Egyetértés, 1876. július (10. évfolyam, 149-178. szám)

1876-07-22 / 169. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre................................................20.— Félévre.....................................................10.— Negyedévre...........................................5.— Egy hóra.............................................. 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési ür,1 :­9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d i­j minden hirdetésért kü­lön 30 kr. 160 szám Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTÉS Előfizetési föltételek az EGYETTETÉS politikai és közgazdászai napilapra.­­ Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 frt. — kr. Fél évre ...............................10 frt. — kr. Negyed évre.........................5 frt. — kr. Egy hóra..............................1 frt. 80 kr. [ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. g^a^^aiii'iiiMfriífi r «- ■r^ttast<a&&&aisi&..yggg^^stfsra^^ ir~nw-~ iTorawiMiiT mm hhhiMMihiim ni aggagrej?» Budapest, julius 21. Honnét jön, hova megy és mi lesz vége ? Mindez egyformán csak kérdés és az ilyen kér­dések már feleletül szolgálnak arra a veszett, oldhatlan problémára, mely keleti kérdés neve alatt hagyományosan gyötörte a bölcsek elméjét, és rettegtette a jámborok nyugodal­mát. Mert hogy a kérdés már a valóságban lé­tezik és hogy akár általunk, akár nélkülünk vagy épen ellenünkre egy bizonyos felelethez is kell jutni, azt már nagyon is kezdjük érezni. De hát mi egyébbel tudunk mi felelni, mint­hogy kérdéseket teszünk és mi másban áll is rendelkezésünk saját sorsunk és jövőnk, létünk és nemlétünk felett mint néhány tétova­ kér­désben, melyekre meglesz kétségtelenül a fele­let előbb vagy utóbb, de lehet úgy, hogy épen mi, a­kik kérdezünk, soha sem fogunk bírni teljes tudomást róla. Ki tudja, mi rejlik a fene­ketlen mélységben, melybe most belenézünk, és mi emelkedhetni ki onnét? A mélységnek egyszer majd be kell temetve lenni, de nem forgunk-e a veszélyben, hogy magunk testeivel lesz az betemetve ? Mint nemzet tes­szük meg a kérdést, — vájjon a felelet nem lesz e az által megadva, hogy már nem fog mint nemze­tet találni! A dolgok haladnak régóta, de mennyivel vagyunk inkább tisztában a dolgok eredete és további következményei felől? Nem zavaro­dunk-e meg minden új fordulatnál, hogy hon­nét jött ez megint? Nem válik e kétessé az is, a­mit előbb tudni gondoltunk ? Mert igaz, a tizenkilenczedik században sem hiányzanak a mindentudó oraculumok, melyek a kételyektől mart emberiség felvilágosítására vállalkoznak. Meg kell vallanunk, még nem is volt oly kér­dés, melyekre az officiosusok hivatott bölcse­­sége ne tudott volna valami feleletet, sőt min­dig jó, kellemes és megnyugtató feleletet. Jám­bor lélekkel a feleleteket nagyon illetékeseknek tarthattuk, mert hisz az officiosusok oly hatal­mak nevében beszélnek, melyek intézik a dol­gokat és kormányozzák az eseményeket; az ő összeköttetésük a sorsunkat intéző gondvise­léssel még sokkal biztosabb és szemmel látha­tóbb is, mint volt a pythiai és dodonai oracu­­lumoké, az OlympnekJ hatalmasságaival. Fáj­dalom, mégis minden új fordulatnál ki szokott tűnni, hogy az officiosus oraculumok valami olyast tudtak, mit maguk a sugalló hatalmak sem ismertek, és épen az a felelet, melyet egy újabb fordulatra találnak, c­áfolja meg legin­kább azt a feleletet, melyet tekintélyükkel és czégekkel előbb küldtek világba. Annyit csakugyan jól láthatunk, hogy