Egyetértés, 1876. május (10. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-16 / 113. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre...........................................20.— Félévre...............................................10.— Negyedévre.............................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt­ hasábos sor 30 krajczár. 113. szám Budapest, május 15. Nehéz felelősség nyomja a kormányfér­fiakat és menekülni igyekeznek. Hogyan hami­sítják meg a tényeket és fogalmakat, melyekre egy nappal előbb ők hivatkoztak a legnagyobb szájjal! Hogyan változtatják mentséggé mind­azt, mit ő tőlök mint vádat tanult ismerni a nemzet! Hogyan forgatják föl a dolgok össze­függését, melyet épen ők teremtettek és vitat­ják el, hogy nem ők az ok, melyből ők kiindul­tak, nem következmény a következmény, mely­re ők eljutottak. Mindent a szükségességgel akarnak magyarázni, mely előtt a legerősebb akaratnak is, egyesnek úgy mint nemzetnek meg kell ha­jolnia. Bevallják, hogy az egyesség, melyre léptek, lényegesen megkárosítja a nemzeti ér­dekeket, de azt hiszik, hogy nem tehettek más­kép. Tisza Kálmán siránkozni tud rajta, hogy oly nagy és fájdalmas áldozatokkal lép élénkbe, de lelkiismerete megnyugtatja, hogy az áldoza­tok árán sokkal nagyobb veszedelmekből men­tett ki bennünket. A kormány megtagadta a kötelezettséget, melyet a nemzetnek legválsá­gosabb pillanataiban vállalt, de csak azért,­­ hogy a nemzetnek tegye a legnagyobb szolgá­latot. Mert kormányunk dicső férfiai minden­kép a nemzetet mentik meg. Felfogadták, hogy orvosolni fogják Ausztria irányában minden sé­relmünket, mert nekik a nemzetet kell meg­menteniük. Csúfosan engedtek Ausztria köve­teléseinek, nagyobbították és fokozták korábbi sérelmeinket ismét, mert a nemzetet kell meg­menteniük. Sőt ők most nagyobbak és dicsőb­bek, mintha az ünnepélyesen vállalt feladatot sikerrel teljesítették volna. Ők áldozatul hoz­ták mindazt, mi személyes érdeküknek kedvez­hetett: a hitt, a népszerűséget, a sikert. így lesz honfiúi erén­nyé, hogy az egész nemzet kár­­hoztatását idézték fel; nagysággá, hogy mint államférfiak oly tökéletes bukást szenvedtek; örök dicsőséggé, hogy a szégyent készséggel elfogadták. A szükségesség, a dolgoknak kényszerű ereje nem ment ki őket legkevésbbé sem. — Nem, még akkor sem, ha ez a szükségesség valóban oly nagy mértékben létezett is, hogy alóla, senki más, a­ki államfér­fiú és hazáját szereti, nem vonhatta volna ki magát. Reájuk nézve nem képez semmi könnyebbülést, mégha az utolsó jottáig igazat mondana Jókai, hogy szívekben bevallják az egyesség elkerülhetlen­­ségét, a­kik azt a leghevesebben megtámad­ják. Mert ez a kormány épen a legnagyobb felelősséget bírná abban, hogy a nemzetet egy szerencsétlen végzetességbe sodorta, hol már csak az öngyilkosság szabadsága maradt fen számára. A­mit ma szükségességnek neveznek, az a kormánynak saját műve. Mi nem ismerjük el ezt a szükségszerűséget a legroszabb esetben sem, és ha a legfenyegetőbb válságok kapuja tárulna is fel előttünk. De azt habozás nélkül meg lehet engednünk, hogy minden kormány, mely most a Tisza-kabinet után következnék, sokkal több joggal hivatkozhatnék a helyzet­nek kényszerítő hatalmára, az a felelősség­nek legnagyobb részét átháríthatná