely szükséges az okta­tói nevelőmunkájukhoz, hanem ott a hiba. hogy a nevelőmunkát nem be­csülik annyira, mint az oktató- vagy a kutató­munkát. Ez utóbbinak következménye szintén kézzelfoghatóan meg­mutatkozik vizsgaeredmény, cikk formájában stb. Nem ez a helyzet a nevelőmunka terén és ehhez az is hozzájárul, hogy sokszor felső szerveink és professzoraink előtt sincs a nevelőmunkára fordított idő­nek olyan tekintélye, mint a szakmai vonatkozású munká­nak. Mi hát a megoldás? Újból csak azt lehet mondani: összhangot kell teremteni végre az oktató- és a poli­tikai nevelőmunka között. Felvetődhet a kérdés, hogyan kell nevelni, hogy annak ered­ménye is legyen. Erre receptet adni nem lehet. Fáradságot nem kímélve, teljes odaadással kell a nevelés megjavításával és önmagunk marxista művelt­ségének fokozásával foglalkoz­nunk. Szeretnék még egy kérdést megemlíteni, éz pedig a fiatal oktatók tervszerű tudományos munkájára vonatkozik. Egy tanszékre kerülő fiatal oktató nem rendelkezik még megfe­lelő ismeretekkel. Szaktapasz­talatai bővítése és kutatási ér­zékének kifejlesztéséhez vi­szont éppen az első években komolv segítségre van szükség. Sok helyen előfordul az az eset, hogy évekig nem tud publikálni az illető de mégsem vizs­gálják meg komolyan a tanszéken, hogy mi az el­maradás oka és nem szer­vezik meg támogatását. Természetesen itt nem mankó­­zásról van szó, hiszen előfor­dulhat, hogy valaki nem alkal­mas oktató-, nevelőmunkára. De általában nem ez a helyzet, hiszen az egyetemen a legjob­bak közül maradnak benn. Ezért helyeseljük az utasítás azon részét, mely kimondja, hogy „az idejében adott segít­ség a kendőzés nélküli és segí­­töszellemű bírálat az oktató}; fejlődésének fontos és elenged­hetetlen feltétele”. VVS.\XXVOCVXXXXV\X\>XVVX>X~ Kékét Algériának! Az algériai szolidaritási na­pon, november 30-án, röpgyű­­iést tartott a tanácsteremben a bölcsészkari szakszervezeti bi­zottság. Unalmas-e a tanácsi munka BESZÉLGETÉS KÉT NÁLUNK VÉGZETT JOGÁSSZAL — közben parízert hámoz a tízóraival kombinált kései reg­gelihez. Nyugtalan és talán kiegyensúlyozatlan. Szigorú k öve tel ményeket támaszt ön­magával szemben. 22 éves. — „Dr. Drábik János cum laude diplomázott és az V. ke­rületi Tanács titkárságára ke­rült ezerháromszázért. Kit ér­dekel ez? Senkit! Es ha csak ezt akarják megírni rólam, ak­kor jobb el sem kezdeni. Már annyi ilyen cikket írtak. Egyformát. Mintha egyformák lennének az emberek. Pedig éppen itt, a murikával kezde­nek igazán mássá, jogásszá, mérnökké, más emberré vál­ni. Hiszen az egyetemen lénye­gében diákok voltunk vala­mennyien, csak éppen mást ta­nultunk.” Vékony, szőke fiú. Csupa ide­ges vibrálás az egész ember. Őszinte szavakat keres a „srácoknak”, akik közül még sokan emlékeznek rá, mint egyetemistára és valami nagy­­képűsködő nyilatkozat láttán, bizonyára csak jót nevetné­nek. Figyelem, ahogy beszél. Nem olyan hidegen gondolko­dó és logikus érvelésű, mint amilyennek egy tipikus jogászt képzel az ember. Aztán megér­tem. Zeneiskola, konzervató­rium, cselló. És egy eltörött kéz miatt, kicsit eltemetett művészi álmok. Sok testvér és az egyetem kínálta nyolcszáz forintos ösztöndíj. — Nem akartam jogász len­ni. De aztán harmadévben — talán a nemzetközi jog miatt, ez komolyan érdekelt, meg azt is tudtam, hogy zenei vonalon túl nagy a kiesésem — mégis­csak a jogot választottam. — Ezt most mondja , csak­nem három hónapos munka után. Az első napokban is ilyen elégedett volt? — Egyszerűen nem találtam a helyem. Az volt a szeren­csém, hogy olyan munkatársak közé kerültem, akiktől nem­csak szakmai gyakorlat terén, hanem emberileg is lehet tanulni. Nem egyetemi értelemben — hiszen már harmadéves vol­tam —, hanem a magam szá­mára. Ha pedig választ vala­mit az ember, az egyúttal azt is jelenti, hogy az összes töb­bi lehetőségről lemond. Le­mondtam a zenei terveimről, ezért csak úgy tudtam kárpó­tolni magam, ha nagyon jó jo­gász leszek. A tanácsi munkáról — és ezt vegye bele a Cilikbe, ez érde­kelni fogja a fiúkat — az a hír járja, hogy unalmas, mert csu­pa adminisztráció. Ez így nem igaz. Kétségtelenül egyelőre kevésbé komplex munkát is végez az