Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1969 (11. évfolyam, 1-17. szám)

1969-05-15 / 8. szám

Azt csinálok amit akarok — hirdetik a plakátok Bu­­dapest-szerte, a mozik az 50 százalékos helyárcsök­kentés mellett is félig telt házak előtt játsszák — de ez más lapra tartozik. A filmmel kapcsolatban néhány kritikai megjegyzé­­sem van. Leleplező riport a fiatalkorúak alvilágáról, úgyis mondhatnánk kurió­zum, ínyencfalat a nyárs­polgároknak. Mindez na­gyon szép — nekem azon­ban úgy tűnik, hogy a film alkotóit elsősorban a téma sajátossága ragadta meg és mintha kevésbé foglalkoz­tak volna azzal, hogy ri­portalanyaik szerencsétlen sorsú, élő emberek és ki­rakati bábukként való be­mutatásuk — véleményem szerint — ízléstelen és em­bertelen dolog, így például bemutatnak egy lányt, aki lopásért Tökölön tölti bün­tetését, és néhány fiatalko­rú prostituáltat, de azt a személyt, aki mindebből­ hasznot húz, már nem. (Az­zal az indoklással, hogy kérte, ne szerepeljen a film­ben.) A film készítőinek nem sikerült­­ szubjektív el­képzeléseiknek megfelelően láttatni az egyes szereplő­ket. Az eredetileg valószí­nűleg ellenszenvesnek szánt Szakállas alakja a nézők nagy részében határozottan rokonszenvet kelt. És végül: a filmet csak 16 éven felüliek látogathat­ják, és így a 14—16 évesek nem nézhetik meg, holott éppen róluk és az ő érde­kükben készült. Feltételez­hetően a film készítői azt szerették volna elsősorban elérni, hogy ráébresszék a fiatalokat felelőtlen csele­kedeteik következményeire. Az idősebbek megnézik idő­töltésből, szórakozásból, vagy azért, hogy kellő ala­pot teremtsenek hibás álta­lánosításuk alátámasztásá­ra: „Íme a mai fiatalok!” Szász András --- —____•■!•... —1 ÚJRA ITTHON Az Universitas együttes hazatért Franciaországból. Mint ismeretes, Nancyban vendégszerepeltek egy nem­zetközi seregszemlén, ahol nagy közönségsikert arattak Halász Péter A pokol nyolca­dik köre című darabjával. Az egyfelvonásost a közönség most ismét „hazai pályán”, az Egyetemi Színpadon lát­hatja. AKTUÁLIS INTERJÚ KÖLTŐ MIKLÓSSAL A fiatal pantomimmű­vész és a Domino Együttes új műsorra készülnek, ame­lyet május 17-én, szomba­ton este mutatnak be az Egyetemi Színpad közönsé­ge előtt. A plakát szokatlan műfajú előadást ígér. Az eddig látott etűdök, jelene­tek helyett, most egy össze­függő, „groteszk mimo-drá­­ma”. A párizsi Notre Dame kerül a nézők, elé, koreog­ráfiája és rendezése Köllő Miklós munkája. — Amit ebben a pokoli ví­zióban ki akarok fejezni, az nem a regény cselekményé­nek szolgai átültetése, ha­nem sokkal inkább a benne sugallt, a középkori két párhuzamosan egymás mel­lett élő, de ellentétes élet­érzésének a végsőkig, a gro­­teszkségig felnagyított har­ca: a megf­élemlítettség, ho­mályos, misztikus hatal­maktól való rettegés és a túlfűtött élnivágyás — tánc­dah küzdelme — mondotta a bemutató előtt Köllő Mik­lós. DÓCZY KATALIN MUSICA VIVA II. Sokszor leírtuk már, hogy az Egyetemi Énekkar elérkezett művészetének csúcspontjához. Aztán egy új hangverseny és ismét új, még magasabb csúcspont. Ez történt az ápri­lis 30-án a Zeneakadémián le­zajlott hangversenyen is. Az Egyetemi Énekkar me­gint előbbre lépett. Baross Gá­bor nemes drágakővé csiszolta együttesét. Túlzás nélkül állít­hatjuk, hogy a kórus a ma­gyar kórusművészet egyik ki­emelkedő reprezentánsa lett. Brilliáns technika, kitűnő muzikalitás, hallatlan fegye­lem s már-már mindent tud­nak, ami ebben a műfajban a művészetet jelenti. Az előadást szinte hibátlanul énekelték végig. Talán csak Kodály Jé­zus és a kufárok című művé­nek utolsó akkordja csúszott szét, és Gabrijelek­ tízszá­­mú