Egyetértés, 1876. december (10. évfolyam, 287-310. szám)

1876-12-08 / 293. szám

X. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre........................ 20.— Félévre...........................................10.— Negyedévre......................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­­lön S0 kr. Nfl­ttér : öt hasábos sor 30 krajczár. A luxus adókról. (Két czikk.) II. —dr— Tegnap kifejtettük, hogy a fény­ j­üzésnek megadóztatása, főleg azon alakban, a­mint az az északamerikai unióban fenáll, (ahol is óriás jövedelmet szolgáltató vám nagy­­ része luxus adó) elvileg helyes és nemzetgaz­dasági szempontból épen nem káros, amennyi­ben vele karöltve jár a nemzeti tőkék pazarlá­sának megszorítása, a nemzeti munkaerők vé­delme és fejlesztése. Kérdés már most, hogy azon luxus­adók, melyekkel 1875 ben financziális nyomorúsá­gunk feletti elkeseredettségünkben Magyaror­szágot boldogítottuk, szintén ilyen természe­­tűek-e és megfelelnek-e a helyes közgazdasági és pénzügyi politika kívánalmainak. Aki azt állítaná, hogy igen, ebbeli ártat­lan hitében erősen meg lesz ingatva, midőn azt tapasztalja, hogy még a sima nyelvű kereske­delmi és iparkamarák sem állják ki tovább szó nélkül ez adók grasszálását... De ez még nem ok, csak jelenség. Hanem mit mondjunk ahhoz, hogy ez adók kedvéért a finanszkezelés rálé­pett azon térre, melyre még oly nagy hord­erejű elvi reformokért sem volt hajlandó rá­lépni, a­mi nő lenne az érték kataster alapján kivetendő általános jövedelmi adó (nem a je­lenlegi adórendszer jövedelmi pótadóját ért­jük); hajlandó volt arra vállalkozni, hogy év­ről évre sorba házalja a magyar korona orszá­gainak mind a 2.450,213 házát, s azokban minden lakost, mindenikben keresve és kutatva hol talál egy kocsit, egy lovat, inast, kocsist, puskát stb. végig vizsgálva minden kocsi ru­góját és bölcsen eldöntve, hogy adattárgy e vagy nem; végig betűzve minden ló czer­­tificatumát, — hogy állami (kosztos) ló-e, vagy nem; végigvizsgálva és vitatva, vájjon a tulajdonos mivel foglalkozik és mire használja a kocsit, lovat, s hogy ezért tarthat-e igényt adómentességre vagy nem ; — végig vizsgálva a puskákat, hogy azok emlékek-e, vagy nem, czéllövő puskák-e vagy nem, vadászatra alkal­masak-e vagy nem; s mindezekről hosszú pro­­tokolumokat véve fel, melyeknek hitelessége csak olyan, mint Hopkins­ körének tudomá­nyos leírásáé (a­mely kő köztudomás szerint egy holdbéli lithographusnak nyomásra el­készített és véletlenül a földre leesett köve vala) . . . Már ha mindezt megfontolja ama jámbor hivő, ki luxusadóinkat helyeseknek tartja, s ha meggondolja, hogy három fejet véve az összeíró kommissióba és ráadásul egyet, (az összeírandó tárgyak tulajdonosáét), és minden házra a tárgyak összeírására csu­pán átlag 5 perczet számítva, jövés-menéssel együtt, és a közreműködők munkaidejét órán­­kint csak 50 krajczárra számítva, csupán az összeírás 400,000 forintnál többjébe kerül a nemzetnek, nem is számítva a papirost, tém­át, összesítést, kirovást, kézbesítést, intést, a befizetéssel járó időveszteséget, könyvelést, nyilvántartást ellenőrzést, a tömérdek reklama­­tiót, rekursust, tárgyalást, utánjárást, leszállí­tást, leírást stb. stb., mely munkák együttvéve bizonyára becsülhetők annyira, mint maga az összeírás; s ha végül a pénzügyminiszteri költ­ségtervezetből azt látja, hogy az összes luxus­adó jövedelme együttvéve 500,000 frttal van felmutatva, ha mindezeket alaposan megfon­tolja, be fogja látni, hogy ama bizonyos luxus­adók valóban l­u­x­u­s­a­d­ó­k, de oly értelemben, hogy