Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)

1876-02-05 / 28. szám

X évfolyam. 28. szám. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár.EG­YETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..........................................20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre......................................6._ Egy hóra......................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Szombat, 1876. február 6. Szerkesztői iroda: Budapest IV. m­­egye háztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházét­ 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Előfizetési föltételek az EG­YETÉRTÉS politikai és közgazdászai napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az »Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..................................20 frt. — kr. Fél évre ..................................10 frt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. %•>­ hóra...................................1 frt. 80 kr. ígéret és Faló.­x. (Állami jövedelmeink biztosítása és foko­zsa.) Ha újra felvesszük a fellebbi czim alatt irt czikksorozatot, melyben Széll Kálmán pénz­ügyminiszter szeptember 19-iki beszédét vettük bírálat alá, tesszük azt azért, hogy félbe sza­kasztott megjegyzéseinket befejezzük egy be­széd felett, mely kiváló fontosságát azon kö­­rülménytől kölcsönzi, hogy a magyar közélet­ben most, minden más kérdésnek felette áll Magyarország pénzügyeinek rendezése, hogy Széll Kálmán Magyarország pénzügyminisz­tere, és hogy e beszédben foglaltatik, Magyar­­ország pénzügyminiszterének pénzügyi poli­tikája. Az pedig, ha váljon a helyes út válasz­tatott e Magyarország pénzügyeinek rendezé­sére vagy nem; anyagi és szellemi felvirágzá­sunknak, sőt tán magának állami létünknek feltételét képezi. És ez az, nem pedig a beszéd­é nek rethoricai érdeme, amit mi bírálunk. Előbbi czikkeinkben elmondtuk, hogy Széll Kálmán Magyarország pénzügyeinek rendezé­sét négy eszközzel, négy tényezővel véli elér­hetni. Ezen tényezők elseje, mely az ország ki­adásainál eszközlendő megtakarításokat tűzi ki a pénzügyek rendezésének egyik feltételéü­l, és negyediké, mely némely kérdéseknek gyors meg­oldását tartja szükségesnek, melyek közálla­potaink javulását minden irányban, az anyagi érdekek és ad­ókápoaa<sa f0jj űDn + ÁfuíA 1 * nydim<sh, már előbbi czikkeinkben elemeztük. Kimutattuk, hogy a bank és a vám s kereske­delmi szerződés kérdéseire nézve a miniszté­rium tíz hónap alatt mit sem tett. Kimutattuk, hogy a Széll Kálmán által nyolcz és fél millióra tett megtakarítások nem egyebek ámításnál, mely a nemzet és törvény­­hozás félrevezetésére van számítva, mely a va­lóságban alig haladja meg a két milliót, vagy­is a Széll Kálmán által felállított összegnek egy negyed részét. Lássuk már most a másik két tényezőt, vagyis eszközt, melyekkel Széll Kálmán háztar­tásunk és pénzügyeink rendezését elérhetni és eszközölhetni véli. Ez eszközöknek a Széll Kálmán által köve­tett rend szerint másodika: „állami jövedel­meink biztosítása, pontosabb, rendesebb befo­lyása, hogy a fizetésképes adóhátralékos ne részesüljön előnyben a pontos adófizető elle­nében és ne ez viselje maga az állam terhét.