Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1971 (13. évfolyam, 1-17. szám)
1971-01-25 / 1. szám
BÚCSÚ OROSZLÁN ZOLTÁNTÓL A nemzetközi hírnevű magyar ókortudománynak egyetemünkön oktató-nevelő képviselői egymás után távoznak bölcsészkarunk professzorai közül. Trencsényi-Waldapfel Imre és Dobrovits Aladár után, most az új év januárjának kilencedik napján — életének nyolcvanadik esztendejében Oroszlán Zoltán indult el abba a tartományba, amelyből nem tér meg utazó ... Oroszlán Zoltán élete — ha közhelynek is tűnik, ám ebben az esetben mélységes igazság — a tudósi és a tanári pálya lényegének harmonikus képét tükrözi. Nem a közélettől dolgozószobájába visszavonult tudós, sem csupán a tanteremben elérhető tanár élete-pályája volt az övé. Egy volt ő azok közül, akik a história, a művészettörténet és az archeológia szerves komplex egységét már abban az időben is nemcsak szóban-írásban hirdették, hanem tettekben is valóra váltották, amikor ez még nem volt közéletileg szokásos és személyi szempontból hasznos. És ugyancsak ő volt egyike azoknak, akik az emlékanyaggal közvetlen kapcsolatban élő-dolgozó múzeumi szakember évtizedeken keresztül szerzett gyakorlati tapasztalatait — így a magyar muzeológia első kézikönyvszerű jegyzetében is —, több mint negyedszázadon keresztül egyetemi tanszékén tette közkinccsé. Néhány biográfiai adat — mint mindig — oly kevés, ahhoz, hogy érzékeltessük a hosszú életet és a gazdag pályát, a budapesti egyetemen szerzett doktori diplomát, gimnáziumi tanársággal kezdte, majd előbb (1914-től) a Nemzeti Múzeumban, utóbb (1923-tól) a Szépművészeti Múzeumban dolgozott, a szegedi egyetemen habilitált (1936-ban) és ott lett rk. professzor (1941-ben). Hazánk felszabadulása után visszatért a budapesti egyetemre, és mint tanszékvezető tanár és azóta az ő keze alól kerültek ki napjaink klasszika-archeológus nemzedékei, az egyetemi, múzeumi, akadémiai műhelyekben az ő tanítványai dolgoznak országszerte. De úgy, ahogy 1945-ben nem vált meg végleg a Szépművészeti Múzeumtól, hanem továbbra is részt vett annak minden szakmai dolgában, ugyanúgy 1967-ben, amikor nyugalomba vonult, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen is tovább tanított, életének utolsó hónapjáig. De ezt a szabályosnak tűnő pályát nem egy olyan határkő is jelzi, amelyeknek jelentősége túlnő a szokásos kereteken: az első világháború éveiben (1917—18) ő volt a tudományos titkára egy méltatlanul keveset emlegetett hajdani intézménynek, a konstantinápolyi magyar kutatóintézetnek; a Tanácsköztársaság hónapjaiban ő volt az egyik leglelkesebb szervezője a múzeumi nép- s művelés tömegeket mozgató előadássorozatának; a húszas évek elején (1923—24) ő volt az egyik legeredményesebb tagja a régi bécsi császári gyűjtemények magyar művészeti és régészeti anyagát visszaszerző bizottságnak; a második világháború után (1946) ő vezette teljes sikerrel azokat a tárgyalásokat, amelyek a nyilasoktól nyugatra hurcolt múzeumi gyűjtemények gyors hazaszállítását eredményezték. . Az egyetemi tanítás mellett, mint a szabadegyetem állandó előadója évek hosszú során át fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki és sokszáz hívet szerzett az antik kultúrának, a görög-etruszk-római művészet örök értékeinek. Tudományegyetemen és szabadegyetemen egyaránt különösképpen kedvelt tematikája volt az antik teátrum, az irodalmat-művészetet-színházat oly kivételes komplexitásban egyesítő művészet története: szerencsés mód volt ez napjaink új közönségének megnyerésére, az ókortudomány iránti maradandó érdeklődésre. Tudós életművének számos területre kiterjedő bibliográfiájából — hiszen recenzióinak nagy része az egyetemes és a magyar művészet történetével foglalkozó művek kritikáját is tartalmazza — csupán néhány opuszt említhetünk meg itt emlékezésünkben: a parmániai síremlék mitologikus-szimbolikus képtípusairól 1918-ban, az antik terrakotta-plasztika hazai emlékeiről 1938-ban tett közzé alapvető értekezéseket. Nevéhez fűződnek a budapesti