Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1963 (5. évfolyam, 1-35. szám)
1963-01-05 / 1. szám
AZ ÜGYELŐ Kiss János ügyelő munkája a szó szoros értelmében a kulisszák mögött zajlik, most is itt sikerült „elkapni”, néhányperces beszélgetésre. Nem szívesen beszél magáról, szerényen szabadkozik, míg végül elmondja, hogy „civilben V. éves magyar—történelemszakos hallgató, és komoly problémát jelent számára összeegyeztetni egyetemi tanulmányait és a gyakorlótanítást az Egyetemi Színpadon végzett munkájával. Ugyanakkor tanulmányaiban is hasznosítja ügyelői munkája közben szerzett tapasztalatait: az új tanterv évi 20 órában tv-, film- és színházelméletetír elő és ezt ő gyakorlatilag is elsajátítja. Minden, amit elmond, munkaszeretetéről tanúskodik. — Nemegyszer előfordult, hogy egy-egy próba, vagy éjszakai előadás után, hajnali 3-kor feküdtem le és másnap reggel 8-kor már tanítottam. — Hogyan segíti munkádat az Egyetemi Színpad szereplőgárdája? — Érdekes, hogy a hivatásos színészek sokkal megértőbbek, mint az öntevékenyek. Gondolom, ők jobban hozzászoktak az ügyelő munkájához, és tudják, hogy az mennyire fontos. Az ügyelőnek mindig a rendezői utasításokkal összhangban kell dolgoznia, figyelembe véve a színpad technikai adottságait. De ami a legfontosabb: szeretnie kell munkáját. .. kép és szöveg: Gárdos Zoltán — A gyermekek és a serdülő fiatalok képzőművészeti nevelésére országos mozgalmat indít a TIT. A már működő győri klub mintájára minden nagyobb vidéki városban megalakítják a képzőművészetet kedvelő gyermekek klubját. VIZSGA BORZAIMAK Tekintve, hogy már teljes hat hónapja befejeztem egyetemi tanulmányaimat, méltán érezhetek már akkora történelmi távlatot magam mögött, hogy lelkiismeretes hitelességgel, bátor objektivitással vállalhatom a visszaemlékezés felelős feladatát. Régmúlt egyetemi emlényeimet több vaskos kötetben próbáltam összezsúfolni, korántsem annyira több, mint inkább kevesebb sikerrel. Most, mintegy ízelítőképpen, egy-két briliánsnak egyáltalán nem mondható szemelvényt szeretnék közrebocsátani a „Vizsgaborzalmak’' című fejezetből. (Csak a nevek költöttek, a bonyodalmakat elkerülendő, az események nagy történelmi hitellel bírnak.) A mentő ötlet Valahogy úgy alakult, hogy a félév folyamán különböző objektív és főleg szubjektív okok miatt egyetlenegyszer sem jutottam el Zs. Nagypéter tanárnő előadásaira, ily módon az autogramgyűjtések izgalmas időszakában fogalmam sem volt arról, hogy kitől is kell aláírást kérnem, szőke-e az, vagy barna, nyúlánk, avagy molett. Tremuláns térdekkel vánszorogtam el a rejtélyes tanárnő szobájáig, gondolván, hogy majd a szorgos előadást látogatók természetes arckifejezésével lépek elébe, régi ismerősként üdvözlöm és sebten odanyújtom neki az indexemet, aláírás végett. Már majdnem megnyugodtam, amikor az ajtóra esett futkározó pillantásom, s még pánikb rémületbe estem, mint kezdetben. Ugyanis az ajtón két névtábla díszelgett: Zs. Nagypéter M. és Naglósh H. Egek! — gondoltam. — Ha belépek, a szobában két hölgy fog majd ülni, s én honnan, jaj, honnan tudjam eldönteni, hogy kettejük közül melyik a nekem kellő Zs. Nagypéter tanárnő? Ha bizonytalankodom, menten kiderül, hogy színét sem láttam eddig, azaz, hogy nem voltam egyetlen előadásán sem. No mindegy, előre, majd csak történni fog. Beléptem. Valóban, két hölgy ült a szobában, egymással szemben. Várakozó pillantásaikat reám függesztették. És én, a meleg pillanat szülte hirtelen elhatározással kettejük közé meredtem, Kivi Elek finn nemzeti költő arcképére, s