ilyen adót csak azon állam engedhet meg magának, melynek a maga és az állampolgárok zsebéből kidobni való pénze van. Azonban ez mind mellékes dolog. Tegyük fel, hogy a kezelés semmibe sem kerül az állam­nak és a nemzetnek sem (mert ezt a kettőt nem szabad elválasztani egymástól). Tegyük fel, hogy az egész fél millió­ért, mely a luxus­adókból bejön, valóban tiszta profit az állam­­kincstárra nézve: igazolhatók-e a mi viszo­nyaink között a fenálló luxusadók, nevezetesen a ló és kocsiadó, valamint a fegyveradó ? Legelsőbben is nagyon kétséges az, a leg­főbb esetben, hogy vájjon kocsin járni luxus-e. — A leginproductivebb munka, mint mindenki tudja — a helyváltoztatás. Ennélfogva az olyan emberre nézve, akinek ideje semmit sem ér, a kocsin járás luxus lehet,­­azonban az ilyenre nézve a gyalogjárás is luxus, mert egész élete luxus, azaz hiábavaló módon elpazarolt idő;) de akinek ideje ér valamit, s mégis talán az ilyen emberek képezik a többséget, a kocsin járni s ezáltal időt kímélni nem luxus, sőt ellenkező­leg talán megfordítva épen kímélése a nemzeti tőkének, mely az egyesek időhöz kötött munka erejében rejlik. Kétséges az is, vájjon fegyvert tartani és azzal lőni illetőleg vadászni luxus-e. Midőn minden állam oly nagy súlyt fektet arra, hogy minden fia védképes legyen, s a fegyverrel bánni tudjon, s midőn erre a nemzet évenkint számos milliót áldoz, ezen tudás megszerzése és gyakorlása alig tekinthető luxusnak. Jöhet idő — és a jelen pillanat nem igen alkalmas ennek tagadására — midőn ez a tudás lesz leghasznosabb tudomány a nemzetre nézve . . . Igenis kívánatos, minden magyar tudjon a fegy­verrel bánni, és minden magyar bírjon amaz ügyességgel és edzettséggel, melynek kifejtésére főleg városi lakosoknak alig van más módjuk, mint a vadászat által. A nemzet a fegyverrel való bánás meg­tanítására milliókat költ; ha tehát politikánk következetes akarna lenni e tudomány meg­őrzésére és tovább­fejlesztésére legalább száz­ezreket kellene szánnunk, azonban, amint tud­juk, a következetesség politikánknak nem leg­erősebb oldala, s ezért nem vehető rész néven, ha államkormányzási bölcsességünk ép az ellen­kezőt teszi, s amire egy kézzel milliókat köl­tött, más kézzel ugyanazt adóval sújtja. De bármint legyen ez, mindebből csak azt akarjuk kihozni, hogy viszonyaink között nagyon kétséges, vájjon a kocsiadó és vadá­szati adó valóban fényűzési adónak tekinthető-e, s vajjon nem épen ellentéte-e annak. Most azonban még egy, és­pedig a legfon­tosabb szempont lép előtérbe, azon szempont, hogy a kérdéses adók mily hatást gyakorolnak a nemzetgazdaságra, illetőleg a nemzet ipari termeléseire s ezzel együtt az adóképességre. Tegnapi c­ikkünkben érintettük azon hatást, melyet az amerikai (vám alakjában szedett) luxusadók gyakorolnak a nemzeti termelésre. A mi luxusadóink azzal homlokegyenest ellen­kező hatást gyakorolnak Az amerikai luxus­adók, a­mellett hogy a hiábavaló fogyasztást csökkentik, egyszersmind a hazai ipar felé tere­lik azt, s ennek virágzását idézik elő, a mi luxusadóink még azon egy-két iparág közül is, melyek nálunk életképesek lehetnének, kettőt mesterségesen elélnek: a kocsigyártást és fegy­­verkészítést. Mindkettő nagy fontossággal bíró iparág épen a mi viszonyaink között. A­mi a kocsi­ipart illeti, erre nézve határozottan constatálva van, hogy minden védelem nélkül a legelső nemzetek hasoniparával való versenyképesség fokára tudott felemelkedni, sőt már már azon fokig jutott, hogy tetemes és mindig nagyob­bodó kivitelre lehetett számítani a szélrózsa minden iránya