Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)
1876-02-05 / 28. szám
X évfolyam. 28. szám. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..........................................20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre......................................6._ Egy hóra......................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Szombat, 1876. február 6. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megye háztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházét 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Előfizetési föltételek az EGYETÉRTÉS politikai és közgazdászai napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az »Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..................................20 frt. — kr. Fél évre ..................................10 frt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. %•> hóra...................................1 frt. 80 kr. ígéret és Faló.x. (Állami jövedelmeink biztosítása és fokozsa.) Ha újra felvesszük a fellebbi czim alatt irt czikksorozatot, melyben Széll Kálmán pénzügyminiszter szeptember 19-iki beszédét vettük bírálat alá, tesszük azt azért, hogy félbe szakasztott megjegyzéseinket befejezzük egy beszéd felett, mely kiváló fontosságát azon körülménytől kölcsönzi, hogy a magyar közéletben most, minden más kérdésnek felette áll Magyarország pénzügyeinek rendezése, hogy Széll Kálmán Magyarország pénzügyminisztere, és hogy e beszédben foglaltatik, Magyarország pénzügyminiszterének pénzügyi politikája. Az pedig, ha váljon a helyes út választatott e Magyarország pénzügyeinek rendezésére vagy nem; anyagi és szellemi felvirágzásunknak, sőt tán magának állami létünknek feltételét képezi. És ez az, nem pedig a beszédé nek rethoricai érdeme, amit mi bírálunk. Előbbi czikkeinkben elmondtuk, hogy Széll Kálmán Magyarország pénzügyeinek rendezését négy eszközzel, négy tényezővel véli elérhetni. Ezen tényezők elseje, mely az ország kiadásainál eszközlendő megtakarításokat tűzi ki a pénzügyek rendezésének egyik feltételéül, és negyediké, mely némely kérdéseknek gyors megoldását tartja szükségesnek, melyek közállapotaink javulását minden irányban, az anyagi érdekek és adókápoaa<sa f0jj űDn + ÁfuíA 1 * nydim<sh, már előbbi czikkeinkben elemeztük. Kimutattuk, hogy a bank és a vám s kereskedelmi szerződés kérdéseire nézve a minisztérium tíz hónap alatt mit sem tett. Kimutattuk, hogy a Széll Kálmán által nyolcz és fél millióra tett megtakarítások nem egyebek ámításnál, mely a nemzet és törvényhozás félrevezetésére van számítva, mely a valóságban alig haladja meg a két milliót, vagyis a Széll Kálmán által felállított összegnek egy negyed részét. Lássuk már most a másik két tényezőt, vagyis eszközt, melyekkel Széll Kálmán háztartásunk és pénzügyeink rendezését elérhetni és eszközölhetni véli. Ez eszközöknek a Széll Kálmán által követett rend szerint másodika: „állami jövedelmeink biztosítása, pontosabb, rendesebb befolyása, hogy a fizetésképes adóhátralékos ne részesüljön előnyben a pontos adófizető ellenében és ne ez viselje maga az állam terhét.