Egyetértés, 1876. július (10. évfolyam, 149-178. szám)
1876-07-22 / 169. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre................................................20.— Félévre.....................................................10.— Negyedévre...........................................5.— Egy hóra.............................................. 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési ür,1 :9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegd ij minden hirdetésért külön 30 kr. 160 szám Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTÉS Előfizetési föltételek az EGYETTETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 frt. — kr. Fél évre ...............................10 frt. — kr. Negyed évre.........................5 frt. — kr. Egy hóra..............................1 frt. 80 kr. [ POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. g^a^^aiii'iiiMfriífi r «- ■r^ttast<a&&&aisi&..yggg^^stfsra^^ ir~nw-~ iTorawiMiiT mm hhhiMMihiim ni aggagrej?» Budapest, julius 21. Honnét jön, hova megy és mi lesz vége ? Mindez egyformán csak kérdés és az ilyen kérdések már feleletül szolgálnak arra a veszett, oldhatlan problémára, mely keleti kérdés neve alatt hagyományosan gyötörte a bölcsek elméjét, és rettegtette a jámborok nyugodalmát. Mert hogy a kérdés már a valóságban létezik és hogy akár általunk, akár nélkülünk vagy épen ellenünkre egy bizonyos felelethez is kell jutni, azt már nagyon is kezdjük érezni. De hát mi egyébbel tudunk mi felelni, minthogy kérdéseket teszünk és mi másban áll is rendelkezésünk saját sorsunk és jövőnk, létünk és nemlétünk felett mint néhány tétova kérdésben, melyekre meglesz kétségtelenül a felelet előbb vagy utóbb, de lehet úgy, hogy épen mi, akik kérdezünk, soha sem fogunk bírni teljes tudomást róla. Ki tudja, mi rejlik a feneketlen mélységben, melybe most belenézünk, és mi emelkedhetni ki onnét? A mélységnek egyszer majd be kell temetve lenni, de nem forgunk-e a veszélyben, hogy magunk testeivel lesz az betemetve ? Mint nemzet tesszük meg a kérdést, — vájjon a felelet nem lesz e az által megadva, hogy már nem fog mint nemzetet találni! A dolgok haladnak régóta, de mennyivel vagyunk inkább tisztában a dolgok eredete és további következményei felől? Nem zavarodunk-e meg minden új fordulatnál, hogy honnét jött ez megint? Nem válik e kétessé az is, amit előbb tudni gondoltunk ? Mert igaz, a tizenkilenczedik században sem hiányzanak a mindentudó oraculumok, melyek a kételyektől mart emberiség felvilágosítására vállalkoznak. Meg kell vallanunk, még nem is volt oly kérdés, melyekre az officiosusok hivatott bölcsesége ne tudott volna valami feleletet, sőt mindig jó, kellemes és megnyugtató feleletet. Jámbor lélekkel a feleleteket nagyon illetékeseknek tarthattuk, mert hisz az officiosusok oly hatalmak nevében beszélnek, melyek intézik a dolgokat és kormányozzák az eseményeket; az ő összeköttetésük a sorsunkat intéző gondviseléssel még sokkal biztosabb és szemmel láthatóbb is, mint volt a pythiai és dodonai oraculumoké, az OlympnekJ hatalmasságaival. Fájdalom, mégis minden új fordulatnál ki szokott tűnni, hogy az officiosus oraculumok valami olyast tudtak, mit maguk a sugalló hatalmak sem ismertek, és épen az a felelet, melyet egy újabb fordulatra találnak, cáfolja meg leginkább azt a feleletet, melyet tekintélyükkel és czégekkel előbb küldtek világba. Annyit csakugyan jól láthatunk, hogy igazán új