felé. Ez iparág számos más ipar­ággal van összenőve, melyek valamennyien előhaladnak a kocsiipar fejlődésével. Ha kocsi­iparunk erős lendületet vehetne (amire minden előfeltétel már meg volt) ezzel együtt lendüle­tet vettek volna a segédiparok is, melyek a kocsigyártás anyagait vagy segédszereit vagy egyes részeit szolgáltatják (pl. faipar, vasipar, bőripar, továbbá számos kézművesség , minő bognár, kovács, fémműves, lemezelő, kárpitos, fényező ipar stb.) De nagy fontossággal bír a fegyvergyártás is, egyrészt azért, mivel a tapasztalás tanúsága szerint minden védelem nélkül is szép előme­netelt tett és még nagyobb előmenetelre volna hivatva, másrészt azért, mivel azon iparágak sorába tartozik, melyek honvédelmi szempont­ból a legnagyobb áldozatokkal is fejlesztendők. És épen azon két fontos iparág a legérzé­kenyebben sujtázik a kocsiadó és fegyveradó, illetőleg vadászati adó által. Az országos ma­gyar iparegyesületben és a budapesti kereske­delmi iparkamarában oly adatok voltak előter­jesztve, melyekből e sajnos tény­kiáltóan ki­tűnik. 25 kocsigyártó közül, kiktől mint némi hírnévvel bírókkal termelési adataik megsze­rezhetők voltak, volt egy, mely 1873-ban 110—120 munk­ást foglalkoztatott, volt to­vábbá 8 olyan, ki 10 — 20 munkást foglalkoz­tatott, 9 olyan ki 5—10 munkást tartott és 2 munkásnál kevesebb egyetlen egynél sem ta­lálható. 1874. év végéig — daczára a közbe­jött rendkívüli pénzválságnak és ipari pangás­nak e viszony átalában keveset változott, azon­ban 1875-től rohamos hanyatlás állott be; a munkások száma minden gyárban felényire sőt kevesebbre olvadt. Azon gyár, mely 110—120 munkással birt, már csak 50—60-at mutat ki, a többiek közül csupán kettő mutat ki 4—5 munkást, kettő 4 munkást, hat 3 munkást, hat 2 munkást, a többi egyet, vagy egyet sem. A forgalom, mely 1874-ben, tehát a pénzválság tetőpontján még 615,554 irtot tett, 1875-ben 358,703 frtra sülyedett, az 1876. év első három negyedében pedig 222,630 írtra. És megjegy­zendő, hogy az 1875-ki és 76-ki forgalomnak hat tizedrészét 3 budapesti nagyobb gyár for­galma teszi, melyek nagy részben kivitelre dolgoztak, úgy hogy ha csupán a belforgalmat vennők számba, a hanyatlás még sokkal na­gyobb lenne. A fegyvergyártás még szomorúbb adato­kat mutat, a vidéki fegyverkészítők majdnem teljesen felhagytak a készítéssel, s Budapesten is úgyszólván csak egy gyár dolgozik még 8—10 segéddel, (a­mely azelőtt éveken át 20—22 sőt több munkást foglalkoztatott.) Ily eredményeket hozott létre a kocsiadó és fegyveradó kapcsolatban a lótartási és va­dászati adóval . . . Lehetne még sokat mon­dani az adók hatásáról, azonban már az eddig elmondottak is olyanforma benyomást tehet­nek a tisztelt olvasóra, mintha azt látná, hogy valaki ágyúval lövöldöz a verebekre. Megvalljuk, magunk is rösteljük, hogy ily jelentéktelen tárg­gyal szemben, mint a luxus­adók, ily nehéz fegyverzettel kelljen küz­deni . . . Azonban — mint már első czikkünk 293. szám. kezdetén mondtuk, — a luxusadó frappánsan jellemzi a nálunk ez idő szerint uralkodó pénz­ügyi bölcsességet. A­mit itt kicsinyben látunk, ugyanaz ismétlődik nálunk a nagyobb dolgok­ban nagyobb mérvben. A kiegyezési válság dolgában semmi nevezetes hír. Most a hegyek még a döntő körök tanácskozá­saiban vajúdnak. Holnap várják a királyt Gödöllő­ről Budára, s ezzel megkezdődnek a minisztertanács­kozások és kihallgatások. Hoffmann báró közös pénzügyminiszter foly­vást itt időzik és sűrűén érintkezik a magyar mi­niszterekkel. Ezen érintkezések eredményéről biztos tudomást eddigelé nem lehetett