arra, a­mi a korábbi kormánynak „honmentő“ tevékeny­ségéből, a pártok fusionalis öngyilkolásából s a politikai életnek teljes elaljasulásából szár­mazott. A­mi mindenki másnak mentségül szol­gálhat, az épen a Tisza-kabinet bűn­terhét sú­lyosbítja. Tisza Kálmán rovására kellene jutni, hogy az ő gyászos működése után, a jóvátétel és kibontakozás még mennyiben lehetséges. — Örökös bűnét épen az a lapidáris ítélet fejezné ki a történelemnek egyik fekete lapján, hogy az ellenzéki vezérnek „taktikájával“, a kor­mány vezérének ámításával, az általános er­­kölcstelenítés betejőzésével a politikai gondol­kozás tökéletes megsemmisítésével s az ország értelmi és erkölcsi erőinek egy kártyára helye­zésével — nemcsak önmaga rántotta kikerül­­hetlenül a nemzetet romlásának mélyebb lejtő­jére, de telhetően lehetetlenné tette azt is, hogy utána bárki sikeres segítséget nyújtson a kor­mányzata teremtette veszedelem ellen. És ő mondja el reszkető híveinek, hogy örülni fog ha utána mások jobban hajtják végre a tételünk feletti alkuvást! Nem hangzik-e az, úgy mintha Mephisto hívná ki az ég haragját ? Más az a kérdés, hogy mi történt volna akkor, ha el­marad mindaz, mi Tisza Kálmán messianismusa gyanánt lesz megörökítve. Más, hogy mit tehet­nének ma, a­kik Tisza Kálmán helyébe jutná­­­­nak. Az álmessiásság annyi maradandó kárt okozott az ország politikai erejében, annyi nehezen kitörülhető folttal rontotta meg a nemzet erkölcsi életét, hogy a teljes jóvátétel már külön, egy égtől rendelt messiást tenne szükségessé. Szükségesség van Tisza Kálmán tetteiben. De nem az a szükségesség, mely a külső viszo­nyok elutasithatlan követelményeiben jelentke­zik s melynek számbavétele alkotja az első államférfiui kötelességet. Belső szükségesség az, mely alapja a tragikai jellemeknek s mely önön bűneinek következményeit szenvedi végig. Keressétek a törvényt, mely a ti szükségesség­eknek mozg­ó kereke, Shakespeare tragoé­diáiban, az nem ismerte Tisza Kálmánt, de is­merte az embereket. Ne fogjon senki reánk naiv képzeteket, nem is szándékunk dajkame­sékkel rémíteni közönségünket. Nem gondolja senki közülünk, hogy Tisza Kálmán aláírta a bécsi egyességet, mert hirtelen egy éjjel elha­tározta, hogy gonoszul elárulja a hazát. Meg­írtuk már, hogy az emberek gonosz indulata nem akkor a legnagyobb a mikor romboló kiha­tásuk és az okozott kár leginkább jut kifeje­zésre. A­mit Tisza Kálmán ma tesz, előttünk teljesen megtalálja magyarázatát mindabban, mi­előbb a taktikában, utóbb a fusióban politi­kát, erkölcsöt államférfim hivatást alkotott. Ezt a szükségességet tökéletesen megengedjük; mindig állítottuk is, mikor a dolgok folyamát és az események következését előre megjósol­tuk. Kezdettől fogva jobban láttuk, hova fog szükségszerűen vezetni Tisza Kálmán eljárása, mint azt ő maga valaha bevallotta magának. Ő hihette, hogy a választott után el fogja érni a czélt, s hitében a nemzet könnyelműsége része­gítő tápot talált, mi meg voltunk győződve, hogy csak folytonosan újabb és csúfosabb meg­­hazudtolásokhoz fog jutni. Bárki mondaná is most a megteremtett helyzettel szemben, hogy nem lehet máskép, mint meghajolni Bécs előtt, eljárását akár helyeselnek, akár nem, mindenesetre csak politikai bírálatnak volna helye. De ha Tisza Kálmán mondja ezt, egye­dül