fordulatokhoz érünk. De ha új fordulatokat tapasztalunk, akkor az is bizonyos, hogy semmi sem történik úgy, amint azt a hatalmak — vagy hogy velünk szemben a közvetlenül érezhető, vérünkkel rendelkező és törvényeinkkel uralkodó hatalomról szóljunk — mint azt a mi osztrák-magyar kormányzatunk, hivatalos és félhivatalos megnyugtatásunkra elmondották. Valóban semmi sem lehet nevetségesebb és visszásabb, mint az osztályozás és elrendezés, melyben a mi látható hatalmunk más hatalmakkal egyetértően az eseményeket részesítették. Előbb volt a pacificatiónak korszaka, mely egy kis törzs zavargásainak lecsendesítésére irányult. A pacificatió aztán úgy végződött, hogy egy maroknyi felkelőnek csatangolása egy egész nagy és kiterjedt népfajnak általános lázadásává növekedett. Következett hát rá egy másik korszak, melyben a hatalmak új megegyezése szerint a háborúnak a porta és a fellázadt szouverain államok között kelle localizálva maradnia. Még csak az imént történt, hogy Reichstadtban ragyogó szivárvány lett a feltornyosult fellegekre festve, mert kimondták, hogy a háború localizálva lesz! Ej, az officiosusok még ki sem ocsúdtak az örömmámorból, és a gyönyörű szivárványszínek már elhalványultak, a localizálás korszaka is véget ért. Jönnek Roméniából és Görögországból a hírek, úgy mint az ily hírek jönni szoktak. Az első hírnek aggasztó benyomását a második hír lehetőleg eloszlatni törekszik. Semmi kétség, hogy így van leginkább okunk tartani a harmadik és az utána következő hírek természetétől. Tudjuk hát legalább, hogy hol vagyunk és milyenek a bajok! így ha nem tudjuk mégsem, hogy honnét származik a bajok folytonossága és az uj bonyodalmak kifogyhatlansága, ha nem tudjuk, hogy miért származik a hatalmak minden békés lépéséből a háborúnak kiterjedése és a nehézségeknek szaporodása: — annyit egész határozottsággal sejthetünk, hogy a hatalmaknak oly módon gyakorolt egyetértő tevékenysége, mint azt az osztrák-magyar külpolitika nagy diadalérzettel, ölelésekkel és kézcsókkal Berlinben és Reichstadtban létrehozza teljességgel nem vezethet bennünket a hirdetett czélhoz. Benne leszünk az öldöklő világháborúban, akkor mikor békés szándékaink teljességüket fogják érni, és piros vér fog elömölni a földön, épen mikor a hajnalnak pírja fog rózsásan leragyogni a láthatárról. Hiába, nem lehet becsületes játék, mely a három császár szövetségben folyik, és nem igazi békelobogó, mely onnét a magas császári diadalszekérről vakítja a világot. Hát váljon nem rendszer-e az, hogy az Andrássy reformjegyzéke után a lázadás általános kiterjedése, a berlini memorandum után Szerbiának és Montenegrónak hadüzenete, a reichstadti találkozás után Romániának és Görögországnak fészkelődése következtek ? És a világ nem abban találja a sikertelenség okát, hogy a diplomatának nyílt tevékenysége, a hivatalos és bevallott lépések hibásak lettek volna. Sőt ellenkezőleg, általános a hit, hogy a három hatalom együttes föllépése a béke érdekében, a pacificatiónak oly kezdettől fogva következetes alkalmazása, milyen a hivatalos jegyzékekben és a köriratokban folyamatban látszott, — okvetlenül magában hordozta a sikernek zálogát. De a közvéleménynek száján egy szó van untalan: Oroszország. Ez a szó azt jelenti, hogy a nyílt tevékenység csak álczája volt egy lappangó aláaknázásnak; — annyit jelent mint ármány, ravaszság és kijátszás. Mi hát a helyzetünk? Mért haladunk egy czélunkkal ellentétes úton, vagy milyen