Egyetértés, 1876. december (10. évfolyam, 287-310. szám)
1876-12-08 / 293. szám
X. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre........................ 20.— Félévre...........................................10.— Negyedévre......................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön S0 kr. Nflttér : öt hasábos sor 30 krajczár. A luxus adókról. (Két czikk.) II. —dr— Tegnap kifejtettük, hogy a fény jüzésnek megadóztatása, főleg azon alakban, amint az az északamerikai unióban fenáll, (ahol is óriás jövedelmet szolgáltató vám nagy része luxus adó) elvileg helyes és nemzetgazdasági szempontból épen nem káros, amennyiben vele karöltve jár a nemzeti tőkék pazarlásának megszorítása, a nemzeti munkaerők védelme és fejlesztése. Kérdés már most, hogy azon luxusadók, melyekkel 1875 ben financziális nyomorúságunk feletti elkeseredettségünkben Magyarországot boldogítottuk, szintén ilyen természetűek-e és megfelelnek-e a helyes közgazdasági és pénzügyi politika kívánalmainak. Aki azt állítaná, hogy igen, ebbeli ártatlan hitében erősen meg lesz ingatva, midőn azt tapasztalja, hogy még a sima nyelvű kereskedelmi és iparkamarák sem állják ki tovább szó nélkül ez adók grasszálását... De ez még nem ok, csak jelenség. Hanem mit mondjunk ahhoz, hogy ez adók kedvéért a finanszkezelés rálépett azon térre, melyre még oly nagy horderejű elvi reformokért sem volt hajlandó rálépni, ami nő lenne az érték kataster alapján kivetendő általános jövedelmi adó (nem a jelenlegi adórendszer jövedelmi pótadóját értjük); hajlandó volt arra vállalkozni, hogy évről évre sorba házalja a magyar korona országainak mind a 2.450,213 házát, s azokban minden lakost, mindenikben keresve és kutatva hol talál egy kocsit, egy lovat, inast, kocsist, puskát stb. végig vizsgálva minden kocsi rugóját és bölcsen eldöntve, hogy adattárgy e vagy nem; végig betűzve minden ló czertificatumát, — hogy állami (kosztos) ló-e, vagy nem; végigvizsgálva és vitatva, vájjon a tulajdonos mivel foglalkozik és mire használja a kocsit, lovat, s hogy ezért tarthat-e igényt adómentességre vagy nem ; — végig vizsgálva a puskákat, hogy azok emlékek-e, vagy nem, czéllövő puskák-e vagy nem, vadászatra alkalmasak-e vagy nem; s mindezekről hosszú protokolumokat véve fel, melyeknek hitelessége csak olyan, mint Hopkins körének tudományos leírásáé (amely kő köztudomás szerint egy holdbéli lithographusnak nyomásra elkészített és véletlenül a földre leesett köve vala) . . . Már ha mindezt megfontolja ama jámbor hivő, ki luxusadóinkat helyeseknek tartja, s ha meggondolja, hogy három fejet véve az összeíró kommissióba és ráadásul egyet, (az összeírandó tárgyak tulajdonosáét), és minden házra a tárgyak összeírására csupán átlag 5 perczet számítva, jövés-menéssel együtt, és a közreműködők munkaidejét óránkint csak 50 krajczárra számítva, csupán az összeírás 400,000 forintnál többjébe kerül a nemzetnek, nem is számítva a papirost, témát, összesítést, kirovást, kézbesítést, intést, a befizetéssel járó időveszteséget, könyvelést, nyilvántartást ellenőrzést, a tömérdek reklamatiót, rekursust, tárgyalást, utánjárást, leszállítást, leírást stb. stb., mely munkák együttvéve bizonyára becsülhetők annyira, mint maga az összeírás; s ha végül a pénzügyminiszteri költségtervezetből azt látja, hogy az összes luxusadó jövedelme együttvéve 500,000 frttal van felmutatva, ha mindezeket alaposan megfontolja, be fogja látni, hogy ama bizonyos luxusadók valóban luxusadók, de oly értelemben, hogy ilyen