a rész elvének fokozását, a bűn logikai be­fejezését látjuk nyilvánulni benne. A keserű tapasztalásokon okult nemzet ítélhet. A felelősség a lehető legnagyobb és legteljesebb. Nem enyhíthet semmit rajta, hogy a kormány korábbi bűnei által mindent elkö­vetett, a­mivel saját helyzetét súlyosabbá tette. Nem szolgálhat mentségül az a nemezis, mely a csalásnak rendszerét mindig odavezeti, hogy utóvégre önmagát megcsalja. És ha meg­hozzák a romlás teljességét, ha megjön a próba, hol látni fogjuk, hogy Magyarország alkotmánya, joga és egész létezése vagy puszta szó, vagy csak iszonyú halál küzdelem . Tisza Kálmán kormányzatán rajta lesz a fele­lősség minden alakban, melyben azt akár a jelenkornak, akár az utókornak csak számon kérnie lehet, és ki lesz érdemelve minden büntetés, mely a felelősség érvényesítésében esetleg személyét is, s mindenesetre emlékét terhelheti. Mégis lehetne jegyezni a hatalom birtokában, hogy a­hol a romlás mértéke a legnagyobb, ott leggyorsabban támadnak fel a koszuló visszahatások. Épen oly államférfiak­­­­kal szemben, kik a kétségbeesés szélére hajt­ják a nemzetet, gyakran azok a kortársak, kik szenvedtek és boszut esküdtek, nem kés­nek el az igazságszolgáltatással. Az a felelős­ség, ma üres szó ott is, hol azt a törvény hang­súlyozza. — Holnap már iszonyú értelmet nyerhet, mely semmi törvényben nem találja korlátját. A­mikor nem volt oly törvény, melynek értelmében az angol nemzet Stratford lordnak nemzetellenes vétkeit kellő büntetésben része­síthette volna, az angol parlament alkotott post facto kivételes törvényt, melyre vérpadon szer­zett bűnhődést a bűnnek. Azoknak, kik az ily törvény alkotását helytelennek nyilvánították, mert nem tartalmazna semmi tanúságot és intelmet a jövőre nézve, remekül azt feleli Macaulay egyik legjelesebb értekezésében, hogy van benne tanúság oly államférfiak részére, kik nem szegtek meg ugyan semmi törvényt, de felhasználták a tör­vény minden formáit, hogy hazáju­kat romlásba döntsék és polgár­társaik szabadságát megsemmisít­sék. Megtanulhatják az olyan miniszterek, a­kiknek szolgalelkek hódolata önti a törvény formai szentesítését s a­kik minden bűn és me­rényletre bírják az „alkotmányos“ többséget, hogy jöhet oly nap is, hol reájuk nézve sem áll meg az igazságszolgáltatás és a személyes fele­lősség. Teljességgel nem kívánjuk az ily nap megérkeztét. Nincsenek semmi jakobinus hajla­maink és szerencsétlenségnek tartjuk az oly időket, melyek kíséretében hasonló események járnak. Vajha a mai nagy veszedelmekből és a kormányférfiak vétkei daczára a nemzet csak oly boldogabb állapotokhoz jutna, hol feled­het minden elkövetett vétket és korlátlanul gyakorolhatja a nagylelkűséget és bocsánat­adást ! M­e­z­e­i E­r­n­ő. Kassán rész vért szült, hogy Juhász Mihály nevét, kit általában a függetlenebb, értelmesebb és önérzetesebb képviselők egyike gyanánt szerettek tekinteni maguk a „szabadelvű“ párt tagjai is, nem találták fel azon névsorban, mely a „nem“-mel sza­vazók és kilépők neveit hozta. Nagy volt e miatt a boszankodás párt különbség nélkül a hazafias ér­zelmű város minden j­óravaló eleme közt. Össze is hottak rögtön május 14-ére egy értekezletet, hogy tudtára adják Juhász Mihály urnak, mit várnak tőle a választók, ha megbízó levelének a közvéle­mény