részt vesz politikánk a gonosz játékban? Berlinig úgy látszhatott, hogy az osztrák-magyar politika jóhiszeműséggel van az orosz szándékok felől, ami Berlintől Reichstadtig következett, már csak a legfeketébb gyanúnak engedett helyet. Mikor bizonyosnak tűnt föl, hogy Oroszország merényletet forral Európának jogbiztonsága és szabad fejlődése ellen, az „egyetértés“ és „szövetség" Oroszországgal épen arra a jellegre érdemesítette az osztrák-magyar külpolitikát, mely a czinkosoknak és bűntársaknak juttat megfelelő részt a rablások díjából és az embereknek megvetéséből. Békét hirdet czélunknak ma is minden hivatalos nyilatkozat. Jaj nekünk, ha külpolitikai kormányzatunk ezzel a czéllal mindvégig csak csalni engedte volna magát Oroszország által. De jaj nekünk, ha magunk is csak csalásból hirdetjük a jelszót és Oroszország fogja fizetni bandijunkat! A mi külpolitikánknak józanul csak egy lehet czélja, melyet nem lehet nehéz fölfedezni, mert ugyanaz, melyet már hivatalosan hirdettek. Olyan politika az, mely lehetőleg a békét tartja fen számunkra, a béke helyreállítására törekszik a török birodalom népei között; mára egy kiegyenlítő reformpolitikának, holnapra egy életképesebb államalakulásnak nyitja meg az utat. Szóval azt kell kívánnunk, hogy ami eddig csak szó volt, valóság legyen; ami álrául szerepelt, a lényeget fejezze ki. Mi egyáltalában nem idegenkedtünk attól, amit egészben véve Andrássy gróf keleti reformpolitikájának neveztek el, de azzal a legszigorúbban vett kikötéssel, hogy az valóban gróf Andrássynak, a magyar, az alkotmányos, a felelős miniszternek a mi érdekünkben űzött politikája legyen. Mi semmikép nem követeljük tőle, hogy a régi sablonokra esküdözzék és feladatát a „traditionális politika“, a „török integritás“, a „status quo“ ócska jelszavaiban kimerítve találja. Ha akkor, midőn Törökorország legelhagyottabb és legműveletlenebb részén az első zavargások megkezdődtek, mintegy ideális előrelátással kérdeztük volna, mily uton lehet a bekövetkező nehéz bonyodalmakat elhárítani és minden körülmény között érdekeinket biztosítani, úgy vagyunk meggyőződve, csak az oly politikát fogadhatnék el helyesnek, mely belátva azt, hogy a mozgalomban mi az életképesség tényezője, és minek kell a jog és méltányosság alapján elkerülhetlenül érvényesülnie; fokozatosan és békésen hozza létre az átalakulást, mely máskép erőszakkal törne magának utat. De ehhez nem Oroszországot kellett volna segítségül bírnunk. — Most kínos és ellentmondásos helyzetbe kerültünk a kérdésnek minden tényezőivel szemben. Külpolitikánkról úgy látszik ugyan, hogy méltánylattal van a keresztény népek jogosult törekvései iránt, de ez oly kapcsolatban történik, hogy a legnagyobb veszélyt látjuk hazánk mai alkotmányosságára és jövő fenállására. Magunk pedig aggódó érzéssel és ellenséges indulattal kísérjük az igazolt törekvést és a nekünk rokonszenves érdeket, szomszédságunkban, mert abban az összeköttetésben, melyet az európai helyzet és saját külpolitikánk létesített, veszedelmes kihatásoktól tartunk nemcsak hazánk jövőjére, de a szabadság és műveltség minden érdekére. —7— A kormány vasúti politikájáról írják a „Polit. Corr.