adót csak azon állam engedhet meg magának, melynek a maga és az állampolgárok zsebéből kidobni való pénze van. Azonban ez mind mellékes dolog. Tegyük fel, hogy a kezelés semmibe sem kerül az államnak és a nemzetnek sem (mert ezt a kettőt nem szabad elválasztani egymástól). Tegyük fel, hogy az egész fél millióért, mely a luxusadókból bejön, valóban tiszta profit az államkincstárra nézve: igazolhatók-e a mi viszonyaink között a fenálló luxusadók, nevezetesen a ló és kocsiadó, valamint a fegyveradó ? Legelsőbben is nagyon kétséges az, a legfőbb esetben, hogy vájjon kocsin járni luxus-e. — A leginproductivebb munka, mint mindenki tudja — a helyváltoztatás. Ennélfogva az olyan emberre nézve, akinek ideje semmit sem ér, a kocsin járás luxus lehet,azonban az ilyenre nézve a gyalogjárás is luxus, mert egész élete luxus, azaz hiábavaló módon elpazarolt idő;) de akinek ideje ér valamit, s mégis talán az ilyen emberek képezik a többséget, a kocsin járni s ezáltal időt kímélni nem luxus, sőt ellenkezőleg talán megfordítva épen kímélése a nemzeti tőkének, mely az egyesek időhöz kötött munka erejében rejlik. Kétséges az is, vájjon fegyvert tartani és azzal lőni illetőleg vadászni luxus-e. Midőn minden állam oly nagy súlyt fektet arra, hogy minden fia védképes legyen, s a fegyverrel bánni tudjon, s midőn erre a nemzet évenkint számos milliót áldoz, ezen tudás megszerzése és gyakorlása alig tekinthető luxusnak. Jöhet idő — és a jelen pillanat nem igen alkalmas ennek tagadására — midőn ez a tudás lesz leghasznosabb tudomány a nemzetre nézve . . . Igenis kívánatos, minden magyar tudjon a fegyverrel bánni, és minden magyar bírjon amaz ügyességgel és edzettséggel, melynek kifejtésére főleg városi lakosoknak alig van más módjuk, mint a vadászat által. A nemzet a fegyverrel való bánás megtanítására milliókat költ; ha tehát politikánk következetes akarna lenni e tudomány megőrzésére és továbbfejlesztésére legalább százezreket kellene szánnunk, azonban, amint tudjuk, a következetesség politikánknak nem legerősebb oldala, s ezért nem vehető rész néven, ha államkormányzási bölcsességünk ép az ellenkezőt teszi, s amire egy kézzel milliókat költött, más kézzel ugyanazt adóval sújtja. De bármint legyen ez, mindebből csak azt akarjuk kihozni, hogy viszonyaink között nagyon kétséges, vájjon a kocsiadó és vadászati adó valóban fényűzési adónak tekinthető-e, s vajjon nem épen ellentéte-e annak. Most azonban még egy, éspedig a legfontosabb szempont lép előtérbe, azon szempont, hogy a kérdéses adók mily hatást gyakorolnak a nemzetgazdaságra, illetőleg a nemzet ipari termeléseire s ezzel együtt az adóképességre. Tegnapi cikkünkben érintettük azon hatást, melyet az amerikai (vám alakjában szedett) luxusadók gyakorolnak a nemzeti termelésre. A mi luxusadóink azzal homlokegyenest ellenkező hatást gyakorolnak Az amerikai luxusadók, amellett hogy a hiábavaló fogyasztást csökkentik, egyszersmind a hazai ipar felé terelik azt, s ennek virágzását idézik elő, a mi luxusadóink még azon egy-két iparág közül is, melyek nálunk életképesek lehetnének, kettőt mesterségesen elélnek: a kocsigyártást és fegyverkészítést. Mindkettő nagy fontossággal bíró iparág épen a mi viszonyaink között. Ami a kocsiipart illeti, erre nézve határozottan constatálva van, hogy minden védelem nélkül a legelső nemzetek hasoniparával való versenyképesség fokára tudott felemelkedni, sőt már már azon fokig jutott, hogy tetemes és mindig nagyobbodó kivitelre lehetett számítani a szélrózsa minden