óhajtásainak megfelelőleg és becsületes em­ber módjára akar parlamenti súlyt adni. Az érte­kezlet, mint a távirat jelezi, nagyon népes volt. El­nökül Francsek Józsefet, jegyzékül D­ei­k Jenő urat, és Timkó Józsefet pártunk ügyesen szer­kesztett lapjának az „Abauj-Kassai Közlönyének derék szerkesztőjét választották meg. E gyűlésen elhatározták, hogy közöltessék Kassa vá­ros képviselőjével a polgárok azon határozott kívánsága, miszerint sza­vazatával az országgyűlésen a külön vámterület és független nemzeti jegy­bank mellett foglaljon állást. E határozat oly világos, oly érthető, hogy Juhász úr előtt két út áll: vagy elfogadni vagy lemondani. Amaz a kötelesség, ez a be­csület dolga. Debreczenben Tisza Kálmán fullajtárai Mol­nár György és Kiss Lajos a pártbizottság „népes ülésén“, igyekeztek rádisputálni embereiket az egyezménynek szépséges voltáról. Körülbelül így szól a kormánypárt lapjá­nak beküldött egyforma szövegezésű távirat. De többet aztán nem is mond. Pedig a világ nagyon kiváncsi, hogy K. Tóth Mi­hály ur „Messiását“ minő köntösben mutatták be a csatlósok, mióta antikrisztusi gonoszsággal műkö­dött közre hazájának megrontására. Hogy nem valami kedves fogadtatásra találtak a hírhedt bihari mamelukok és uszályhordozók, arról a „Debreczen“ következő előleges értesítése is kellő képet nyújt: „Pénteken, a babonások szerencsétlen napján — s nem mint jeleztük szombaton — csakugyan le­érkeztek Budapestről a debreczeni képviselők, Mol­nár György és Kiss Lajos urak. Egy bérkocsi meg­érkeztük után kis­vártáivá, egy ismeretlen egyénnel szokatlan gyorsasággal nyargalt h­ázról-házra. Ter­mészetes, hogy sokak előtt feltűnt az eset, s addig nem is nyughattak meg, míg ki nem derítették, mi­szerint a Kiss Lajos képviselő úr házánál egy kis magántermészetű összejövetel rögtönöztetett, melyen 10 egyén jelent meg a szabadelvű pártból. Ha a városszerte elterjedt hírnek hitelt lehet adni, arról beszélgettek, hogy a mai napon, azaz szombaton délután tartandó pártbizottsági ülésben, a kormány részére bizalomszavazás keresztülvitelét kíséreljék meg. Ha igaz, ezen indítványra a 10-ekből két tag a pártbóli kilépését jelezte, s mint halljuk, a mai ülésben, ha az időszerűtlen bizalom kicsikarásáról lenne szó, sokan fognak a pártból kilépni. A párt­­bizottság tagjaihoz meghívók küldettek szót.“ Hanem furcsa lesz az, hogy ez urak a pártbi­zottság zárt ajtóinak vékája alá dugják ügyöket s nincs merszök egyenesen a nép elé terjeszteni. Már ez eljárásukról megismerheti embereit a vá­lasztó­polgárság józan és független része. Mert ez eljárás által oly vak és tudatlan tömegnek akar­ják tekinteni ez urak, hogy elég megnyerniük né­hány szálasabb és hatalmasabb egyént, s velük és általuk a város parancsszavukra áll. Most az egy­szer azonban eltévesztik számításaikat. Debreczen városának értelmes és tősgyökeres magyar polgár­sága nem fogja adni beleegyezését hazájának el­vesztéséhez. Nem­ még azok sem, a­kik jóhiszemű­leg csatlakoztak a fusióhoz és mentek eddig Tisza után. Kedd, 1876. május 16. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megye háztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bél­mentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatals ‘Budapest IV. megyeházét­ 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Az irodalmi tudás. Soha embert nem teremtett a föld, ki szavá­­­val, egyéniségével oly rut játékot űzzön, mint Cser­­nátony Lajos, ki már annyira sem becsüli magát Tisza Kálmán szolgálatában, a mennyire minden kissé rátartósabb liberiás cseléd szokta, midőn tel­jes joggal tagadja meg a „Kammerdiener“, hogy ura akár négykézláb járásban mustrálja, akár ru­haporolás helyett a birkaólat tisztogattassa vele. Csernátony Lajosból azonban kiveszett az egyéni önbecsülés legpiczikébb paránya is, kész minden szolgálatra a majomgrimaszoktól a medvebődületig, a kötélbukfenczektől a nyájőr ordasi vakkantgatá­­sáig,ha kell inas, ha kell kapás, ha kell udvari bolond. A cynismus bölcsétől kérdezték, hogy melyik a legveszedelmesebb állat? „A házi állatok közt a hízelkedő, a vad állatok közt a rágalmazó, “ — fe­lelt Diogenes és ezzel hü jellemportrait-ját adta szá­zadokkal ezelőtt oly embernek, ki egy személyben a házi és vad állat tulajdonságait egyesíti magában politikai életének a legundokabb hitványságig alá­­szállott jelenségeiben. Soha ember ocsmányabb szerepben nem szol­gálta gazdáját, mint ez a „hizelkedő és rágalmazó“ gonosz csont. Annyira nem ad magára semmit, hogy nem is tud szégyelleni, s nincs oly kiküldetés és megbízás, melyet el nem vállalna. Mikor még „A helyzethez“ volt szava, kije­lenté, hogy „nem lehet Magyarországon értelmes ember és becsületes politikus, aki ne volna kényte­len belátni és elismerni, hogy a szabadelvű két nagy párt egyesülése nélkül a legutóbbi tárgyalások ered­ménye sokkal roszabb lett volna hazánkra a mostaninál. „Logikailag az folyt volna e kijelentés­ből, hogy Csernátony úr, ki a megkötött kiegyez­ést a lehető „legjobb, képesebb, erőteljesebb és önzetle­nebb“ kormány részéről más kormányok által ne­talán megkötendőknél kedvezőbbnek tartja, rá is fog szavazni. Annál inkább hihette volna ezt min­den belátó okos ember, mert Csernátony dühe fék­telenségének legszélesebb kitöréseivel igyekezett agglegényi tollával megmarni, ki nem eskü­szik meg szentül, hogy a Tisza kabinetnél „jobb erőteljesebb és önzetlenebb“ nincs, nem volt, nem lesz, mióta a világ fenáll, s míg világ lesz. Az ő czigánylelke példa kedvéért azonnal meg is kezdte az esküvést tajtékos átkozódás közben egész odáig, a­hol lapjának nyilvánosságra szánt, de kevésre becsült sorai között verte bálpoklos mellét, hogy „mérget vehet rá“ a „Pesti Napló“ miszerint a párt megbomlani nem fog, így és ehez hasonlókkal firkantgatta tele a ha­­zudozások és ellenmondások rész hitelén tengődő s a leplezetlen politikai aljasság „Sauwirth“-ságával publikumot fogdosó közlönyt, hogy maga mindazt megfordítva tegye, a­mire Belzebub álnokságával esküdözött. Szavazott „nem“-mel és kilépett a párt­ból, de azért Catilina „értelmes és becsületes politi­kus“, Csernátony pedig leheli a mérget, mint az Aeneis hydrája, csakhogy elnyelni ne kellessen. Önküzdelemmel járt, hogy újra foglalkozzunk a romlottság e szemenszedett specialitásával, kinek társasága és­ cselekedetei egymagukban jellemzik Tisza Kálmánt, mert bizonyságot tesznek, hogy esz­közeiben a leggyűlöletesebb­ és legocsmányabb szol­gálatokra is mindenkor kész eszközt választotta ki. Lehet ennélfogva képzelni, hogy sok önmegtaga­dásba kerül az efféle irodalmi béres cseléd