“ Ezen intézkedés jogosságát és méltányos­ságát kétségbe vonni nem lehet. Ne annak nyújtsunk előnyt, a­ki fizetni nem akar, habár képes is, a felett a­ki pontosan fizet. Ki fogná ennek helyességét kétségbe vonni ? De ezen intézkedés, midőn az adófizetők közötti méltá­nyos és igazságos egyenlőséget behozza, pénz­ügyeink rendezéséhez vajmi kevéssel járul. — Ugyan­is mi ezen phrasis gyakorlati és valódi értelme? Nézetünk szerint csak az lehet, hogy Széll Kálmán úr ezentúl még szigorúbban szán­dékozik az adóexecutiókat teljesítetni, mint azt közegei eddig tették. Ennek eredménye lehet ugyan nagyobb mérvű elárverezése az adózók párnáinak és más ingóságainak, igavonó és más marháinak, mint az eddig is már nem ke­vés megbotránkozással történt; de az állam­ jövedelmének fokozása ez után nem igen esz­közölhető ; mert hát daczára Széll Kálmán úr és némely mások declamatióinak a magyar nép lustasága, munkakerülése és fizetni nem aka­rása fölött, az 1874-iki zárszámadások és az 1875-iki kezelési kimutatások azt bizonyítják, hogy az egész kivetett adóösszeg ez években befolyt, sőt még az adóhátralékokból is tör­lesztetett egy rész. No már pedig, ha az ös­­­szes kivetett adó befoly, akkor semmi­nemű executió az állam jövedelmeit ez után nem fo­kozhatja. De ha fokozhatná is oly adó, mely csak a nálunk eddig divatban volt adóexecu­­tióknak még nagyobb fokozása által hajtható be, adhat ugyan egy két évig nagyobb jöve­delmet, de állandó jövedelmi forrást nem ké­pezhet. Ez nem fejleszteni, hanem ki fogja merí­teni az ország polgárainak adóképességét és az ország végelszegényedését eredményezi. A­mi végre Széll Kálmán úr negyedik eszközét, vagyis az állam jövedelmeinek foko­zását illeti, ez, ha a nemzetgazdászati tekin­tetek kellő szemmel tartásával alkalmazható, kétségkívül helyes eszköz a bevételek és ki­adások között megzavart egyensúly helyre­állí­tására. Ámde Széll Kálmán urnak phraseolo­­giája szerint államjövedelem-fokozás egyértel­mű az adóemeléssel. Az adóemelésnek pedig megvan a maga határa, melyet túl­lépni nem szabad anélkül, hogy magát az adó alapját vagyis az ország polgárainak jólétét meg ne rontsuk. Márpedig midő­n mi az 1867-iki kiegyezés által reánk rótt terhek súlya alatt egy kiválólag földmi­­velő országban mint milyen Magyarország a földadót a jövedelem 30%-ban voltunk kényte­lenek kivetni, már­is messze túlléptük azon ha­tárokat, melyeket eddig Európában a financz­­tudomány túllépni nem engedett. A legnagyobb földadót Európában Portu­gáliában fizetik, ott a földadó a jövedelem 16%-át teszi, nálunk 30%-ot tesz. A jövedelmi adó Angliában, hol azt felta­lálták s nagyobb mérvben alkalmazták mint bárhol másutt, soha még háború idejében sem emelkedett felebb a jövedelem 3%-nál, ná­lunk 10%. Az egyenes adó kétségkívül az, mely leg­­terhesebb, mindenki által leginkább éreztetik és mely átalában véve legnehezebben fizettetik. És azért ezeknek fokozásában kell legóvato­­sabban eljárnunk. Tanúságos e tekintetben, ha összehasonlítást teszünk Európa más államaival az egyenes és fogyasztási adók közötti arányra nézve; azt fogjuk ugyanis találni, hogy az egyenes és fogyasztási adók után befolyó jöve­delemnek, az egyenes adók teszik Olaszországban . . . 51%-át, Poroszországban . . . 34% „ Francziaországban . . 25% „ Oroszországban . . . 20% „ Nagy-Brittániában . . 15% n Ausztriában .... 46% „ Magyarországon pedig már 1875-ben az újonnan kivetett adók nélkül az egyenes adók az összes adójövedelemnek 81%-át tették. Ily körülmények között az ipar és keres­kedelem tökéletes pangása, hitelviszonyaink átalános ziláltsága mellett, még emelni az egye­nes adókat, ez már nem financzipdom­áju/..