iránya felé. Ez iparág számos más iparággal van összenőve, melyek valamennyien előhaladnak a kocsiipar fejlődésével. Ha kocsiiparunk erős lendületet vehetne (amire minden előfeltétel már meg volt) ezzel együtt lendületet vettek volna a segédiparok is, melyek a kocsigyártás anyagait vagy segédszereit vagy egyes részeit szolgáltatják (pl. faipar, vasipar, bőripar, továbbá számos kézművesség , minő bognár, kovács, fémműves, lemezelő, kárpitos, fényező ipar stb.) De nagy fontossággal bír a fegyvergyártás is, egyrészt azért, mivel a tapasztalás tanúsága szerint minden védelem nélkül is szép előmenetelt tett és még nagyobb előmenetelre volna hivatva, másrészt azért, mivel azon iparágak sorába tartozik, melyek honvédelmi szempontból a legnagyobb áldozatokkal is fejlesztendők. És épen azon két fontos iparág a legérzékenyebben sujtázik a kocsiadó és fegyveradó, illetőleg vadászati adó által. Az országos magyar iparegyesületben és a budapesti kereskedelmi iparkamarában oly adatok voltak előterjesztve, melyekből e sajnos ténykiáltóan kitűnik. 25 kocsigyártó közül, kiktől mint némi hírnévvel bírókkal termelési adataik megszerezhetők voltak, volt egy, mely 1873-ban 110—120 munkást foglalkoztatott, volt továbbá 8 olyan, ki 10 — 20 munkást foglalkoztatott, 9 olyan ki 5—10 munkást tartott és 2 munkásnál kevesebb egyetlen egynél sem található. 1874. év végéig — daczára a közbejött rendkívüli pénzválságnak és ipari pangásnak e viszony átalában keveset változott, azonban 1875-től rohamos hanyatlás állott be; a munkások száma minden gyárban felényire sőt kevesebbre olvadt. Azon gyár, mely 110—120 munkással birt, már csak 50—60-at mutat ki, a többiek közül csupán kettő mutat ki 4—5 munkást, kettő 4 munkást, hat 3 munkást, hat 2 munkást, a többi egyet, vagy egyet sem. A forgalom, mely 1874-ben, tehát a pénzválság tetőpontján még 615,554 irtot tett, 1875-ben 358,703 frtra sülyedett, az 1876. év első három negyedében pedig 222,630 írtra. És megjegyzendő, hogy az 1875-ki és 76-ki forgalomnak hat tizedrészét 3 budapesti nagyobb gyár forgalma teszi, melyek nagy részben kivitelre dolgoztak, úgy hogy ha csupán a belforgalmat vennők számba, a hanyatlás még sokkal nagyobb lenne. A fegyvergyártás még szomorúbb adatokat mutat, a vidéki fegyverkészítők majdnem teljesen felhagytak a készítéssel, s Budapesten is úgyszólván csak egy gyár dolgozik még 8—10 segéddel, (amely azelőtt éveken át 20—22 sőt több munkást foglalkoztatott.) Ily eredményeket hozott létre a kocsiadó és fegyveradó kapcsolatban a lótartási és vadászati adóval . . . Lehetne még sokat mondani az adók hatásáról, azonban már az eddig elmondottak is olyanforma benyomást tehetnek a tisztelt olvasóra, mintha azt látná, hogy valaki ágyúval lövöldöz a verebekre. Megvalljuk, magunk is rösteljük, hogy ily jelentéktelen tárggyal szemben, mint a luxusadók, ily nehéz fegyverzettel kelljen küzdeni . . . Azonban — mint már első czikkünk 293. szám. kezdetén mondtuk, — a luxusadó frappánsan jellemzi a nálunk ez idő szerint uralkodó pénzügyi bölcsességet. Amit itt kicsinyben látunk, ugyanaz ismétlődik nálunk a nagyobb dolgokban nagyobb mérvben. A kiegyezési válság dolgában semmi nevezetes hír. Most a hegyek még a döntő körök tanácskozásaiban vajúdnak. Holnap várják a királyt Gödöllőről Budára, s ezzel megkezdődnek a minisztertanácskozások és kihallgatások. Hoffmann báró közös pénzügyminiszter folyvást itt időzik és sűrűén érintkezik a magyar miniszterekkel. Ezen érintkezések eredményéről biztos tudomást