rakon­­czátlanságaival szembeszállni; de utóvégre is a hírlapírói kötelességérzet nem válogathat a finnyás és durva helyzetek közt tetszése szerint, hanem akarva, nem akarva fel kell vennie úgy a keztyüt, valamint a csárdabeli legénykedés kurjantásait. A helyzet itt az úr, hol ha Umbro pap csodaszerével nem bir a toll, hogy „álomba ringassa a viperafajt“, hát a vasbélyegzőt veszi elő: kimutatni a helyet, mely e fajta társadalommételyezőket és politikát rontókat megilleti. Foglalkoznunk kell Csernátonyval, bármen­­nyire roszul esik is, különösen két okból: először ferenczvárosi szereplésének házi állatiaskodása, másodszor „Ellenőr“-beli vad állatiaskodása, vagyis a diogenesi „hizelkedő és rágalmazó“ kettős elját­szása miatt. Sokkal szembetűnőbbek tisztességtelen és jel­­lemtelen m­ance-ai e kettős szereplésnek, hogysem kimerítő és élesen elkülönítő megjegyzések kíséreté­ben kellene feltálalni ama országos közönségnek, mely előtt Csernátony úr annyi hitelt sem élvez többé, mint a szájaskodó Falstaff, vagy falun házaló gyűrűs. Elütő szavazata és a körből való kilépése nem is azért keltett feltűnést, mintha komolynak vagy őszintének tartotta volna bárki akár sa­ját, akár az ellenfél táborában, inkább boszanko­dó kérdezősködős természetével bírt az ámuló közön­ség megdöbbenése. „Miben töri fejét már újra ez udvari bohócz?“ — ez volt értelme a feltűnés hara­gos és comicus színezetű discursusának. Tegnap aztán felelt saját maga rá, még pedig oly módon, hogy most utólagosan még a megjelentek túlnyomó része is csodálja phlegmáját, a­miért ki nem fü­tyülte e jó intrikust, de ügyetlen színészt. Mert hát orrszarvú vasta­gságnyi arczből kell hozzá kétségtelenül, hogy ugyanazon ember, ki előtte való nap gazdája érdekében megírta : „Ebből önként következvén a becsületbeli kötelezett­ség, hogy az ő­s­­­s­z­e­l benyújtandó törvényjavas­latokat nem fogja ellenezni senki azok közül, kik most a pártértekezleten, a kormány által kimuta­tott egyezkedési alapok helyeslésére szavaz­nak ;“ ugyanez az ember, kire viszont a „nem“-mel való szavazásnak az egyezséget helytelenítő ténye sokkal indokoltabb és jogosultabb szempontból hárí­totta a becsületbeli kötelezettséget, hogy elle­nezni fogja Tisza úr javaslatait ős­szel is: most vasárnap nem átallotta szemérmetlenül bevallani a világ előtt, hogy ő maga részéről a becsületre nem ad semmit. Azért-e ne, mert „a­hol nincs, ott ne keress“, avagy más­­ valamiért, ki tudná megmon­dani, elég az, hogy beszólt következőleg: „Kijelen­tem, hogy ámbár a dolgok mai állásában s azon oknál fogva, melyet előadtam, a kormán­y e­l­­járása ellen szavaztam és a sza­badelvű párt köréből kilépni kötelességemnek tartottam, egyátalában semmi ígéretet nem teszek, hogyha hazánk viszonyai netalán meg­változnának, ős­szel, télen, a­mikor az ügyek tár­gyalás alá kerülnek, nem fogok-e másképen ha­­t­á­r­o­z­n­i szavazatomat illetőleg.