Szépművészeti Múzeum antik és egyiptomi gyűjteményeinek feldolgozása, kiállítása és szakkatalógusokban történt publikálása Életének közéleti arculatát mindenekelőtt a nagymúltú Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat keretében kifejtett félszázados elévülhetetlen érdemű tevékenysége rajzolja meg. Mint fiatal múzeumi kutató , kezdteazt és mint öreg egyetemi professzor fejezte be, mint elnökünk az utolsó tíz esztendő folyamán. Büszkék maradunk rá, hogy kollégái lehettünk és büszkék lesznek rá azok, akik mint tanítványai velünk együtt többet tanultak tőle, mint egy nagy és szép humán tudományt, magát a humánumot. Vayer Lajos* 2 Fiatal oktatók az Eötvös Klubban Fel-felcsattanó hangos nevetés hallatszott ki az Eötvös Klub zsúfolt protokollterméből csütörtök este. A BTK és a TTK fiatal oktatóinak közös klubestjén éppen az egyik „szervezett” programpont, a viccmesélési verseny zajlott. Természetesen nem kellett sok munka a szervezéshez, hiszen ahol a fiatalság, ott a jókedv , még az egyetemi oktatók körében is. Van tehát a fiatal oktatók klubja, s ott élet is folyik? Minden ellenkező híreszteléssel szemben van, s a népes összejövetel azt bizonyította, hogy ezt igénylik a klubtagok, hiszen alig van más lehetőségük a találkozásra, ismerkedésre. A TTK fiatal oktatóinak a KISZ szervezésében működő klubja már több mint egy éve működik. Először a Múzeum Kávéházban találkoztak, majd az Eötvös Klub adott otthont számukra. Az volt a céljuk, hogy a kar fiatal oktatói a hivatalos érintkezésen túl is kapcsolatba kerüljenek, megismerjék egymást. Az összejöveteleken egészséges „közélet”, jó hangulat és sokszor heves vita alakult ki. A heti klubesteken kívül havonta egyszer kötött a program, valamilyen előadás vagy beszámoló kerül sorra. Így például legutóbb Simai Mihály előadása ENSZ- tisztviselői emlékeiről, Bácskai Tamás diavetítéssel egybekötött útibeszámolója Japánról, az EXPO-ról, Szabó Kálmán dékánhelyettes az angol oktatási rendszerről és a magyar oktatási reformról. A BTK, s különösen a nyelvészek aktív klubélete hagyományos. Még a múlt században alakult a nagy nyelvészek híres köre, a Kruzsok, ahová bejutni valóban megtiszteltetés, ki kell érdemelni. A mostani fiatal nyelvészek megalakították a maguk kis baráti társaságát, amely a BOKOR elnevezést kapta, s ugyancsak az Eötvös Klub vendégszeretetét élvezi. A névvel nemcsak egy ősi finnugor szó szimbolikus jelentését használták fel, hanem játékos nyelvi fordulatokra, szóhasználatra is lehetőséget adtak. Nem lehet ugyanis mosoly nélkül hallgatni az ilyen kérdést: „Estére jössz velem a Bokorba?” vagy meghívást: „Gyere, menjünk a Bokorba!”. (A nagybetűket még a nyelvészek sem tudják a beszédben érzékeltetni.) Igaz, a Bokornak nem csupán fiatal oktatók a tagjai. Az egész ország fiatal nyelvésztársadalma igyekszik összefogni, pontosabban, lehetőséget ad arra, hogy az éppen Budapesten tartózkodó vidéki nyelvészek mégis kimerkedhessenek itteni kollégáikkal, azok munkájával, s elmondják saját problémáikat, beszélgessenek, vitatkozzanak. Jelenleg 82 tagot számlálnak soraikban. Minden szerdán este tartják összejöveteleiket, s legtöbbször meglátogatja őket a beérkezett nyelvészek, professzorok közül is néhány, aki éppen ráér, s fel akar engedni kissé a mindennapi komoly munka feszültségéből. A külföldi egyetemek magyar nyelvészei, akik vendégként tartózkodnak hazánkban, már sok kellemes estét töltöttek itt, amire bizonyság a Bokor vendégkönyve. Itt járt a prágai egyetemről Bredár Gyula, Pozsonyból Jakab István, Helsinkiből Kaarina Karena. A többi tanszék sem szégyenkezhet, ha nem is gyűlik össze ilyen népes „bokorban”. A pszichológusok vissza-viszszatérnek a klubba még az egyetem elvégzése után is, hogy volt oktatóikkal fenntartsák a kapcsolatot. Mostanában volt az irodalomtörténészek összejövetele is az Elöl-, vas Klubban. Ezek a kezdeményezések hasznosak, mert ily módon az egyetemtől távolabb került, nemrég végzett kollégák ismét összejöhetnek, nem szakadnak el olyan nagy mérékben