Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1978 (20. évfolyam, 1-20. szám)
1978-11-13 / 17. szám
Eger története Százezrek keresik fel évente ősi városunkat, Egert. Államalapító királyunk, I. István tette meg egyházi székhellyé, s püspökei gazdasági és kulturális központtá építették ki évszázadok alatt. Dobó István vezetésével sikerrel verték vissza 1552-ben védői a török sereget. A XVIII. században pedig egyik legszebb barokk városunk lett. Szőlő és bortermelése évszázadok óta világhírű, gyógyvizei pedig betegek ezreit gyógyították meg. Iskoláin nagytudósok nevelték tanítványaikat, s a régi város csendje ihletadó környezetet biztosított Gárdonyi Gézának. E város történetét foglalja össze Nagy József, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanára, elmélyült kutatások alapján. Eger polgárainak dolgos hétköznapjai, a múlt nagy hagyományai és a szocialista fejlődés egyre jobban kibontakozó eredményei szervesen ötvöződnek össze előadásában. A könyv gazdag képanyaga a város történetének minden szakaszáról jól egészíti ki az író megállapításait. (Gondolat) Olyan, mint otthon Mészáros Márta szenvedélyesen és kitartóan keresi-kutatja az önmagunkat, s másokat egyszerre felszabadító és megvalósító, értelmes, emberi élet lehetőségeit a korunkra szinte már felismerhetetlenségig összekuszálódott emberi kapcsolatok sűrűjében. Valamennyi filmjében, olyan embereket mutatott be, akik ezért harcolnak ösztönösen vagy tudatosan, vívódva-kínlódva vagy éppen szilárd-magabiztosan. Mostani hősét, Andrást a film első részében furcsa figurának ismerjük meg. Annának mesélt beszámolója, tervei meggyőződéstelenül, üresen lebegnek ég és föld között — ezt főleg későbbi csendes vagy vad kitörései mutatják meg egyértelműen. Érezzük, könyvéből nagy keservesen, ha lesz valami, amerikai álomkóstolása pedig pontosan arra döbbentette rá, hogy képtelen itthagyni hazáját, s képtelen abban a negyvennegyedik emeleti apartman-országban élni. Mészáros már András színrelépésekor felvázoltatja vele, miként is áll hozzá eddigi, s ezutáni életéhez. Azután a film egészével fokról fokra cáfolja meg ezt a cinikusnak, hazáttagadónak, nekem-minden-mindegy-elvet vallónak tűnő véleményt, s bebizonyítja: nem tud elszakadni attól az otthontól, ami után gyerekkora óta vágyott (s amit ugyan még nem talált még, de mégis csak itt lelheti meg), s minden óhaja, hogy felszámolja magányát, árvaságát. Az önmagára találástól a lehető legtávolabbi, hánykolódó, az értelmetlenségből és egyedüllétből kitörni nem tudó állapotban talál rá Zsuzsira, egy kis pumi-puli korcs bájos tízéves gazdájára, aki hat testvére között ugyanolyan árván, s igazi társra (az ő esetében egy igazi apára) vágyva él, mint András. Előbb egymás ellen , később egymásért harcolnak. A kutyája után Pestre felszökő kislány makacsságával nemcsak azt éri el, hogy András hazaviszi kocsival, hanem végérvényesen meg is szeretteti magát vele. Mégpedig olyan alaposan, hogy egyre jobban megszelídíti ezt a kiabáló-vicsorgó, helyét nem lelő, magányos, keserű farkast András amerikai önmagabörtönében elszenvedett fogságélménye után boldogan veti bele magát az új érzés mámorába, s újdonsült apaként érzi, ez a kapcsolat hozta meg számára a megnyugvást, az értelmet életében. Zsuzsi megtalálta a mindig áhított igazi apát, cserébe Andrásnak meghozta régóta várt önmagát. (A film talán legnagyobb értéke, hogy egy első látásra mesébe illő, szentimentálisnak tűnhető, vagy éppen elfogadhatatlanul irreálisnak látszó történetből mind írója, Kórody Ildikó, mind