szerezni, annyi azon­ban kétségtelen, hogy Hoffmann bárónak jutott a feladat­közvetítő javaslatokkal kisérteni meg a ma­gyar kormány rendületlen engedékenységi hajlamát. Mikor és mily mértékig éri el a czélt, arról a leg­közelebbi napok fognak felvilágosítással szolgálni. A bankügy tárgyában az új „Presse“ következőleg ismerteti a helyzetet: „A budapesti értekezletek folyásáról a tegnap Bécsbe visszatért miniszterek egy minisztertanács­ban jelentést tettek. Mint értesülünk, megerősíttet­­tek azon már régebben vett tudósítások, melyek szerint a budapesti értekezletek egész terjedelmük­ben eredménytelenek maradtak. Azon h­írek ellen­ben, melyek tudni akarták, hogy a tanácskozások már közelebb folytattatnak, annyiban hamisak, a­­mennyiben sem a magyar sem az osztrák minisz­térium ma nincs azon helyzetben, hogy megmond­hassa, vájjon fognak-e és mikor a tanácskozások folytattatni. Mindazáltal úgy látszik, hogy a buda­pesti tanácskozásoknak mégis volt valami eredmé­nyük, amennyiben, mint újabban hallatszik, irány­adó helyen meggyőződtek arról, hogy a magya­rok követelései tisztán tárgyi okokból teljesíthet­­lenek. Hasonlókép úgy látszik, hogy a magyar mi­niszterek, habár nem is tettek pozitív javaslatot az iránt, miként lenne a bankkérdés megoldandó, s habár teljesen megtagadták is, alkudozásra lépni a nemzeti bankkal, míg ez a májusi pontozatok alap­jára nem áll, mégis teljesen beismerték a jelenlegi helyzet tarthatlanságát. Sőt beismerték volna azt is, hogy így nem lehet tovább haladni s hogy a je­len pillanatban alig lesz lehető következtetéseket vonniok azon kétségtelen jogból, mel­lyel Ma­gyarország egy bank fölállítására nézve bír. De hogy mit kelljen tenni, s hogy akkor végül mi­féle egyezmények állapíttassanak meg, az eddig­­ teljesen ismeretlen és szóba sem jött. Mint már egyszer kiemeltük, az egész ügy a király kezé­ben van, kinek elhatározása mindkét miniszté­rium legközelebbi intézkedéseiben fog nyilvánulni. Ami különben a Budapestre hívott közös pénzügy­­miniszter Hofmann közbenjárásával hallatszott, az határozottan megc­áfoltatik. Igaz, hogy a magyar bizonyos befolyást engedett az alkudozásokra gróf Andrássynak, kihez személyi tekintetben közel áll, de Hofmann közbenjárását, ki nem magyar, bizo­nyára vonakodnék elismerni. Ítészünkről magunk sem tudunk azért lelkesedni. A közbenjárók az al­kudozásoknál még eddig nagyon fatális szerepet játszottak. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma délutáni ülésében folytatván a büntető törvénykönyv tárgyalását, abban a 196. §-tól a 202. §-ig haladt. E szakaszok a pénzhamisítás és ezzel kapcsolatos bűnnemek büntetéseit tartalmazzák. A török alkotmány sorsára vonatkozólag ír­ják a bécsi kőnyomatú lapnak Konstantinápolyból, hogy a török minisztertanács teljesen elferdítette és megcsonkította Mithad pasa művét. Kihagyta be­lőle a miniszteri felelősségre, a korlátlan souverain hatalom korlátozására, a sajtószabadságra vonat­kozó részeket s maga a képviselőház hatásköre egy lajstromozó kamara szerepére sülyedt le. Ezért Mithad pasa és a nagyvezír között, ki ellensége a tervezett alkotmánynak és képviselője a török olygarchiának - heves conflictusok támad­nak. Szerencsétlenségre a szultán is a nagyvezírhez hajlik, kinek sikerült rávenni az uralkodót arra,­­ hogy ne engedje hatalmát megcsorbittatni. A szul­tán e mellett sógora, Mahmud Damad pasa által is befolyásoltatik ez irányban. A török kormány tart is e miatt nagyobb mérvű zavargásoktól s jelentékeny haderőt con­­czentrált a török fővárosba.