az egyetemi évek alatt megszokott körülményektől, légkörtől. A BTK valamennyi fiatal oktatóját összefogó és a KISZ szervezésében működő klubestek péntekenként lesznek. Ez egyetlen lehetőség arra, hogy a különböző tanszékeken dolgozók közvetlenül találkozhassanak, tehát nagy jelentőséget tulajdonítunk ezeknek az öszszejöveteleknek, s szeretnénk értékessé, tartalmassá tenni a testeket. Nem mellőznénk azonban a vidámságot, jókedvet sem. Szeretnénk minél több találkozót rendezni a két kar fiatal oktatói között, egyelőre a klubban, majd a kirándulások időszakában a szabadban, akár tábortüzek mellett is. A fiatal oktatók eme kezdeményezése igazán figyelemre méltó, mert az utóbbi időkben egyetemünkön oktatói klubok nem működtek. Hisszük: amennyiben a fenti kezdeményezéseket a lelkesedésen kívül társadalmi szerveink anyagi eszközökkel segíthetnék, akkor egészséges és általános egyetemi klubélet alakulhatna ki. Ezzel valószínűleg nemcsak a fiatal oktatók hiányérzetét sikerülne kielégíteni. B—H—M A „hatodik” évfolyam Mindenki úgy tudja, hogy a jogi karnak öt évfolyama van. Pedig van egy hatodik is, Kalocsán. Ők a legifjabbak, az előfelvételis katonák. Az, ami nekünk már állapot — „egyetemistának lenni” — az nekik még a legnagyobb álom. Különös státusz az övék. Már nem gimnazisták, már felvették őket az egyetemre, mégsem járhatnak ide. Egyszóval, katonák. A jogi kar állami-, párt-és KISZ-vezetősége 1966-tól rendszeres kapcsolatot tart a jövendő egyetemistákkal. Kovács József, a jogi kar KISZ-titkára, gyakori vendég Kalocsán. Vele beszélgettünk arról, hogy az eddigi tapasztalatok alapján, milyen segítséget jelent ez az előzetes kapcsolattartás a majdani egyetemisták beilleszkedésénél, a KISZ-munkába való bekapcsolódásuknál. — Jelenleg 46 pesti jogász van Kalocsán. A „pestit” azért hangsúlyozom, mert most már a pécsiek és a szegediek is ott vannak. Jó dolog ez, mert így szakmabeliek között nagyobb az összetartozás. — Milyen gyakran látogatjátok meg őket? A KISZ képviselőin kívül oktatók is lelátogatnak? — Novembertől júliusig minden hónap elején két napra leutazik egy csoport. A dékán elvtárs megfelelő anyagi keretet és kocsit biztosít ezekhez a látogatásokhoz. Általában 4—5 fő megy Kalocsára. Ebből 2—3 oktató, egy KISZ- vezető és egy elsős m áld tavaly volt katona Kalocsán. — Mi a célja ezeknek a látogatásoknak? — Némi tájékoztatást akarunk adni arról, miről és mit fognak tanulni az egyetemi évek alatt Természetesen elsősorban az elsős tárgyakból, így a leutazó oktatók többsége azok közül kerül ki, akik ezeket a stúdiumokat oktatják. Bár az idén szeretnénk, ha másod-, harmadéves anyagi, és eljárásjogból is hallhatnának egy-egy előadást — Gondolom ez az ismerkedés kölcsönös, ők kapnak egy kis ízelítőt az egyetemből, és közben az egyetem is megismeri a jövendő hallgatókat. — Természetesen a KISZ- nek óriási segítséget jelentenek ezek a látogatások. Minden évben problematikus volt, kik legyenek az elsős KISZ- vezetők. Az első félévben még nem ismerik egymást, így választásról szó sem lehetett. A kari KISZ vb-nek kellett kijelölni őket az adatok alapján. Ez nem mindig sikerült a legjobban. Most a viták, beszélgetések közben megismerjük azokat, akik a legalkalmasabbak az évfolyam vezetésére. Természetesen mi csak javasolunk, a névsort ők kiegészíthetik, s végül szavazással döntik el, hogy ki megy a városlődi KISZ-iskolára. Az idén már így hívtuk meg az elsős fiúkat. — Hogyan fogadják a kalocsai tisztek ezeket a látogatásokat? — Úgy érzem, hogy megfelelő kapcsolat alakult ki, s ez mindkét félnek kedvező. 