igazán új fordulatokhoz érünk. De ha új fordu­latokat tapasztalunk, akkor az is bizonyos, hogy semmi sem történik úgy, a­mint azt a hatalmak — vagy hogy velünk szemben a köz­vetlenül érezhető, vérünkkel rendelkező és törvényeinkkel uralkodó hatalomról szóljunk —­ mint azt a mi osztrák-magyar kormányza­tunk, hivatalos és félhivatalos megnyugtatá­sunkra elmondották. Valóban semmi sem lehet nevetségesebb és visszásabb, mint az osztályo­zás és elrendezés, melyben a mi látható hatal­munk más hatalmakkal egyetértően az esemé­nyeket részesítették. Előbb volt a pacificatió­­nak korszaka, mely egy kis törzs zavargásai­nak lecsendesítésére irányult. A pacificatió az­tán úgy végződött, hogy egy maroknyi felke­lőnek csatangolása egy egész nagy és kiterjedt népfajnak általános lázadásává növekedett.­­ Következett hát rá egy másik korszak, mely­ben a hatalmak új megegyezése szerint a há­borúnak a porta és a fellázadt szouverain álla­mok között kelle localizálva maradnia. Még csak az imént történt, hogy Reichstadtban ra­gyogó szivárvány lett a feltornyosult fellegekre festve, mert kimondták, hogy a háború locali­zálva lesz! Ej, az officiosusok még ki sem ocsúdtak az örömmámorból, és a gyönyörű szivárványszínek már elhalványultak, a loca­­lizálás korszaka is véget ért. Jönnek Roméniá­­ból és Görögországból a hírek, úgy mint az ily hírek jönni szoktak. Az első hírnek aggasztó benyomását a második hír lehetőleg eloszlatni törekszik. Semmi kétség, hogy így van legin­kább okunk tartani a harmadik és az utána következő hírek természetétől. Tudjuk hát legalább, hogy hol vagyunk és milyenek a bajok! így ha nem tudjuk még­sem, hogy honnét származik a bajok folyto­nossága és az uj bonyodalmak kifogyhatlan­­sága, ha nem tudjuk, hogy miért származik a hatalmak minden békés lépéséből a háborúnak kiterjedése és a nehézségeknek szaporodása: — annyit egész határozottsággal sejthetünk, hogy a hatalmaknak oly módon gyakorolt egyetértő tevékenysége, mint azt az osztrák-magyar kül­politika nagy diadalérzettel, ölelésekkel és kéz­csókkal Berlinben és Reichstadtban létrehozza teljességgel nem vezethet bennünket a hirde­tett czélhoz. Benne leszünk az öldöklő világ­háborúban, akkor mikor békés szándékaink teljességüket fogják érni, és piros vér fog el­ömölni a földön, épen mikor a hajnalnak pírja fog rózsásan leragyogni a láthatárról. Hiába, nem lehet becsületes játék, mely a három csá­szár szövetségben folyik, és nem igazi béke­lobogó, mely onnét a magas császári diadal­­­szekérről vakítja a világot. Hát váljon nem rendszer-e az, hogy az Andrássy reformjegy­zéke után a lázadás általános kiterjedése, a berlini memorandum után Szerbiának és Mon­tenegrónak hadüzenete, a reichstadti találkozás után Romániának és Görögországnak fész­­kelődése következtek ? És a világ nem abban találja a sikertelenség okát, hogy a diplomatá­nak nyílt tevékenysége, a hivatalos és be­vallott lépések hibásak lettek volna. Sőt el­lenkezőleg, általános a hit, hogy a három hatalom együttes föllépése a béke érdeké­ben, a pacificatiónak oly kezdettől fogva kö­vetkezetes alkalmazása, milyen a hivatalos jegyzékekben és a köriratokban folyamatban látszott, — okvetlenül magában hordozta a sikernek zálogát. De a közvéleménynek száján egy szó van untalan: Oroszország. Ez a szó azt jelenti, hogy a nyílt tevékenység csak álczája volt egy lappangó aláaknázásnak; — annyit jelent mint ármány, ravaszság és kiját­szás. Mi hát a helyzetünk? Mért haladunk egy czélunkkal ellentétes