­­.kíu tekinthető. Pedig az egyenes adók emelése, még­pedig nagy mérvbeni emelése, az egyedüli mód, melyet Széll Kálmán urnak financziális geniali­­tása képes volt felfedezni és javaslatba hozni, és melyet a nemzet képviselőinek nagy több­sége, az ország pénzügyeinek rendezése szem­pontjából elfogadott, úgy hogy az 1876-iki költségvetési törvény szerint Magyarország összes adójövedelmének 87 százalékát fogja egyenes adóban fizetni. Ha ennek más következése nem lenne, mint azon kellemetlenség, mely az adónak ily nagy mérvbeni fokozása által az egyes adó­fizetőknek okoztatik, még megnyugodnánk benne, mert hisz a­ki az alkotmány áldásai­ban részesül, ám részesüljön annak terheiben is. Az igaz, hogy az osztó igazság szerint ebből az következnék, hogy mennél magasabbra emeltetnek az egyenes adók, annál inkább ki­terjesztessenek az alkotmányos, a polgári és egyéni jogok. Nálunk az ellenkező irány követ­­tetik, ugyanazon törvényhozás mely áldozat­­készségre szólítva a nemzetet, megszavazza a nagy adóemelést, megszavazza egyszersmind a jogfosztó reformokat, melyek az önkormányzat rovására megsemmisítik a törvényhatóságokat és az összes hatalmat a kormány kezében pon­­tosítván össze a miniszterek önkényétől teszik függővé az ország polgárait. Más államokban az alkotmány úgy fejlő­dött, hogy a fejedelmek kormányai nem birván rendes jövedelmeikből az állam folyó költségeit fedezni, a nemzet képviselőihez fordultak és azoktól kértek segítséget. Ezek elég okosak eszélyesek voltak arra, hogy ha megszavazták a kívánt segítséget, ennek fejében jogaik kiter­jesztése és biztosításáról is gondoskodtak. Mi magyarok a nagylelkű a lovagias nemzet, mi nem akarunk mások kárán tanulni, nem akarunk mások példája után okulni. Mi épen az ellen­kezőt cselekszük, mi megszavazzuk és vagy jó módon vagy executio útján, a­hogy ki bírja, megfizetjük a folyton fokozott adókat és ezzel egyetemben országgyűlési képviselőink által lemondunk ősi jogaink legbecsesebbjeiről, meg­nyirbáljuk a századok viharában megedzett al­kotmányunkat és egész készséggel megszavaz­tatjuk azon kormány hatalmának kiterjesztését, mely az elviselhetetlen adók folyton fokozásá­­sában részesít bennünket. Ez ugyan sajátságos ízlés, ámde ha a nemzet megnyugszik benne, meg van képvise­lőjével és az általuk elért eredményekkel elé­gedve,­ki fog vele ezért porolni. Fizesse a nagy adót, ha úgy tetszik zeneszóval is, a­ki bírja, a­ki pedig nem bírja, arról majd gondoskodik Széll Kálmán az államháztartás rendezésének második eszköze állami jövedelmeink biztosí­tása, pontosabb, rendesebb behajtása által. De mi az egyenes adók ily mértéktelen emelését nem egyedül azon kellemetlenség, azon teher végett ellenezzük, melyet azok az egyes polgárokra rónak, hanem ellenezzük fő­kép azért, mert megbénítják, sőt megakaszt­ják az ország fejlődési erejét és előbb-utóbb, annak elszegényülését okozzák. Mi ugyanis azon nézetben vagyunk, hogy ha Magyarország 1876-ban 20 millió írttal több egyenes adót fizet mint a mennyit tény­leg fizetett 1874-ben, ezen 20 millió többlet­ből, ha megengedjük is, hogy tán egy negyed rész azaz 5 millió­ért kényelmi, sőt tán fény­­űzési költségekre fordíttatott volna is, a többi 15 millió forint bizonyosan hasznosabban és czélirányosabban fordíttatott volna magányo­sok által gyümölcsöző beruházásokra, mint azt a kormány a lehető legjobb, legtisztább, és lel­kiismeretesebb kezelés mellett is tehetné. És így évenkint 15 millió forint megvonatik oly hasznos beruházásoktól, melyek által az egyes polgárok földmivelésüket ipar vagy kereske­delmüket fejleszthették, nevelhették és így jö­vedelmeiket fokozhatták volna. De ha az elszegényedés azon fokán, a­me­lyen Magyarország áll, az ország termelő ere­jének fejlesztésétől évenkint 15 millió forintot vonunk