­­ Moszkvai hirek szerint Miklós Nikolajevics nagyherczeg főparancsnokot az ottani lakosság rop­pant lelkesedéssel fogadta. A nagyfejedelem a kato­nai és polgári hatóság főnökeinek tisztelgését fo­gadva vezérkarával a Troszka-Cserksev kolostorba ment, hol az archimandrita a nagy­her­czeget és vezérkarát megáldotta. Ezután a nagyherczeg Dol­­goruky herczeg kormányzóval a Mihály arkangyal­székesegyházba, a Fuchidow kolostorba, a Uspenski egyházba ment, hol a papság fogadta s a metropo­­lita megáldotta. Erre a nagyherczeg még a Krem­let látogatta meg, mire Dolgoruky herczegnél ebéd volt, melyen a házi ur a nagyherczegre pohárkö­szöntést mondott, mely következőleg végződött: „Nagy megtiszteltetés reám, hogy az orosz hadak vezére hadi tetteihez az én házamból vonul ki.“ A nagyherczeg elutazásakor a kurski indóházban nagy néptömeg volt jelen. A doni terület és a tulai nemes­ség hódolati feliratokat nyújtott át a c­árnak. Az orosz déli hadseregről írják deczember 3 -ról: Tegnap érkeztek meg ide Pétervárról a a nemzetőrség mozgósítására vonatkozó rendeletek. Ezek szerint az európai Oroszország kilenc­ katonai kerülete 600,000 nemzetőrt állít ki, kik 13 hadtestbe osztatnak s külön parancsnokoknak rendeltet­nek alá. A nemzetőrök nemzeti egyenruhát kapnak, s Kruka-féle fegyverekkel láttatnak el. A hadsereg főparancsnokának a napokban egy polgári irodája jő ide, mely 65 közigazgatási hivatalnokból áll. E polgári irodának feladata lesz az orosz hadsereget Bolgárországba követni s az ország közigazgatását azonnal átvenni s azt uj alapokon szervezni. E czélból a császári uradalmaknak és az er­dészeti minisztériumnak több hivatalnoka is belé­pett a nagyherczeg polgári irodájába. Bolgáror­ Péntek, 1870. deczember 8. Szerkesztői Iroda: Budapest IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházét' 9. Wodianer F. nyomdájában. szágba nagy mennyiségű fegyvertöltényt is visznek, mely azonnal szervezendő bolgár rendőrség felfegy­verzésére van szánva. A czárnak egy legközelebb kiadott ukáza azon szabványokat állapítja, meg, melyeket egyes tarto­mányok közigazgatásánál háború esetén követni kell. Ez akáz legfontosabb része az idegen területek meg­szállására vonatkozik. Az esetre, ha a császári had­sereg barátságos állam területét occupálja, a hatósá­gokkal a hadsereg mellé adott polgári biztos által érintkezik, ha pedig ellenséges területre nyomul be, a hadsereg főparancsnoka e tartomány számára egy főkormányzót nevez ki, mely a hivatalos ügyek ve­zetését azonnal átveszi. Varsóból írják, hogy Lengyelország főkor­­mányzója Kotzebue gróf Pétervárra hivatott, hogy a lengyel viszonyokról jelentést tegyen. A „Pol. Corr.“ levelezője szerint Kotzebue azon jelentést teendi Pétervártt, hogy a lengyelek teljesen nyugod­tan viselik magukat s a kormánynak a legcseké­lyebb zavart sem fogják okozni, úgy hogy Oroszor­szág az egész Visztulai kormányzóságból kivonhatja seregét, a­nélkül, hogy bármi rendzavarástól kelljen félnie. A varsói conservatorium még nemrég egy ün­nepet rendezett, mely alkalommal felköszöntötték Constantin nagyherczeget, az intézet protektorát. A nagyherczeg távirati után köszönetet mondott a to­­asztért s azon reményének adott kifejezést, hogy „Sz. Czeczilia pártfogásába veendi a zenét Chopin hazájában.