vegyeskari alkotásánál bi­zonytalankodott az együttes. A dicséret hangján lehet szólni a műsor megválasztásá­ról is. Nehéz, látványos, s te­litűzdelve bemutatóval. Az első részben magyar szerzők művei szólaltak meg. Pászti Miklós, Bárdos Lajos, Kodály Zoltán és a fiatal fő­iskolás Papp Zoltán. Az ifjú mester „Aki igent mond” cí­mű, hattételes operájában egy ígéretes tehetség bontogatja szárnyait. Szünet után a kórusiroda­lom külföldi mesterei követ­keztek: Britten, Stravinsky, Schönberg és még sokan má­sok angolul, oroszul, németül, szerbül. A m­űsor befejező szá­mát Mitchell: Old Mac Do­nald című művét ismételni kellett. A kitűnő előadás Baross Gábor munkáját dicséri. Szug­gesztivitása, muzikalitása le­nyűgözte a hallgatóságot. A hangversenyen közremű­ködött még: Mensáros László Jászai-díjas, Kovács Kolos, Zsigmond Gabriella, Kerényi Dénes és az Egyetemi Kon­certzenekar Kamaraegyüttese. — boross — Tánc a Pap-szigeten Szentendre, 1969. május 1. És ragyogó idő. Az ELTE Táncegyüttese és zenekara meghívást kapott a Műszaki Egyetem KISZ-vb rendezésében sorra kerülő ün­nepi műsorban való közremű­ködésre, melynek örömmel tett eleget. Pakolás és utána indulás a jogi kar elől busszal. Táncru­hák, csizmák közé szorulva énekeljük a hangulatkeltőt. Kinézünk a busz ablakán — sötét felhők. Csak az eső ne essen! Megérkeztünk. Szikrázó napsütés — a jókedv, úgy látszik, elűzte az esőfellegeket. Gyors öltözés a színpad mel­letti két sátorban. A zenekar már hangol — színpadra! De milyenre! Mozgó deszkák kö­zül porfelhő. Kevés a néző, elkezdjük. Nyitószám — Rimóci. A ze­ne hangjai mind több em­bert csalnak a nézőtérre. Ba­ross Gábor vezényli a ze­nekart. Forróbb lesz a hangu­lat. Pirosló borosüvegek a szín­padon. Üvegestánc. Végre, mi is érezzük a sikert. Tetszés­­nyilvánítás a Pásztor botoló alatt. Tetszik a botforgatás. A zenekar művészien tolmá­csolja a Széki muzsikát. Csendben hallgatjuk mi is a közönséggel. Egy cigányember föl akar menni a színpadra. — Mátészalkai vagyok — mondja —■, tudok táncolni! Nem engedjük. Nem harag­szik, de nem tágít mellőlünk. Az együttes befejező monst­re száma a Rapszódia. Recseg a színpad — kitűnő az elő­adás. Vastaps. Mi búcsúzunk a közönség­től. Csak most látjuk, nincs szabad hely a nézőtéren. Em­berkoszorú az ülőhelyek kö­rül. — Jók voltatok gyerekek! — mondja Gyapjas István, a táncegyüttes vezetője. Mi megyünk öltözni, köz­ben a színpadon tovább pereg a műsor. Flamm Ferenc ve­zetésével az Atlas együttes játszik. Salgótarjánban arany­diplomát és három különdí­­jat nyertek az amatőr együt­tesek fesztiválján. Ebből a műsorukból mutatnak be részletet. Sikerük van. Ülünk a színpad melletti étterem te­raszán és sörözünk. Már tán­colnak a füvön. Jó a zene. Megvendégelnek bennün­ket: zsíroskenyér, pirospap­rika, zöldhagyma. Nagyon jól­esik. Beesteledik. Megyünk a ki­kötő felé. Csoportokba verőd­ve, itt is, ott is énekelnek. Kellemes este van. Indulás. És újból fölcsen­dül a zene. A zenekar is jól érzi magát , nem köti őket szerződés a játékra. Még gyűj­tögetik a sikert. Mi ülünk még, de sokáig mi sem bír­juk. Be a tömeg közepébe. A kapitány nagy kanyart tesz, hosszabbítja a kellemes hajó­­utat. Fáradtan, de kitűnő han­gulatban érünk a Vigadó térre így ünnepeltük meg május elsejét. Ionesco, franciául­­ Pesten A francia tanszék szín­játszói eljátszották fran­ciául az Egyetemi Színpa­don a Kopasz énekesnő és a Jakab vagy a behódolás c. Ionesco-darabokat. Az együttes három-négy hó­napja alakult, ezért hang­súlyozom: franciául­­ ját­szottak. De a nyelvi és szí­nészi produkción túl (jólle­het azzal összefüggésben), még egy figyelemre