meg, akkor, midőn az egyenes adók már­is példátlanul nagyok voltak és alig hagy­tak valamit a gyümölcsöző beruházásokra, mint ezt az évről évre hanyatló hitel és fizetés képesség világosan bizonyítják, az ily ország­nak meglehetős gyors lépéssel előbb-utóbb el kell pusztulnia. Igaz, hogy a fekvő birtok megmarad, csak­is a tulajdonosok változnak és evvel Széll Kál­mán úr nem látszik törődni, mi azonban igen nagy fontosságúnak tartjuk azt és a nemzet jövő lételének egyik fő feltételéül tekintjük, hogy a föld és ingatlan birtok nagyban és egész­ben az ős­birtokosok és ezek természetes utó­dainak kezében maradjon, mert ezekre az állam mindenkor számíthat mint kiket a szülő­föld iránti ragaszkodás a múltnak történelmi emlékei és elődeik sírja iránti kegyelet csatol­nak a földhöz, melyet mivelnők és szükség ide­jében buzdítják és lelkesítik annak védelmére, azon áldozatok meghozatalára, melyek nélkül a történelemben felmerülő válságos időkben egy nemzet létele fen nem tartható. Mi nem csak­­ azt akarjuk, hogy legyen Magyarország, hanem jut n­a, »etui ^putciffÁa a, magyaroké legyen, hazafi szív dobogását, tök Q hát tekintjük is, tagadhatatlan az, hogy min­den egyenes adóemelés apasztja, csökkenti, szóval kevesbíti a nemzeti vagyon értékének összegét. A vagyon értékét ugyan­is annak tiszta jövedelme szabályozza, de mennél na­gyobb az egyenes adó, melyet egy birtokra reá róvnak, igen természetesen annyival kevesebb annak tiszta jövedelme és így annak vásári ér­téke. Midőn tehát az egyenes adók felemelése útján vagyunk kénytelenek államjövedelmeinket fokozni, azt mindig csak a nemzeti vagyon ér­tékének rovására tehetjük. Azért ellenezzük mi viszonyaink között az egyenes adók minden emelését. Azért mondjuk mi, hogy Széll Kálmán úr adóemelési politikája nem financz-tudomány, hanem a legdesperatu­­sabb pénzügyi politika. Széll Kálmán ugyan­azt mondja szept. 19-diki beszédében, miszerint ő tudja, „hogy állandóan csak azon forrásból lehet meríteni, melynek éltetéséről gondoskodás is történik. Nem elég venni, adni kell, hogy állandóan ve­hessünk.“ Hogy mikép gondoskodott a Tisza-kor­­mány pénzügyminisztere az adófonás élteté­séről, mit ad, hogy vehessen, arról jövőre. Simon­yi Ernő. A bécsi „Extrablatt“ legutóbbi számában írja, hogy Kossuth Lajos a függetlenségi párt tagjaihoz levelet intézett Deák Ferencz elhunyta alkalmából s nevezett lap szószerinti idézeteket is hoz az állító­lagos levélből. Szükségesnek tartjuk ezzel szemben megjegyezni, hogy Kossuth Lajos ez idő szerint sem­minemű levelet nem intézett a függetlenségi párt tagjaihoz s így a bécsi lap közleménye teljesen alap­talan. Azon korábbi hírrel szemben, hogy a k­e­r­e­s­k. és vámszerződés tárgyában az értekezletek f. hó 10-én fognak ismét felvétetni, a „Bud. Corr.“ ar­ról értesül, hogy a magyar miniszterek Bécsbe uta­zásának ideje még nincs végleg megállapítva. A keres­k. és vám­szövetség tárgyá­ban legközelebb ismét meginduló értekezletek al­kalmából egy vezérczikket ereszt ma meg a „N. freie Presse,“ melyben borzasztó színekkel festi a magyar miniszterek előtt Ausztria és Magyaror­szág jövő sorsát, ha Tisza és társai elég vakmerők lesznek a szent közös ügyet istentelen kezekkel meg­bolygatni.