ember, de ez így van kezdetben bíróságon és ügyész­ségen is. Máskülönben pedig az a jó, hogy igen színes és válto­zatos feladatokat adnak. ötig tartó munkaidő. A szabad idő olyan kevés, hogy nem le­het valami más komoly elfog­laltsága az embernek, mert ah­hoz már fáradt. — Mi lenne az a „más”. Cselló? — Az is persze, de most a drámaírásra gondoltam. El­kezdtem egy háromíelvonásost — a szüleim életéről. Szeret­ném, ha sikerülne, de hát egy­szerűen nincs időm. Olvasni is, időnként hangversenyre járni. Néha pedig jólesne bemenni az egyetemre és meghallgatni mondjuk egy Benedek Marcell órát. Beszél tovább terveiről és a már dolgozó ember gondjairól ★ Gyárfás doktorral úgy kez­­dőtött az ismeretségünk, hogy szemüvege mögül aggodalma­san rám sanditott és megkért, hogy kenjek számára egy sze­let zsíroskenyeret. — Látja, én csak szerencsét­­lenkedem itt. De hát nem lehe­tett beszélni a mamámmal. Ha látta volna, kétszer ennyit pakolt. Ekkor azonban már zsíros volt nemcsak a doktor úr tíz ujja és zakója csücske, hanem a Prága felé robogó vonat le­hajtható kis asztalkája is. Mel­lette az ülésen jegyzetek, könyvek. Később bevallotta, tanulni készült az úton — a Érdekes egyébként, hogy itt nem a kor, hanem a tudás szá­mít. Előfordult már, hogy ősz hajú kolléga jött hozzám kér­déssel: „Te most végeztél, te még ezekre jobban emlék­szel ...” Megbecsülnek és ez jólesik. A legrosszabb, amit ne­héz megszokni a fél kilenctől Dr. Drábik János. jogtanácsosi vizsga ideje egy­re közeledik —, de a gyönyö­rű hegyek, az őszi színekben pompázó erdők minduntalan magukra vonták a Hégel ta­nait böngésző szempárt. Meg hát ez volt az első külföldi út, 30 éves életében — érthető hát az izgalom. — Tudja, nekem eddig jó­formán alig volt időm — mondta és nagyot harapott a pecsenyezsíros kenyérből. — Ügy alakult, hogy érettségi után nem mehettem rögtön az egyetemre. De hát én minden­képpen jogász akartam lenni. Gyerekkorom óta. Megszerez­tem a diplomámat, most meg látja — bökött fejével a köny­vek felé — megint tanulok. Novemberben lesz a jogtanácsosi vizsgám. így aztán nem jutott időm kül­földi útra sem, pedig már né­hány éve dolgozom. — Hol? — A XXI. kerületi Tanács gyámügyi előadója vagyok Csepelen. — Hogy tetszik a munkája? — Nagyon érdekes munka. Maguk újságírók, persze, más­képpen látják ezeket a dolgo­­gat. Talán emlékszik néhány éve Ruffi Péter „Lacika” ri­portjaira. Nahát, az sem egé­szen úgy volt, ahogy ott olvas­hatták. Rengeteg utánajárás és kérdezősködés kell ahhoz, hogy világosan láthassunk egy­­egy esetet és úgy dönthessünk. Igazságosnak kell lenni ezen a pályán és nem szabad enged­ni a gyengeszívűségnek. Elein­te az ember legszívesebben örökbe fogadna minden árván maradt, vagy elhagyott kis­gyermeket. Sajnos, sok csúnya dolgot is tapasztaltam. Volt olyan anya, aki az íróasztalom­ba tette csecsemőjét, hogy csi­náljak vele, amit akarok, de ő nem hajlandó nevelni. Apák, akik nem ismerik el gyerme­küket, apák, akik felnőtt lá­nyaikkal nem éppen szülők módjára viselkednek. Sajnos, ilyesmi nemcsak a tananyag- • ban szerepel, de az életben is. Ugyanakkor azonban az em­beri jósággal is szembe talá­lom magam; szomszédasszony, aki a saját négy gyereke mellé ötödiknek vállai egy árvát Egyszóval nagyon szeretem ezt a munkát, nem lehet megunni, változatos. És jó érzés segíteni, otthont szerezni egy-egy kis­gyereknek, elintézni egy ügyet. Jaj, majd elfelejtettem — ki­áltott fel és kerekhasú akta­táskájából gyereklábnyi, papír­ból kivágott kis talpat halá­szott elő — egyik „ügyfelem” mamája kért meg, hogy Prágá­ban olcsó a gyerekcipő, azt mondja. Nem tudok szlovákul, csak angolul, németül, meg oroszul. Talán csak elboldogu­lok valahogy. Nem tagadom, van egy kis lámpalázam, hi­szen nemcsak hogy ez az első külföldi utam — gyerekcipőt sem vásároltam még eddig — tűnődve forgatta a kis papír­talpat, aztán széles szájjal el­mosolyodott. Ez az egész kis történet egyébként onnan jutott eszem­be, hogy tegnap csengett a te­lefon és a drót másik végéről dr. Gyárfás Kálmán újságolta, hogy sikeresen túlesett a vizs­gán. Bedecs Éva J

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék