Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)
1967-10-05 / 14. szám
EGYETEMI LAPOK Beszélgetés az ország első ügyvédasszonyával Valamit elsőként kezdeni látványos, izgalmas, romantikus, de ha belegondolunk, cseppet sem könnyű állapot. Az elsőség kötelez. Nem tűr szürkeséget, elutasítja a sablont. Milyen lesz vajon interjúalanyom, az ország első jogásznője, töprengtem, útban dr. Ungár Margit lakása felé. Mi tagadás, saját elképzelésemnek megfelelővé kívántam varázsolni. S ha már varázslatnál tartunk, sikerült. Jól mulatott rajtam. — Ebből csak barátság lehet, mert Valamikor régen, ilyenformán ... És elmondta, hogy egy jogászvacsorán a rendező közölte egy fiatal kollégával, hogy a társaságban található az ország első női ügyvédje. Jó lenne megismerni — válaszolta az —, de félek, hogy unalmas, tudálékos kékharisnya lesz, hanem azzal a kedvessel, akivel beléptemkor találkoztam, azzal szívesen... És az a kedves, az volt a „kékharisnya”, az ismeretség pedig évtizedekig tartó boldog házassággal végződött. A házasságunk abban az időben rendhagyó volt. A munka, az elhivatottság nem ért vele véget, hanem kiteljesült. Akkor még nem beszéltek anynyit a női egyenjogúságról, törvény sem determinálta, de a Vágó—Ungár családban jogerőre emelkedett. Őszintén sajnálom, hogy ■most nem feladatom az okos és boldog házasságról írni, mert gondolom, sok hasznos tanácsot tudnék adni magunknak, szó esett erről is bőven, s nem is elvonatkoztatva az első ügyvédasszony életétől, munkásságától. Hisz, ha a való életről beszélünk, közhelynek tűnő válságként állapíthatjuk meg. Keresd benne a szerelmet, s „elkövetőit”, a férfit és az asszonyt. Dr. Ungár Margit több mint három évtizeden keresztül védőügyvéd volt. Az emberi lélek szinte kipreparálva fekszik előtte. A boldog, harmonikus kis közösség serkentője, előrelendítője az értelmes életének, munkának. A léket kapott, a bűn melegágya. Ügyvédi praxisa első éveiben védett egy gyilkos leányanyát. Rendezett, kibélelt fészekből került a nagyváros kavalkádjába. Jó állású, köztiszteletben álló családos férfitól született törvénytelen gyermeke. Kórházi terhes, menhelyi pária lett a féltve őrzött úrilányból. A család hajlandó volt visszafogadni „szégyene” nélkül. A „szégyent” háromhónapos korában végső elkeseredésében vízbe ölte. A vádlottak padján a fiatal leányanya állt. A köztiszteletben álló úr és a voltaképpen „tippet” adó család csupán tanúként szerepelt a gyilkosság peranyagában. A család és a társadalom felelősségére hivatkozva, hosszú, bonyolult, nehéz tárgyalássorozat után találkozott újra szabadon a védő és védence. — Elképzelni sem tudják a mai fiatalok az akkori idők farizeus álerkölcsét, de azt is hozzátenném, hogy a mai törvény adta szabadságot gyakran összekeverik a szabatossággal. Mint asszony és jogász örömmel üdvözöltem a törvénybe iktatott AB-rendelkezést, de voltaképpen mostanában nyugszom csak meg, amikor egyre több, gyermeket váró és gyermekének örülő kismamát látok. Igen. A női lélek problémája ügyvédi praxisom alatt mindig foglalkoztatott, most dolgozom egy nagyobb terjedelmű munkán, a tartalmát úgy határoznám meg: a magyar nő jogállása a múltban és ma. Egy villanásnyi mindez dr. Ungár Margit emberséges, gazdag életéből, de minden bizonnyal tükrözi, hogy az első magyar jogásznő munkássága és személye hű maradt az „első”-höz. A nép gyermekei 1948 táján kezdtek áramlani az egyetemekre, mintha akkorra „bátorodtak” volna fel, tudatukban is akkor vált megközelíthetővé és meghódíthatóvá számos — addig elérhetetlen kevélységgel pöffeszkedő — felsőoktatási intézmény. A NÉKOSZ-mozgalom „fényes szellős” időszaka — olykor óhatatlan avantgárd szélsőségei ellenére — egészségesen pezsdítette meg az újfajta értelmiségi ifjúság tömegeit. Az akkori joghallgatók közül hármat kerestünk fel. — Az oktatás reformja is velünk — és részben általunk — kezdődött — emlékezett dr. Seress Imre, az ELTE jogi kar mezőgazdasági jogi tanszékének vezető profeszszora. — Kicserélődött a tanári kar s az új oktatók lelkesen láttak munkához. Különböző felelős pozíciókból akkor került hozzánk Beér János, Hajdú Gyula, Szabó Imre, Világhy Miklós és még sokan mások. Kezdetben az a furcsa helyzet állott elő, hogy a hallgatók szinte átfogóbb képpel rendelkeztek, mint a tanárok, hiszen ők egymást nem hallgatták, a diákok viszont valamennyiüket külön-kütsön. Elvitathatatlan viszont az, hogy az akkor kezdő oktatógárda jelentős tartalmi forral rendelkezett a régi szemléletű professzorokkal szemben s hamarosan behozta a startviszonyokból fakadó hátrányokat. Ebben a — politikailag sem mellékes — eredményben nekünk, hallgatóknak is volt egy kis részünk: besegítettünk, ahol csak lehetett, én magam harmadéves koromban heti 18 órányi szemináriumot vezettem, mind a saját évfolyamom, mind pedig a felőévesek csoportjaiban. Az ifjúsági mozgalom a hallgatói ifjúságpolitikában a legfőbb bázis volt. Ami hiba volt, az a koncepcióban gyökerezett, nem pedig az egyének szándékában. Az ezervalahány induló közül a szigorú — s olykor talán jó szándékból fakadóan túlbuzgó — szűrés következtében százegynéhányan végeztünk mindössze. Persze, az esti oktatás is akkor kezdődött, számos nehéz szociális helyzetű diák átment időközben az esti tagozatra. Dr. Nagy Ernő, a XX. kerületi Tanács vb-elnöke is szívesen gondolt vissza ezekre az időkre: — Kezdetben — megvallom — az anyagot nem sokra becsültük. Tudtuk, hogy a régi, polgári beállítottságú professzorok jegyzetei, tankönyvei úgyis tiszavirágéletűek ... Persze, volt ebben egy csöpp népi kollégista fenegyerekeskedés is. A totális reform megtörténte után viszont megértettük: a közvetlen politikai csatározások mellett szakmailag sem szabad alulmaradnunk, sőt, a döntő ütközetet a reakciósokkal ezen a téren kell megvívnunk. A gyerekszobáit és a nevelőnők hiányát vasszorgalommal kellett utólag pótolnunk: még vasárnaponként is a tanszékek könyvtáraiban búvárkodtunk olykor. Nem maradt el az eredmény: a jogi kar számos — ma már tekintélyes — oktatója sorainkból került ki, hogy csak Földesi Tamást, Takács Imrét, Seress Imrét és Samu Mihályt említsem. Azt a kitartást és ambíciót várjuk a mai generációtól is, hiszen az egyre differenciáltabbá váló közigazgatásban mind több jól képzett jogászra lenne szükség. A MEFESZ valóban kitűnően működött akkor: igyekezett anyagi támogatást nyújtani a rászorulóknak (ösztöndíj még nem volt), szavatolta a tanulmányi fegyelmet, olykor MEFESZ-gyűléseken zártunk ki olyan embereket az egyetemről, akik az idejétmúlt „mezei jogászkodás” kényelmes gyakorlatát akarták folytatni... — Bizony, 48—49-ben inkább mozgalmárok voltunk, mint egyetemisták — mondotta dr. Takács László, a katonai ügyészség rendőri alosztályának vezetője. — A politikai harcok igen kiélezettek voltak abban az időben, több esetben ökölre is mentünk ellenfeleinkkel. Egyszer például valamelyik profeszszor Schlachta Margit-féle hangnemben tett néhány provokatív megjegyzést előadása elején, no, percek alatt elszabadult a pokol, tömegverekedésbe fulladt az óra. Nem mi kezdtük, de azért nem futamodtunk meg, ha ütni kellett. Még a szociáldemokrata kollégistákkal, a DOKOSZ-fiatalokkal is gyakorta veszekednünk kellett, családon belül, bár az egyetemen folyó küzdelemben közös plattformra kerültünk velük, hiszen a nyílt reakció ellenében szövetségesek nélkül nehéz lett volna a siker kicsikarása. Lehet, hogy a mai eszünkkel sok mindent másként csinálnánk, lehet, hogy a NÉKOSZ-os „túlbuzgás” nem mindig a kívánt irányban hatott, de zavaraink a társadalom — abban a periódusban óhatatlan — zavarainak voltak a vetületei, s végeredményét tekintve becsületes, sőt olykor heroikus volt az a nekiveselkedés... És amikor „sínre került” a megreformált oktatás, maradt még erőnk a tanulásba is hasonló lendületet vinni. Én magam felsőbbéves koromban már honvédkollégista voltam a nappali tagozaton, így végzés után mindjárt a katonai igazságszolgáltatás területére kerültem. S — bár a József Nádor Műszaki Egyetem közigazgatási tagozatának „beolvadásával” jutottam 48-ban a jogi karra — ha még egyszer kezdeném, újra jogász lennék. Az akkori idők érlelő küzdelmei szakmánk fontosságára is ráébresztettek bennünket. Három megbecsült, felelős beosztásban munkálkodó jogászt kerestünk fel. Elnézve és hallgatva őket, az a határozott meggyőződés alakult ki bennünk, hogy a fényes szelek rátermett embereket hoztak közéletünkbe. — baranyi — Fényes szellők... l]IJIBIÍII*lMIWI»ni.MIIHIBIW»WaiWiWWB ÖTSZÖR BÖRTÖNBEN „Hitler mindig nyomomban volt“ Az első világháború alatt lettem egyetemi hallgatónő. Most már csak úgy mondanák és írnák is, hogy hallgató, de abban az időben mi nők még ritka madarak voltunk az egyetemen, noha a háború itt is hozott kényszerű engedményeket — nők mentek gyárba gépmunkára, villámoskalauznak, kocsivezetőnek — de ez még akkor nem az egyenjogúság jegyében történt. Tehát bölcsész voltam a háborús években s honi stúdiumom a Tanácsköztársaság leverésével be is fejeződött, mert szakszervezeti munkát vállaltam, végeztem s ennek folyományaként nevem kikerült a fekete listára. Azt mondták, örüljek, ha ennyivel megúszom. Nem úsztam meg, öt ízben voltam letartóztatva, lecsukva, fogságban — kitapasztalhattam a különböző ilyesféle jogi terminológiákat — s voltaképpen ott határoztam el, hogy jogi pályára adom a fejemet, ha már annyi „gyakorlati tapasztalatra” tettem szert Kezembe vettem a vándorbotot. Bécsbe már tanévnyitás után érkeztem, mentem volna előbb, de később szabadultam ötödször. A következő tanévvel sem volt nagyobb szerencsém, akkor meg erkölcsi bizonyítványomat nem találták megnyugtatónak, így aztán tovább vándoroltam Németországba, ahol nyolc félévet hallgattam a jogon. Mármár úgy látszott, hogy befejezem tanulmányaimat, de közbeszólt Hitler és újra hazát, illetve egyetemet változtattam. Következő állomás Prága, a német egyetem. Azért esett így a választás, mert nyelvi nehézséget az új egyetem nem jelentett. Ott is abszolváltam, de már nem doktorálhattam, mert oda is „utánam jött” Hitler. Jogi gyakorlattal valójában csak a felszabadulás után foglalkozhattam, akkor viszont, abban az időben, legelső számomra a munka volt. A negyvenes évek közepétől a börtönügynél dolgoztam, utána Kecskeméten járásbíró lettem — közben a jogi egyetem levelező szakán bevégeztem félbeszakadt tanulmányaimat és mégis csak hazai egyetemen, a felszabadult ország egyetemén nyertem el doktori címemet. Hogy megérte-e? Most már mint nyugdíjas, minderre visszaemlékezve elmondhatom, hogy nehéz, keserves, de gazdag élet áll mögöttem. De ne is mondjam így, hogy mögöttem. Most sem tudok elszakadni a munkától, mint nyugdíjas — noha nem az egyetemről, hanem a Fővárosi Bíróságtól mentem nyugállományba, ahol büntető bíró voltam — hetente többször is bejárok ide a jogi karra. A munka örömét mindig meg lehet találni, mindenütt. Akkor válunk fölöslegesekké, ha kiállunk a sorból. Dr. Vidéky Alice — így vallott érdekes, mozgalmas, tapasztalatokban és tettekben gazdag életéről. Összeállította: (Károlyi) (Folytatás az 1. oldalról.) Hain átestek, védték a múltat, elzárkóztak a fejlődés elől. (A rosszul felfogott autonómia hangoztatása, sőt követelése 1956-ban újból kísértett.) A népi demokráciának, a pártnak azonban megvolt az ereje a nép igazságának az érvényesítéséhez. Megnyíltak végre a jogi kar kapui a nők számára is. (Ma már olykor a férfiak egyenjogúságát kell vigyázni.) Dr. Hébert Ede professzor áldozatos munkával kétéves tanfolyamú jogászok „munkásszemináriumot” szervezett azok számára, akik rátermettek, tehetségesek voltak, s akik elnyomott osztályhelyzetük miatt korábban nem képezhették magukat. Az új szabályzat szerint e tanfolyamot sikerrel végzettek jogot nyertek arra, hogy félévek beszámításával folytathassák a karon tanulmányaikat egészen az oklevél, a doktorátus megszerzéséig. Az új állam új, népi demokratikus jogának kialakítása, alkkalmazása és tanítása — egy időn át — szinte párhuzamosan folyt. Új disciplinák kerültek a tantervbe és a tanrendbe. Helyet kaptak a világ első szocialista állama, a Szovjetunió szocialista jogrendszere legfontosabb ágazatainak alapvető, tudatformáló tételei a tanmenetben. Új és az új megismertetésére alkalmasnak talált oktatók megkezdték úttörő munkájukat egyes régi és az új tanszékeken egyaránt. A régi, a beiratkozottak nagy számával jellemzett, de az előadásokon csak igen kis mértékben látogatott évfolyamokat az új módszerű és intenzív oktatási formák következtében, az ösztöndíj új rendszere és a jogi kar új szelleme gyökeresen átalakította. A nappali tagozat hallgatói összessége részt vesz már az előadásokon, a praktikumokon és a szemináriumokon. Ennek a kialakításában jelentős munkát végeztek az említett „úttörők”: az állam és jogelméleti tanszéken (Szabó Imre); az alkotmányjogin, illetve későbbi elnevezése szerint az államjogin (Beér János); a nemzetközi jogin (Hajdú Gyula); a munkajogin (Weltner Andor); a szovjetjogin (Névai László); a büntető- és a büntetőeljárásjogin (Kádár Miklós); majd a polgári jogin (Világhy Miklós és Eörsi Gyula); a polgári eljárásjogin (Beck Salamon); időrendben később a magyar jogtörténeti tanszéken (a nép szolgálatában nagy érdemeket szerzett Bolgár Elek), az egyetemes jogtörténetin (Sarlós Márton). Létrejött a nagy hallgatói létszámú esti- és levelezőtagozat, amelyeken az államapparátus igen fontos helyein tevékenykedők közül is sokan — általában — nagy szorgalommal és jó eredményekkel tanultak és szereztek oklevelet. Tért hódított, később uralkodóvá vált a kor egész munkájában a dialektikus és történelmi materializmus szemlélete. Megalakultak — előbb központi tanszékekként — a „világnézeti” tárgyak tudományos és oktató intézmények, mai elnevezésük szerint a dialektikus és történelmi materializmus; a politikai gazdaságtan; a tudományos szocializmus tanszéki egységei és azok állam- és jogtudományi kari csoportjai. A kar az egyetemen elsőnek szervezhette meg saját politikai gazdaságtani és dialektikus-történelmi materializmus tanszékét. A felszabadulásig egyszemélyes tanszékek benépesültek — többségükben — a felszabadulás utáni saját nevelésű asszisztensekkel, az utánpótlással. Megindult, folytatódott, majd bel- és külföldön egyaránt elismerést váltott ki a kar tanszékein a marxista— leninista szellemű tudományos munka, amit a kar 300 éves jubileumát ünneplő kiállítás anyaga is tükröz. Új jegyzetek, tankönyvek és monográfiák nagy száma jelzi a fejlődést. Jelentős a kar profeszszorainak, docenseinek és többi oktatóinak tudományos munkássága eredményeiből kialakult „szellemi export”. A szocialista és a „nyugati” országok is előnyösen ismerik és ismertetik ezeket a termékeket kiadványaikban, kongreszszusokon, konferenciákon egyaránt. Különös figyelmet érdemel, hogy ma a kar a mezőgazdasági termelőszövetkezeti és földjogi tanszék vezetője (Seress Imre professzor); az államjogi tanszék vezetője (Takács Imre professzor) és docense (Schmidt Péter); az egyetemes jogtörténeti tanszék vezetője (Horváth Pál professzor); a dialektikus és történelmi materializmus tanszék vezetője (Földesi Tamás professzor); a kar dékánja (Sárándi Imre professzor); az államigazgatási jogi tanszék vezetője (Berényi Sándor docens); a büntetőjogi tanszék docense (Pintér Jenő); az állam- és jogelmélet tanszék vezetője (Samu Mihály docens); a büntetőeljárás jogi tanszék docensei (Szabó Lászlóvá és Vigh József); a nemzetközi jogi tanszék docense (Nándori Pál) mind a felszabadulás után iratkozott be és szerezte állam- és jogtudományi oklevelét ezen a karon, tehát az új szocialista kar neveltje. Az egyetem rektorhelyettese (Király Tibor professzor), a szegedi József Attila Tudományegyetem büntetőjogi tanszékének a vezetője, három éven át volt dékánja (Fonyó Antal professzor) ugyancsak a felszabadulás után kerültek tanársegédekként a karra. A kar alapításának 300. évfordulója: ünnepi alkalom, amit nem zavarhat és nem homályosíthat, ha a szocialista jogrendszer kialakításában a néphez hű új jogászértelmiség kinevelésében az államhatalom, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás és a gazdasági élet fontos posztjaira nagyrészt eredményesen történt kari képzés belső és külső elismerése mellett most is gondolunk arra, hogy a tudomány művelése, a kommunista szakemberképzés és nevelés ügyében a feladatok nem merültek ki, a tudományos, a didaktikai, a pedagógiai tennivalók tekintetében további színtemelés van hátra, ami nélkül a jogos igényeket nem lehet kielégíteni Kádár Miklós Szladits Károly, Kossuth-díjas professzor