“ Na már ide azzal az emberrel, bármifél­szőrű és és zficzamú csoda válfajhoz tartozzék is, a­ki egy fagaras ára értéket helyez a máról holnapra őrüle­­tes becstelenséggel hazudozó ember szavára ? Lehe­tetlen, hogy akadjon lélek, mihelyt tízezerszeresen nagyító górcsővön keresztül parány alakjában, ész­revehető becsületérzet lakozik is szívében, a­ki a színét, jellemét, szavát, mérges férgek szaporaságá­­val cserélgető politikusra hederítsen valamit. Pedig volna még sok mondani­való arról az eljárásról, a melyet az utóbbi időkben tricoche-cacoietti rohamos szerep- és jellem­cserével fölvett az „Ellenőr“ csú­fos hírre vergődött szerkesztője. Elég azonban kife­jezést adni azon általános nézetnek, hogy legújabb magatartását a Tisza Kálmánnak kéz alatt teendő szolgálatokkal magyarázgatják. S annyi bizonyos, hogy mostani szerepének semmi egyéb czélja nincs, mint a rémet és nyájőrt játszani, ijeszteni és szag­­lálódni a kilépettek körül. Mintha bizony ezen fér­fiaknak értelmisége és akarat­ereje ki nem nőtt volna az afféle fogások hathatóssága alól. És ezzel végeztünk volna utálatos föllépé­sének szörnymaskarádéival, ha torz következetlensé­geiben idáig nem ragaszkodik, hogy ő „a personal unió“ barátja és Jézus Krisztus mellett szájára veszi Garibaldi nevét. Judás is homlokon csókolta a megváltót, Csernátony sem árulhatta volna el job­ban Garibaldit, minthogy ajkára veszi nevét, mely tisztességesebb bánásmódra méltó minden esetre az ely emberénél, ki barátja egy elvnek, a personai uniónak, de ugyan­akkor megtagadja és elárulja a külön vámterületet, mely szerinte is egyenest a nagy czélhoz vezet. Ilyen ez ember minden mozdulatában. Gyalá­zat fakad száján, akkor is, mikor nagyot akar mon­dani. Hazugsággal mosakodik feketére, mint egy koromban meghentergetett szerecsen, és rágalommal táplálkozik, mint az élők vérét szívó vampyr. Már neki ez a mestersége. Innen ered lapjában a félig­­m­eddig, de kiszámított rész­akarattal odavetett bir. Mocsáry Lajos és Simonyi Ernő „Frankenbewe­­gung“-járól, „melynek — ármányos pletykálkodása szerint — útját már rég egyengeti a szélső baloldal egyik töredéke“. Azaz, hogy egyengetné, ha akadna oly oktondi fráter széles ez ország „szélső baloldali“ egyénei közül, a­ki kész volna Tisza szárazmalmá­nak megállott kerekeit hajtani. Hanem hát ily bo­lond nem akad pártunkban, s igy jó lesz lemonda­nia egyszer s mindenkorra a kárörömről, melynek karjaiba ígéri vetni hahotázó kedvét, midőn elvete­­­mült czélzatokkal ama gonosz gyanúsítás a szélró­zsának bocsátja. Már tegnap szándékoztunk e részben rendre­­utasítani pletykagyártó kofálkodását, ha egyálta­lán érdemelne Csernátony ur bármily szava oly figyelmet, melyre rögtön felelni kell. Kivált, ha a gyanúsítás egy czélját tévesztett fusio, egy bukó­­félben levő pottentata üres mintázatát állítja fel oly veremül, melybe Mocsáry és Simonyi eszét be­­széditve látni, mikor veremben ott kínlódik az elv­feladás kutvedrén leereszkedő rókakompánia re­ménytelenül és haldokló félben, míg nem akad egy jámbor kecske, kit a másik vederrel lecsalhat, hogy maga ugyan­akkor a szabadba emelkedhessék fogdájából. Hát ha ily kecskét keres a rókakoma, keressen másutt, mert itt ugyan nem talál fiányit sem azokból az együgyű mekegő jószágokból, kik azt a szabaditó bukfenczet megtegyék feléjük. Ez az egy párt van, mely le nem zárta magát s nagy czélokkal, kitartó törekvést, szívós következetessé­get, jellemezős becsületességet tanúsít. Meghisz­­szük, hogy a ragadozó, és ravaszkodó társaság er­kölcsileg és politikailag megbukott emberei szeret­­nének gúnyos és csúfondároskodó positiótól végig­nézni hasonló jelenetet, csakogy a parlamentaris­­musra és a szereplő egyéniségekre végzetes kimene­telű ilyféle színjátékhoz nem fognak embert innen kötéllel sem. „Ha lenne gyáva köztünk, ha volna szökevény, Féltében ki visszai­anna vizen át, Hadd leljen e habok közt gyalázatos halált.