“-nek, hogy miután olcsó árfolyam mellett összevásárolta a 13,500 darab tiszai részvényt (a bécsi tőzde csak akkor tudta meg, hogy a magyar kormány tiszai vasutrészvényeket vesz, mikor már 11,200 darab meg volt véve. Szerk.) s igy a minisztérium a magyar államvasuttal, a tiszai vasúttal és a keleti vasúttal már rendelkezik: most a kormány szándéka erélyes versenyre kelni az osztrák államvasuttal a kiviteli és átviteli teherszállításban s mi több, egy nemzeti tarifapolitikát inaugurálni. Kapcsolatban ezen actióval a brassótömösi csatlakozás és a budapesti összekötő-vasút kiépítése siettetni fog és a déli vasút magyar vonalainak megszerzése biztos kilátásban van véve. Legközelebb megkezdetik a végvidéki vasutak építése is s ezenfelül egy combinatio van vizsgálat alá véve, mely a budapest-zimonyi vonal kiépítését czélozza kamatgarancia nélkül. Mindezen állami vállalatokhoz a törvényhozás utólagos jóváhagyását kinyerni remélik annyival inkább, mert azokból a kormány nevezetes nemzetgazdasági előnyöket és a kamatbiztosítási teher apadását reméli. Ragályi Ferdinánd tisztelt barátunk választókerületéből Makóról Horváth István úrtól egy meghívó levelet vett. Tisztelt barátunknak ezen meghívó levelére adott válaszából közöljük a következőket : Megdöbbenve olvastam ezen sorokat: „Pünkösd ünnepét megelőző héten polgártársaim tömegesen hívtak fel aziránt, hogy Ragályi Nándor szeretve tisztelt képviselőnket hívjuk meg körünkbe, hogy ő híve-e rendületlenül azon elveknek, melyek a külön vámterület, és önálló magyar bank kérdését illetik ?“ Hogyan, hát feledték, hogy én a függetlenségi párt tagja vagyok, melynek programmja: Magyarország legyen önálló és független magyar állam stb. ? Hát lehet állam független, külön vámterület, és önálló bank nélkül ? De tévedek, hiszen ez nem közjogi kérdés. Ez Magyarország megélhetésének kérdése, melyet még azok közül is többen pártolnak, kik a 1867—12-ik törvénnyel meg vannak elégedve. Én ne lennék hive ? Ki ezen törvénynek határozott ellene vagyok ?! Igen polgártárs! az idézett sorok megelőbbeztettek, de csak egy perczre, mert mindjárt beláttam, hogy oda jutottunk, hogy ezen országban nincs joga senkinek bizalmat követelni polgártársaitól, bár negyven éves politicai múltra hivatkoznassok is. A folytonos csalódások megrendíthetik a közvélemény hitét publicistáink többségének politikai becsületességében. A szilárdság kivétel, sőt némelyek szerint hóbort. „Sülyedés a lejtőn“ ez a mai politikai eszélyesség. Az elvek felfüggesztője fokonként magasabb szögre, elveivel ellentétesen maga annyira sülyedt, hogy oly egyességet is elfogadhatónak vél Ausztriával szemben, melyet — a kormány országgyűlési pártját kivéve — az átalános közvélemény az országra nézve végveszedelmet okozandónak tart. És mégis félek! Ki sem merem mondani. A Romániával kötött szerződés, a közigazgatási bizottságról szóló törvény stb. elismerem, hogy az országgyűlés többsége által hozattak, de az ország közvéleményének ellenére. Merem állítani, hogy az országgyűlés összes működése nincs összhangzásban az ország közvéleményével. Félek, hogy azon deszkán sülyedünk el, melyen az örvényből menekülni akartunk. Félek , hogy ily eseményekkel szemben meginog a hit a parlamenti kormány életrevalóságában. Elveszíti az ország bizalmát önmaga iránt. Ez szerintem a nagy veszedelem, nem azon eshetőségek, melyekkel ellenfeleink bennünket ijesztenek. A „kevély tölgyet“ csak akkor dönti le a szél, ha a „benne levő férgek erős gyökerét megőrlik.“ Ezen bajokon kell az országnak segíteni. Ha nem segít, szerintem veszve van, és sorsát megérdemli.