­­— Az alkotmánypárt 1867-ben történeti szükségnek ismerte el — úgymond — a kiegyezést Magyarországgal, de ha most uj kiegyezést akarnak teremteni más feltételekkel, ez esetben egészen új szempontok lépnek előtérbe, mert hát mi is tulaj­donképi értelme a történeti szükségnek ? Magyar­­ország államjogi kielégítése. Úgy de ez 1867-ben minden irányban ki lön merítve. A magyarok an­­­nyira urai voltak a helyzetnek, hogy átkutattak minden zugot, hogy megszerezzék maguknak a tel­jes önállóság előnyeit. Reánk nézve e szó : „történeti szükségesség“ annyit jelentett, mint átvállalása ama terheknek, melyek fölött 1867-ben végleg megállapodtak. A fenálló kiegyezéssel e fogalom tehát ki van merítve. — A kiegyezés megújítása most tagadhatlanul szükséges, de hogy e szükségességet Ausztria népei megfizessék, arra a legcsekélyebb ok sincsen , mert így utoljára akár az egész monarchia terheit ma­gunkra vállaljuk. Nem, folytatása a fenálló kiegye­zésnek, de semmi új kiegyezés a mi költségünkre — ez a mi álláspontunk! Mikép Magyarország csak egy magyar hazafiságot ismer, csak a magyar biro­dalomért hévül, úgy nekünk is csak az osztrák ha­­zafiság mellett kell buzognunk, csak Ausztria szá­mára kell igyekeznünk megnyerni minden jót. Minthogy pedig el lehetünk készülve reá, hogy a magyarok a kiegyezést meg nem újítják, nem lesz fölösleges szemek elé idézni az ily lépés államjogi és politikai következményeit. A meg nem újítás Ma­gyarországnak az államadóssághoz járulását nem érintheti, minthogy e hozzájárulás szerződésileg minden időre meg van állapítva, ellenben minden­esetre kérdésessé teszi a közös kiadásokhoz való já­­rulást, mert itt a quota csak tíz évre lett megállapít­va. Ennek megszűntével pedig vége a közösügyes intézményeknek s a­mi a legfontosabb a hadse­reget illetőleg a hadjutalékot mindkét állam saját parlamentje szavazza meg s e kontingensek többé nem lesznek részei egy közös hadseregnek, hanem önálló hadak. Ausztria csorbítatlanul fentarthatná a maga hadi létszámát, mert most is maga tartja fen, sőt a magyar létszám fentartásához is hozzájá­rul, ellenben Magyarország e segélytől megfosztva lényegesen alászállítaná haderejét s honvédségével egy nemzeti magyar hadseregbe olvasztaná azt ös­­­sze. A delegatiók megszűnnének s teendőik a két parlamentre szállanának vissza. Ausztria és Magyarország közt napról-napra nőne az idegen­kedés, mindegyik állam a maga előnyeit tartaná szem előtt, tekintet nélkül a másik igényeire. Az európai koncertben le kellene mondanunk a nagy­hatalmi állásról. Az uralkodóra nézve pedig csak­nem lehetetlenné válnék, hogy szentesítse azt az egyik államban, a­mi a másik romlására irányul. Gondolják meg mindezt, kiált fel a „N. fr. Pr.“ végül — a magyar miniszterek! A „Köln. Zig“ egy budapesti levelet közöl, melyben válság Ausztriában és Magyar­­országon felirattal, egyebek közt az van mondva hogy az osztrák feudális klerikális párt a katonai elemekkel szövetkezve a „régi Ausztria“ helyreállí­tására és e czélból első sorban Andrássy gróf meg­buktatására törekszik, hogy a keleten hódíthasson s Dalmátia számára hátvédet nyerhessen ; további szándéka a koalitiónak az Auersperg-kabinet meg­buktatása, mint a­mely Andrássy grófot támogatja. E kettős czél elérésével Tisza Kálmánra kerülne a sor, kinek megbuktatásával szétbomlana a dualis­­mus. A coalitió hatalmas két szövetségessel bir Bo­dies báró dalmátiai helytartó és Beust gr. londoni A keleti vasúttársaság m. hó 31-én tartott közgyűlése jóváhagyván a kormány és az igaz­gató tanács közt létrejött szerződést, a vezérfelügye­­lőség főnöke Langer Károly miniszteri tanácsos, Záb­orsky Kálmán oszt. tanácsos és Nagy János a vasutépitészeti vezérfelügyelőség főnöke kiküldettek, hogy a szerződés értelmében, mig a törvényhozás végleg nem intézkedik, az igazg. tanác­csal egyetér­tően vezessék a vasút ügyeit. Temetés után. A kiegyezés megteremtője felett