Egyetértés, 1877. április (11. évfolyam, 78-102. szám)

1877-04-08 / 83. szám

XL évfolyam. Budapest El*« cettel <itt Vidékrt postán vagy helyben bizhoz hordva: évre évre 20.-10.­Negyedivre....................... Egy hóra.....................................uv Egy szám 7 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kft­­.n 80 kr. HyHttér: öt hasábos ser 30 krajcsár. 83. szám. ______________ MW________________________________a rßvrTrRTrc LU I L I Lrl I LO POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Ápril elsején uj évnegyed kezdődvén, figyelmeztetjük tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük múlt hó végével lejárt, hogy meg­rendelésüket minél előbb megújítani szívesked­jenek. Előfizetési feltételek: Egész évre...............................20 frt — kr. Félévre..........................................10 frt — kr. Negyedévre.......................... 5 frt — kr. Egy hónapra.......................... 1 frt 80 kr. Lapunk uj előfizetői a tárczánk­­ban folyó „Az utolsó Bebek“ czimü nagy érdekű regénynek eddig megjelent részét meg­kapják ingyen, rögtön, a­mint az előfizetési meg­rendelés hozzánk érkezik. Az előfizetési pénzek­ és postai utal­ványok Budapestre az ,,Egyetértési" kiadóhiva­talába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. A „Egyetértés" kiadó­hivatala. Tisza Kálmán. Magyarország legmagasabb reményei­nek fokáról óriási esést szenvedett. A leg­­nagyobbszerű parlamentáris változás, az or­szág pártéletének gyökeres átalakulása, a példátlan forradalom, a politikai eszmék­ben és a történelemi hagyományokban a legsiralmasabb erkölcsi bukást szülték. A­mi úgy tűnt föl, mint egy magasabb tör­ténelmi végzet, mely ellentállhatlanul ren­deli maga alá a nemzet összes erőit, most már nem egyéb, csak egy roszul sült és erőszakosan megakasztott szini mutatvány, melynek szereplői szánalmas meztelenség­ben állanak a világ előtt. A nemzet milliói egyesültek szivben és lélekben, hogy megmentsék a veszély­ben forgott hazát, ez volt a jelszó, mely a pártoknak fusióját bevezette. A nemzet milliói egyesültek, lemondva minden poli­tikai hitről­ és öntudatról, hogy egy mél­tatlan színjáték részeseivé legyenek, — ez a szomorú utóhang, mely a bevezető jel­szóval az eredmény tanúságát szembe állítja. Mekkora reményeket kapcsoltak ahhoz a különös tényhez, mely a történelemben mindég a fusió neve alatt fog helyet fog­lalni! Hányan voltak oly naiv lelkek is, kik azt hitték, hogy egyedül az egyetértés értelme s a nemzetnek közös csoportosu­lása már az erőnek és szívóságnak kiapad­­hatlan tápja még ha ez egyetértés minden politikai tartalom, minden közös elv és meggyőződés nélkül jő is létre. Százado­kon át viszály dúlta a magyart és ez most megszűnt. Nem nagy tény ez? Há­nyan hitték ismét a siker legbiztosabb ga­­ranciájának épen azt, hogy a nemzeti gon­dolkodás és érzelem oly teljesen alárendel­ték magukat egyetlen paizsra emelt férfiú­nak, kinek bírnia kellett öntudatos czélokkal és határozott tervekkel. Minden biztosíték megszerzettnek látszott arra, hogy egy erős és bölcs akarat vezesse az országot, és hogy ez akaratnak a hatalom lehető legnagyobb mértéke álljon rendelkezésre. Egy napóleoni vezérlet alá állott a nem­zet. Mihamar utolérte is a „grande armée" orosz háborújának végzete! Megrohanva az elemek csapásaitól, üldöztetve a fáradhat­­lan ellenségektől