“ „Egy szabadelvű főispán“ czim alatt közölt lapunk báró Fiáth Ferencz a veszprémi főispánról egy czikket, melyre illetékes helyről nyilatkozatot adtak át nekünk. Midőn az önvédelem jogosultságának szempontjából helyet adunk e nyilatkozatnak, a közönség ítélete alá bocsátjuk: igaza volt-e a czikkírónak avagy nem. A nyilatkozat így szól : „Báró Fiáth Ferencz soha sem volt „császári“ biztos; őt biztosul a megkoronázandó magyar király nevezte ki 1849-ki évi január 1-én. Három megyére áldásos volt működése. Sok szerencsétlenségnek elejét vette, vagy enyhítette, nem büntetett, még azt sem, ki fanatismusból életére törekedett. Báró Fiáth soha sem neveztetett báróvá; ennek édes atyja eőrményesi Fiáth József nyerte e czimet. A vörös-berényi uradalmat nem 1847-ben, hanem 1848-ben vette át az első magyar minisztériumtól. Átvette azóta kétszer liczitatió útján, mint legtöbbet ígérő. A legmagasabb arendát Veszprémmegyében ő fizeti, s habár az utolsó rész években sokat vesztett, feladatot soha sem kért, s a haszonbért mindig rendesen fizette. Volf nem subarendása hanem proczentuatió mellett főtisztje. A főispánságról lemondott, mert 60-ik életévét túlélte. Majd 40 évig szolgálja királyát és hazáját s így mind kettő irányában kötelezettségét és háláját leróvta. Senkit sem jogosított fel, hogy őt schwarzgelbnek, fülig papos jezsuita cameleonnak, republikánusnak, jakobinusnak, petroleurnek nevezze.“ Lengyelországban e hó 14-től a lengyel nyelv mint törvényhozási és közigazgatási nyelv eltöröltetett. Az állapot, amelyet ezen rendelet előidézett, kétségbeejtő. A városok lakóinak alig 15% bírja annyira az orosz nyelvet, hogy képes volna valamely törvényszéki tárgyaláson megjelenni s magát Szombat, 1876. július 22. Szerkesztői Iroda : Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-kitatai: ‘Budapest IV. megyeházét’ 9. s? Wodianer F. nyomdájában védeni. Ezen rendelet folytán több ezer lengyel hivatalnok lett kenyérvesztett, mert csak igen keveset nyugdíjaztak. Az államszolgálatból elbocsátott jogászok nagy része magas állású hivatalnokokból és ügyvédekből áll. A honvédség. Mióta oly válságosak lettek keleten az események, a honvédség is több ízben szóba jött. Egyszer az Alvidéken kívánták zsandárszolgálatra felhasználni, máskor meg beszéltek mozgósításáról is. E hírekkel ellentétben, azokat megelőzőleg rendszeressé vált a külföldi lapokban oly irányú híreket hozni, melyekből kitűnt világosan, hogy a honvédség még mai alárendelt szerepében is szálka a reactionárius körök előtt. Felhozták, hogy a honvédség ezentúl a közös hadsereg egy osztályát fogja képezni s maga a honvédelmi minisztérium is eltöröltetik a föld színéről. Vizsgáljuk csak meg közelebbről e szálkát, vajjon olyan-e az, mely bk az önállóság kellékeivel arra nézve, hogy szemet szúrjon. Honvédsége az, mely működhetik önállóan, avagy csupán osztálya a közösnek, amivé tenni nem kell, mert már az. Természetesnek találjuk, hogy a beosztási hírekre a magyar ember szemei előtt feltűnnek a hajdan oly nagy csodákat mivelt „névtelen félistenek“, a régi honvédek, s fájdalmasan esik neki, hogy ama dicsők név utódait, az uj honvédeket kirekesztik még a papírról is, amelyen eddig meglehetős szerepet játszottak. Valóban boldogok azok, akik még csak most tudják, hogy a magyar honvédség csupán ezután fogja képezni a közös hadsereg egy osztályát. Fájdalom, hogy azok, akiknek alkalmuk volt foglalkozni azon kérdéssel, hogy a véderő mikép áll Magyarországon? — már régen tudják azt, hogy az eddigi magyar honvédség is az osztrák hadseregnek — amint azt