“ Egy new-yorki távirat szerint a’ választások megvizsgálására kiküldött bizottság a választó fér­fiak választását Floridában érvényesnek nyilvání­totta, minek folytán Hayes megválasztása ottan bizonyos. Dél-Karolina legfőbb itélőszéke a de­­mokrata képviselők választását törvényeseknek nyil­vánította. A színház Brooklynban leégett, eddig 245 hullát találtak a színház romjai közt. Bismarck parlamenti beszéde. A táviró meghozta h­itét és kivonatát azon be­szédnek, melyet Bismarck a német birodalmi gyű­lésen tartott. Már a pipaszónál és poharazás közben tartott politikai csevegés alkalmával megérintette a német kanc­ellár, hogy legközelebb a parlamentben is nyilatkozni fog. Richternek az orosz vámpolitika tárgyában tett interpellátiójánál ragadta meg Bis­marck a szót, hogy kifejtse nézeteit a külügyi kér­désről. Parlamenti beszédében az orosz barátság­nak gyújt tömjént, feltünőleg kitüntetvén, hogy tartozik ezzel az ördögnek. A háború localizálásá­­nak szükségességén túl azonban egy betűvel sem terjeszkedik ki azon helyzet megvilágítására, melyet a háború európaivá fejlődése esetén Németország elfoglalna. E tekintetben úgy látszik a­mit meg akart mondani, megmondta előbb világosan, habár nem a parlamenti nyilvánossággal járó felelősség mellett. De ép azért előbbi beszédének messzeható tervein mit sem változatot az, hogy kevesebb ünne­pélyesség között voltak mondva, míg parlamenti be­szédére viszont nem lehet nagyobb súlyt fektetni, mert a kellő cseremóniák között volt eldeklamálva. A két egymást követő beszéd azon benyomást teszi, hogy Németország nagy terveket forral és nagy dolgok kivitelére számít a keleti bonyodalmak el­mérgesedésétől. Bismarck beszédének a keleti kérdésre vonat­kozó része különben így szól: Hogy az interpelláló indokolásában a politi­kai részt állította előtérbe, azt bizonyítja, hogy ő bizonyos dilettantismus következtében a barátság, rokonszenv, lehangoltság, viszály és háború közötti összefüggésről és fokozatról jelen és jövőben magá­nak tiszta fogalmat alkotni nem tud. Mindenesetre nem könnyebbítette meg nekem interpellátiójával s azon indokolással, mely engem válaszolni kényszerit, feladatomat, azon emberek nézetének adott kifeje­zést, a­kik érdekökben állónak tarják egy kényel­metlen pillanatban zavart hozni a Német és Orosz­ország közti barátságos viszonyokba. De nem tudom, érdekében áll-e valakinek, hogy az elzárt határ he­lyett ellenséges csapatoknak nyitva álló határt, egy elzárt ország helyett csatatért kapjunk. Az előttem szóló, mint sok más, tévedésben van az iránt, hogy azt hiszi, Oroszország tőlünk e pillanatban nagy szívességeket és szolgálatokat kí­ván, melyekért ellenengedményeket követelhetünk. Ez egyátalán nem áll. Oroszország sehogy sem gon­dol új tartományok hódítására; Sándor czár ünne­pélyes biztosítása kezesség erre nézve. Háború ekko­ráig még nincs. Azon a ponton vagyunk, hogy egy békés értekezleten Oroszországgal együtt egy czélra működjünk, a mely a mienk is s melyre császár ő felsége s vele bizonyára az egész nemzet nagy súlyt fektet, ugyanis hogy a keresztényeket, kik az euró­pai Törökországban laknak, jobb állapotba juttas­suk s olyan viszonyokat létesítsünk, melyek mellett legalább az olyan események, minők a cserkeszek mészárlásai Bulgáriában,lehetetlenek. E czélra nézve az összes keresztény hatalmak közt tökéletes egyet­értés uralkodik s elérése a mi saját keresztény, ha úgy akarják művelődési, cultur érdekeinknek megfe­lelő, egy darab kulturharcz. Meglehet, hogy az e czél elérésére szolgáló gyakorlati eszközöket illetőleg nem létesül egyetértés, vagy pedig a hatalmak egyet­értése daczára a porta hozzájárulásának hiánya folytán az értekezlet eredménytelenül végződik. Ez esetben valószínű, hogy Oroszország saját maga lép föl s a portától fegyverrel erőszakolja ki azt, a­mit ez békésen engedélyezni nem akart. De azon