eddigelé nem lehetett szerezni, annyi azonban kétségtelen, hogy Hoffmann bárónak jutott a feladatközvetítő javaslatokkal kisérteni meg a magyar kormány rendületlen engedékenységi hajlamát. Mikor és mily mértékig éri el a czélt, arról a legközelebbi napok fognak felvilágosítással szolgálni. A bankügy tárgyában az új „Presse“ következőleg ismerteti a helyzetet: „A budapesti értekezletek folyásáról a tegnap Bécsbe visszatért miniszterek egy minisztertanácsban jelentést tettek. Mint értesülünk, megerősíttettek azon már régebben vett tudósítások, melyek szerint a budapesti értekezletek egész terjedelmükben eredménytelenek maradtak. Azon hírek ellenben, melyek tudni akarták, hogy a tanácskozások már közelebb folytattatnak, annyiban hamisak, amennyiben sem a magyar sem az osztrák minisztérium ma nincs azon helyzetben, hogy megmondhassa, vájjon fognak-e és mikor a tanácskozások folytattatni. Mindazáltal úgy látszik, hogy a budapesti tanácskozásoknak mégis volt valami eredményük, amennyiben, mint újabban hallatszik, irányadó helyen meggyőződtek arról, hogy a magyarok követelései tisztán tárgyi okokból teljesíthetlenek. Hasonlókép úgy látszik, hogy a magyar miniszterek, habár nem is tettek pozitív javaslatot az iránt, miként lenne a bankkérdés megoldandó, s habár teljesen megtagadták is, alkudozásra lépni a nemzeti bankkal, míg ez a májusi pontozatok alapjára nem áll, mégis teljesen beismerték a jelenlegi helyzet tarthatlanságát. Sőt beismerték volna azt is, hogy így nem lehet tovább haladni s hogy a jelen pillanatban alig lesz lehető következtetéseket vonniok azon kétségtelen jogból, mellyel Magyarország egy bank fölállítására nézve bír. De hogy mit kelljen tenni, s hogy akkor végül miféle egyezmények állapíttassanak meg, az eddig teljesen ismeretlen és szóba sem jött. Mint már egyszer kiemeltük, az egész ügy a király kezében van, kinek elhatározása mindkét minisztérium legközelebbi intézkedéseiben fog nyilvánulni. Ami különben a Budapestre hívott közös pénzügyminiszter Hofmann közbenjárásával hallatszott, az határozottan megcáfoltatik. Igaz, hogy a magyar bizonyos befolyást engedett az alkudozásokra gróf Andrássynak, kihez személyi tekintetben közel áll, de Hofmann közbenjárását, ki nem magyar, bizonyára vonakodnék elismerni. Ítészünkről magunk sem tudunk azért lelkesedni. A közbenjárók az alkudozásoknál még eddig nagyon fatális szerepet játszottak. A képviselőház igazságügyi bizottsága ma délutáni ülésében folytatván a büntető törvénykönyv tárgyalását, abban a 196. §-tól a 202. §-ig haladt. E szakaszok a pénzhamisítás és ezzel kapcsolatos bűnnemek büntetéseit tartalmazzák. A török alkotmány sorsára vonatkozólag írják a bécsi kőnyomatú lapnak Konstantinápolyból, hogy a török minisztertanács teljesen elferdítette és megcsonkította Mithad pasa művét. Kihagyta belőle a miniszteri felelősségre, a korlátlan souverain hatalom korlátozására, a sajtószabadságra vonatkozó részeket s maga a képviselőház hatásköre egy lajstromozó kamara szerepére sülyedt le. Ezért Mithad pasa és a nagyvezír között, ki ellensége a tervezett alkotmánynak és képviselője a török olygarchiának - heves conflictusok támadnak. Szerencsétlenségre a szultán is a nagyvezírhez hajlik, kinek sikerült rávenni az uralkodót arra, hogy ne engedje hatalmát megcsorbittatni. A szultán e mellett sógora, Mahmud Damad pasa által is befolyásoltatik ez irányban. A török kormány tart is e miatt nagyobb mérvű zavargásoktól s jelentékeny haderőt conczentrált a török fővárosba. Moszkvai