a temető szellemei virrasztanak. Csöndes lények, a­kik szigorúan őrködnek, — hogy az örök béke tanyáját ne háborgassa senki és semmi. Az eszmék és érdekek harcza, az elvek és törekvé­sek tusája nem foly a sírokban, nagyon némák ott az emberek. Annál keményebb megpróbál­tatások és kínos aggodalmak között kezdődik a koporsónál fegyverszünetet tartó harcz itt az élők soraiban. Deák Ferencz nem volt a nagy küzdel­mek és nagy tetterő embere soha, ám ha élne most az események kényszerítenék rá. Mert valami végzetszerűen megdöbbentő rejlik abban, hogy akkor költözik el, midőn kétségbevon­hatatlan jelek kerekednek felül igazolni alko­tásainak gyöngeségét. Nem szólunk az itt hagyott nemzet er­kölcsi és anyagi nyomorának iszonyú jelensé­geiről, melyeknek előidézése ha nem is az ő műve, de tagadhatlanul a 67-iki elváldozó tör­vényhozás szelleméből, mint ok az okozatból folyt. Nem mi vonjuk többé kétségbe, hogy államférfiúi engedékenysége alapjában hibás volt az akkori kedvező viszonyok között, hanem azok állanak elő bizonyítani számításának gyöngeségét, a­kikkel a közös szövetség rette­netes következményű hálóiba bonyolítá az or­szág összes érdekeit és létező erőit. Auersperg és Lasser nyilatkozatai ítélik el az ő művét. A nemzeti hanyatlás és aléltság bizonyítják, hogy üvegházban Pocrustes ágyat készített, hol félig megdermedve, félig megbénítva terül el a káros anyagokkal túlságosan megrontott test. A kegyeletnek is megvan határa, és sem ez, sem a „circum dederunt“ szomorú hangjai nem zavarhatják meg az igazságot, mely hatalmasabb mint a halál, érzékenyebb, mint az emberi szív, mert isteni erőket hord méhé­­ben. A koszorúk és szentelt víz, az áldás és köny mellé lerakhatta áldozatait a tisztelet a mint csak szó egyik túlzásból a másikig csa­­ponghat, de azért az igazság a harang utolsó zúgásával újra jogaiba lép és fülébe dörgi a nemzetnek: „Nézz körül!“ Felharsanhatott a dicsőítő hymnusok eget­­harsogtató zaja újra meg újra, hogy hamis politikai tőkét faragjon még az oly örökségből is, mint az egyházjogi és házassági kérdésben tartott elvi szabású szép beszédei. Megtehették a halott körül forgolódó buzgalom „emberileg nemes“ indokaiból, hogy a szabadságharcz meg­­gyalázását olvassák le működésének irányából; sőt többet annál, hogy a hazáért küzdő ismert óriások és névtelen félistenek pelengérét állítsák oda a koporsó mellé, mint a „nem okos embe­rek“ szereplésének kezdetét. Mindez sérthetett itt vagy amott, s nem volt méltó kíséret a szem­­födéllel borított „bölcs“ túlvilági útjához, de azért nem zavarta ki a gyászhoz illő hangulat­ból a „szélső“ lapot. Méltósá­gosak akartunk maradni mind végiglen, mert éreztük mivel tartozunk egy oly politikai ellenfélnek, ki a ravatalig szentül megőrző jellemének ritka tökélyű erényeit. Ha volt oka sok embernek az ország sorsának közvetlen és közvetett intézői közül a politikust tisztelni meg érzelmeikkel, nekünk annál több okunk volt megtisztelni benne a férfit, ki kortársainak vészes romlott­ságával szemközt egymagában az ősi erkölcsöt képviselte. A „mérsékelt“ pártról eredő túlzó politikai tüntetésekre ez volt igazi komoly felelet a mi „szélső“ pártunk részéről. A fegyverszünet letelt. A halott után egy élő nemzet maradt hátra és ez jobban igényli gondunkat, mint a világ bármely szellemóriása, a nemzet bármily kimagasló alakja, mert éle­tének kovácsai most mi vagyunk, a­kik élünk. Deáknak könnyű a föld, ő nem érzi többé, mennyire nehéz az önfentartás küzdelme, míg a hant nem a fejünket takarja, hanem a lá­bunkat érinti. Magyar földnek