pillanatban, midőn Oroszország olyan czélok­­ért lép föl, melyek a mieink is, gazdasági czélok el­érése végett nem állhatunk eléje fenyegetésekkel. Ebből tehát kitűnik, hogy Ororszország semmiféle igényeket nem támaszt irántunk, melyek teljesítésé­nél mi viszonosságra számíthatnánk, legkevésbé pe­dig úgy, ha a politikai és a gazdasági tért össze­zavarjuk. — Nem kezdhetünk politikai viszályokat Oroszországgal, hogy azt arra kényszerítsük, en­gedje meg alattvalóinak, hogy nálunk vásároljanak. Az ilyen politika következményei — csak észellenes voltának kimutatása végett teszem föl, hogy állam­­férfiú képes lenne ily valamit tenni — azok lenné­nek, hogy miután a politikai kényszer ezen gazda­sági engedmények adására megszűnt, azok, ha a kényszerhelyzet talán megfordul, visszavetetnének s a másik fél fogna hasonló engedmények követelésé­vel előállani. Nem, a politikai dolgoknak súlyegyen­­ben kell lenniök egymással s épen úgy a gazdasá­giaknak is. Az interpelláló irányzata a lengyel lázadás idejére emlékeztet engem, midőn szintén táplálták azon szükségletet, hogy Oroszországgal összekap­junk, s a lengyelek javára lépjünk föl. Akkor mint ma azon benyomást veszem, hogy az ilyen interpel­­lációk és viták irányzata az, hogy jó viszonyainkat Oroszországhoz megrontsák. Igaz, hogy vannak ná­lunk pártok, melyek orosz­ellenesek hagyomány, örökség és szokások folytán ; mások meg benső ér­dekből azok, mert az orosz kormány hitfelekezeti téren nem elégíti ki érdekeiket. De fáradjanak önök, a­mint akarnak, én azon határozott biztosítást adom önöknek, hogy a­míg mi e helyen állunk, viszo­nyaink­ Oroszországhoz olyanok maradnak, a­minek most. És e viszonyokat zavarni, ahhoz erősebb em­berek szükségesek, mint önök. Azt hiszem, hogy ez­zel a szövetséges kormányok szándékait s különösen magáét a császár ő­felségét fejezem ki. A három császári hatalom szövetsége csonkí­­tatlan erővel áll fenn, a viszony Ausztria és Orosz­ország közt is annak daczára, a­mit bizonyos bécsi újságok írnak, ment minden zavartól. Mi erről igen pontosan értesítve vagyunk. De ugyan tévednének, ha abban, hogy a három császári hatalom együtt halad, a keleti dolgokban leginkább érintett harma­dik hatalom, Anglia elleni ólt akarnának látni. An­gliával, mint Oroszországgal a szászados barátság hagyománya köt össze bennünket, melyet egy hír­lapi harcz, mely egyoldalulag az angol lapokból in­dult ki, nem zavart meg. Anglia és Németország számos közös érdeke a jövőre nézve is kezeskedik az egyetértés iránt. A keleten reánk váró feladat ál­talában jelzett programmjában a vámkérdésnek, magában véve nincs helye. Azt beszélik, hogy én Németország érdekeit a keleti kérdésben akkép jel­lemeztem, hogy ez idő szerint még nem érdemes érték egy pomerániai katona csontjait veszélynek ki­tenni. Minek is állanánank a keleti kérdésben legin­kább érdekelt hatalmak bármelyike mellé is, s azon nagyobb szeretet által, melyet az egyik iránt tanú­sítunk, minek zavarnék baráti viszonyainkat a má­sikhoz. Törekvéseim, melyeket a császár helyesei oda irányulnak, hogy a diplomatiai érintkezésben oda hassak, hogy azon jó viszonyok, melyekben a leginkább érdekelt hatalmakkal állunk, lehetőleg zavartalanok maradjanak; de ezt nem tehetnék, ha követnők a tanácsot, hogy ezen barátaink egyikével ellenségesen bánjunk. Szónok azután az 1853—55-iki háborúra s IV Frigyes akkori politikájára tér át! azt mondja, hogy ő — Bismarck — sok tekintetben máskép járt volna el, még azon veszélylyel szemben is, ha Ooroszor­­szág nem bocsáttatott volna a párisi