rendezője, Mészáros Márta tanmesének még véletlenül sem csúfolható, ellenben teljesen élethű alakokat felsorakoztató, őket fájdalmasan mai helyzetekbe helyező, szépen, stílusosan fényképezett, s zenével érzelmeket erősítve aláfestett — Koltai Lajos illetve Somló Tamás remek munkája — filmet készített. A mindig kitűnő Mészáros-sztár Nowicki, s Czinkóczi Zsuzsa önmagukat természetesen alakítva tették még hitelesebbé a művet.) A kislány adta meg András élete célját, s hozta meg számára az otthon melegét. Annak az otthonnak a hangulatát, légkörét, amely a gyermekkor ködös szeretet lázán átsugárzott végig, élete során, amely mindent elsöprő erővel tört rá a negyvennegyedik emelet ablaka előtt, amelyhez — mint mondta — nem lehet útlevelet váltani, s nappal elutazni, csak éjszaka, az ember álmában ragyog fel szívet melengetve-átjárva; annak az otthonnak, amelynek tájait kerékpárral vagy gyalog rohanja be, vagy kaszával a kezében habzsolja magába; s amelynek melegségét Zsuzsi rajongó-csillogó szeméből áradó szeretetben találja meg, s mondja ki a hazatérő-megnyugvó-magára találó vándor sóhaját, most olyan mint otthon. Rékási Szabó András Neuberger István: A hiúság vására A józan földvodrózsái Bori Imre, az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének professzora, a folklór tanszék meghívásának eleget téve, október huszonnegyedikén előadást tartott a jugoszláviai magyar néprajzi kutatásokról. Előadásában idézte Szenteleky Kornél félig-meddig korholó, szkeptikus gondolatát, aki szerint a bácskai és bánáti ember nem szokta meg az önmagáról való gondolkodást, így aztán nem is volt mihez nyúlnia önnön sajátosságainak kijelölése idején. Valóban igaz volna, hogy a „józan földön” nem teremnek balladák, népdalok, mesék?" Valóban csak „kultúrafogyasztók’’ a jugoszláviai magyarok? — Annak idején, amikor Szenteleky ezt írta, aggodalmának volt reális alapja. Azóta a folklórkutatások során bebizonyosodott, hogy balhiedelem azt feltételezni, hogy Jugoszláviában nincs magyar népi kultúra. Sajnos ez a balhit azóta is szívósan tartja magát. Tény, hogy a történeti anyag áttekintésére eddig nem került sor, így csak sejthetjük, hogy mi van. A tizenkilencedik században Hopplik Márton, Erdélyi János, Kálmány Lajos ugyan foglalkoztak az itt élő magyarság folklórjával, de ezek elszigetelt kutatási vállalkozások voltak. A kutatások fellendülésének időszakát a hatvanas évek elején eszmei vajúdás előzte meg, tisztázni kellett helyzetünket, szerepünket. Természetesen ennek a vajúdásnak is megvoltak az okai, sajátos következménye volt ez a regionális tudat hiányának. Bácska és Bánát lakosságának zöme az egykori betelepítettek vagy betelepültek leszármazottja. Ide vándorló elődeik nem őrizték meg egykori folklóremlékeiket, és új helyükön nem találtak regionális tudatot őrzőket. Így a szellemi tevékenységet meghatározó öntudat is nehezebben bontakozott ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy az itt élő nép inproduktív. Épp az ellenkezőjét igazolják a közelmúltban megjelentetett folklórkiadványok: Pensum Olga Jugoszláviai magyar népmesék című munkája, a Katona Imrétől 1972-ben kiadott Sárkányölő ikertestvérek, vagy az 1973-ban megjelent Szlavóniai hétköznapok — hogy csak néhányat soroljak. — Említette, hogy a hatvanas években kezdődött az a szellemi pezsgés, amely napjainkban érezteti jótékony hatását — de hadd kérdezzem meg, miért csak a hatvanas években? — Jugoszlávia alkotmányos fejlődése során a hatvanas évekre ért meg a helyzet arra, hogy a kisebbségek