méltó szempontból tanulságos a teljesítményük: a berzen­kedő vaskalaposokkal szemben éppúgy, mint azokkal hígvelejű esztéták­kal szemben, akik Ionescot kozmikussá stilizálják, meggyőzően játszottak el egy normális és számomra rokonszenves Ionescot, a „pusztán” szellemeset, a „kizárólag” mulattatót, az okos groteszket. Igaz, hogy a szerző ebben a felfogás­ban sem mutatott társa­dalmi perspektívát (s így örökre kielégítetlenül hagy­ja a dogmatikus irodalom­szemléletet), de az is igaz, hogy nem képviselte azt a misztikus értelmetlenséget — az egymást fel nem is­merő házastársak szimbó­lumában —, amit egyes, „mély” elmék észleltek benne. Számomra mindkét darab és mindkét produk­ció csupán a kispolgári hülyeséget, az agylágyulás röhögtető látványát keltet­te, minden különösebb fi­lozófiai konzekvencia nél­kül. De ez a „csupán”, egy egész, igazi színpad volt.­­. ... mulattatás a Kopasz énekesnőben sikerült job­ban: a feszengő unalmat, a hétköznapok abszurditását stb. a szereplők magabiz­tos és fölényes franciaság­­gal fejezték ki. Kiemelném Legeza Ilona feltűnő szí­nészi képességeit (megje­lenik, leül, hosszú perce­kig hallgat, s ezt a szerep előírta szünetet remek ko­­médiázással, meggyőzően ostoba arcjátékkal tölti meg). Intonáció szempont­jából kimagaslik Bella An­na, a szobalány szerepében, de az előadás nyelvi egyen­súlyához megfelelően hozzá­adott a pesti kávéházak­ból jól ismert üres úri­asszonyt alakító Tardos Márta (Mrs. Smith) és Ja­­kabfi László (Mr. Martin) is. Rózsa Endre alakításá­nak pikantériája — ha jól értem —, az a kispolgári arisztokratizmus, amely­­lyel játékában lenézi az alantas, ostoba környeze­tet; Rózsa, Mr. Smithből annál mulatságosabb, par­­venü kispolgárt kerekít. A csökkenő tűzeseteket sirató és hivatali kötelességét az ostoba semmibe is üldöző tűzoltó kapitány abszurd szerepét Bognár Róbert groteszk melankóliával ját­szotta el. A rendezés (Ró­zsa Endre munkája), sze­rintem helyesen a beszéd­re orientál és nem a moz­gásra vagy a színpadra stb., hiszen legjobban Ionesco nyelvezetével le­het komédiázni. A Jakab vagy a behódolásban a nyelv halványabb komé­diáját (s ez a darab hibá­ja) néhány remek szerep és szereplő, mozgással, arc­játékkal, gyűlölt és megint csak ismerős családi jele­netek utánzásával, kitű­nően komponált vinnyogó ostobasággal kárpótolja. Különösen a darab első fe­lének csoportos jeleneteire gondolok. Litvai Nelly ren­dezésének legerősebb olda­la a csoportmozgatás volt; a rendező kitűnően ismeri a „zríz”, az „összeborulást” stb., „a” család inga­tag érzelmi, hangulati időjárását. Mindenekelőtt Déva Mária és Urhegyi Anna alakítása kitűnő. Déva mint Jakab nő­vére, a Mark Twaintől is­mert és gyerekkorunkban végignevetett vasárnapi is­kolai jelenetek matrózru­hás, nyávogó csitrijét idéz­te — persze Ionesco kép­telenebb, „lehetetlenebb” modorában. Ürhegyi Anná­tól pedig falrengetően mu­lattató nagymamát kap­tunk, egy igazi, kis magán­komédiát, a darabon belül. Talán a legdinamikusabb alakítást neki köszönhet­jük; partnerével, Kazan­­tár Emillel, a hitelesen sze­nilis nagypapával együtt a legjobb ensemble-játéko­­sokra emlékeztettek. Egy­általán, ez a harmonikus és jól komédiázó ensemble­­jelleg lendületet kölcsön­zött a műnek. (Bikácsy Gergely, Mérei Zsolt, Lo­­sonczi Anna és Lugosi Ág­nes játékában). A francia nyelv intoná­ciója ebben az előadásban már nem olyan tökéletes, mint az előbbiben, s talán a darab második részében jobban kiütköznek a da­rab gyengéi; a nyelvi és dramaturgiai fordulatok la­posabbak; ezt a részt, nem tartom olyan artisztikus­­nak, mint ahogy a szerep­lők, egyébként rendkívül szimpatikusan felfogták (Gara György és Havas Fanny). Mindez nem vál­toztatott az általános, ko­mikus élményen. Ez a színházi esti is bi­zonyítja, hogy Ionesconak nemcsak* a: ■drárri^történet-­­ ben van helye, hanem j­ó még a...magyar színházak műsorában is. Gyakoribb színrevitelével talán elér­hetjük, hogy valamely da­rabját ne mint „tilalma­sat”, ne mint „demonstrá­ciót” árasszák el a szno­bok, Mr. Smith rokonai. Balassa Péter „Virágnak virága...