úton, vagy milyen részt vesz politikánk a gonosz játékban? Ber­linig úgy látszhatott, hogy az osztrák-magyar politika jóhiszeműséggel van az orosz szándé­kok felől, a­mi Berlintől Reichstadtig követ­kezett, már csak a legfeketébb gyanúnak en­gedett helyet. Mikor bizonyosnak tűnt föl, hogy Oroszország merényletet forral Európá­nak jogbiztonsága és szabad fejlődése ellen, az „egyetértés“ és „szövetség" Oroszor­szággal épen arra a jellegre érdemesítette az osztrák-magyar külpolitikát, mely a czinkosok­­nak és bűntársaknak juttat megfelelő részt a rablások díjából és az embereknek megvetésé­ből. Békét hirdet czélunknak ma is minden hivatalos nyilatkozat. Jaj nekünk, ha külpoliti­kai kormányzatunk ezzel a czéllal mindvé­gig csak csalni engedte volna magát Oroszor­szág által. De jaj nekünk, ha magunk is csak csalásból hirdetjük a jelszót és Oroszország fogja fizetni bandijunkat! A mi külpolitikánknak józanul csak egy lehet czélja, melyet nem lehet nehéz fölfedezni, mert ugyanaz, melyet már hivatalosan hirdet­tek. Olyan politika az, mely lehetőleg a békét tartja fen számunkra, a béke helyreállítására törekszik a török birodalom népei között; mára egy kiegyenlítő reformpolitikának, hol­napra egy életképesebb államalakulásnak nyitja meg az utat. Szóval azt kell kívánnunk, hogy a­mi eddig csak szó volt, valóság legyen; a­mi ál­rául szerepelt, a lényeget fejezze ki. Mi egyáltalában nem idegenkedtünk attól, a­mit egészben véve Andrássy gróf keleti reformpo­litikájának neveztek el, de azzal a legszigo­rúbban vett kikötéssel, hogy az valóban gróf Andrássynak, a magyar, az alkotmányos, a fe­lelős miniszternek a mi érdekünkben űzött po­litikája legyen. Mi semmikép nem követeljük tőle, hogy a régi sablonokra esküdözzék és feladatát a „traditionális politika“, a „török integritás“, a „status quo“ ócska jelszavaiban kimerítve találja. Ha akkor, midőn Törökor­­ország legelhagyottabb és legműveletlenebb részén az első zavargások megkezdődtek, mint­egy ideális előrelátással kérdeztük volna, mily uton lehet a bekövetkező nehéz bonyodalma­kat elhárítani és minden körülmény között ér­dekeinket biztosítani, úgy vagyunk meggyő­ződve, csak az oly politikát fogadhatnék el helyesnek, mely belátva azt, hogy a mozga­lomban mi az életképesség tényezője, és minek kell a jog és méltányosság alapján elkerülhetlenül érvényesülnie; fokozatosan és békésen hozza létre az átalakulást, mely máskép erőszakkal törne magának utat. De ehhez nem Oroszországot kellett volna se­gítségül bírnunk. — Most kínos és ellent­mondásos helyzetbe kerültünk a kérdésnek minden tényezőivel szemben. Külpolitikánkról úgy látszik ugyan, hogy méltánylattal van a keresztény népek jogosult törekvései iránt, de ez oly kapcsolatban történik, hogy a legnagyobb veszélyt látjuk hazánk mai alkotmányosságára és jövő fenállására. Magunk pedig aggódó ér­zéssel és ellenséges indulattal kísérjük az iga­zolt törekvést és a nekünk rokonszenves érdeket, szomszédságunkban, mert abban az összeköttetésben, melyet az európai helyzet és saját külpolitikánk létesített, veszedelmes kiha­tásoktól tartunk nemcsak hazánk jövőjére, de a szabadság és műveltség minden érdekére. —7— A kormány vasúti politikájáról írják a „Polit. Corr.“-nek, hogy miután olcsó árfolyam mellett összevásárolta a 13,500 darab tiszai részvényt (a bécsi tőzde csak akkor tudta meg, hogy a magyar kormány tiszai vasutrészvényeket vesz, mikor már 11,200 darab meg volt véve. Szerk.) s igy a mi­nisztérium a magyar államvasuttal, a tiszai vasút­tal és a keleti vasúttal már rendelkezik: most a kormány szándéka erélyes versenyre kelni az osztrák államvasuttal a kiviteli és átviteli teher­szállításban s mi több, egy nemzeti tarifa­politikát inaugurálni. Kapcsolatban ezen actióval a brassó­­tömösi csatlakozás és a budapesti összekötő-vasút kiépítése siettetni fog és a déli vasút magyar vona­lainak megszerzése biztos kilátásban van véve. Leg­közelebb megkezdetik a végvidéki vasutak építése is s ezenfelül egy combinatio van vizsgálat alá véve, mely a budapest-zimonyi vonal kiépítését czélozza kamat­garancia nélkül. Mindezen állami vállalatok­hoz a törvényhozás utólagos jóváhagyását kinyerni remélik annyival inkább, mert azokból a kormány nevezetes nemzetgazdasági előnyöket és a kamatbiz­­tosítási teher apadását reméli. Ragályi Ferdinánd tisztelt barátunk válasz­tókerületéből Makóról Horváth István úrtól egy meghívó levelet vett. Tisztelt barátunknak ezen meghívó levelére adott válaszából közöljük a kö­vetkezőket : Megdöbbe­nve olvastam ezen sorokat: „Pünkösd ünnepét megelőző héten polgártár­saim tömegesen hívtak fel aziránt, hogy Ragályi Nándor szeretve tisztelt képviselőnket hívjuk meg körünkbe, hogy ő híve-e rendületlenül azon elvek­nek, melyek a külön vámterület, és önálló magyar bank kérdését illetik ?“ Hogyan, hát feledték, hogy én a függetlenségi párt tagja vagyok, melynek programmja: Magyar­­ország legyen önálló és független magyar állam stb. ? Hát lehet állam független, külön vámterület, és önálló bank nélkül ? De tévedek, hiszen ez nem közjogi kérdés. Ez Magyarország megélhetésének kérdése, melyet még azok közül is többen pártolnak, kik a 1867—12-ik törvén­nyel meg vannak elégedve. Én ne lennék hive ? Ki ezen törvénynek határozott ellene vagyok ?! Igen polgártárs! az idézett sorok megelőbbez­­tettek, de csak egy perczre, mert mindjárt be­lát­tam, hogy oda jutottunk, hogy ezen országban nincs joga senkinek bizalmat követelni polgártár­saitól, bár negyven éves politicai múltra hivatkoz­­nassok is. A folytonos csalódások megrendíthetik a köz­vélemény hitét publicistáink többségének politikai becsületességében. A szilárdság kivétel, sőt némelyek szerint hóbort. „Sülyedés a lejtőn“ ez a mai politikai eszé­­lyesség. Az elvek felfüggesztője fokonként magasabb szögre, elveivel ellentétesen maga annyira sülyedt, hogy oly egyességet is elfogadhatónak vél Ausztri­ával szemben, melyet — a kormány országgyűlési pártját kivéve — az átalános közvélemény az or­szágra nézve végveszedelmet okozandónak tart. És mégis félek! Ki sem merem mondani. A Romániával kötött szerződés, a közigazga­tási bizottságról szóló törvény stb. elismerem, hogy az országgyűlés többsége által hozattak, de az or­szág közvéleményének ellenére. Merem állítani, hogy az országgyűlés összes működése nincs összhangzásban az ország közvé­leményével. Félek, hogy azon deszkán sülyedünk el, me­lyen az örvényből menekülni akartunk. Félek , hogy ily eseményekkel szemben meginog a hit a parla­menti kormány életrevalóságában. Elveszíti az or­szág bizalmát önmaga iránt. Ez szerintem a nagy veszedelem, nem azon eshetőségek, melyekkel ellenfeleink bennünket ijesz­tenek. A „kevély tölgyet“ csak akkor dönti le a szél, ha a „benne levő férgek erős gyökerét megőrlik.“ Ezen bajokon kell az országnak segíteni. Ha nem segít, szerintem veszve van, és sorsát meg­érdemli.