nemzetiségekké váljanak. Volt még egy ok, mégpedig az, hogy a háború után alig voltak képesített tanáraink, fel kellett nőnie egy új értelmiségnek. Az értelmiség első nemzedéke ekkor, a hatvanas években került ki az egyetemről, ekkorra ért be. — A professzor urat elsősorban irodalmárként ismertük eddig. Most mint egy ugyan rokon, de mégis más tudományterület jó ismerője tartott előadást. Miért látta szükségesnek azt, hogy folklórral is foglalkozzon? — Érdeklődésem sohasem irányult kizárólag az írott irodalomra. Úgy érzem, van átmenet a folklór és az irodalom között, mivel a folklór a szellemi tudat hordozója, így az irodalom körébe tartozik. Volt persze egyéb oka is annak, hogy folklórral foglalkozom, például az, hogy a kis létszámú tanszékek nem tűrik meg a túlzott specializálódást, nem lehet csak egy szűk szakterülettel foglalkozni, így az irodalomtörténet tanítása során népköltészetet is tanítottam. Ekkor láttam, hogy mennyire szükséges volna, hogy a gyerekek lehetőleg minél korábban megismerkedjenek a népköltészeti alkotásokkal. Ez a felismerés adta az ötletet az Idő, idő, tavaszidő című népköltési gyűjtemény összeállításához. — Szinte minden évben publikál egy-egy tanulmányt másmás témakörben — gondolok itt a Krleza, a József Attila, a Kassák, aztán az avantgare-ról írott tanulmányaira. De említhetném az olyan gyűjteményes, tanulmánnyal is kiegészített munkáit, mint a Dér Zoltánvagy a Csáth Géza-kötetek. Mivel foglalkozik mostanában? — Még mindig a századforduló irodalmával, úgy látom, hogy egyik legfontosabb korszaka volt a magyar irodalomnak, ez az 1880-as években kezdődő korszak, melynek a Nyugat volt a betetőzése. Fel kell deríteni a kor modern törekvéseit, azokat, amelyek a Nyugat megjelenését elősegítették. A századelő vizsgálatakor nem azt figyelem, hogy él tovább a népnemzeti iskola, hanem hogy az új jelenségek hogyan gyarapodnak a közgondolkodásban. Tehát nem a népnemzeti iskola törekvéseit vizsgálom függetlenül attól, hogy a Nyugat írói építettek az előttük húsz-harminc évvel keletkezett irodalomra. Ezzel a kutatással egy időben végzem Justh Zsigmond életművének feltárását. Miközben a professzor úr szavait jegyzetelem, magamban elámulok, hogy mi mindenre futja energiájából. Csöndes egyetértéssel hallgatja a jól ismert terveket szerény mosolyú felesége is, csak annyit tesz hozzá: „Mindig ebből állt az életünk, hogy kezdte, csinálta, egyik munkát a másik után, mikor mit kellett, s én esténként így bizony mindig egyedül néztem meg a filmeket.” Nagy Emőke Állókép Kiss Irén, volt hallgatónk nevével nem is olyan régen, mint elsőkötetes költőnővel ismerkedhetett meg az olvasó. Ezúttal epikusként mutatkozik be. Regénye útkereső és úttévesztő fiatalokról szól. Frissen diplomázott értelmiségiekről, akiket pályakezdő gondjaik, társadalmi „helykeresésük” nyugtalansága értékfogalmak híján, nem egy esetben mellékutakra, sőt zsákutcába sodor. A regény főhőse faluról került a fővárosi egyetemre, majd bölcsészkari diplomával a zsebében, lelkében meg irodalmi becsvágyakkal külkereskedelmi levelezőként helyezkedik el — ugyancsak a fővárosban. A nagyvárosi élet vonzása, mérhetetlen tudásszomja, még mértéktelenebb szeretetéhsége újabb és újabb szellemi és szerelmi kalandra csábítja: divathóbortok, túlméretezett becsvágyak, formátlan vágyálmok vagy életidegen energiaválságok ködében fulladozó fiatalok gyülekezeteibe vonzza. E kalandok rajzán át a pesti avantgarde-csoportok életébe pillanthatunk be, s ismerkedhetünk meg e talmian csillogó, üres és tartalmatlan világ számos jellegzetes figurájával. A fiatal írónő regényének ironikus, önironikus hangvétele egy tőről sarjadt játékosan groteszk hangütésű lírájával. (Magvető) Valami történt Valami történt Bob Slocummal, a negyvenes évei derekán járó, jómódú, családos, középszintű vezető hivatalnokkal. Valami történt vele, ami az életét is félresiklatta. Slocum a rögeszmés emberek megszállottságával kutatja múltjában és jelenében ezt a fordulópontot. Ilyen fordulópont persze nincs, az oknyomozó és egyre ziláltabb monológ is csak tünete a mélyebb gyökerű bajnak, a személyiség széthullásának. Bob Slocum tehát neurotikus, de az egyébként „normális” emberek módjára. Csupa zavar a családi, a szexuális élete, csupa kellemetlen élmény éri a munkahelyén. Ez a zavar végül olyannyira elhatalmasodik rajta, hogy félig véletlenül, félig szándékosan kisfia halálának lesz okozója. S ez az esemény mintegy „felszabadítja” : végképp megszűnik ember lenni, végképp csavarrá válik a gépezetben. Joseph Heller Valami történt című könyve regénytechnikai szempontból is bravúros teljesítmény. Szorongató, kegyetlenül pontos analízise egyszerre készteti az olvasót gyötrelmes azonosulásra és ironikus kívülállásra, amint a főszereplő maga is szinte ilyen, kétfelé hasadt tudattal vizsgálja önmagát. A nagy sikerű, A 22-es csapdája írójának csaknem egy évtizeden át érlelt új regényét Szilágyi Tibor fordította magyarra. (Európa) A langyos siker tanulságai Az Egyetemi Színpad október huszonkettedikén bemutatott új műsora, a Hontalanok útján tartalom és az előadás minősége szempontjából egyaránt félig kész, összefércelt munka volt. Elsősorban az a gondolati vonulat hiányzott, amely egybe foghatta volna a versek, novellák és prózarészletek sorát. Pusztán egy apropója volt annak, hogy Veres Pétert, Radnótit, Sinka Istvánt, Tamásit, Németh Lászlót és társaikat egy műsorban összekapcsolták, az, hogy kortársak voltak az embert próbáló két világháború közötti időben — ez azonban mint szerkesztési elv kevésnek bizonyult. A szerkesztés fogyatkozásait nem feledtette az előadás, sőt. A mesterkélt túlcsigázottság és az unott tárgyilagosság egyaránt távolságtartásra ösztönzött. Szabályosan riasztott, hogy ennyire nem értve vagy a verset félreértve is el lehet és szabad verset mondani (például a Halottházasítót). Az indokolatlan, extatikus kitörések taszítottak és elkedvetlenítettek.. A viszonylag szűk érzelmi skála másik végpontja a látszólag tárgyilagos, valójában az átélést nélkülöző előadás volt József Attila verses vádiratai vértelen szavakká merevülten hulltak elibénk, mintha csak egy könyökvédős hivatalnok olvasta volna fel a leltár tételeit: éhség, betegség, nyomor stb.... Nem volt hitele a szavaknak, így folyton kizökkentem a verses világából, és ami ritkán történik meg velem, ott előadás közben azon kezdtem töprengeni, hogy az unalmat és a bosszúságot elűzzem, hogy vajon mi az oka annak, hogy ilyen gyengén szavalnak: az élményszegénység, a szerényebb tehetség vagy az, hogy csak nagyjából és felületesen ismerkedtek meg az anyaggal, azokkal a gondolatokkal, melyeknek a továbbadását, tolmácsolását rájuk bízták. Egyedül Marosi Júlia dalai ívelték át biztonsággal és igazul az emberi érzések mélységeit és magaslatát. Megrendítőn énekelt. Nem azért írom meg véleményemet erről a műsorról, mert történetesen gyengén sikerült és ettől kritizáló kedvem fellobbant, hanem azért, mert úgy látom, hogy ez az előadás is arra az egyetemi színpadi jelenségre hívja fel a figyelmet, amelyről szólni kell — hadd kezdjem az