akárhány honvédségi szakkönyvben megírva is találhatui — „kiegészítő részét“ képezte. Újabban már ez a kiegészítő rész „osztály“ nevet nyert. Ennyi a változás a valóságban. Jól emlékezhetünk még azon időre, midőn Andrássy az új honvédelmi törvény keresztülvitelével nagy örömöt keltett a nemzet azon részénél, amely nem vizsgálva a törvényben lefektetett elveket, a „honvéd“ névre fellángolt s istennek hálát adott, hogy a régi jó alkotmányból legalább a honvéd név megmaradt. De emlékeznünk kell az akkori ellenzék aggodalmaira is; nem lehet felejtenünk, hogy az ellenzék soha sem volt kibékülve az uj gárda felállításával úgy, a mint az keresztülvitetett. Nem volt megelégedve, mert jól látta, hogy az uj honvédség a közös hadseregnek így is csak egy osztályát képezi, ec wA annyiban egy azzal, amennyiben itt az uj gardánál a vezényszó — magyar, ami tagadhatlanul szerencse a szerencsétlenségben. Már annyira is ment a boldogult Deák-párt vakmerősége, hogy az ellenzék ellen izgatott azzal, mikép még a „honvédséget“-et sem szereti. Persze, hogy nem oly szervezettel, mert a magyar nemzet a „honvédség“ nevezet alatt mindig önálló magyar hadsereget szeretett volna látni. A közelebbi időben, az utóbbi államköltségvetési vita alkalmával a képviselőházban nagyobb eszmecsere fejlődött ki a pártok közt a honvédügy kérdésében. Ismeretes, hogy a mennyei párt egyenesen azt akarta, hogy a honvédség egyenesen töröltessék el. A kormány erre nagy hévvel előállt, szóhalmazáradatban utasítá vissza eme nézetet. A függetlenségi párt nevében Simonyi Ernő által tartott hatalmas beszéd nem az eltörlést kívánta, hanem azt, hogy a honvédség legyen önálló magyar hadsereg, ide soroztassanak a magyar ifjak, az osztrák hadd tartsa aztán a maga katonáit, ha úgy tetszik neki. Természetes, hogy a kormány erre hallgatott. A honvéd név védése hálás, azt tette szóval, de ahol javítást kívántak a lényegben, ott már a név érdekét is elfelejti, mert bizonyára nem kapott ez ügy szellőztetésére utasítást Bécsből, ahova minden fontosabb kérdésben tanácskozni járt — független állásának nagy dicsőségére. Hanem arra is emlékezhetünk még, hogy amaz országgyűlési szóharcz alkalmával több oldalról felmerült azon vélemény, hogy hiába beszél Tisza kormánya a Sennyey-párti honvédségi „taktika“ ellen, mert hiszen ő maga készíti az utat ,arra nézve, hogy a Sennyeyek eszméje valósuljon. És vájjon az idő igazolta-e ezen feltevésnek, mondhatnók belátásnak ellenkezőjét? Hozzon fel rá tényeket az a ki tud. S miért is ne telhetnék ez ki attól a Tisza Kálmántól, aki oly sok ideig „átkosnak“ nevezte a közös ügyet, s aztán annak imádói közé állott egy bécsi mosolyért. Miért ne tartaná ma feleslegesnek a magyar honvédséget ő, aki az előtt annyira lelkesült az önálló magyar hadsereg eszméjéért, akkor, midőn még az önálló vámterületet is „károsának vallja ? Tisza Kálmán hirhedt „taktikájáétól sok minden hitelhetik. Lássuk. A magyar nemzet pedig féltékenyen nézett mindig a honvédség ez új gárdájára is, mert imádási tisztelettel viseltetvén e név iránt a múltból, nem is képzelhetett más honvédséget, mint olyat, aminő a történelem lapjain a névtelen félistenek sorába emelte magát hősies vitézsége és önzetlen hazafiassága által. Azt hitte, hogy ez már egyedül a magyaré lesz, s ha a bécsi mamelukhad megtagadta is attól a „hadsereg“ nevet, s a törvényben hadcsapatnak kicsinyesítse, kinövi az magát az idők folyamán, s Deák Ferencz is