hirek szerint Miklós Nikolajevics nagyherczeg főparancsnokot az ottani lakosság roppant lelkesedéssel fogadta. A nagyfejedelem a katonai és polgári hatóság főnökeinek tisztelgését fogadva vezérkarával a Troszka-Cserksev kolostorba ment, hol az archimandrita a nagyherczeget és vezérkarát megáldotta. Ezután a nagyherczeg Dolgoruky herczeg kormányzóval a Mihály arkangyalszékesegyházba, a Fuchidow kolostorba, a Uspenski egyházba ment, hol a papság fogadta s a metropolita megáldotta. Erre a nagyherczeg még a Kremlet látogatta meg, mire Dolgoruky herczegnél ebéd volt, melyen a házi ur a nagyherczegre pohárköszöntést mondott, mely következőleg végződött: „Nagy megtiszteltetés reám, hogy az orosz hadak vezére hadi tetteihez az én házamból vonul ki.“ A nagyherczeg elutazásakor a kurski indóházban nagy néptömeg volt jelen. A doni terület és a tulai nemesség hódolati feliratokat nyújtott át a cárnak. Az orosz déli hadseregről írják deczember 3 -ról: Tegnap érkeztek meg ide Pétervárról a a nemzetőrség mozgósítására vonatkozó rendeletek. Ezek szerint az európai Oroszország kilenc katonai kerülete 600,000 nemzetőrt állít ki, kik 13 hadtestbe osztatnak s külön parancsnokoknak rendeltetnek alá. A nemzetőrök nemzeti egyenruhát kapnak, s Kruka-féle fegyverekkel láttatnak el. A hadsereg főparancsnokának a napokban egy polgári irodája jő ide, mely 65 közigazgatási hivatalnokból áll. E polgári irodának feladata lesz az orosz hadsereget Bolgárországba követni s az ország közigazgatását azonnal átvenni s azt uj alapokon szervezni. E czélból a császári uradalmaknak és az erdészeti minisztériumnak több hivatalnoka is belépett a nagyherczeg polgári irodájába. Bolgáror Péntek, 1870. deczember 8. Szerkesztői Iroda: Budapest IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházét' 9. Wodianer F. nyomdájában. szágba nagy mennyiségű fegyvertöltényt is visznek, mely azonnal szervezendő bolgár rendőrség felfegyverzésére van szánva. A czárnak egy legközelebb kiadott ukáza azon szabványokat állapítja, meg, melyeket egyes tartományok közigazgatásánál háború esetén követni kell. Ez akáz legfontosabb része az idegen területek megszállására vonatkozik. Az esetre, ha a császári hadsereg barátságos állam területét occupálja, a hatóságokkal a hadsereg mellé adott polgári biztos által érintkezik, ha pedig ellenséges területre nyomul be, a hadsereg főparancsnoka e tartomány számára egy főkormányzót nevez ki, mely a hivatalos ügyek vezetését azonnal átveszi. Varsóból írják, hogy Lengyelország főkormányzója Kotzebue gróf Pétervárra hivatott, hogy a lengyel viszonyokról jelentést tegyen. A „Pol. Corr.“ levelezője szerint Kotzebue azon jelentést teendi Pétervártt, hogy a lengyelek teljesen nyugodtan viselik magukat s a kormánynak a legcsekélyebb zavart sem fogják okozni, úgy hogy Oroszország az egész Visztulai kormányzóságból kivonhatja seregét, anélkül, hogy bármi rendzavarástól kelljen félnie. A varsói conservatorium még nemrég egy ünnepet rendezett, mely alkalommal felköszöntötték Constantin nagyherczeget, az intézet protektorát. A nagyherczeg távirati után köszönetet mondott a toasztért s azon reményének adott kifejezést, hogy „Sz. Czeczilia pártfogásába veendi a zenét Chopin hazájában.