“ Ezen intézkedés jogosságát és méltányosságát kétségbe vonni nem lehet. Ne annak nyújtsunk előnyt, aki fizetni nem akar, habár képes is, a felett aki pontosan fizet. Ki fogná ennek helyességét kétségbe vonni ? De ezen intézkedés, midőn az adófizetők közötti méltányos és igazságos egyenlőséget behozza, pénzügyeink rendezéséhez vajmi kevéssel járul. — Ugyanis mi ezen phrasis gyakorlati és valódi értelme? Nézetünk szerint csak az lehet, hogy Széll Kálmán úr ezentúl még szigorúbban szándékozik az adóexecutiókat teljesítetni, mint azt közegei eddig tették. Ennek eredménye lehet ugyan nagyobb mérvű elárverezése az adózók párnáinak és más ingóságainak, igavonó és más marháinak, mint az eddig is már nem kevés megbotránkozással történt; de az állam jövedelmének fokozása ez után nem igen eszközölhető ; mert hát daczára Széll Kálmán úr és némely mások declamatióinak a magyar nép lustasága, munkakerülése és fizetni nem akarása fölött, az 1874-iki zárszámadások és az 1875-iki kezelési kimutatások azt bizonyítják, hogy az egész kivetett adóösszeg ez években befolyt, sőt még az adóhátralékokból is törlesztetett egy rész. No már pedig, ha az összes kivetett adó befoly, akkor semminemű executió az állam jövedelmeit ez után nem fokozhatja. De ha fokozhatná is oly adó, mely csak a nálunk eddig divatban volt adóexecutióknak még nagyobb fokozása által hajtható be, adhat ugyan egy két évig nagyobb jövedelmet, de állandó jövedelmi forrást nem képezhet. Ez nem fejleszteni, hanem ki fogja meríteni az ország polgárainak adóképességét és az ország végelszegényedését eredményezi. Ami végre Széll Kálmán úr negyedik eszközét, vagyis az állam jövedelmeinek fokozását illeti, ez, ha a nemzetgazdászati tekintetek kellő szemmel tartásával alkalmazható, kétségkívül helyes eszköz a bevételek és kiadások között megzavart egyensúly helyreállítására. Ámde Széll Kálmán urnak phraseologiája szerint államjövedelem-fokozás egyértelmű az adóemeléssel. Az adóemelésnek pedig megvan a maga határa, melyet túllépni nem szabad anélkül, hogy magát az adó alapját vagyis az ország polgárainak jólétét meg ne rontsuk. Márpedig midőn mi az 1867-iki kiegyezés által reánk rótt terhek súlya alatt egy kiválólag földmivelő országban mint milyen Magyarország a földadót a jövedelem 30%-ban voltunk kénytelenek kivetni, máris messze túlléptük azon határokat, melyeket eddig Európában a financztudomány túllépni nem engedett. A legnagyobb földadót Európában Portugáliában fizetik, ott a földadó a jövedelem 16%-át teszi, nálunk 30%-ot tesz. A jövedelmi adó Angliában, hol azt feltalálták s nagyobb mérvben alkalmazták mint bárhol másutt, soha még háború idejében sem emelkedett felebb a jövedelem 3%-nál, nálunk 10%. Az egyenes adó kétségkívül az, mely legterhesebb, mindenki által leginkább éreztetik és mely átalában véve legnehezebben fizettetik. És azért ezeknek fokozásában kell legóvatosabban eljárnunk. Tanúságos e tekintetben, ha összehasonlítást teszünk Európa más államaival az egyenes és fogyasztási adók közötti arányra nézve; azt fogjuk ugyanis találni, hogy az egyenes és fogyasztási adók után befolyó jövedelemnek, az egyenes adók teszik Olaszországban . . . 51%-át, Poroszországban . . . 34% „ Francziaországban . . 25% „ Oroszországban . . . 20% „ Nagy-Brittániában . . 15% n Ausztriában .... 46% „ Magyarországon pedig már 1875-ben az újonnan kivetett adók nélkül az egyenes adók az összes adójövedelemnek 81%-át tették. Ily körülmények között az ipar és kereskedelem tökéletes pangása, hitelviszonyaink átalános ziláltsága mellett, még emelni az egyenes adókat, ez már nem financzipdomáju/...kíu tekinthető. Pedig az egyenes adók emelése, mégpedig nagy mérvbeni emelése, az egyedüli mód, melyet Széll Kálmán urnak financziális genialitása képes volt felfedezni és javaslatba hozni, és melyet a nemzet képviselőinek nagy többsége, az ország pénzügyeinek