“ A fájdalom sötét ablakán ragyognak virágok gyöngéd tornyai. Talán így, ezzel a mondattal jellemezhetném ezt a gyönyörű, művésznek, előadónak, közönségnek, örömet okozó estét. Külö­nös, hogy a régi magyar irodalom ennyire bennünk él, ennyire hat. A közép­kori és reneszánsz nyelv­emlékekből, siratókból és dalokból, balladás ország­­fajdulásokból, szerelmi só­várgásból és­ önfeledt tán­cokból, lantosok históriás szavaiból, virágénekekből és mulatónótákból szer­kesztett műsort láthattunk az Egyetemi Színpadon. Az első magyar irodalmi- és zenei emlékektől, a XVII— XVIII. századi rokokó da­lokig ível. Régi hangszerek (lant, blockflőte), régi sza­vak (isa, heon, ürdüng, bul­­csássa) zenéje éled újjá, bűvöl el. A „Virágnak virága” c. produkció együttese a kas­sai Batsányi-kör meghívásá­ra kelet-szlovákiai vendég­­szereplésen vett részt. Rozs­nyón, Kassán, Nagykapo­­son, tartottak előadást. A sorozatot Görcsös Mihály elnök nyitotta meg, beveze­tőt Ortutay professzor mon­dott, dr. Falvy Zoltán ze­netörténész értő és egysze­rű elemzése nagyszerű el­igazítást jelentett. Most újra itthon szere­pelnek az Egyetemi Szín­padon, Székesfehérváron, hogy őszre újabb turnéra induljanak. Az előadások helye: Pozsony, Losonc, Nyitra, Rimaszombat, Prá­ga. Már a huszonötödik elő­adáshoz közelednek, a most látott est teljesebb, színe­sebb, mint az első változat. A régi magyar irodalom jubiláns éve 1969. Vala­­hányszázötre végződő év­fordulója van a műsorban szereplő Janus Pannonius­­nak (sz. 1434), Bornemissza Péternek (megh. 1584), Ti­nódi Lantos Sebestyén Cro­­nicájának (1554), Balassi­nak (1554—1594), a Wathay Ferenc „énekes keönw”-nek (1604), — csak úgy találom­ra említek néhányat. De a nem szereplő Heltai Gáspár halálának éve (1574) is egy­be esik Ilosvay Selymes Péter Toldijának születésé­vel, sőt, Zrínyire, a költőre is emlékezünk idén (megh. 1664). A műsor még velük is bővülhet. A szereplők közül Jancsó Adrienne, hol mint „szegii embert’” gyászoló prédiká­tor, vagy anyját sirató köl­tő, kedvesének bókoló vég­vári vitéz, „az kikeletnek gyönyörűségéről” daloló poéta, vagy mint mulatozó, vígkedélyű asszony vará­zsol el, szerez felejthetetlen perceket. Hangja a haláltól a vágyig lép föl, tölt meg borzongással, érzéki gyö­nyörűséggel. Csengery Adrienne ope­raszakos, Kecskés András lantkíséretével szólaltatja meg az ómagyar Mária­­siralmat, Vitéz Kádár János balladáját, a bújdosó, histó­riás- és virágénekeket. Fáj­dalmas ívű és szelíd, kö­nyörgő és könnyed, szomo­rú és elegáns az előadás­módja. Dicséret illeti Kecs­kés Andrást (különösen Bakfark Bálint lantfantá­ziájában tűnik ki), a block­flötén közreműködő Sallay Imre Mátét, Darvas Jánost, az ütőhangszeres játékért. A táncosokat külön emlí­tem meg (Takács Imre, Mikszáth Katalin, Tamás Lajos, Túri Judit), akik, mint szép, röpködő virágaik, esőben pördülő lángok az előadás vizuális élményét jelentették. A koreográfiát Szigeti Károly, az egyszerű stilizált színpadképet Péterfy László tervezte. A kitűnő műsor rendező­je Moldován Domokos vib­ráló, szuggesztív estét te­remtett, talán csak a dina­mikát, a belső ritmust érez­tük egyenetlennek. — Kelényi — 5

Next