“ „Egy szabadelvű főispán“ czim alatt közölt lapunk báró Fiáth Ferencz a veszprémi főispán­ról egy czikket, melyre illetékes helyről nyilat­kozatot adtak át nekünk. Midőn az önvédelem jogosultságának szempontjából helyet adunk e nyi­latkozatnak, a közönség ítélete alá bocsátjuk: igaza volt-e a czikkírónak avagy nem. A nyilatkozat így szól : „Báró Fiáth Ferencz soha sem volt „csá­szári“ biztos; őt biztosul a megkoronázandó magyar király nevezte ki 1849-ki évi január 1-én. Három megyére áldásos volt működése. Sok szerencsétlenségnek elejét vette, vagy enyhítette, nem büntetett, még azt sem, ki fanatismusból éle­tére törekedett. Báró Fiáth soha sem neveztetett báróvá; ennek édes atyja eőrményesi Fiáth József nyerte e czimet. A vörös-berényi uradalmat nem 1847-ben, ha­nem 1848-ben vette át az első magyar miniszté­riumtól. Átvette azóta kétszer liczitatió útján, mint legtöbbet ígérő. A legmagasabb arendát Veszprém­­megyében ő fizeti, s habár az utolsó rész években sokat vesztett, feladatot soha sem kért, s a haszon­bért mindig rendesen fizette. Volf nem subarendása hanem proczentuatió mellett főtisztje. A főispánságról lemondott, mert 60-ik élet­évét túlélte. Majd 40 évig szolgálja királyát és hazáját s így mind kettő irányában kötelezettségét és háláját leróvta. Senkit sem jogosított fel, hogy őt schwarz­­gelbnek, fülig papos jezsuita cameleonnak, republi­kánusnak, jakobinusnak, petroleurnek nevezze.“ Lengyelországban e hó 14-től a lengyel nyelv mint törvényhozási és közigazgatási nyelv eltörölte­tett. Az állapot, a­melyet ezen rendelet előidézett, kétségbeejtő. A városok lakóinak alig 15% bírja annyira az orosz nyelvet, hogy képes volna vala­mely törvényszéki tárgyaláson megjelenni s magát Szombat, 1876. július 22. Szerkesztői Iroda : Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-k­i­tatai: ‘Budapest IV. megyeházét’ 9. s? Wodianer F. nyomdájában­ védeni. Ezen rendelet folytán több ezer lengyel hi­vatalnok lett kenyérvesztett, mert csak igen keveset nyugdíjaztak. Az államszolgálatból elbocsátott jo­gászok nagy része magas állású hivatalnokokból és ügyvédekből áll. A honvédség. Mióta oly válságosak lettek keleten az ese­mények, a honvédség is több ízben szóba jött. Egy­szer az Al­vidéken kívánták zsandárszolgálatra fel­használni, máskor meg beszéltek mozgósításáról is. E hírekkel ellentétben, azokat megelőzőleg rend­szeressé vált a külföldi lapokban oly irányú híreket hozni, melyekből kitűnt világosan, hogy a honvéd­ség még mai alárendelt szerepében is szálka a reac­­tionárius körök előtt. Felhozták, hogy a honvédség ezentúl a közös hadsereg egy osztályát fogja ké­pezni s maga a honvédelmi minisztérium is eltöröl­tetik a föld színéről. Vizsgáljuk csak meg közelebb­ről e szálkát, vajjon olyan-e az, mely bk­ az önálló­ság kellékeivel arra nézve, hogy szemet szúrjon. Honvédség­e az, mely működhetik önállóan, avagy csupán osztálya a közösnek, a­mivé tenni nem kell, mert már az. Természetesnek találjuk, hogy a beosztási hí­rekre a magyar ember szemei előtt feltűnnek a haj­dan oly nagy csodákat mivelt „névtelen félistenek“, a régi honvédek, s fájdalmasan esik neki, hogy ama dicsők név utódait, az uj honvédeket kirekesztik még a papírról is, a­melyen eddig meglehetős sze­repet játszottak. Valóban boldogok azok, a­kik még csak most tudják, hogy a magyar honvédség csupán ezután fogja képezni a közös hadsereg egy osztályát. Fájdalom, hogy azok, a­kiknek alkalmuk volt fog­lalkozni azon kérdéssel, hogy a véderő mikép áll Magyarországon? — már régen tudják azt, hogy az eddigi magyar honvédség is az osztrák hadse­regnek — a­mint azt akárhány honvédségi szak­könyvben megírva is találhatui — „kiegészítő részét“ képezte. Újabban már ez a kiegészítő rész „osztály“ nevet nyert. Ennyi a változás a valóságban. Jól emlékezhetünk még azon időre, midőn Andrássy az új honvédelmi törvény keresztülvitelé­vel nagy örömöt keltett a nemzet azon részénél, a­mely nem vizsgálva a törvényben lefektetett elveket, a „honvéd“ névre fellángolt s istennek hálát adott, hogy a régi jó alkotmányból legalább a honvéd név megmaradt. De emlékeznünk kell az akkori ellen­zék aggodalmaira is; nem lehet felejtenünk, hogy az ellenzék soha sem volt kibékülve az uj gárda felállításával úgy, a mint az keresztülvitetett. Nem volt megelégedve, mert jól látta, hogy az uj honvéd­ség a közös hadseregnek így is csak egy osztályát képezi, ec wA annyiban egy azzal, a­mennyiben itt az uj gardánál a vezényszó — magyar, a­mi tagad­­hatlanul szerencse a szerencsétlenségben. Már annyira is ment a boldogult Deák-párt vakmerősége, hogy az ellenzék ellen izgatott az­zal, mikép még a „h­onvédséget“-et sem sze­reti. Persze, hogy nem oly szervezettel, mert a m­a­­gyar nemzet a „honvédség“ nevezet alatt mindig önálló magyar hadsere­get szeretett volna látni. A közelebbi időben, az utóbbi államköltségve­tési vita alkalmával a képviselőházban nagyobb eszmecsere fejlődött ki a pártok közt a honvédügy kérdésében. Ismeretes, hogy a mennyei párt egyene­sen azt akarta, hogy a honvédség egyenesen töröl­tessék el. A kormány erre nagy hévvel előállt, szó­­halmazáradatban utasítá vissza eme nézetet. A függetlenségi párt nevében Simonyi Ernő által tartott hatalmas beszéd nem az eltörlést kívánta, hanem azt,­­ hogy a honvéd­ség legyen önálló magyar hadsereg, ide soroztassanak a magyar ifjak, az osztrák hadd tartsa aztán a maga katonáit, ha úgy tetszik neki. Természetes, hogy a kormány erre hallgatott. A honvéd név védése hálás, azt tette szóval, de ahol javítást kívántak a lényegben, ott már a név érdekét is elfelejti, mert bizonyára nem kapott ez ügy szellőztetésére utasítást Bécsből, a­hova minden fontosabb kérdésben tanácskozni járt — független állásának nagy dicsőségére. Hanem arra is emlékezhetünk még, hogy amaz országgyűlési szóharcz alkalmával több oldalról felmerült azon vélemény, hogy hiába beszél Tisza kormánya a Sennyey-párti honvédségi „taktika“ ellen, mert hiszen ő maga készíti az utat ,arra nézve, hogy a Sennyeyek eszméje valósuljon. És vájjon az idő iga­zolta-e ezen feltevésnek, mondhatnók belátásnak ellenkezőjét? Hozzon fel rá tényeket az a ki tud. S miért is ne telhetnék ez ki attól a Tisza Kálmántól, a­ki oly sok ideig „átkosnak“ nevezte a közös ügyet, s aztán annak imádói közé állott egy bécsi mosolyért. Miért ne tartaná ma feleslegesnek a magyar honvédséget ő, a­ki az előtt annyira lelke­sült az önálló magyar hadsereg eszméjéért, akkor, midőn még az önálló vámterületet is „károsának vallja ? Tisza Kálmán hirhedt „taktikájáétól sok minden hitelhetik. Lássuk. A magyar nemzet pedig féltékenyen nézett mindig a honvédség ez új gárdájára is, mert imá­­dási tisztelettel viseltetvén e név iránt a múltból, nem is képzelhetett más honvédséget, mint olyat, a­minő a történelem lapjain a névtelen félistenek sorába emelte magát hősies vitézsége és önzetlen hazafiassága által. Azt hitte, hogy ez már egye­dül a magyaré lesz, s ha a bécsi mamelukhad megtagadta is attól a „hadsereg“ nevet, s a tör­vényben hadcsapatnak kicsinyesítse, kinövi az magát az idők folyamán, s Deák Ferencz is meg­ígérte