“ Egy new-yorki távirat szerint a’ választások megvizsgálására kiküldött bizottság a választó férfiak választását Floridában érvényesnek nyilvánította, minek folytán Hayes megválasztása ottan bizonyos. Dél-Karolina legfőbb itélőszéke a demokrata képviselők választását törvényeseknek nyilvánította. A színház Brooklynban leégett, eddig 245 hullát találtak a színház romjai közt. Bismarck parlamenti beszéde. A táviró meghozta hitét és kivonatát azon beszédnek, melyet Bismarck a német birodalmi gyűlésen tartott. Már a pipaszónál és poharazás közben tartott politikai csevegés alkalmával megérintette a német kancellár, hogy legközelebb a parlamentben is nyilatkozni fog. Richternek az orosz vámpolitika tárgyában tett interpellátiójánál ragadta meg Bismarck a szót, hogy kifejtse nézeteit a külügyi kérdésről. Parlamenti beszédében az orosz barátságnak gyújt tömjént, feltünőleg kitüntetvén, hogy tartozik ezzel az ördögnek. A háború localizálásának szükségességén túl azonban egy betűvel sem terjeszkedik ki azon helyzet megvilágítására, melyet a háború európaivá fejlődése esetén Németország elfoglalna. E tekintetben úgy látszik amit meg akart mondani, megmondta előbb világosan, habár nem a parlamenti nyilvánossággal járó felelősség mellett. De ép azért előbbi beszédének messzeható tervein mit sem változatot az, hogy kevesebb ünnepélyesség között voltak mondva, míg parlamenti beszédére viszont nem lehet nagyobb súlyt fektetni, mert a kellő cseremóniák között volt eldeklamálva. A két egymást követő beszéd azon benyomást teszi, hogy Németország nagy terveket forral és nagy dolgok kivitelére számít a keleti bonyodalmak elmérgesedésétől. Bismarck beszédének a keleti kérdésre vonatkozó része különben így szól: Hogy az interpelláló indokolásában a politikai részt állította előtérbe, azt bizonyítja, hogy ő bizonyos dilettantismus következtében a barátság, rokonszenv, lehangoltság, viszály és háború közötti összefüggésről és fokozatról jelen és jövőben magának tiszta fogalmat alkotni nem tud. Mindenesetre nem könnyebbítette meg nekem interpellátiójával s azon indokolással, mely engem válaszolni kényszerit, feladatomat, azon emberek nézetének adott kifejezést, akik érdekökben állónak tarják egy kényelmetlen pillanatban zavart hozni a Német és Oroszország közti barátságos viszonyokba. De nem tudom, érdekében áll-e valakinek, hogy az elzárt határ helyett ellenséges csapatoknak nyitva álló határt, egy elzárt ország helyett csatatért kapjunk. Az előttem szóló, mint sok más, tévedésben van az iránt, hogy azt hiszi, Oroszország tőlünk e pillanatban nagy szívességeket és szolgálatokat kíván, melyekért ellenengedményeket követelhetünk. Ez egyátalán nem áll. Oroszország sehogy sem gondol új tartományok hódítására; Sándor czár ünnepélyes biztosítása kezesség erre nézve. Háború ekkoráig még nincs. Azon a ponton vagyunk, hogy egy békés értekezleten Oroszországgal együtt egy czélra működjünk, a mely a mienk is s melyre császár ő felsége s vele bizonyára az egész nemzet nagy súlyt fektet, ugyanis hogy a keresztényeket, kik az európai Törökországban laknak, jobb állapotba juttassuk s olyan viszonyokat létesítsünk, melyek mellett legalább az olyan események, minők a cserkeszek mészárlásai Bulgáriában,lehetetlenek. E czélra nézve az összes keresztény hatalmak közt tökéletes egyetértés uralkodik s elérése a mi saját keresztény, ha úgy akarják művelődési, cultur érdekeinknek megfelelő, egy darab kulturharcz. Meglehet, hogy az e czél elérésére szolgáló gyakorlati eszközöket illetőleg nem létesül egyetértés, vagy pedig a hatalmak egyetértése daczára a porta hozzájárulásának hiánya folytán az értekezlet eredménytelenül végződik. Ez esetben valószínű, hogy Oroszország saját maga lép föl s a portától fegyverrel erőszakolja ki azt, amit