színtelen hangon szólottam: — Zs. Nagypéter tanárnő, legyen olyan kedves, írja alá az indexemet... Remek! A mentőötlet fényesen bevált! A két hölgy közül az egyik kinyúlt az indexért! Tehát ő az, ő, a rettegett ismeretlen! — Majd átadjuk neki — mondotta sok megértést sejtető mosollyal a kedves hölgy —, mivel csak délután kettőkor jön be ... „Tipornya- Most a tivornya szó etimológiáját szeretném elmondani még, amelyet Gy. E. barátom okoskodott ki, tőle tanultam, s amely arról nevezetes, hogy a bukás jeges előszelétől hűttetve, ezen elmélet mentett meg Kiinikell professzor úr tételjéghegyei között. Az ősmagyarok — nomádok lévén — nem folyékony halmazállapotban szállították a tejet, tekintve, hogy az a gyakran ritmustalan lovaglás következtében erősen kilötykölődött volna. Megfagyasztották tehát a létfontosságú folyadékot és kocka alakzatokban szállították. Na már most, ha valahol letáboroztak, akkor sorba rakták a tejkockákat, s táncolni kezdtek rajtuk, azzal a céllal, hogy porrá törjék őket. Közben ütemesen kiáltoztak: TEJPOR! TEJPOR! — azaz: TEIPOR! TEIPOR! Az „ei” diftongus pedig — tudvalevő — egyik irányban „i”-vé fejlődött. Tehát „tipor” lett belőle. Ez a szertartás idővel népünnepéllyé terebélyesedett, a hatalmas tipró lendületben a felek egymást biztatták: TIPORNI! TIPORNI! — azaz régiesen: TIPORNYA! TIPORNYA! Most már csak az van kílátva, hogy az intervokális p — ezt még a csecsemők is tudják és ennek szellemében gőgicsélnek — a nyelvfejlődés egy bizonyos szakaszában v-vé alakult, s máris megvan a végeredmény: TIVORNYA! Ennyi az egész. Ezen két szemelvénnyel csak azt akartam érzékeltetni, hogy jó, jó, tudás is kell a vizsgán, meg lélekjelenlét, meg más efféle, de leglényegesebb a lelemény ... B. F. ! Jevgenyij Jevtusenko: Csakis a nagyokhoz mérjük magunkat Jevgenyij Jevtusenko, a nálunk is ismert fiatal szovjet költő alábbi cikke a Molodaj Kommunyisztban jelent meg. A következőkben néhány részletet közlünk a cikkből. Még mindig vannak sznobok, akik fintorognak Nyekraszov nevének hallatára. Ezek sehogyan sem tudják megbocsátani neki néhány félresikerült rímpárját. Sehogyan sem tudják megbocsátani neki, hogy olykor prózaian fejezte ki magát, hogy — mint mondják — nem érzelmileg, csupán racionálisan érzékelte a világot. Ha a sznoboknak ez a véleményük, a lelkük rajta. A lelke rajta Lev Tolsztojnak is, hogy többre becsülte Fetet, mint Nyekrászovot. A kortárs kritikusok szemére vetették Nyekrászovnak, hogy nehézkes a stílusa, nem úgy, mint Puskiné, amely — így mondták — „könnyed”. Miért akkor mégis, hogy az a sok ezer fiatalember, aki Nyekrászov sírjánál összegyűlt, így kiáltott, midőn valaki Puskinhoz akarta hasonlítani a halott költőt: „Nagyobb, mint Puskin”! Én megértem azokat a fiatalembereket, az akkori Oroszország haladó erőinek képviselőit. Pusztán irodalmi szempontból Nyekrászov természetesen nem több Puskinnál. De igenis több nála, amikor az egyszerű nép ábrázolásáról van szó, mert Nyekrászov volt az első, aki nem kívülről, hanem belülről láttatta ezeket az embereket. Magától értetődik, hogy abban a történelmi pillanatban, amelyben a népről írni általában illetlenségnek számított, Puskin sok verse az első merész áttörési kísérletet jelentette. Puskin azonban még Arina Rogyionovnáról szóló legszebb verseiben sem hatott dajkája lelkének mélyére. Nyekraszov ezzel szemben nemcsak írni tudott az egyszerű parasztlányokról, parasztasszonyokról, hanem át is tudta érezni, amit azok éreztek. Puskin számára a kocsis — azt hiszem — csupán az orosz táj egy része