Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)
1970-01-22 / 1. szám
MUTATHATUNK UTAT? „Ma sem értem, mi lehet az oka, hogy míg Bartók és Kodály a népdal, a népzene elszórt szentlászló-pénzeit összegyűjtötte, s nagy tüzű lángban kiolvasztotta, újraedzette a népköltészeti szövegeinek, s mindenekelőtt népballadáink, az irodalom magaslatairól nézve, mostohább sorsba rekedtek meg. Nem is maguk a balladák, hanem a szellem, amit ki lehetett volna belőlük sisteregtetni.” — írja Csoóri Sándor az „Egykor elindul a tizenkét kőműves” című balladatanulmányában. Valóban, mostohán bánt, ha úgy tetszik, bánt el velük az idő. Pedig hatalmas értéket, gazdag örökséget hordoznak magukban, egy olyan terület, gondolatvilág fényes megnyilatkozásait, amellyel irodalmunk mind a mai napig egy kissé adós. A probléma egyik oka — s ez a mi korunknak szól elsősorban — az, hogy nem ismerjük őket. A középiskolai, egyetemi oktatásban könnyedén átsiklanak fölöttük, megemlítik néhány már-már közhelyszerű jellemzőjüket (balladai homály, szaggatott, tömör előadásmód, stb.) anélkül, hogy a bennük rejtőző igaz, népi értékekre világítanának rá. (Ugyanakkor a szomszédos országokban az irodalomtörténet tanítása a népköltészettel kezdődik). Arra a minden mesterkéltséget elvető, tiszta népi jellemre, amely a balladák legalapvetőbb eleme, s amely csakis keletkezésük korában és körében jöhetett létre, és sohasem modern, „városi” körülmények között. Nem ismerjük őket, de nem is ismerhetjük. Igen ritkán jutnak szóhoz a rádió, televízió műsorain, és akkor is — valljuk meg — csalódást okoznak. Ténylegesen azt az érzést keltik, mintha halottak volnának, talán azok is, mint a rokka és a kukoricacső ismerőseink lakásán, a variabútor mellett. „Modortalan népieskedés azaz modoros modortalanság” — mondta Móser Zoltán a fentiekkel kapcsolatban ő volt az az ember, aki a múlt év decemberében a „Mutassatok utat” című műsort teljes egészében megszervezte, és „színre vitte” az Eötvös Kollégiumban. Demondja el ennek előzményeit ő maga: „Idős bácsikat és néniket kerestem egy filmhez, s így jutottam el Jászárokszállásra. Kértem őket, hogy énekeljenek vagy mondjanak el valamit, amit nagyon szeretnek. Először nem ment, majd váratlanul Garasos Juliska néni, a falu széli kis házikóból az első dalt elénekelte nekem. Éreztem, hogy valami nagyszerűre találtam. És akkor jelent meg Csoóri cikke, amely még megerősítette bennem ezt az érzést, és azt, hogy balladáink menynyivel nagyobbak irodalmunknál.” A műsor összeállítása szintén váratlanul jött: „Sebő Ferenc, Halmos Béla és Gyenes Katalin véletlenül hozzám fordultak, és elmondták, hogy műsort csinálnak. Ugyanakkor kaptam levelet Jászárokszállásról, amelyben megkértek: segítsek nekik a rádió Röpülj páva című műsorához szükséges forgatókönyv megírásában. Ezt megcsináltuk, és én cserébe azt kértem, hogy jöjjenek fel Pestre, hozzánk, a kollégiumba, és mutassák meg, amit otthon csinálnak.” A többit már tudjuk. A jászárokszállásiak pénzt szereztek, és mintegy harmincan —, kicsik, nagyok, idősek, fiatalok — feljöttek. Feljöttek azért, hogy felejthetetlen két órát szerezzenek nekünk, akik láttuk és hallották őket. Nagyszerű volt az általános iskolások Kőműves Kelemenje, ahogyan ezek a gyerekek átérezték a balladát; megható volt a hetvenéves néni őszinte fájdalmas hangja; nagyot dobbant szívünk az oly ritkán hallott hangszer, a tárogató búsan kesergő hangjának felszárnyalásakor, és heves ütemmel lüktetett a citerákon megszólaltatott, énekkel kísért pattogós magyar népdalok soraira. Nagyon szép volt, nagyon igaz! Olyan szoros kontaktust tudtak teremteni spontán előadásmódjukkal, amelyben mi, a nézők szinte a műsor alkotó részeseinek éreztük magunkat. Emlékezetes lesz előttünk a műszaki egyetemisták köznek , zeneileg is művészi színvonalú előadása, ők meg tudták csinálni, ők, akik a „modern kor” találmányaival foglalkoznak. Hallhattuk balladáinknak már majdnem elveszett dallamvilágát. Össze kellene gyűjteni ezeket a dallamokat is, talán még nem késő. Élnek még a peremterületeken olyan nyolcvan-kilencven éves emberek, akik átadhatnák ezt nekünk, hiszen velük együtt értékes népi kincsek tűnhetnek el mindörökre. De sajnos, kevés olyan ember akad nálunk, mint Faragó Jánosné, aki a jászárokszállásiak műsorát összeállította, megszervezte. Ő, a falusiak kedvelt „And” nénije tanítónő a tanyasiak kollégiumában. Elmondta, hogy ott van minden faluban a tanári kar, az értelmiség, s szinte mindenütt van még népballada, népdal. Mégsem tesznek semmit sem. Pedig hát kitől várja az ember ezt, ha nem tőlük? Ő, bár nem irodalomszakos, és semmi külön anyagi juttatásban nem részesült, meg tudta csinálni. Igen, igaz lelkesedéssel. Sok ilyen ember kellene! Faragó Jánosné és Móser Zoltán arra kérdésére : „Sikerült-e a műsor, tudtunk-e valamit mutatni, valakit meggyőzni?” — igennel válaszolhatunk. Ezt kétszáz ember vastapsa bizonyítja. Megdöbbentünk és meggyőződtünk, hogy micsoda értékek hányódnak észrevétlenül. És megtudtuk, hogy kevesen támogatják ezeketaz elszigetelt, de végtelenül hasznos és eredményes próbálkozásokat. De azért reméljük, nem marad visszhang nélkül ez a nemes kísérlet, és hogy igaza lesz Mósernak: „Utat tudtunk mutatni? Jó lenne tudni és hinni, hogy igen. Jó lenne, ha egyre többen lennénk.” Rapcsák János AZ EÖTVÖS KLUB EGY ÉVE... Születésnapon az ember mindig számvetést csinál. Szomorkodva megállapítja, hogy öregedett egy évet, aztán sorra veszi, hogy mit csinált jól vagy rosszul és elhatározza, hogyan tovább. Egy évvel ezelőtt, sok huzavona után, az Eötvös Klub újjászületett. Most, mikor Bánhegyi Sándor igazgatóval az eltelt rövid időszakról beszélgetünk, örömmel állapítjuk meg, hogy az egyetemnek ez az immár kedves színfoltja egyre szépül és fiatalodik. — Az első sajtótájékoztatót 1969. január 9-én tartottuk — kezdi a beszélgetést Bánhegyi Sándor —, amelynek keretében körvonalaztuk a klub újjászervezésével kapcsolatos feladatokat. Aztán megindult a munka, a szervezés, a programok kialakítása. A klub zártkörű intézmény lett, csak az ELTE oktatói, dolgozói és hallgatói látogathatják. Működését a látogatók öntevékeny közreműködésével valósítja meg. — Konkrétan miből áll ez? — A KISZ-alapszervezetek, évfolyamok, tanszékek és karok saját maguk határozzák meg például az ifjúság művelődésével, szórakozáséval kapcsolatos programjukat, melyeket itt szerveznek meg. A klub vezetése szakmailag, módszertanilag segítiés anyagilag támogatja ezek megvalósítását. ■ — Hogyan sikerült a „rosszhírű” múltat elfelejtetni? Az egyik mód, hogy az egyetem állami, párt- és társadalmi szervezetei komoly anyagi támogatást adtak a helyiségek felújítására, a technikai és egyéb berendezések beszerzésére. A másik, hogy a zártkörű jelleget nagyon komolyan vettük, mert például klubtagsági igazolványt csak az egyetem kötelékéhez tartozó egyének kaptak és szigorúan ellenőriztük, hogy illetéktelenek ne látogassák az intézményt. Elértük a KISZ-alapszervezetek részvételét a programok kialakításában olyannyira, hogy ezt már követelik, sőt igényükké vált. Külső szervekkel való kapcsolat-kialakítás csak a klubvezetés egyetértésével történhet. Mi következetesen ragaszkodunk a fegyelemhez, mert nem szeretnénk, hogy olyan helyzet álljon elő, mint amilyen az Omega-időkben volt. — Hogyan reagált egyetemünk ifjúsága a rendszabályokra? — Úgy érzem egyetértett velük, mert sokan visszatértek azok közül, akik régen elidegenedtek a klubtól. Igényeik alapján reggel 9-től, este 10-ig vagyunk nyitva. Délelőttönként a tagság részére a tanulás, az olvasás és a játéklehetőség biztosítva van. Otthonossá vált a klub és a hallgatók megszokva a fegyelmet, tanulva szórakoznak. — Hány tagja van jelenleg a klubnak? — A klubba belépés csak igazolvánnyal történhet. Mintegy ezer hallgató és kétszáz oktató rendelkezik már igazolvánnyal. A tagsági díj évente húsz forint. — Milyen rendezvények voltak az elmúlt időszakban? — Ezt nehéz lenne mind felsorolni. A tanév kezdetétől december 15-ig huszonhárom alkalommal volt vita és előadás, mintegy 1130 fő részvételével. Hogy néhányat említsek: Gyurkó: Lenin októbere című könyvéről kétszer volt vita; „Most én beszélek koromról, s magamról” címmel Majakovszkij emlékműsor, NDK kulturális hét stb., stb. A szakmai ismeretek kiegészítésére és elmélyítésére különböző körök működnek: irodalmi és képzőművészeti alkotókör, beszédtechnikai stúdió, komolyzenei és dzsessz-klub, avantgarde klub és sorolhatnám még tovább. Ezeknek a köröknek az összejövetelein 95 alkalommal 2917-en vettek részt. Volt még négy kiállítás, 13 irodalmi est, kari, tanszéki rendezvények, somogyi, vasi napok. Hirdettünk irodalmi pályázatot, melynek zsűrizése most folyik. Az egyetem új működési szabályzata milyen hatással van a klub életére? — Természetesen mi is átdolgoztuk a klub működési szabályzatát. Konkrétan megfogalmaztuk az intézmény feladatait, működésének rendjét, valamint a KISZ-alapszervezetek klubbon belüli jogait, lehetőségeit. A klub igazgatója mellett az ELTE KISZ VB megbízottja igazgatóhelyettesként működik. Ezzel képviselve van az ifjúság a vezetésben. Ugyanis ő fogja össze az egyes karok kultúrfelelőseinek munkáját. — Milyen tervek vannak a jövőre nézve? — Elsősorban a jelenleg működő klubbok és körök munkájának tartalmasabbá és színvonalasabbá tétele. Februárban újabb körök és stúdiók alakítását tervezzük. (Zeneelmélet, zenetörténet, magnósok klubja, irodalmi pressó). Célunk az, hogy minél több olyan előadás és program szerveződjön, amely az egyetem egész ifjúságát érdekli. Szeretnénk a szakmai munka mellett számos, kitűnő népművelőt nevelni a tagság soraiból. — Végezetül Bánhegyi Sándor igazgató, mit vár személyesen az új esztendőtől? — Hogy a hallgatók nagyobb számban vegyék igénybe a klubot. Ne kíméljenek bennünket, s jöjjenek ötleteikkel, gondjaikkal, bajaikkal, hogy még egységesebbé, összehangoltabbá tudjuk tenni az egyetem és a klub kulturális munkáját, hogy az ifjúság tényleg magáénak érezze a klubot. A születésnapi köszöntő mellé még annyit jegyeznénk meg, reméljük, egy év múlva még szebb és gazdagabb eredményekről számolhatunk be. boross dezső Forgács László 1931-1970. Meghalt Forgács László tudományos kutató. Lappangó, gyorsan támadó betegség ölte meg fiatalon, életének harminckilencedik évében. De így is, csak nagyobb publikációit tekintve, másfél évtizedes tudományos pálya állt mögötte. Bátran ívelő pálya ez. Középiskolás társai emlékeznek rá, hogy kiemelkedett közülük szerteágazó irodalomtörténeti és filozófiai ismereteivel, csillapíthatatlan tanulás- és tudásvágyával. És már néhány évvel később jöttek egymás után művei a magyar és az orosz irodalom történetének egyes, kevésbé megvilágított kapcsolatairól, filozófiatörténeti műve a 48-as márciusi ifjak világnézetéről, a nagyobb művek mellett vitacikkek irodalomtudományunk mindennapjaiban felbukkanó problémákról. Igazi területe az irodalom esztétikája volt. Teljesítménye is itt a legnagyobb. József Attila esztétikájáról írt művével nemcsak a nagy költő örökségét — és igazi szellemi arculatát — segített feltárni, hanem hozzájárult vele irodalomesztétikánk módszereinek, eszközeinek fejlesztéséhez is. A Tudatosság és költőiség című műve fontos hozzájárulás a szocialista realizmus elméletéhez, esztétikai meghatározásához. Bátran kérdező és bátran felelő tudós volt. Kérdéseinek is, válaszainak is a marxizmus—leninizmus volt az alapja. Munkásságát ennek a tudós propagandája, alkotó alkalmazása, tévedésektől, torzításoktól való védelme töltötte ki. Úgy ismertük őt, mint aki életét tette arra, hogy tudományterületén páratlan szigorral őrizze a marxizmus eszméinek tisztaságát. Nem valami szobatudós-pedantéria vezette ebben, hanem az ideológia területén harcoló kommunista felelősségtudata. Műveiben, akár kutatásainak eredményeit közölte, akár elméleti eredményekkel gyarapította tudományágát, akár aktuális témáról polemizált, iránymutatója volt — az ő szavaival ■ „Az a kérdés, hogy melyik osztály érdekeit védelmezi a teoretikus, amikor lobogót választ, vagy amikor elutasítja a másoknak kedvező lobogót.” Mert ő maga a történelmi szükségszerűség tudományos felismerésével választott lobogót, mert nagy tudással és tehetséggel művelte tudományát, ezért foglal helyet életműve — derékba törten is marxista esztétikai irodalmunk jeles teljesítményei között. Forgács László, megszakításokkal, néhány évig tanított egyetemünkön. Legutóbb irodalomesztétikai kollégiumokat vezetett. Igényes és szenvedélyesen tanító tanár volt. Nagy tárgyismeretét, elmélyült tudását azzal a szenvedéllyel és lendülettel adta át hallgatóinak, tanítványainak, mint amilyennel ő maga megszerezte és nap mint nap bővítette azt. Amikor elbúcsúzunk a kommunista tudóstól és oktatótól, mély részvéttel fordulunk családja, szülei, felesége, gyermekei felé. Az ő gyászukat is az enyhítheti, hogy Forgács László gondolatai műveiben tovább hatnak és tanítanak. I Kőhalmi Béla 1884-1970. Kőhalmi Béla nyugalmazott egyetemi tanár január 10-én, életének 86. évében, rövid betegség után elhunyt. Olyan személyiség távozott vele az élők sorából, akit rendkívüli szakmai tudása, csöndes embersége, következetes, haladó magatartása miatt mindannyian — munkatársak, tanítványok — tiszteltünk, szerettünk. Fiatal korában Szabó Ervin munkatársaként került a XX. századi baloldali radikális, szocialista mozgalmakba. 1909-től hat évtizeden keresztül ebben a szellemben munkálkodott. Pályafutásának első kiemelkedő mozzanataként a Tanácsköztársaság idején a könyvtárügy központi szervénél Dienes László helyettese volt. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsben, majd Berlinben élt; a különböző emigrációs lapok és a Bécsi Magyar Kiadó munkatársaként tevékenykedett. 1945 után kapott csak a hazai könyvtár kiváló szakembere méltó és jelentősebb munkakört, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár aligazgatójává nevezték ki. Tudományos érdeklődése, elsősorban a művelődése, közkönyvtárügy és a bibliográfia kérdéseire irányult. 1956-ban kapott Kossuth-díjat. Az ELTE egyetemi tanáraként ment nyugdíjba 1960-ban. Pályája során két fontos szakfolyóiratot szerkesztett; a Könyvtári Szemlét (1913- tól, 1919), majd a Magyar Könyvszemlét 1957-től haláig. Termékeny tudományos munkássága mellett részt vett a könyvtárügy irányító testület tevékenységében — elnöke volt az MTA Könyvtörténeti és Bibliográfiai Munkabizottságának és tiszteletbeli elnöke a Magyar Könyvtárosok Egyesületének. Az utóbbi évtizedben egyebek között két nagy jelentőségű műve jelent meg: a Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye (1959) és a tudományos tájékoztatás fejlődése hazánkban 1945— 1965. (1967) Utóbbi könyve a tudományos tájékoztatás hazai két évtizedes kibontakozásának nagyszabású összefoglalása. E szakemberek számára nélkülözhetetlen munkáját a Magyar Tudományos Akadémia I. díjjal tüntette ki. Egyetemünk és a Zsdanov Egyetem közötti együttműködési megállapodás keretében Dobossy László egyetemi tanár, a Kulturális Bizottság elnöke és V. Ju. Sprincina tudományos munkatárs, a Zsdanov Egyetem szakszervezete kulturális bizottságának tagja megegyezést írtak alá a művészeti együttesek folyó évi cseréjére. A megállapodás keretében ez évben előreláthatólag sor kerül a két egyetem színpadi együtteseinek, az amatőrfilmklubok és a táncegyüttesek cseréjére. * A január 16-án, Guido Fanti polgármester vezetésével hazánkba érkezett bolognai küldöttség szombaton, 17-én meglátogatta egyetemünket. A delegációt Nagy Károly rektor fogadta. 3