“ A „Niebelung“ ez ének sorát valljuk mi, s nem kívánkozunk abba a halálba, melyet önök számára a nemzet meggyaláztatásukból készít. Ha politiká­jukkal megteremtették maguk körül a gyalázat hab­jait, legyenek készen, hogy fejekre zúdítsa a köz­vélemény, de ebben aztán hiába osztanák meg sor­sukat a tisztességes politika férfiaival, az egészen és egyedül vezéregyéniségeiket illeti. Verhovay Gyula. A közigazgatási bizottság tegnap d. e. 11 órakor tartott ülésében tárgyalván, terjedel­mesebb általános vita után elfogadta a kisebb vá­rosok törvényhatósági hatáskörének megszünteté­séről szóló törvényjavaslatot, utasítván Gullner Gyula előadót, hogy a jelentést a ház hétfői ülésé­ben nyújtsa be. Felhívás Lovász Miklós Szin vá­lasztókerület képviselőjéhez. Miután képviselő úr 1875. nyárelő 25-én kelt és választóihoz intézett nyilatkozatának f­ő pontjában azt mondja, „az állam nyomasztó pénz­ügyeinek rendezése érdekében, minden módot, mely abban az egyensúly mielőbbi helyre­állítására irányul, pártolni fog“, továbbá 3-ik pontjában „ha a határvám vagy­is harminczad rendezését oly mó­don keresztül vinni nem sikerül, miként hazánk nyers terményének előnyös kivitele, iparunk aka­dálytalan fejlődhetése, a kereskedelmünk haszon­hajtó üzlete, valamint a behozandó áruk utáni fogyasztási adónak a birodalom két része között igazságos mego­sztása biztosítva legyen; készebbek leszünk hazánk határán külön vámvonal felállítását pártolni.“ —Miután képviselő úr a szabadelvű párt e hó 9-én tartott értekezleteiben részt vett, de saj­nos azon t. tagok nevei között, — nem volt ol­vasható, kik el nem fogadták a Tisza Kálmán kor­mánya által aláírt, szégyen­teljes, és a koldusbotot az ország kezeibe kényszerítő egyességet; felhív­juk, legyen szíves eljárását indokolni, miképen ké­pes jelen hallgatását össze­egyeztetni, választóihoz intézett nyilatkozatával, hogy annak alapján, a kerület becsülete érdekében a szükséges lépéseket megtehessük. — Több Szin kerületi választó. Az Olaszország és Ausztria s Magyarország között fenálló kereskedelmi szerződés egy bécsi je­lentés szerint, tekintettel a Magyarország és Ausz­tria közt folyó alkudozások befejezetlen voltára, 1877 jul. 1-éig meghosszabittatott. A közös költségvetés. A delegátiók elébe terjesztendő közös költség­vetési előirányzatból, melynek füzeteit ma délben kaptuk meg, közöljük a következő summarius téte­leket : Szükséglet: 1. Külügy­minisztérium: rendes 4,299,180 fo­rint, rendkívüli 38,800, összesen 4,337,980 ft. 2. Hadügyminisztérium: rendes (szárazföldi és teng. hadsereg) 99.997,963 forint, rendkívüli 13.607,711 forint; összesen 113.605,674 forint. 3. Közös pénzügyminiszt.: rendes 1,854,564 frt, rendkiv. 1050 frt; összesen 1,855,614 frt. 4. Számvevőszék: rendes 129,670 frt. Az összes szükséglet tesz: rendes 106 mil. 281,377 frt, rendkiv. 13,647,561 frtot, ö­s­s­z­e­­sen 119,928,938 frt. Ebből levonva a fedezetet, mely tesz 5,679,730 frtot, marad nettó szükséglet, rendes 100,601,647 frt, rendkiv. 13,647 ezer 561 frt, összesen 114,249,208 frt.

Next