értekezlethez, a­mivel semmit sem vesztettünk volna. Jelenleg mind­eddig egy részről sem intéztek hozzánk méltányta­lan óhajokat; tudják becsülni állásunknak minden irányban hasznos voltát, mert egyedül az nyújtja nekünk akár a lehetőséget, hogy a háborút megaka­dályozzuk, akár, ha az lehetségesnek nem bizo­nyulna, legalább az eszközt azt korlátolni vagy mint a műkifejezés mondja „localizálni“, további el­terjedését gátolni, nehogy a keleti háborúból euró­pai háború legyen két európai hatalom közt. Törek­vésünk tehát az lesz, hogy a mennyire barátságos, jóakaró-közvetítés ezt teheti, különösen a háborút Anglia és Oroszország közt megakadályozni, mely hatalmak egy része sem képes a háborút ellenséges földbe át­ültetni. Lehetséges-e ezen két hatalom el­lentétes érdekeit békében kiegyeztetni, azt csak a jövő mutatja meg; mi reméljük azt s törekvésünk mindenesetre arra fog irányulni, hogy a czélt béké­ben és barátságban, részünkről minden fenyegetés nélkül érjük el s ezzel fentartsuk Európa békéjét. Ha ez nem sikerül, ezzel új helyzet keletkezik, melyre nézve ma onjecturákba bocsátkozni nem fogok s melyre nézve önök nem is kérhetnek tőlem felvilá­­gosítást. Azzal, hogy az interpelláló politikai segély­csapatokat hozott elő támogatására, én is kénysze­rültem politikai térre lépni; bocsánatot kérek, ha talán az interpellátióra való felelés határain túl­­mentem. (Tetszés.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 8-án. Elnök G­hyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak Tisza, Széll, Trefort, Szende miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, ész­revétel nélkül hitelesíttetik. Elnök: Bemutatja Arad sz. kir. város közönségének feliratát, a vám és pénzügyi alkudozások eredményének el nem fogadása s az ország anyagi érdekeinek megfelelő újabb egyesség létesítése tárgyában. Jelenti, hogy a nagy­bányai választó kerületben megválasztott Stoll Károly képv. választásától a szabályszerű 30 nap már letelvén, Stoll Károly végleg igazolt képviselőnek jelentetik ki. Márkus István a véderő bizottság előadója, a véderő bizottság jelentését az 1877. évben kiállí­tandó ujoncz és póttartaléki jutalékok megajánlá­sára vonatkozólag előterjeszti. Napirenden van a vallás és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének részletes tárgyalása. A felsőbb tanintézetek tételénél felszólal: .Schwarcz Gyula és a budapesti egyetemről szól. Örömmel veszi, hogy a jogi- s államtudományi fakultásban két új tanszék állíttatott fel, de kárhoz­tatja az egyetemi könyvtár tornyos épületét. Ez épü­let igen czélszerűtlen, az állványok nem felelnek meg a czélnak, a Frank-féle könyvtár a folyosókon van. Beszéde további folyamában sürgeti az egyetemi tandíjak megszüntetését, vagy pedig az orvosi szi­gorlati díjak mérséklését. Kéri a minisztert, hogy erre fektesse a fősúlyt, s a­mi a jövendőt illeti, tar­tózkodjék a tornyos épületek építésétől. Trefort miniszter: Az egyetemi könyvtár épü­letét illetőleg szóló védi ezt Sachwarcz támadásai ellen, megjegyezve, hogy ha ma csinálnák ez épület tervét, ez valószínűleg egyszerűbb lenne.­­ A­mi legújabban terveztetett, az mind a lehetőleg egy­szerű. A gymnáziumok szükségletére 124,630 frt irá­­nyoztatik elő. Swarcz Gyula felszólal az ellen, hogy a kö­­zéptanodai rendtartás eltiltja a növendékek délre való bezáratását, a mi mint fenyíték igen czélszerü volt. — Kikel továbbá a tankönyvek drágasága el­len, mely — a szintén eltörlendő beiratási dijakkal együtt igen nagy teherként nehezedik a növendé­kekre. Ezen segíteni kell. (Helyeslés.)

Next