annak idején, hogy a honvédség fejlesztetni fog a nemzet kívánalmai szerint, mert az öreg ur balvégzetű szavaival élve „nem lehetettt mindent egyszerre“. Mennyire teljesedett be a nemzet vára­kozása és Deák ígérete ? — az ma már tisztán áll a nemzet szemei előtt. Honvédségünk nem hogy fejlesztetett volna, hanem igenis megfosztatott tüzérségétől, ez pedig annyit jelent más szavakkal, hogy ö­n­­álló hadműködésre nem képes; e szerint a honvédtüzérség eltörlésével az osztrákok azon czélt érték el, hogy az ő hadseregök nélkül ez a ma­gyar honvédségnek nevezett hadcsapat mozdulni sem tud. így fejlesztették honvédségünket az „osz­trák hadsereg kiegészítő részére,“ annyira, hogy há­ború esetén a fenálló szabály szerint a mi honvé­­deinket is a közös hadügyér látná el a szükséges zsoldokkal, mivel ennek külön pénztára nincs. No aztán, ha még ehez ves­szük azon aláren­deltségi viszonyt, a­melyben áll a honvédség a közös hadsereggel szemben, akkor valóban eloszlanak azon ábrándaink, hogy a honvédségi gárda azon szellemi magaslaton álló magyar katonaság volna, a­melyet Kossuth hatalmas szava, s Petőfi „Talpra magyar“-ja teremtett. Őszinte fájdalommal kell például jeleznünk, hogy a honvédség nyolcz évi fenállása óta nemcsak az ezredszervezés nem végeztetett be, hanem még „magyar királyi tábornokokkal“ sem láttatott el, pa­rancsnokoló tábornokai szabályszerüleg „császári“ czimet viselvén. Rangjelszineit pedig a mi honvéd­ségünk nem a három szinü lobogóról veszi, hanem a budavári sárga-fekete zászlótól. Lehetetlen aztán fel nem említeni azon lényeges körülményt, hogy ha az osztrák hadsereghez Bécsben ugyanazon napon, órán, és Beremben neveznek ki valamely tisztet, mint a honvédséghez Budapesten, akkor bármely magyar városban is elsőbbséggel bír az, a­kit Bécsben ne­veznek ki, ha ugyan az elsőbbségi kérdés szőnyegre kerülne köztük. Egyetlen vívmány honvédelmi ügyünkben a Ludovica Akadémia felállítása, jobban mondva ennek alapja megszerzése, mert hiszen a honvédség fenálló szervezete mellett gondolni sem lehet arra, hogy az eredeti czéljának, valódi rendeltetésének megfelelhetne, kivált mikor az osztrákoktól is ültet­nek bele intéző szellemeket. E tárgyra ugyan nem óhajtunk ez alkalommal kiterjeszkedni, csak egysze­rűen felemlítők, miután ez is felállított keretünkbe tartozik. De most a honvédség megmentése, illetőleg megteremtése van szóban, ezután kell látnunk szaporán. Ha honvédségünk nem lesz, hasztalan igyekszünk az akadémiát reformálni, melyre pedig — mellesleg mondva — nagyon ráférne egy kis gyökeres reform. Mi szent lelkesedéssel csüggtünk mindig a honvéd intézményen minden hiánya ellenére is, mert reméltünk oly időt, midőn jönni fog egykor oly ha­zafias kormány, a­mely­­—a Bécs vezényszavára nem­ ügyelve — függetlenségének büszke érzésében meg­teremti a honvédségből az önálló magyar hadsere­get. S épen azért, mert szeretettel viseltetünk ez intézmény iránt, édes kötelességünknek ismerek el­mondani, hogy ismerjük mi azt jelenben. Akármilyen lett légyen is eddig a honvédség, az elvitázhatlan tény­­ hogy a nemzet rokon­szenvezett vele. És mi erre sokat alapítunk. Mert azt látjuk ebből, hogy annak fentartását, ha t. i. az a nemzet óhajához képest önállósittatik, ál­dozatok árán is eszközli. Nem akarunk magunknak hízelegni, de azt el­fogulatlanul nyilváníthatjuk, hogy e kérdésben is a nemzet óhaját a függetlenségi párt programmja képviseli leghívebben. Mert emlékezhetünk még azon nagyszerű beszédekre, a­miket