volt. Nyekraszov ezzel szemben be tudott hatolni a kocsis lelkébe, hogy onnan, belülről, a kocsis nyelvén mondja el a kocsis történetét. S vajon ez a képessége, hogy úgy tudta átélni az egyszerű emberek életét, mint a sajátját, nem jelent-e újabb, magasabb lépcsőfokot a humanizmusban, nem emelte-e ilyen értelemben magasabbra Nyekraszov az orosz, költészetet a Puskin, Lermontov és Tyutcsev után? Bocsássuk meg hát neki, ha olykor egy-egy rímpárja félresikerült, s hajoljunk meg mélyen jósága és szeretete előtt, amely erőt adott neki ahhoz, hogy kiálljon az emberekért. Tanuljuk meg Nyekraszovtól ezt a szeretetet és ezt a kiállást! Biok számomra elsősorban: muzsika. A világ érzékelésének, a szenvedélynek, az igenlő gondolatnak muzsikája. Nem véletlen, hogy Blok a forradalmat is úgy fogta fel, mint a muzsikát. Az orosz dekadensek lelki szegénységükben azzal kárpótolták magukat, hogy megfoghatatlan szimbólumaikat csodás zenei köntösbe öltöztették. Biok viszont az élet megfogható valóságában találta meg a muzsikát: a szél zúgásában, az asszonyi hajószegésében, a terek morajában és a forradalom katonáinak döngő lépteiben. Meg kell tanulnunk Bioktól, hogy a költészet muzsikáját az élet muzsikájából teremtsük újjá. Majakovszkij, ez a szögletes óriás úgy tört be az orosz irodalomba, hogy új Gulliverként átlépte a különböző dekadens irányzatok liliputvárosait. Majakovszkij széttörte azokat a sémákat, amelyeket az ő Gulliver-termeténél jóval kisebb emberek állítottak fel. Noha felhívásokat írt alá, hogy Puskint a tengerbe kell venni a kor gőzhajójáról, valójában Majakovszkij eleven folytatása volt mindannak, ami jó és nemes, korábban az orosz irodalomban volt. Ha Biok úgy fogta fel a forradalmat, mint a muzsikát, Majakovszkij úgy, mint munkát. Szándékosan hátat fordított „a költészet e szeszélyes dáma kertjének”. Olyan bonyolult képalkotási művek szerzője volt, mint A nadrágban járó felhő, a Hátgerincfuvola, s mégis agitációs strófákat írt a ROSZTÁ-nak (a TASZSZ hírügynökség egykori elődjének. — A szerk.), meg szatirikus verseket. Majakovszkij megértette, hogy „ki kell ragadni köztársaságunkat a sárból”, s ennek szentelte minden erejét, bár tudta, hogy sok verse úgy hullik majd el, mint annyi névtelen hős a forradalomért vívott csatákban. Egyszerre kétfelé is támadták. A sznobok azt kiabálták, hogy „eladta magát a bolsevikoknak”, némely dogmatikus pedig szemére hányta futurista múltját, s a legjobb esetben is leereszkedő vállveregetéssel „eliitársnak” nevezte. Majakovszkij azonban mindvégig hű maradt a forradalomhoz, bármilyen bélyeget is sütöttek rá. Sok és heves vita volt már arról, mit tanuljunk meg Majakovszkijtól. Van, aki úgy véli, hogy Majakovszkij költészetét folytatni nem egyéb, mint mellbevágós agitációs verseket írni. Aki azonban így gondolkozik, az elfelejti, hogy Majakovszkij halála óta milyen roppant változások mentek végbe népünk életében, következésképpen lelkivilágában is. Olvasóink műveltsége és kulturáltsága rendkívül módon megnövekedett. Abból, amit Majakovszkij még kénytelen volt a maga olvasóinak szinte szótagonként a szájukba rágni, ma már sok minden annyira közkeletű, mint az abc: megtanulták, túl vannak rajta. Abból, amit Majakovszkij még kénytelen volt heves harcok árán bizonygatni, ma már sok minden magától értetődik. Ezért, ha csak agitációs verseket írunk és azt mondjuk, hogy ezzel folytatjuk az ő költészetének hagyományát, akkor valójában Majakovszkij emlékébe gázolunk. Mert, ha Majakovszkij ma élne, egészen másképp írna, mint akkor. S az irodalmi küzdőtéren semannyira a bonyolultabb kifejezésmód ellen vívna harcot — az, szerintem egyébként nem is jelent igazi veszélyt egyelőre —, hanem inkább a mindent leegyszerűsítő primitivizmus ellen, amely modern és bonyolult korunkban különösen kirívó. Ami Majakovszkijban halhatatlan és az is marad, az talán nem az, ahogyan harcolt, hanem maga a forradalmi szellem, amellyel harcát vívta. El kell tanulnunk Majakovszkijtól a forradalmi harcnak ezt a szellemét, mert a harc formái változnak, de szelleme megmarad mindig a nemalkuvás szellemének, amely nem ismeri „a szégyenteljes fontolgatást”! Nemrég az egyik űrhajós egy interjú alkalmával kijelentette, hogy legkedvesebb költője: Jeszenyin. A mi űrhajósaink az egész világ szemében a hősi optimizmus megtestesítői. S erre egyikük kijelenti, hogy Jeszenyinre esküszik ... Arra a Jeszenyinre, akinek neve a vulgárisan egyszerűsítő, szimplifikáló kritika értelmezésében az alkoholmámorba fúló kiúttalanság szinonimája volt. Manapság Jeszenyint kiadják, méghozzá nagy példányszámban, de nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogyan igyekeztek olykor elriasztó jelzőkkel megbélyegezni, hogy eltántorítsák tőle az olvasókat. Nem szabad erről elfelejtkeznünk, mert ennek soha nem szabad megismétlődnie! Szerencséjük a kritikusok-nak, hogy az ő vétkük nem námít büntetendő cselekménynek. Nemrég Robert Frost amerikai költő azt mondta nekem: — Jön egy fiatalember és bemutatkozik: „Költő vagyok.” Hát nem érti, hogy ez annyi, mintha azt mondta vona bemutatkozásképpen: „Jó ember vagyok?” Valóban: az igazi költő nem lehet rossz ember, mert ha az, akikor költőnek sem igazi. Jeszenyin bonyolult egyéniség volt, rengeteg ellentmondás marcangolta, de a lelke olyas fényes és tiszta volt, mint a karcsú orosz nyírfa, levelének üde zöldjével. Nem igazi költők gyakran olyan embereknek tettetik magukat, akik acélkemények és makulátlanok. Az igazi költő azonban hibáival, botlásaival együtt kitárulkozik az olvasóknak, akik megbocsátják bűneit, mert meg tudják látni benne azt, ami a legfontosabb: érző, jó szívét. A nem igazi költők soha nem lesznek kedvesek az olvasónak, hiába a makulátlanság látszata, ha egyszer nincs érző, jó szívük. Jeszenyin azért kedves az olvasó nagyközönségnek, mert határtalanul nyílt és őszinte. Meg kell tanulnunk Jeszenyintől ezt a kitárulkozást, gyöngédséget minden ember és más élőlény iránt. Nyugaton olyan mendemondákat terjesztenek, hogy Paszternák költészete nálunk tilos. A legjobb válasz erre, hogy nemrég verseskötete jelent meg, s egy ennél is teljesebb kiadást most rendeznek sajtó alá. Emlékeztek még, hogy milyen nagyra becsülte Paszternákot Majakovszkij, bárcsak VM Négyszázezer egyetemista — Mi a schein? — Éretlen tanmenet Tandíj, menza, szociális helyre Hazatért disszidens a nyugatnémet egyetemekről 1956 decemberében a kétszázezer között egy középkorú, szemüveges férfi is elhagyta az országot. Néhány napot töltött csupán ausztriai lágerben, és az első kínálkozó alkalommal felvetette magát egy Svédországba induló csoport listájára. Ott aztán, egyetemünkön szerzett jogi diplomával a zsebében, hét hónapon át újságot hordott, majd hotelalkalmazott lett dr. Boros Zoltán. „Hűvös ország, nemcsak az éghajlata miatt. Lenézik a bevándoroltakat, és ellenszenvüket lépten-nyomon éreztetik is” — így összegezi a több éves svédországi tapasztalataiból a legfontosabbat. Később Nyugat-Németországban próbált szerencsét, miután jogtudományi diplomáját ott sem ismerték el, beiratkozott a freiburgi egyetemre. Most itt ül szerkesztőségünkben, és próbál választ adni a kérdésre: miért jött haza? Félszegen szabadkozik, nem akar frázisokat mondani honvágyról, hazaszeretetről vagy közhelyeket a nyugati életformáról, végül csak annyit szól: jobb itthon. A beszélgetés főként a nyugatnémet egyetemi élet kérdései körül zajlott. Néhány számadat bizony lenyűgöző, különösen, hogy Nyugat-Németország egyetemein és főiskoláin jelenleg négyszázezer (!) hallgató tanul. Imponáló létszám, de Boros Zoltán azonnal hozzáfűzi, hogy ez a végzett hallgatók elhelyezésénél jelentős nehézséget okoz. Elhelyező bizottság ugyanis ott ismeretlen fogalom, s hogy hová kerül, és egyáltalán kerül-e szakképzettségének megfelelő állásba, ez szerencse, de inkább összeköttetés dolga. Néhány nyugatnémet egyetemi érdekesség, kérdés—felelet formájában: — Kötelező-e az előadások látogatása? — Nem. De az órákon mégis elég sokan vannak, mert az előadásokról többnyire nem adnak ki jegyzeteket, a tankönyvek pedig drágák. — Miben különbözik a vizsgarendszer a miénktől? — Alapvetően. Ott nem kell félévenként vizsgázni, sőt, nem is lehet, a jogi karon például csak a hetedik szemeszter után. Addig a hallgatók az előadásokra és szemináriumokra járnak, szorgalmasai gyűjtögetik a „schein”-eket. _ ? — Scheinek, azaz papírok nélkül semmiféle vizsgát nem tehet ahallgató. Ezeket a gyakorlati órákon és a szemináriumokon szerezheti meg, az előírt pontszám alapján. I-Ia A hallgató bizonyos számú pontot szerez, megkapja a scheint amit a vizsga előtt köteles bemutatni. — Mennyire kötött az egyetemi tanmenet? — Szinte teljes a szabadság Az állam- és jogtudományi tárgyak felvételének időpontját például a hallgatóra bízzák. Ha akarja, már az első szemeszterben felveheti, mondjuk, a nemzetközi jogot, és római jogot esetleg csak a hetedikben. Ez a túlságos szabadság gyakran megbosszuli magát, mert mivel a hallgatónak végeredményben lehel tennie az előírt vizsgákat, sorozatosan halaszt, helyi kifejezéssel „urlaubol”, és így diploma megszerzése akár tíz tizenöt évig eltarthat. Más helyzet az orvosi karon, aha a hallgató csak akkor lép ki a következő szemeszterre, h az előírt vizsgákat feletti vagyis a vorphysiscumra következik a physikum, majd többi orvosi tárgy. — Milyen a szociális helyzet? — A szegényebb sorsú dákok helyzete bizony rendkívü nehéz. A tandíj szemesztereiként körülbelül 200 mark .(összehasonlításul: a két és félárkás bruttó órabér már jó eresetnek számít), így sok dák nemcsak a szünidőben dolgozik, hanem a szemeszterek alatt is, nem ritkán éjjeli műszakban. A lányok közül sokan vállalnak eladói állást ám házakban, vagy gyermekgondozást. A freiburgi menzán — amely 12 000 diákból körülbelül 4000 főt tud ellátni — az egytálétel 70 pfennigbe kerül. A diákok közül rendszeres szórakozási lehetősége csak a tehetősebbeknek van, mert a mozijegy drága, nem beszélve a színházról. Végezetül arról érdeklődtünk Boros Zoltántól, hogy nem gördítettek-e akadályokat hazatérése elé. Határozott nemmel válaszol, mint mondja, mindössze a szükséges formaságokat kellett elintéznie. Egyetlen olyan esetről tud, amikor egy Svédországbantanuló disszidens diáknak a magyar követség nem adta meg a hazatérési engedélyt, valószínűleg azért, mert közel 30 ezer svéd korona kölcsönnel maradt adós az egyetemi tanulmányaira felvett hitelből. Boros Zoltán most állás után jár. Könyvtárban szeretne elhelyezkedni, vagy más olyan pályán, ahol jogászi képzettségét, nyelvtudását hasznosítani tudná. (árkus) Ez a freiburgi üdvözlőlap már ithon köszöntötte Boros Zoltánt