elején. Annak idején, amikor jobbára még csak beszéltek arról, hogy hagyományainkat ápolni kell, s a nemzetiségi magyar irodalmat is, lévén a magyar irodalom része, meg kell ismertetni a fiatalokkal — dicséretére legyen mondva —, a Színpad elsőként vállalta fel ezt a sokrétű feladatot, és méltán aratott műsoraival sikert. Aztán itt is bekövetkezett az, aminek a bekövetkezte szinte törvényszerű: a sikereket igyekeztek konzerválni, úgy, hogy egyre több hasonló jellegű öszszeállítást készítettek. Nem bántásnak szánom, de az volt az érzésem, hogy a most bemutatott új műsor is többé-kevésbé változat csupán. Több,' lírai' műsorokban hallott részlet is: „visszaköszönt”. A félreértések elkerülése végett még egyszer elmondom, hogy nem az ellen van kifogásom, hogy hagyományaink, népi kultúránk bemutatására, a hazai és a nemzetiségi magyar irodalom értékeinek megőrzésére és továbbadására vállalkoztak. Hogy erre szükség volt, hogy az ilyen jellegű műsorokat igénylik az egyetemisták és a fővárosban élő fiatalok, azt egyszerűen a nézőszám alapján is igazolni lehet. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fejlődés megtorpant és az ismétlések taposómalmába jutottak, ideje lenne újból igazi rizikót vállalva új utakat keresni, kísérletezni, a repertoárt bővíteni. Tulajdonképpen törvényszerű következménye ennek a műsorszerkezetnek az, hogy az előadók is belefáradtak az egyformaságba. A Színpad műsortervének összeállításakor számolni kell azzal is, hogy az azonos típusú műsorok egy idő után egyre csökkenő hatást gyakorolnak a nézőre. Talán a mostaninál kevesebb, de színvonalasabb műsorral jobb szolgálatot tenne a Színpad. Tulajdonképpen minden színház életéhez természetesen hozzátartozó jelenség az időleges megfáradás és a válságperiódus. A fontos az, hogy időben ismerjék fel azt, hogy stagnálnak és akarjanak új utakat találni, továbblépni. Reméljük, hogy a most bemutatottnál frissebb, színvonalasabb előadásokkal fogják igazolni, bizonyítani, hogy képesek katartikus élményt adó, szép előadásokkal gazdagítani hallgatóságukat, hűséges közönségüket N. E. A bölcsesség kora Charles Percy Snow, a kitűnő angol tudós-ító regénye nagyszerű irodalmi kordokumentum a hetvenes évek elejének Angliájáról, az avítt, tehetetlen Lordok Házáról, Anglia politikai közérzetéről, melyet Lord Snow — lévén maga is a felsőház tagja — közelről, első kézből ismer. A regény központi cselekménye egy nagy értékű végrendelet körül folyó per, ami jó három évig járja az igazságszolgáltatás fórumait, és komoly érdekeket mozgat meg. Egy dúsgazdag öregúr utolsó, betegeskedő éveiben mind féktelenebbül szeszélyes, önfejű és kiszámíthatatlan lesz, végül különös végrendeletet hagyva hal meg. Kizárja az örökségből nemcsak egykori egyetemét és az anglikán egyházat, hanem egyetlen leányát is, akire férjválasztása miatt haragudott meg, s már életében is megszüntetett vele minden kapcsolatot. Több százezer fontot érő vagyonát szinte teljes egészében egy asszonyra hagyja, aki utolsó éveiben egyetlen gyámolítója, háztartásának és minden ügyének kizárólagos irányítójává ügyeskedi be magát. És hogy teljesen az asszony kedvére tegyen, a vagyont érő örökséget nem is személy szerint rá, hanem dédelgetett, mihaszna fiára íratja. A regény minden szála a perből ágazik ki, nagyszerűen mutatva az egyes szereplők viszonyát pénzhez, igazsághoz , a realitásokhoz. A felejthetetlen figurák, a remekül eltalált karakterek önmagukban is nagyszerű olvasmánnyá teszik Snow regényét, melyet Prekop Gabriella fordított magyarra. (Európa)