megígérte annak idején, hogy a honvédség fejlesztetni fog a nemzet kívánalmai szerint, mert az öreg ur balvégzetű szavaival élve „nem lehetettt mindent egyszerre“. Mennyire teljesedett be a nemzet várakozása és Deák ígérete ? — az ma már tisztán áll a nemzet szemei előtt. Honvédségünk nem hogy fejlesztetett volna, hanem igenis megfosztatott tüzérségétől, ez pedig annyit jelent más szavakkal, hogy önálló hadműködésre nem képes; e szerint a honvédtüzérség eltörlésével az osztrákok azon czélt érték el, hogy az ő hadseregök nélkül ez a magyar honvédségnek nevezett hadcsapat mozdulni sem tud. így fejlesztették honvédségünket az „osztrák hadsereg kiegészítő részére,“ annyira, hogy háború esetén a fenálló szabály szerint a mi honvédeinket is a közös hadügyér látná el a szükséges zsoldokkal, mivel ennek külön pénztára nincs. No aztán, ha még ehez vesszük azon alárendeltségi viszonyt, amelyben áll a honvédség a közös hadsereggel szemben, akkor valóban eloszlanak azon ábrándaink, hogy a honvédségi gárda azon szellemi magaslaton álló magyar katonaság volna, amelyet Kossuth hatalmas szava, s Petőfi „Talpra magyar“-ja teremtett. Őszinte fájdalommal kell például jeleznünk, hogy a honvédség nyolcz évi fenállása óta nemcsak az ezredszervezés nem végeztetett be, hanem még „magyar királyi tábornokokkal“ sem láttatott el, parancsnokoló tábornokai szabályszerüleg „császári“ czimet viselvén. Rangjelszineit pedig a mi honvédségünk nem a három szinü lobogóról veszi, hanem a budavári sárga-fekete zászlótól. Lehetetlen aztán fel nem említeni azon lényeges körülményt, hogy ha az osztrák hadsereghez Bécsben ugyanazon napon, órán, és Beremben neveznek ki valamely tisztet, mint a honvédséghez Budapesten, akkor bármely magyar városban is elsőbbséggel bír az, akit Bécsben neveznek ki, ha ugyan az elsőbbségi kérdés szőnyegre kerülne köztük. Egyetlen vívmány honvédelmi ügyünkben a Ludovica Akadémia felállítása, jobban mondva ennek alapja megszerzése, mert hiszen a honvédség fenálló szervezete mellett gondolni sem lehet arra, hogy az eredeti czéljának, valódi rendeltetésének megfelelhetne, kivált mikor az osztrákoktól is ültetnek bele intéző szellemeket. E tárgyra ugyan nem óhajtunk ez alkalommal kiterjeszkedni, csak egyszerűen felemlítők, miután ez is felállított keretünkbe tartozik. De most a honvédség megmentése, illetőleg megteremtése van szóban, ezután kell látnunk szaporán. Ha honvédségünk nem lesz, hasztalan igyekszünk az akadémiát reformálni, melyre pedig — mellesleg mondva — nagyon ráférne egy kis gyökeres reform. Mi szent lelkesedéssel csüggtünk mindig a honvéd intézményen minden hiánya ellenére is, mert reméltünk oly időt, midőn jönni fog egykor oly hazafias kormány, amely—a Bécs vezényszavára nem ügyelve — függetlenségének büszke érzésében megteremti a honvédségből az önálló magyar hadsereget. S épen azért, mert szeretettel viseltetünk ez intézmény iránt, édes kötelességünknek ismerek elmondani, hogy ismerjük mi azt jelenben. Akármilyen lett légyen is eddig a honvédség, az elvitázhatlan tény hogy a nemzet rokonszenvezett vele. És mi erre sokat alapítunk. Mert azt látjuk ebből, hogy annak fentartását, ha t. i. az a nemzet óhajához képest önállósittatik, áldozatok árán is eszközli. Nem akarunk magunknak hízelegni, de azt elfogulatlanul nyilváníthatjuk, hogy e kérdésben is a nemzet óhaját a függetlenségi párt programmja képviseli leghívebben. Mert emlékezhetünk még azon nagyszerű