rendezése szempontjából elfogadott, úgy hogy az 1876-iki költségvetési törvény szerint Magyarország összes adójövedelmének 87 százalékát fogja egyenes adóban fizetni. Ha ennek más következése nem lenne, mint azon kellemetlenség, mely az adónak ily nagy mérvbeni fokozása által az egyes adófizetőknek okoztatik, még megnyugodnánk benne, mert hisz aki az alkotmány áldásaiban részesül, ám részesüljön annak terheiben is. Az igaz, hogy az osztó igazság szerint ebből az következnék, hogy mennél magasabbra emeltetnek az egyenes adók, annál inkább kiterjesztessenek az alkotmányos, a polgári és egyéni jogok. Nálunk az ellenkező irány követtetik, ugyanazon törvényhozás mely áldozatkészségre szólítva a nemzetet, megszavazza a nagy adóemelést, megszavazza egyszersmind a jogfosztó reformokat, melyek az önkormányzat rovására megsemmisítik a törvényhatóságokat és az összes hatalmat a kormány kezében pontosítván össze a miniszterek önkényétől teszik függővé az ország polgárait. Más államokban az alkotmány úgy fejlődött, hogy a fejedelmek kormányai nem birván rendes jövedelmeikből az állam folyó költségeit fedezni, a nemzet képviselőihez fordultak és azoktól kértek segítséget. Ezek elég okosak eszélyesek voltak arra, hogy ha megszavazták a kívánt segítséget, ennek fejében jogaik kiterjesztése és biztosításáról is gondoskodtak. Mi magyarok a nagylelkű a lovagias nemzet, mi nem akarunk mások kárán tanulni, nem akarunk mások példája után okulni. Mi épen az ellenkezőt cselekszük, mi megszavazzuk és vagy jó módon vagy executio útján, ahogy ki bírja, megfizetjük a folyton fokozott adókat és ezzel egyetemben országgyűlési képviselőink által lemondunk ősi jogaink legbecsesebbjeiről, megnyirbáljuk a századok viharában megedzett alkotmányunkat és egész készséggel megszavaztatjuk azon kormány hatalmának kiterjesztését, mely az elviselhetetlen adók folyton fokozásásában részesít bennünket. Ez ugyan sajátságos ízlés, ámde ha a nemzet megnyugszik benne, meg van képviselőjével és az általuk elért eredményekkel elégedve,ki fog vele ezért porolni. Fizesse a nagy adót, ha úgy tetszik zeneszóval is, aki bírja, aki pedig nem bírja, arról majd gondoskodik Széll Kálmán az államháztartás rendezésének második eszköze állami jövedelmeink biztosítása, pontosabb, rendesebb behajtása által. De mi az egyenes adók ily mértéktelen emelését nem egyedül azon kellemetlenség, azon teher végett ellenezzük, melyet azok az egyes polgárokra rónak, hanem ellenezzük főkép azért, mert megbénítják, sőt megakasztják az ország fejlődési erejét és előbb-utóbb, annak elszegényülését okozzák. Mi ugyanis azon nézetben vagyunk, hogy ha Magyarország 1876-ban 20 millió írttal több egyenes adót fizet mint a mennyit tényleg fizetett 1874-ben, ezen 20 millió többletből, ha megengedjük is, hogy tán egy negyed rész azaz 5 millióért kényelmi, sőt tán fényűzési költségekre fordíttatott volna is, a többi 15 millió forint bizonyosan hasznosabban és czélirányosabban fordíttatott volna magányosok által gyümölcsöző beruházásokra, mint azt a kormány a lehető legjobb, legtisztább, és lelkiismeretesebb kezelés mellett is tehetné. És így évenkint 15 millió forint megvonatik oly hasznos beruházásoktól, melyek által az egyes polgárok földmivelésüket ipar vagy kereskedelmüket fejleszthették, nevelhették és így jövedelmeiket fokozhatták volna. De ha az elszegényedés azon fokán, amelyen Magyarország áll, az ország termelő erejének fejlesztésétől évenkint 15 millió forintot vonunk meg, akkor, midőn az egyenes adók máris példátlanul nagyok voltak és alig hagytak valamit a gyümölcsöző beruházásokra, mint ezt az évről évre hanyatló hitel és fizetés képesség világosan bizonyítják, az ily országnak meglehetős gyors lépéssel előbb-utóbb el kell pusztulnia. Igaz, hogy a fekvő birtok megmarad, csakis a tulajdonosok változnak és evvel Széll Kálmán úr nem látszik törődni, mi azonban igen nagy fontosságúnak tartjuk azt és a nemzet jövő lételének egyik fő feltételéül tekintjük, hogy a föld és ingatlan birtok nagyban és egészben az ősbirtokosok és ezek természetes utódainak kezében maradjon, mert ezekre az állam mindenkor számíthat mint kiket a szülőföld iránti ragaszkodás a múltnak történelmi emlékei és elődeik sírja iránti kegyelet csatolnak a földhöz, melyet mivelnők és szükség idejében buzdítják és lelkesítik annak védelmére, azon áldozatok meghozatalára, melyek nélkül a történelemben felmerülő válságos időkben egy nemzet létele fen nem tartható. Mi nem csak azt akarjuk, hogy legyen Magyarország, hanem jut na, »etui ^putciffÁa a, magyaroké legyen, hazafi szív dobogását, tök Q hát tekintjük is, tagadhatatlan az, hogy minden egyenes adóemelés apasztja, csökkenti, szóval kevesbíti a nemzeti vagyon értékének összegét. A vagyon értékét ugyanis annak tiszta jövedelme szabályozza, de mennél nagyobb az egyenes adó, melyet egy birtokra reá róvnak, igen természetesen annyival kevesebb annak tiszta jövedelme és így annak vásári értéke. Midőn tehát az egyenes adók felemelése útján vagyunk kénytelenek államjövedelmeinket fokozni, azt mindig csak a nemzeti vagyon értékének rovására tehetjük. Azért ellenezzük mi viszonyaink között az egyenes adók minden emelését. Azért mondjuk mi, hogy Széll Kálmán úr adóemelési politikája nem financz-tudomány, hanem a legdesperatusabb pénzügyi politika. Széll Kálmán ugyanazt mondja szept. 19-diki beszédében, miszerint ő tudja, „hogy állandóan csak azon forrásból lehet meríteni, melynek éltetéséről gondoskodás is történik. Nem elég venni, adni kell, hogy állandóan vehessünk.“ Hogy mikép gondoskodott a Tisza-kormány pénzügyminisztere az adófonás éltetéséről, mit ad, hogy vehessen, arról jövőre. Simonyi Ernő. A bécsi „Extrablatt“ legutóbbi számában írja, hogy Kossuth Lajos a függetlenségi párt tagjaihoz levelet intézett Deák Ferencz elhunyta alkalmából s nevezett lap szószerinti idézeteket is hoz az állítólagos levélből. Szükségesnek tartjuk ezzel szemben megjegyezni, hogy Kossuth Lajos ez idő szerint semminemű levelet nem intézett a függetlenségi párt tagjaihoz s így a bécsi lap közleménye teljesen alaptalan. Azon korábbi hírrel szemben, hogy a keresk. és vámszerződés tárgyában az értekezletek f. hó 10-én fognak ismét felvétetni, a „Bud. Corr.“ arról értesül, hogy a magyar miniszterek Bécsbe utazásának ideje még nincs végleg megállapítva. A keresk. és vámszövetség tárgyában legközelebb ismét meginduló értekezletek alkalmából egy vezérczikket ereszt ma meg a „N. freie Presse,“ melyben borzasztó színekkel festi a magyar miniszterek előtt Ausztria és Magyarország jövő sorsát, ha Tisza és társai elég vakmerők lesznek a szent közös ügyet istentelen kezekkel megbolygatni.— Az alkotmánypárt 1867-ben történeti szükségnek ismerte el — úgymond — a kiegyezést Magyarországgal, de ha most uj kiegyezést akarnak teremteni más feltételekkel, ez esetben egészen új szempontok lépnek előtérbe, mert hát mi is tulajdonképi értelme a történeti szükségnek ? Magyarország államjogi kielégítése. Úgy de ez 1867-ben minden irányban ki lön merítve. A magyarok annyira urai voltak a helyzetnek, hogy átkutattak minden zugot, hogy megszerezzék maguknak a teljes önállóság előnyeit. Reánk nézve e szó : „történeti szükségesség“ annyit jelentett, mint átvállalása ama terheknek, melyek fölött 1867-ben végleg megállapodtak. A fenálló kiegyezéssel e fogalom tehát ki van merítve. — A kiegyezés megújítása most tagadhatlanul szükséges, de hogy e szükségességet Ausztria népei megfizessék, arra a legcsekélyebb ok sincsen , mert így utoljára akár az egész monarchia terheit magunkra vállaljuk. Nem, folytatása a fenálló kiegyezésnek, de semmi új kiegyezés a mi költségünkre — ez a mi álláspontunk! Mikép Magyarország csak egy magyar hazafiságot ismer, csak a magyar birodalomért hévül, úgy nekünk is csak az osztrák hazafiság mellett kell buzognunk, csak Ausztria számára kell igyekeznünk megnyerni minden jót. Minthogy pedig el lehetünk készülve reá, hogy a magyarok a kiegyezést meg nem újítják, nem lesz fölösleges szemek elé idézni az ily lépés államjogi és politikai következményeit. A meg nem újítás Magyarországnak az államadóssághoz járulását nem érintheti, minthogy e hozzájárulás szerződésileg minden időre meg van állapítva, ellenben mindenesetre kérdésessé teszi a közös kiadásokhoz való járulást, mert itt a quota csak tíz évre lett megállapítva. Ennek megszűntével pedig vége a közösügyes intézményeknek s ami a legfontosabb a hadsereget illetőleg a hadjutalékot mindkét állam saját parlamentje szavazza meg s e kontingensek többé nem lesznek részei egy közös hadseregnek, hanem önálló hadak. Ausztria csorbítatlanul fentarthatná a maga hadi létszámát, mert most is maga tartja fen, sőt a magyar létszám fentartásához is hozzájárul, ellenben Magyarország e segélytől megfosztva lényegesen alászállítaná haderejét s honvédségével egy nemzeti magyar hadseregbe olvasztaná azt össze. A delegatiók megszűnnének s teendőik a két parlamentre szállanának vissza. Ausztria és Magyarország közt napról-napra nőne az idegenkedés, mindegyik állam a maga előnyeit tartaná szem előtt, tekintet nélkül a másik igényeire. Az európai koncertben le kellene mondanunk a nagyhatalmi állásról. Az uralkodóra nézve pedig csaknem lehetetlenné válnék, hogy szentesítse azt az egyik államban, ami a másik romlására irányul. Gondolják meg mindezt, kiált fel a „N. fr. Pr.“ végül — a magyar miniszterek! A „Köln. Zig“ egy budapesti levelet közöl, melyben válság Ausztriában és Magyarországon felirattal, egyebek közt az van mondva hogy az osztrák feudális klerikális párt a katonai elemekkel szövetkezve a „régi Ausztria“ helyreállítására és e czélból első sorban Andrássy gróf megbuktatására törekszik, hogy a keleten hódíthasson s Dalmátia számára hátvédet nyerhessen ; további szándéka a koalitiónak az Auersperg-kabinet megbuktatása, mint amely Andrássy grófot támogatja. E kettős czél elérésével Tisza Kálmánra kerülne a sor, kinek megbuktatásával szétbomlana a dualismus. A coalitió hatalmas két szövetségessel bir Bodies báró dalmátiai helytartó és Beust gr. londoni A keleti vasúttársaság m. hó 31-én tartott közgyűlése jóváhagyván a kormány és az igazgató tanács közt létrejött szerződést, a vezérfelügyelőség főnöke Langer Károly miniszteri tanácsos, Záborsky Kálmán oszt. tanácsos és Nagy János a vasutépitészeti vezérfelügyelőség főnöke kiküldettek, hogy a szerződés értelmében, mig a törvényhozás végleg nem intézkedik, az igazg. tanáccsal egyetértően vezessék a vasút ügyeit. Temetés után. A kiegyezés megteremtője felett a temető szellemei virrasztanak. Csöndes lények, akik szigorúan őrködnek, — hogy az örök béke tanyáját ne háborgassa senki és semmi. Az eszmék és érdekek harcza, az elvek és törekvések tusája nem foly a sírokban, nagyon némák ott az emberek. Annál keményebb megpróbáltatások és kínos aggodalmak között kezdődik a koporsónál fegyverszünetet tartó harcz itt az élők soraiban. Deák Ferencz nem volt a nagy küzdelmek és nagy tetterő embere soha, ám ha élne most az események kényszerítenék rá. Mert valami végzetszerűen megdöbbentő rejlik abban, hogy akkor költözik el, midőn kétségbevonhatatlan jelek kerekednek felül igazolni alkotásainak gyöngeségét. Nem szólunk az itt hagyott nemzet erkölcsi és anyagi nyomorának iszonyú jelenségeiről, melyeknek előidézése ha nem is az ő műve, de tagadhatlanul a 67-iki elváldozó törvényhozás szelleméből, mint ok az okozatból folyt. Nem mi vonjuk többé kétségbe, hogy államférfiúi engedékenysége alapjában hibás volt az akkori kedvező viszonyok között, hanem azok állanak elő bizonyítani számításának gyöngeségét, akikkel a közös szövetség rettenetes következményű hálóiba bonyolítá az ország összes érdekeit és létező erőit. Auersperg és Lasser nyilatkozatai ítélik el az ő művét. A nemzeti hanyatlás és aléltság bizonyítják, hogy üvegházban Pocrustes ágyat készített, hol félig megdermedve, félig megbénítva terül el a káros anyagokkal túlságosan megrontott test. A kegyeletnek is megvan határa, és sem ez, sem a „circum dederunt“ szomorú hangjai nem zavarhatják meg az igazságot, mely hatalmasabb mint a halál, érzékenyebb, mint az emberi szív, mert isteni erőket hord méhében. A koszorúk és szentelt víz, az áldás és köny mellé lerakhatta áldozatait a tisztelet a mint csak szó egyik túlzásból a másikig csaponghat, de azért az igazság a harang utolsó zúgásával újra jogaiba lép és fülébe dörgi a nemzetnek: „Nézz körül!“ Felharsanhatott a dicsőítő hymnusok egetharsogtató zaja újra meg újra, hogy hamis politikai tőkét faragjon még az oly örökségből is, mint az egyházjogi és házassági kérdésben tartott elvi szabású szép beszédei. Megtehették a halott körül forgolódó buzgalom „emberileg nemes“ indokaiból, hogy a szabadságharcz meggyalázását olvassák le működésének irányából; sőt többet annál, hogy a hazáért küzdő ismert óriások és névtelen félistenek pelengérét állítsák oda a koporsó mellé, mint a „nem okos emberek“ szereplésének kezdetét. Mindez sérthetett itt vagy amott, s nem volt méltó kíséret a szemfödéllel borított „bölcs“ túlvilági útjához, de azért nem zavarta ki a gyászhoz illő hangulatból a „szélső“ lapot. Méltóságosak akartunk maradni mind végiglen, mert éreztük mivel tartozunk egy oly politikai ellenfélnek, ki a ravatalig szentül megőrző jellemének ritka tökélyű erényeit. Ha volt oka sok embernek az ország sorsának közvetlen és közvetett intézői közül a politikust tisztelni meg érzelmeikkel, nekünk annál több okunk volt megtisztelni benne a férfit, ki kortársainak vészes romlottságával szemközt egymagában az ősi erkölcsöt képviselte. A „mérsékelt“ pártról eredő túlzó politikai tüntetésekre ez volt igazi komoly felelet a mi „szélső“ pártunk részéről. A fegyverszünet letelt. A halott után egy élő nemzet maradt hátra és ez jobban igényli gondunkat, mint a világ bármely szellemóriása, a nemzet bármily kimagasló alakja, mert életének kovácsai most mi vagyunk, akik élünk. Deáknak könnyű a föld, ő nem érzi többé, mennyire nehéz az önfentartás küzdelme, míg a hant nem a fejünket takarja, hanem a lábunkat