ez békésen engedélyezni nem akart. De azon pillanatban, midőn Oroszország olyan czélokért lép föl, melyek a mieink is, gazdasági czélok elérése végett nem állhatunk eléje fenyegetésekkel. Ebből tehát kitűnik, hogy Ororszország semmiféle igényeket nem támaszt irántunk, melyek teljesítésénél mi viszonosságra számíthatnánk, legkevésbé pedig úgy, ha a politikai és a gazdasági tért összezavarjuk. — Nem kezdhetünk politikai viszályokat Oroszországgal, hogy azt arra kényszerítsük, engedje meg alattvalóinak, hogy nálunk vásároljanak. Az ilyen politika következményei — csak észellenes voltának kimutatása végett teszem föl, hogy államférfiú képes lenne ily valamit tenni — azok lennének, hogy miután a politikai kényszer ezen gazdasági engedmények adására megszűnt, azok, ha a kényszerhelyzet talán megfordul, visszavetetnének s a másik fél fogna hasonló engedmények követelésével előállani. Nem, a politikai dolgoknak súlyegyenben kell lenniök egymással s épen úgy a gazdaságiaknak is. Az interpelláló irányzata a lengyel lázadás idejére emlékeztet engem, midőn szintén táplálták azon szükségletet, hogy Oroszországgal összekapjunk, s a lengyelek javára lépjünk föl. Akkor mint ma azon benyomást veszem, hogy az ilyen interpellációk és viták irányzata az, hogy jó viszonyainkat Oroszországhoz megrontsák. Igaz, hogy vannak nálunk pártok, melyek oroszellenesek hagyomány, örökség és szokások folytán ; mások meg benső érdekből azok, mert az orosz kormány hitfelekezeti téren nem elégíti ki érdekeiket. De fáradjanak önök, amint akarnak, én azon határozott biztosítást adom önöknek, hogy amíg mi e helyen állunk, viszonyaink Oroszországhoz olyanok maradnak, aminek most. És e viszonyokat zavarni, ahhoz erősebb emberek szükségesek, mint önök. Azt hiszem, hogy ezzel a szövetséges kormányok szándékait s különösen magáét a császár őfelségét fejezem ki. A három császári hatalom szövetsége csonkítatlan erővel áll fenn, a viszony Ausztria és Oroszország közt is annak daczára, amit bizonyos bécsi újságok írnak, ment minden zavartól. Mi erről igen pontosan értesítve vagyunk. De ugyan tévednének, ha abban, hogy a három császári hatalom együtt halad, a keleti dolgokban leginkább érintett harmadik hatalom, Anglia elleni ólt akarnának látni. Angliával, mint Oroszországgal a szászados barátság hagyománya köt össze bennünket, melyet egy hírlapi harcz, mely egyoldalulag az angol lapokból indult ki, nem zavart meg. Anglia és Németország számos közös érdeke a jövőre nézve is kezeskedik az egyetértés iránt. A keleten reánk váró feladat általában jelzett programmjában a vámkérdésnek, magában véve nincs helye. Azt beszélik, hogy én Németország érdekeit a keleti kérdésben akkép jellemeztem, hogy ez idő szerint még nem érdemes érték egy pomerániai katona csontjait veszélynek kitenni. Minek is állanánank a keleti kérdésben leginkább érdekelt hatalmak bármelyike mellé is, s azon nagyobb szeretet által, melyet az egyik iránt tanúsítunk, minek zavarnék baráti viszonyainkat a másikhoz. Törekvéseim, melyeket a császár helyesei oda irányulnak, hogy a diplomatiai érintkezésben oda hassak, hogy azon jó viszonyok, melyekben a leginkább érdekelt hatalmakkal állunk, lehetőleg zavartalanok maradjanak; de ezt nem tehetnék, ha követnők a tanácsot, hogy ezen barátaink egyikével ellenségesen bánjunk. Szónok azután az 1853—55-iki háborúra s IV Frigyes akkori politikájára tér át! azt mondja, hogy ő — Bismarck — sok tekintetben máskép járt volna el, még azon veszélylyel szemben is, ha Ooroszország