Simonyi Ernő, K­r . «, T­j . i .... i , "• emlékezhetünk Tisza Kálmán ellenzéki szónokla­taira is, mily hatást keltettek azok a nemzet min­den rétegében! Vagy ott van a legnagyobb példa, mily nagy, lelkes és hős sereget gyűjtött Kossuth Lajos egyszerűen szónoklatával, egyéb segédeszköze nem vol, mint az eszme, a­mely gyújtott. Adjunk ma is valamely eszmét Magyarország fiatalsága elé,amelyért lelkesítik, teremthetünk ma is oly önálló magyar hadsereget, melyre büszkén tekintenek mennyei fénylakukból alá a megdicsőült „névtelen félistenek“ is. Eszmét kell adni ifjúságunknak, s akkor ront­hatnak s teremthetnek vele száz világot. Ott van az önálló magyar hadsereg eszméje. Ily keretbe bizo­nyára több oly derék férfiú lépne be, a­ki eddig fél­­rehuzódott s a fiatalság nem tekintené járomnak ma­gára nézve a hadkötelezettséget, a mely alól most minden uton módon szabadulni akar. Nézetünk sze­rint ez egyetlen út vezethetne arra, hogy a katona­ság társadalmi állása — legalább nálunk — többre becsültetnék. Önálló magyar hadsereg alkotása az egyedüli út, a­mely által a hadügy kérdése hazánkban a nem­zeti közvélemény óhaja szerint megoldható. Más kí­sérlet nem vezet czélhoz, s az elégedetlenség marad a régi. Már­pedig ideje volna, hogy eszükre térné­nek a döntő körök is. A keleti események inthetnék őket, hogy a monarchia érdeke hozza magával, mi­szerint a honvédség mostani szervezetlen „kiegé­szítő“ része helyett harczkészen álljon egy lelkes létért és nemzeti czélokért minden áldozatra kész magyar hadsereg. Nem vallották volna annak ká­rát már most sem, midőn folyvást fenyegetőbb ala­kot öltenek a nemzetközivé fajulni kezdő zavarok. Nem veszik-e észre, mennyivel hatalmasabb, meg­bízhatóbb, lelkesedetteb»!) lett volna egy alapjában jól szervezett magyar haderő a gyáva bizalmatlan­kodás miatt ros­szul összetákolt jelenlegi kis tömeg­­hadszervezetnél, hol a katona­gép, a honvéd ágyu­­töltelék, Czimbora. A m. kir. pénzügyminisztériumnak 1876. évi 2730. számú rendelete szerint Nógrádmegye tör­vényhatóságának előterjesztése folytán Nagy-Pár­kány, Kis-Párkány, Sámsonháza, Szúpatak, Tót­­marokháza és Mátra Verebély adóközségek a szi­­ráki, Bussó, Dolány, Csallár, Enderfalu, Felfalu, N­agy-Gécz, Kis-Kócz, Hollókő, Sós-Hu­zyán, Hal­­lászi, Lócz, Luczin Felső-Ludány, Alsó-Ludány, Negyer, Pető, Piling, Pőstény, B­iros-Mulyád, Ri­­mócz, Sipek, Szakál, Szécsény, Szécsény-Kovácsi és Varsány községek a baL-gyarmathi, Ettes, Kis- Hartyán, Karancsság, Karancskeszi, Lipta-Gerge, Kis-Gerge, Litke, Mihály-Gerge, Ságujfalu és Szal­­matercs községek pedig a losonczi adóhivatal csa­­toltatnak. A magyarországi rácz önkénytesek. Egy londoni lap levelezője nagyon érdekes levelet közöl élményeiről, melyeket a Magyarország­ból Szerbiába csempészkedő rácz önkénytesek kö­zött tapasztalt egy éj alatt. A leírás ez: Itt Belgrádban édes keveset tapasztalhatni. A miniszterek mindig előzékenyen fogadnak ugyan bennünket levelezőket, da mit sem tudunk meg tő­lük. S a­mi a négy győzelmet illeti, a­mit átlag na­ponkint aratnak, azokról épen oly hamar értesülnek önök Európában a hivatalos szerb lapokból, mint mi itt. Midőn először próbáltam ezt meg, több napi internáltatással lakoltam érette, mígnem a minisz­tertanács szabadlábra helyeztetésemet kegyeskedett elhatározni. Hogy ne heverjek egészen tétlenül, el­határoztam, miként átmegyek a Dunán s megtekin­tem a hajóraszállását azon önkénytes csapatok egyi­kének, melyek minden éjjel átjönnek Magyarom

Next