1966 óta — amikor 11 hónapig személyes tapasztalatokat gyűjthettem —, érezhető a változás. Olyan politikai előadásokat tartanak a fiúknak, amelyek a legjobban érdeklik őket. Kirándulásokat szerveznek, s aki jól dolgozik, azt szabadsággal jutalmazzák. Ezek nem nagy dolgok, de mégis kedvezően befolyásolják a fiúk hangulatát, s így mégis csak könynyebb eltölteni ezt a 11 hónapot . Azt hiszem mindenkit érdeklő kérdés, hogy mi szerint választjátok ki a KISZ- vezetőket, illetve kik azok, akiket jelöltek? — Általános műveltség, magabiztos fellépés, politikai rátermettség — ezek azok a tulajdonságok, amelyekről Kalocsán a beszélgetések során győződünk meg. Természetesen az is számít, hogy ki milyen katona, milyen KISZ- funkciói voltak a középiskolában, s hogyan vélekednek róla a társai. Mogyoró Katalin KISZ-VEZETŐKÉPZŐ TÁBOR PARÁDON Idén is megrendezésre kerül a karok KISZ-vezetőinek téli KISZ -vezetőképző tábora. Közülük a BTK programja már meg is érkezett szerkesztőségünkbe. A február eleji parádi táborozáson a hallgatói képviselet problémáiról, szociális kérdésekről, tömbalapszerv, illetve a funkcionális alapszerv problematikájáról, valamint a különféle munkacsoportok (TDK, falukutató csoport stb.) munkájáról, valamint a X. kongresszus ifjúságpolitikai elveiről esik szó. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa eredményes munkássága elismeréséül dr. Vitális Sándornak, egyetemünk Kossuth-díjas tanszékvezető egyetemi tanárának, a földes ásványtani tudományok doktorának a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. Nyomdában a jogi TDK tanulmánykötete Első eset, hogy a legjobb diákköri dolgozatok publikálásával kísérletezünk - e szavaikkal nyújtotta át Valky László, a jogászok tudományos diákköri tanácsának titkára a vaskos kéziratcsomót (már természetesen a másolatokat, mert az eredeti példányok az ELTE Sokszorosító Üzemében várnak a kiadásra). A megjelentetésre szánt dolgozatok az 1968. évi diákköri pályázatokra, a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára, a Debreceni Tudományos Diákköri Konferenciára, az Emberi Jogok ünnepére, valamint a jogi kar 300 éves évfordulójára készített tanulmányok közül kerültek ki. A két tanácsköztársasági anyag közül különösképpen érdekesnek tűnik Fábián István: Pest megye forradalmi törvényszékei 1919- ben c. írása, amely a csak szórványosan fennmaradt dokumentumokat gyűjti egybe. (A másik tanulmány Bérczes Róbert: Az igazságszolgáltatás alapelvei a Magyar Tanácsköztársaság polgári eljárásjogi jogalkotásában.) Az 1968. évi pályázat nyertes dolgozatai közül kettő is kriminológiai témával foglalkozik. Molnár Mihály az okozati összefüggéseket keresi a bűnözővé válás folyamatában, méghozzá egyrészt az individuális összefüggések tükrében, másrészt ezek büntetőjogi problémáira is kitér. Répeszky Miklós tanulmányában a gondatlan bűncselekmények okozatiávának kérdéseit feszegeti világos, szemléletes stílusban, és magas szintű filozófiai ismeretek birtokában. Foltyn Ferenc és Szűk László tanulmánya (A tröszt-ellenes törvények az Egyesült Államokban, illetve A jogos védelem intézménye, a jogos védelmi helyzet megítélésének fejlődése a magyar törvényhozásban és bírói gyakorlatban) szintén az 1968. évi pályázat sikeres pályamunkái közül valók (azóta egyébként mindkét szerző egyetemünk oktatói sorába került), másolatuk azonban nincs meg. Így ezekről bővebbet majd csak a megjelenés után. Ide tartozik még Bán József A kártérítési perek eljárási kérdései című tanulmánya is, amelynek érdekessége, hogy példaanyagként a bírósági gyakorlatban előfordult konkrét eseteket használja fel. A debreceni konferencia dolgozatai közül különösebb figyelmet érdemel Zsohár András tanulmánya, amely a tudományos-technikai forradalom nyugateurópai és amerikai hatásait elemzi igen nagy felkészültséggel. Az Emberi Jogok ünnepére készült dolgozatok közül Dávid László Nemzetközi szerződések az emberi jogokról és Hegyi Imre Az emberi jogok deklarációja című tanulmánya került be a kötetbe. Izgalmas témát dolgozott fel Révész Tamás is (azóta a jogtörténet hivatásos kutatója) A büntetőjog oktatása karunkon (1777—1848) címmel. A dolgozat az első büntetőjogi jegyzet megszületésének történetét vázolja. A megjelenő tanulmánykötet célja elsősorban az, hogy a jogi TDK munkájából adjon ízelítőt, a gazdag válogatás azonban — érzésem szerint — több ennél, méltó reprezentánsa a nagy múltú jogász-diákkörök tevékenységének. B. Sz.