Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1970 (12. évfolyam, 1-17. szám)

1970-01-22 / 1. szám

MUTATHATUNK UTAT? „Ma sem értem, mi lehet az oka, hogy míg Bartók és Kodály a népdal, a népzene elszórt szentlászló-pénzeit összegyűjtötte, s nagy tüzű lángban kiolvasztotta, újra­­edzette a népköltészeti szö­vegeinek, s mindenekelőtt népballadáink, az irodalom magaslatairól nézve, mosto­hább sorsba rekedtek meg. Nem is maguk a balladák, hanem a szellem, amit ki le­hetett volna belőlük siste­­regtetni.” — írja Csoóri Sán­dor az „Egykor elindul a ti­zenkét kőműves” című bal­ladatanulmányában. Valóban, mostohán bánt, ha úgy tetszik, bánt el ve­lük az idő. Pedig hatalmas értéket, gazdag örökséget hordoznak magukban, egy olyan terület, gondolatvilág fényes megnyilatkozásait, amellyel irodalmunk mind a mai napig egy kissé adós. A probléma egyik oka — s ez a mi korunknak szól első­sorban — az, hogy nem is­merjük őket. A középiskolai, egyetemi oktatásban könnye­dén átsiklanak fölöttük, meg­említik néhány már-már közhelyszerű jellemzőjüket (balladai homály, szaggatott, tömör előadásmód, stb.) anél­kül, hogy a bennük rejtőző igaz, népi­ értékekre világí­tanának rá. (Ugyanakkor a szomszédos országokban az irodalomtörténet tanítása a népköltészettel kezdődik). Ar­ra a minden mesterkéltséget elvető, tiszta népi jellemre, amely a balladák legalapve­tőbb eleme, s amely csakis keletkezésük korában és kö­rében jöhetett létre, és so­hasem modern, „városi” kö­rülmények között. Nem is­merjük őket, de nem is is­merhetjük. Igen ritkán jut­nak szóhoz a rádió, televízió műsorain, és akkor is — valljuk meg — csalódást okoznak. Ténylegesen azt az érzést keltik, mintha halot­tak volnának, talán azok is, mint a rokka és a kukorica­cső ismerőseink lakásán, a variabútor mellett. „Modortalan népieskedés azaz modoros modortalan­­ság” — mondta Móser Zoltán a fentiekkel kapcsolatban ő volt az az ember, aki a múlt év decemberében a „Mutassatok utat” című mű­sort teljes egészében meg­szervezte, és „színre vitte” az Eötvös Kollégiumban. De­­mondja el ennek előzmé­nyeit ő maga: „Idős bácsikat és néniket kerestem egy filmhez, s így jutottam el Jászárokszállás­­ra. Kértem őket, hogy éne­keljenek vagy mondjanak el valamit, amit nagyon sze­retnek. Először nem ment, majd váratlanul Garasos Ju­liska néni, a falu széli kis házikóból az első dalt eléne­kelte nekem. Éreztem, hogy valami nagyszerűre találtam. És akkor jelent meg Csoóri cikke, amely még megerősí­tette bennem ezt az érzést, és azt, hogy balladáink meny­nyivel nagyobbak irodal­munknál.” A műsor összeál­lítása szintén váratlanul jött: „Sebő Ferenc, Halmos Béla és Gyenes Katalin véletlenül hozzám fordultak, és elmond­ták, hogy műsort csinálnak. Ugyanakkor kaptam levelet Jászárokszállásról, amelyben megkértek: segítsek nekik a rádió Röpülj páva című mű­sorához szükséges forgató­­könyv megírásában. Ezt meg­csináltuk, és én cserébe azt kértem, hogy jöjjenek fel Pestre, hozzánk, a kollégium­ba, és mutassák meg, amit otthon csinálnak.” A többit már tudjuk. A jászárokszállásiak pénzt sze­reztek, és mintegy harmin­can —, kicsik, nagyok, idő­sek, fiatalok — feljöttek. Fel­jöttek azért, hogy felejthe­tetlen két órát szerezzenek nekünk, akik láttuk és hal­lották őket. Nagyszerű volt az általános iskolások Kőmű­ves Kelemenje, ahogyan ezek a gyerekek átérezték a bal­ladát; megható volt a hetven­éves néni őszinte­ fájdalmas hangja; nagyot dobbant szí­vünk az oly ritkán hallott hangszer, a tárogató búsan kesergő hangjának felszár­nyalásakor, és heves ütem­mel lüktetett a citerákon megszólaltatott, énekkel kí­sért pattogós magyar népda­lok soraira. Nagyon szép volt, nagyon igaz! Olyan szo­ros kontaktust tudtak terem­teni spontán előadásmódjuk­kal, amelyben mi, a nézők szinte a műsor alkotó része­seinek éreztük magunkat. Emlékezetes lesz előttünk a műszaki egyetemisták köznek , zeneileg is művészi színvona­lú előadása, ők meg tudták csinálni, ők, akik a „modern kor” találmányaival foglal­koznak. Hallhattuk balla­dáinknak már majdnem el­veszett dallamvilágát. Össze kellene gyűjteni eze­ket a dallamokat is, talán még nem késő. Élnek még a peremterületeken olyan nyolcvan-kilencven éves em­berek, akik átadhatnák ezt nekünk, hiszen velük együtt értékes népi kincsek tűnhet­nek el mindörökre. De sajnos, kevés olyan em­ber akad nálunk, mint Fara­gó Jánosné, aki a jászárok­szállásiak műsorát összeállí­totta, megszervezte. Ő, a fa­lusiak kedvelt „And” nénije tanítónő a tanyasiak kollé­giumában. Elmondta, hogy ott van minden faluban a tanári kar, az értelmiség, s szinte minden­ütt van még népballada, népdal. Mégsem tesznek semmit sem. Pedig hát kitől várja az ember ezt, ha nem tőlük? Ő, bár nem irodalomszakos, és semmi külön anyagi juttatásban nem részesült, meg tudta csinálni. Igen, igaz lelkesedéssel. Sok ilyen ember kellene! Faragó Jánosné és Móser Zoltán arra kérdésére : „Si­­került-e a műsor, tudtunk-e valamit mutatni, valakit meg­győzni?” — igennel válaszol­hatunk. Ezt kétszáz ember vastapsa bizonyítja. Megdöb­bentünk és meggyőződtünk, hogy micsoda értékek há­nyódnak észrevétlenül. És megtudtuk, hogy kevesen tá­mogatják ezeket­­az elszige­telt, de végtelenül hasznos és eredményes próbálkozáso­kat. De azért reméljük, nem marad visszhang nélkül ez a nemes kísérlet, és hogy igaza lesz Mósernak: „Utat tudtunk mutatni? Jó lenne tudni és hinni, hogy igen. Jó lenne, ha egyre többen lennénk.” Rapcsák János AZ EÖTVÖS KLUB EGY ÉVE... Születésnapon az ember mindig számvetést csinál. Szomorkodva megállapítja, hogy öregedett egy évet, az­tán sorra veszi, hogy mit csi­nált jól vagy rosszul és­ elha­tározza, hogyan tovább. Egy évvel ezelőtt, sok huzavona után, az Eötvös Klub újjászü­letett. Most, mikor Bánhegyi Sándor igazgatóval az eltelt rövid időszakról beszélgetünk, örömmel állapítjuk meg, hogy az egyetemnek ez az immár kedves színfoltja egyre szé­pül és fiatalodik. — Az első sajtótájékoztatót 1969. január 9-én tartottuk — kezdi a beszélgetést Bánhegyi Sándor —, amelynek kereté­ben körvonalaztuk a klu­b új­jászervezésével kapcsolatos feladatokat. Aztán megindult a munka, a szervezés, a prog­ramok kialakítása. A klub zártkörű intézmény lett, csak az ELTE oktatói, dolgozói és hallgatói látogathatják. Mű­ködését a látogatók öntevé­keny közreműködésével való­sítja meg. — Konkrétan miből áll ez? — A KISZ-al­apszervezetek, évfolyamok, tanszékek és ka­rok saját maguk határozzák meg például az ifjúság mű­velődésével, szórakozáséval kapcsolatos programjukat, melyeket itt szerveznek meg. A klub vezetése szakmailag, módszertanilag segíti­­és anya­gilag támogatja ezek megva­lósítását. ■ — Hogyan sikerült a „rossz­hírű” múltat elfelejtetni? Az egyik mód, hogy az egyetem állami, párt- és tár­sadalmi szervezetei komoly anyagi támogatást adtak a helyiségek felújítására, a technikai és egyéb berendezé­sek beszerzésére. A másik, hogy a zártkörű jelleget na­gyon komolyan vettük, mert például klubtagsági igazol­ványt csak az egyetem köte­lékéhez tartozó egyének kap­tak és szigorúan ellenőriztük, hogy illetéktelenek ne láto­gassák az intézményt. Elér­tük a KISZ-alapsz­ervezetek részvételét a programok ki­alakításában oly­annyira, hogy ezt már követelik, sőt igényükké vált. Külső szer­vekkel való kapcsolat-kialakí­tás csak a klubvezetés egyet­értésével történhet. Mi követ­kezetesen ragaszkodunk a fe­gyelemhez, mert nem szeret­nénk, hogy olyan helyzet áll­jon elő, mint amilyen az Omega-időkben volt. — Hogyan reagált egyete­münk ifjúsága a rendszabá­lyokra? — Úgy érzem egyetértett velük, mert sokan visszatér­tek azok közül, akik régen elidegenedtek a klubtól. Igé­nyeik alapján reggel 9-től, es­te 10-ig vagyunk nyitva. Dél­előttönként a tagság részére a tanulás, az olvasás és a játék­­lehetőség biztosítva van. Ott­honossá vált a klub és a hall­gatók megszokva a fegyelmet, tanulva szórakoznak. — Hány tagja van jelenleg a klubnak? — A klubba belépés csak igazolvánnyal történhet. Mint­egy ezer hallgató és kétszáz oktató rendelkezik már iga­zolvánnyal. A tagsági díj éven­te húsz forint. — Milyen rendezvények voltak az elmúlt időszakban? — Ezt nehéz lenne mind fel­sorolni. A tanév kezdetétől de­cember 15-ig huszonhárom al­kalommal volt vita és elő­adás, mintegy 1130 fő részvé­telével. Hogy néhányat említ­sek: Gyurkó: Lenin októbere című könyvéről kétszer volt vita; „Most én beszélek ko­romról, s magamról” címmel Majakovszkij emlékműsor, NDK kulturális hét stb., stb. A szakmai ismeretek kiegészíté­sére és elmélyítésére külön­böző körök működnek: irodal­mi és képzőművészeti alkotó­­kör, beszédtechnikai stúdió, komoly­zenei és dzsessz-klub, avantgarde klub és sorolhat­nám még tovább. Ezeknek a köröknek az összejövetelein 95 alkalommal 2917-en vettek részt. Volt még négy kiállí­tás, 13 irodalmi­ est, kari, tanszéki rendezvények, so­mogyi, vasi napok. Hirdettünk irodalmi pályázatot, melynek zsűrizése most folyik. Az egyetem új működési szabályzata milyen hatással van a klub életére? — Természetesen mi is át­dolgoztuk a klub működési szabályzatát. Konkrétan meg­fogalmaztuk az intézmény fel­adatait, működésének rendjét, valamint a KISZ-alapszerveze­­tek klubbon belüli jogait, lehetőségeit. A klub igazgató­ja mellett az ELTE KISZ VB megbízottja igazgatóhe­lyettesként működik. Ezzel képviselve van az ifjúság a vezetésben. Ugyanis ő fogja össze az egyes karok kultúr­­felelőseinek munkáját. — Milyen tervek vannak a jövőre nézve? — Elsősorban a jelenleg mű­ködő klubbok és körök mun­kájának tartalmasabbá és szín­vonalasabbá tétele. Február­ban újabb körök és stúdiók alakítását tervezzük. (Zene­elmélet, zenetörténet, magnó­sok klubja, irodalmi pressó). Célunk az, hogy minél több olyan előadás és program szer­veződjön, amely az egyetem egész ifjúságát érdekli. Szeret­nénk a szakmai munka mel­lett számos, kitűnő népműve­lőt nevelni a tagság soraiból. — Végezetül Bánhegyi Sán­dor igazgató, mit vár szemé­lyesen az új esztendőtől? — Hogy a hallgatók na­gyobb számban vegyék igény­be a klubot. Ne kíméljenek bennünket, s jöjjenek ötle­teikkel, gondjaikkal, baja­ikkal, hogy még egységesebbé, összehangoltabbá tudjuk ten­ni az egyetem és a klub kul­turális munkáját, hogy az if­júság tényleg magáénak érez­ze a klubot. A születésnapi köszöntő mellé még annyit jegyeznénk meg, reméljük, egy év múlva még szebb és gazdagabb ered­ményekről számolhatunk be. boross dezső Forgács László 1931-1970. Meghalt Forgács László tudományos kutató. Lap­pangó, gyorsan támadó be­tegség ölte meg fiatalon, életének harminckilence­dik évében. De így is, csak nagyobb publikációit te­kintve, másfél évtizedes tu­dományos pálya állt mögöt­te. Bátran ívelő pálya ez. Középiskolás társai emlé­keznek rá, hogy kiemelke­dett közülük szerteágazó irodalomtörténeti és filozó­fiai ismereteivel, csillapít­hatatlan tanulás- és tudás­vágyával. És már néhány évvel később jöttek egymás után művei a magyar és az orosz irodalom történetének egyes, kevésbé megvilágított kapcsolatairól, filozófiatör­téneti műve a 48-as márciu­si ifjak világnézetéről, a nagyobb művek mellett vi­tacikkek irodalomtudomá­nyunk mindennapjaiban felbukkanó problémákról. Igazi területe az irodalom esztétikája volt. Teljesít­ménye is itt a legnagyobb. József Attila esztétikájáról írt művével nemcsak a nagy költő örökségét — és igazi szellemi arculatát — segí­tett feltárni, hanem hozzá­járult vele irodalomesztéti­kánk módszereinek, eszkö­zeinek fejlesztéséhez is. A Tudatosság és költőiség cí­mű műve fontos hozzájáru­lás a szocialista realizmus elméletéhez, esztétikai meg­határozásához. Bátran kérdező és bátran felelő tudós volt. Kérdései­nek is, válaszainak is a marxizmus—leninizmus volt az alapja. Munkásságát en­nek a tudós propagandája, alkotó alkalmazása, tévedé­sektől, torzításoktól való vé­delme töltötte ki. Úgy is­mertük őt, mint aki életét tette arra, hogy tudomány­­területén páratlan szigor­ral őrizze a marxizmus esz­méinek tisztaságát. Nem va­lami szobatudós-pedantéria vezette ebben, hanem az ideológia területén harcoló kommunista felelősségtuda­ta. Műveiben, akár kutatá­sainak eredményeit közölte, akár elméleti­­ eredmények­kel gyarapította tudomány­ágát, akár aktuális témáról polemizált, iránymutatója volt — az ő szavaival ■ „Az a kérdés, hogy melyik osztály érdekeit védelmezi a teoretikus, amikor lobogót választ, vagy amikor eluta­sítja a másoknak kedvező lobogót.” Mert ő maga a történelmi szükségszerűség tudományos felismerésével választott lobogót, mert nagy tudással és tehetség­gel művelte tudományát, ezért foglal helyet életmű­ve — derékba törten is marxista esztétikai irodal­munk jeles teljesítményei között. Forgács László, megszakí­tásokkal, néhány évig taní­tott egyetemünkön. Leg­utóbb irodalomesztétikai kollégiumokat vezetett. Igé­nyes és szenvedélyesen ta­nító tanár volt. Nagy tárgy­­ismeretét, elmélyült tudá­sát azzal a szenvedéllyel és lendülettel adta át hallga­tóinak, tanítványainak, mint amilyennel ő maga megsze­rezte és nap mint nap bő­vítette azt. Amikor elbúcsúzunk a kommunista tudóstól és ok­tatótól, mély részvéttel for­dulunk családja, szülei, fe­lesége, gyermekei felé. Az ő gyászukat is az enyhíthe­ti, hogy Forgács László gon­dolatai műveiben tovább hatnak és tanítanak. I Kőhalmi Béla 1884-1970. Kőhalmi Béla nyugalma­zott egyetemi tanár január 10-én, életének 86. évében, rövid betegség után el­hunyt. Olyan személyiség távozott vele az élők sorá­ból, akit rendkívüli szak­mai tudása, csöndes ember­sége, következetes, haladó magatartása miatt mind­annyian — munkatársak, tanítványok — tiszteltünk, szerettünk. Fiatal korában Szabó Er­vin munkatársaként került a XX. századi baloldali ra­dikális, szocialista mozgal­makba. 1909-től hat évtize­den keresztül ebben a szel­lemben munkálkodott. Pályafutásának első ki­emelkedő mozzanataként a Tanácsköztársaság idején a könyvtár­ügy központi szervénél Dienes László he­lyettese volt. A Tanácsköz­társaság bukása után Bécs­­ben, majd Berlinben élt; a különböző emigrációs lapok és a Bécsi Magyar Kiadó munkatársaként tevékeny­kedett. 1945 után kapott csak a hazai könyvtár ki­váló szakembere méltó és jelentősebb munkakört, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár aligazgató­jává nevezték ki. Tudományos érdeklődé­se, elsősorban a művelődé­se, közkönyvtárügy és a bibliográfia kérdéseire irá­nyult. 1956-ban kapott Kossuth-díjat. Az ELTE egyetemi tanáraként ment nyugdíjba 1960-ban. Pályája során két fontos szakfolyóiratot szerkesztett; a Könyvtári Szemlét (1913- tól, 1919), majd a Magyar Könyvszemlét 1957-től ha­láig. Termékeny tudomá­nyos munkássága mellett részt vett a könyvtárügy irányító testület tevékeny­ségében — elnöke volt az MTA Könyvtörténeti és Bibliográfiai Munkabizott­ságának és tiszteletbeli el­nöke a Magyar Könyvtáro­sok Egyesületének. Az utób­bi évtizedben egyebek kö­zött két nagy jelentőségű műve jelent meg: a Magyar Tanácsköztársaság Könyv­tárügye (1959) és a tudo­mányos tájékoztatás fej­lődése hazánkban 1945— 1965. (1967) Utóbbi könyve a tudományos tájékozta­tás hazai két évtizedes ki­bontakozásának nagysza­bású összefoglalása. E szakemberek számára nél­külözhetetlen munkáját a Magyar Tudományos Aka­démia I. díjjal tüntette ki. Egyetemünk és a Zsdanov Egyetem közötti együtt­működési megállapodás keretében Dobossy László egye­temi tanár, a Kulturális Bizottság elnöke és V. Ju. Sprincina tudományos munkatárs, a Zsdanov Egyetem szakszervezete kulturális bizottságának tagja megegye­zést írtak alá a művészeti együttesek folyó évi cseré­jére. A megállapodás keretében ez évben előrelátható­lag sor kerül a két egyetem színpadi együtteseinek, az amatőrfilmklubo­k és a táncegyüttesek cseréjére. * A január 16-án, Guido Fanti polgármester vezetésé­vel hazánkba érkezett bolognai küldöttség szombaton, 17-én meglátogatta egyetemünket. A delegációt Nagy Károly rektor fogadta. 3

Next