érinti. Magyar földnek hívják. Férfi vérével, a nőnek könnyeivel megáztatott föld, százados viharok által megrengetett szerzemény, s mégis sülyed alattunk, idegenek osztoznak örökünkön. Ezt a korszakot jelzik a 67-es évszámmal. Hat meg hét tizenhárom, szerencsétlen kabalistkai szám, szerencsétlen mint maga a tiz évi időszak, melyet Deák Ferencz teremtett és nevével keresztelt meg. Itt még nem a történelem van hivatva szólani s nem a kegyelet érzete gyászolni: itt mi a jelen állunk rongyainkkal és romlottságunkkal a „miserere“-t énekelni. Toll és beszéd, fájdalom és köny a halottat illeti, az embernek és jellemnek lehet csupán hű apotheosisa, de az államférfi művének bírája maga a „minta“ keretében támasztott és gyúrt sors, mely az egész nemzetet terheli. Mi ország, úgy gw vwjj'»'L __ ményének. Csak Jókai Mór irhát igy: „Hon atyái! Országok bölcsei! osztozzatok meg az ő örökségén, s tartsátok meg őt szigetekben ; mert ha el találtok róla egyszer feledkezni, ő felkel sírjából, s megveri ökleivel fejetek felett az ablakot és rátok kiált: Le ne romboljátok a mit én építettem.“ Csak Jókai Mór iehát igy az érzelgősségben számitó politikus. Csak Jókai nem átalja a sir bejáratánál megállítani és háborgatni az elköltözött nyugalmát. A néphitnek megvan azon előjoga, hogy járatja a halottakat éjféli órákban. Talán csak nem a néphitre gondolt Jókai ur phantasiája, midőn ökleivel fenyegetteti az élőket. A néphit halottai azonban sokkal csendesebbek. Azért járnak csak, hogy hallassák suttogó panaszaikat, hogy mutassák halavány arczukon,mennyire fáj nekik a mit itthon hagytak. Félbehagyott műveik, elvétett dolgaik idézik fel őket, s közhiedelem, hogy akkor nagyon, de nagyon fáj nekik valami. Ne bántsátok Deákot ott a hol van. Mert nem rajtunk fogja ő követelni örökségét, ha felszáll sírjából, hanem azokon, akik a kerítés nélküli üvegpalotába kárörömmel tolulnak, minthogy törékeny a mű,s ma még nincs újabb Königgrätz. Nem Deák veri meg az ablakot ökleivel,hanem a parittyások játékára emlékeztető könnyűséggel ütik be oldalait onnan a szomszédból. Át-áthallik a gúnyos kaczaj: Védjétek meg, amit építettetek! És mi hallgatunk. Néznénk fegyverek után, de nincsenek: az üvegfedeles örökségben sem pénz, sem gazdasági erő, sem hadsereg. Jámbor örökség lesz ez. A fatum oly kérlelhetlen, jéghideg ujja rámutatott a ravatalra: Nemzetem „morituri te salutant.“ Az elköltözött Deák sirhalmán kopog éleiről is hátulról is a reaktionárius halálmadár, az készül osztozni az örökségen, mig azok, kik századokra vélték építeni a müvet, csak a néma kétségbeesést szemlélhetik, melylyel a nemzet félholtan oly nagy eszmék mennykövei után kapkod, minők: az önálló bank, önálló vámterület,önálló hadsereg. Külön-külön mindenik a reális függetlenség egy-egy sarkköve, együttvéve olykor a menydörgés zajából sajtoló országmentő villámüteg, máskor békés alkotmányfejlesztő államfentartó, nemzetgyarapító eszközök. Mi nélkülük az ország függetlensége ? Szóljon a 67-iki korszak minden bűne. Mi nélkülök az alkotmány? Szóljon az osztrákok kihívó dölyfe. Mit hagyott hát nekünk Deák Ferencz örökül ? Egy művet, melyben a rosszabású formákat üres bensejökkel a változó irány egy lehelettel elfujta. Mit hagyott hát nekünk Deák Ferencz örökségül? A végtelenül czifra alkotmány mellett egy beláthatlan küzdelmet, mely erő és hatalom hiányában a szó fegyvereivel megizmosult ellenség ellen vitatik. Alkotmány-e az, melyet kegy tart fen, a kór igazgat, a félénkség dédelget ? Alkotmány-e