nem bocsáttatott volna a párisi értekezlethez, amivel semmit sem vesztettünk volna. Jelenleg mindeddig egy részről sem intéztek hozzánk méltánytalan óhajokat; tudják becsülni állásunknak minden irányban hasznos voltát, mert egyedül az nyújtja nekünk akár a lehetőséget, hogy a háborút megakadályozzuk, akár, ha az lehetségesnek nem bizonyulna, legalább az eszközt azt korlátolni vagy mint a műkifejezés mondja „localizálni“, további elterjedését gátolni, nehogy a keleti háborúból európai háború legyen két európai hatalom közt. Törekvésünk tehát az lesz, hogy a mennyire barátságos, jóakaró-közvetítés ezt teheti, különösen a háborút Anglia és Oroszország közt megakadályozni, mely hatalmak egy része sem képes a háborút ellenséges földbe átültetni. Lehetséges-e ezen két hatalom ellentétes érdekeit békében kiegyeztetni, azt csak a jövő mutatja meg; mi reméljük azt s törekvésünk mindenesetre arra fog irányulni, hogy a czélt békében és barátságban, részünkről minden fenyegetés nélkül érjük el s ezzel fentartsuk Európa békéjét. Ha ez nem sikerül, ezzel új helyzet keletkezik, melyre nézve ma onjecturákba bocsátkozni nem fogok s melyre nézve önök nem is kérhetnek tőlem felvilágosítást. Azzal, hogy az interpelláló politikai segélycsapatokat hozott elő támogatására, én is kényszerültem politikai térre lépni; bocsánatot kérek, ha talán az interpellátióra való felelés határain túlmentem. (Tetszés.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 8-án. Elnök Ghyczy Kálmán. A kormány részéről jelen vannak Tisza, Széll, Trefort, Szende miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök: Bemutatja Arad sz. kir. város közönségének feliratát, a vám és pénzügyi alkudozások eredményének el nem fogadása s az ország anyagi érdekeinek megfelelő újabb egyesség létesítése tárgyában. Jelenti, hogy a nagybányai választó kerületben megválasztott Stoll Károly képv. választásától a szabályszerű 30 nap már letelvén, Stoll Károly végleg igazolt képviselőnek jelentetik ki. Márkus István a véderő bizottság előadója, a véderő bizottság jelentését az 1877. évben kiállítandó ujoncz és póttartaléki jutalékok megajánlására vonatkozólag előterjeszti. Napirenden van a vallás és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének részletes tárgyalása. A felsőbb tanintézetek tételénél felszólal: .Schwarcz Gyula és a budapesti egyetemről szól. Örömmel veszi, hogy a jogi- s államtudományi fakultásban két új tanszék állíttatott fel, de kárhoztatja az egyetemi könyvtár tornyos épületét. Ez épület igen czélszerűtlen, az állványok nem felelnek meg a czélnak, a Frank-féle könyvtár a folyosókon van. Beszéde további folyamában sürgeti az egyetemi tandíjak megszüntetését, vagy pedig az orvosi szigorlati díjak mérséklését. Kéri a minisztert, hogy erre fektesse a fősúlyt, s ami a jövendőt illeti, tartózkodjék a tornyos épületek építésétől. Trefort miniszter: Az egyetemi könyvtár épületét illetőleg szóló védi ezt Sachwarcz támadásai ellen, megjegyezve, hogy ha ma csinálnák ez épület tervét, ez valószínűleg egyszerűbb lenne. Ami legújabban terveztetett, az mind a lehetőleg egyszerű. A gymnáziumok szükségletére 124,630 frt irányoztatik elő. Swarcz Gyula felszólal az ellen, hogy a középtanodai rendtartás eltiltja a növendékek délre való bezáratását, a mi mint fenyíték igen czélszerü volt. — Kikel továbbá a tankönyvek drágasága ellen, mely — a szintén eltörlendő beiratási dijakkal együtt igen nagy teherként nehezedik a növendékekre. Ezen segíteni kell. (Helyeslés.)