hívják. Férfi vé­rével, a nőnek könnyeivel megáztatott föld, százados viharok által megrengetett szerze­mény, s mégis sülyed alattunk, idegenek osz­toznak örökünkön. Ezt a korszakot jelzik a 67-es évszámmal. Hat meg hét tizenhárom, szerencsétlen kabalistk­ai szám, szerencsétlen mint maga a tiz évi időszak, melyet Deák Fe­rencz teremtett és nevével keresztelt meg. Itt még nem a történelem van hivatva szólani s nem a kegyelet érzete gyászolni: itt mi a jelen állunk rongyainkkal és romlottsá­gunkkal a „miserere“-t énekelni. Toll és be­széd, fájdalom és köny a halottat illeti, az em­bernek és jellemnek lehet csupán hű apotheo­­sisa, de az államférfi művének bírája maga a „minta“ keretében támasztott és gyúrt sors, mely az egész nemzetet terheli. Mi ország, úgy gw­ vwjj'»'L __ ményének. Csak Jókai Mór irhát igy: „Hon atyái! Országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örök­ségén, s tartsátok meg őt szigetekben ; mert ha el találtok róla egyszer feledkezni, ő felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek felett az ablakot és rátok kiált: Le ne romboljátok a mit én építettem.“ Csak Jókai Mór iehát igy az érzelgősségben számitó politikus. Csak Jókai nem átalja a sir bejáratánál megállítani és háborgatni az elköltözött nyugalmát. A nép­hitnek megvan azon előjoga, hogy járatja a halottakat éjféli órákban. Talán csak nem a néphitre gondolt Jókai ur phantasiája, midőn ökleivel fenyegetteti az élőket. A néphit halottai azonban sokkal csendesebbek. Azért járnak csak, hogy hallassák suttogó panaszaikat, hogy mutassák halavány arczukon,mennyire fáj nekik a mit itthon hagytak. Félbehagyott műveik, el­vétett dolgaik idézik fel őket, s közhiedelem, hogy akkor nagyon, de nagyon fáj nekik­­ valami. Ne bántsátok Deákot ott a hol van. Mert nem rajtunk fogja ő követelni örökségét, ha felszáll sírjából, hanem azokon, a­kik a kerítés nélküli üvegpalotába kárörömmel tolulnak, minthogy törékeny a mű,s ma még nincs újabb Königgrätz. Nem Deák veri meg az ablakot ökleivel,hanem a parittyások játékára emlékez­tető könnyűséggel ütik be oldalait onnan a szomszédból. Át-áthallik a gúnyos kaczaj: Védj­étek meg, a­mit építettetek! És mi hallga­tunk. Néznénk fegyverek után, de nincsenek: az üvegfedeles örökségben sem pénz, sem gaz­dasági erő, sem hadsereg. Jámbor örökség lesz ez. A fatum oly kér­­lelhetlen, jéghideg ujja rámutatott a ravatalra: Nemzetem „morituri te salutant.“ Az elköltö­zött Deák sirhalmán kopog éleiről is hátulról is a reaktionárius halálmadár, az készül osz­tozni az örökségen, mig azok, kik századokra vélték építeni a müvet, csak a néma kétségbe­esést szemlélhetik, melylyel a nemzet félholtan oly nagy eszmék mennykövei után kapkod, minők: az önálló bank, önálló vámterület,ön­álló hadsereg. Külön-külön mindenik a reális függetlenség egy-egy sarkköve,­ együttvéve olykor a menydörgés zajából sajtoló ország­mentő villámüteg, máskor békés alkotmány­fejlesztő államfentartó, nemzetgyarapító eszkö­zök. Mi nélkülük az ország függetlensége ? Szóljon a 67-iki korszak minden bűne. Mi nélkülök az alkotmány? Szóljon az osztrá­kok kihívó dölyfe. Mit hagyott hát nekünk Deák Ferencz örökül ? Egy művet, melyben a ros­­szabású formákat üres bensejökkel a vál­tozó irány egy lehelettel elfujta. Mit hagyott hát nekünk Deák Ferencz örökségül? A végte­lenül czifra alkotmány mellett egy beláthatlan küzdelmet, mely erő és hatalom hiányában a szó fegyvereivel megizmosult ellenség ellen vi­­tatik. Alkotmány-e az, melyet kegy tart fen, a kór igazgat, a félénkség dédelget ? Alkotmány-e

Next