beszédekre, amiket Simonyi Ernő, Kr . «, Tj . i .... i , "• emlékezhetünk Tisza Kálmán ellenzéki szónoklataira is, mily hatást keltettek azok a nemzet minden rétegében! Vagy ott van a legnagyobb példa, mily nagy, lelkes és hős sereget gyűjtött Kossuth Lajos egyszerűen szónoklatával, egyéb segédeszköze nem vol, mint az eszme, amely gyújtott. Adjunk ma is valamely eszmét Magyarország fiatalsága elé,amelyért lelkesítik, teremthetünk ma is oly önálló magyar hadsereget, melyre büszkén tekintenek mennyei fénylakukból alá a megdicsőült „névtelen félistenek“ is. Eszmét kell adni ifjúságunknak, s akkor ronthatnak s teremthetnek vele száz világot. Ott van az önálló magyar hadsereg eszméje. Ily keretbe bizonyára több oly derék férfiú lépne be, aki eddig félrehuzódott s a fiatalság nem tekintené járomnak magára nézve a hadkötelezettséget, a mely alól most minden uton módon szabadulni akar. Nézetünk szerint ez egyetlen út vezethetne arra, hogy a katonaság társadalmi állása — legalább nálunk — többre becsültetnék. Önálló magyar hadsereg alkotása az egyedüli út, amely által a hadügy kérdése hazánkban a nemzeti közvélemény óhaja szerint megoldható. Más kísérlet nem vezet czélhoz, s az elégedetlenség marad a régi. Márpedig ideje volna, hogy eszükre térnének a döntő körök is. A keleti események inthetnék őket, hogy a monarchia érdeke hozza magával, miszerint a honvédség mostani szervezetlen „kiegészítő“ része helyett harczkészen álljon egy lelkes létért és nemzeti czélokért minden áldozatra kész magyar hadsereg. Nem vallották volna annak kárát már most sem, midőn folyvást fenyegetőbb alakot öltenek a nemzetközivé fajulni kezdő zavarok. Nem veszik-e észre, mennyivel hatalmasabb, megbízhatóbb, lelkesedetteb»!) lett volna egy alapjában jól szervezett magyar haderő a gyáva bizalmatlankodás miatt rosszul összetákolt jelenlegi kis tömeghadszervezetnél, hol a katonagép, a honvéd ágyutöltelék, Czimbora. A m. kir. pénzügyminisztériumnak 1876. évi 2730. számú rendelete szerint Nógrádmegye törvényhatóságának előterjesztése folytán Nagy-Párkány, Kis-Párkány, Sámsonháza, Szúpatak, Tótmarokháza és Mátra Verebély adóközségek a sziráki, Bussó, Dolány, Csallár, Enderfalu, Felfalu, Nagy-Gécz, Kis-Kócz, Hollókő, Sós-Huzyán, Hallászi, Lócz, Luczin Felső-Ludány, Alsó-Ludány, Negyer, Pető, Piling, Pőstény, Biros-Mulyád, Rimócz, Sipek, Szakál, Szécsény, Szécsény-Kovácsi és Varsány községek a baL-gyarmathi, Ettes, Kis- Hartyán, Karancsság, Karancskeszi, Lipta-Gerge, Kis-Gerge, Litke, Mihály-Gerge, Ságujfalu és Szalmatercs községek pedig a losonczi adóhivatal csatoltatnak. A magyarországi rácz önkénytesek. Egy londoni lap levelezője nagyon érdekes levelet közöl élményeiről, melyeket a Magyarországból Szerbiába csempészkedő rácz önkénytesek között tapasztalt egy éj alatt. A leírás ez: Itt Belgrádban édes keveset tapasztalhatni. A miniszterek mindig előzékenyen fogadnak ugyan bennünket levelezőket, da mit sem tudunk meg tőlük. S ami a négy győzelmet illeti, amit átlag naponkint aratnak, azokról épen oly hamar értesülnek önök Európában a hivatalos szerb lapokból, mint mi itt. Midőn először próbáltam ezt meg, több napi internáltatással lakoltam érette, mígnem a minisztertanács szabadlábra helyeztetésemet kegyeskedett elhatározni. Hogy ne heverjek egészen tétlenül, elhatároztam, miként átmegyek a Dunán s megtekintem a hajóraszállását azon önkénytes csapatok egyikének, melyek minden éjjel átjönnek Magyarom