és feladva az elvek alap­ját a Berezina keskeny hídjára tolált, s a hídnak összeomlása egyetlen csapással vég­­semmisülést hozott az óriás táborra. Szé­gyennel és fájdalommal láttuk megtörni az egekig emelt vezért, földig nyomva az elő­legezett bizalom terhe által. Volt Berezi­­nánk, de nem volt előbb Austerlitzünk, Je­nánk és Wagramunk. A fusiónak hajója, alig hogy kifeszített vitorlákkal fellobogózva és örömriadás között megindult, hirtelenül összetörött. Már csak szétvetett deszkada­rabok úsznak a mindég viharosabb és há­­nyatottabb tengeren és segítségtől távo­labb vagyunk, mint valaha. Kétségtelenül hálás alkalomnak látsz­­hatik a kritikája azon államférfiuval szem­ben, ki személyében fejezte ki az időknek alakulását. Méltán lehetne gondolni, hogy mi, kik az elszigeteltség veszélyei között is ellenállottunk az uralkodó láznak, jelen­leg a diadalnak és elégtételnek napjait éljük. A hangulat az országban gyökeresen meg­változott. Mi más egy olyan kormányzó, ki a közfelháborodás ellenében kísérli, hogy görcsös szívóssággal ragaszkodjék az el­foglalt helyhez? Ha előbb nem talált hi­telre és gún­nyal lett viszonozva a legin­dokoltabb állítás is, mely az ország kegyencze ellen volt intézve, most könnyen terjed és gyors keletre talál minden oly hir is, mely csak a fölkeltett gyanú rémlátásainak kö­szöni születését. Sokfelé halljuk ismételni a véleményeket, melyek azelőtt hangtalanul vesztek el a pusztaságban. Mégis megvall­­juk, mi is nem az ily időket tartjuk a he­lyes és igazságos kritikára nézve kedvezők­nek. Nem emelheti a kritikának erkölcsi becsét és nem nyerhet az igazság sem semmit, ha a szerencsevadászoknak eszkö­zévé válhatik. A­mikor hosszú küzdelmek árán egy vélemény általános népszerűségre tesz szert, mindig lesznek olyanok,­­kik a véleményt nem belső igazságáért, hanem épen nép­szerűségéért fogják vallani. De még az őszinte lelkek kritikájáról is közel áll a valószínűség, hogy nem a valódi igazság­szolgáltatás mértékének fog megfelelni; helyes belátásra jutnak az államférfiú jel­leme felől, de nem alkalmaznak igazságos arányt az egyet tettekre nézve. Államférfi­aknak, kik hivatásuk ellen vétkeznek és egy helytelen irány balkövetkezményeit idézik egy nemzetre, az lesz legsujtóbb nemezisük, hogy akkor éri­­ őket leginkább a közelitélés, a­mikor kevésbé múlt jó szándékukon és oly tetteik esnek a legke­ményebb bírálat alá, melyek inkább a szükségszerűség, mint a felelősség szabálya alá esnek. Mert nem akkor követik el a legnagyobb hibákat, a­mikor a mindenki által észlelt bajok és szemmel l­átható vere­ségek előtérbe lépnek, úgy esik rendesen meg, hogy épen a valódi hibák általános helyeslésre találnak és fényes államférfiul sikereknek kürtöltetnek, és azután a termé­szetszerű rész­következmények ellen, melyek csak az adott előzményekből folytak, olya­nok hangoztatják a leghevesebb vádakat, kik az előzményeket zajosan helyeselték. Azok, kik az államférfiak rész­szenve­délyeiről és aljasabb tulajdonságairól csak később fogadnak el oly ítéletet, melyet be­­látóbbak előttük hangoztattak, nagyon haj­landók a jellemnek ezen mértékét leginkább azon tettekre alkalmazni, melyek felisme­résük idejébe esnek, ellenben akkor sem hajlandók visszavonni az elismerést, mel­­­lyel a korábban elkövetett valódi vétkek­nek adóztak, ők akkor fogják látni a leg­nagyobb bűnöket, mikor előzőik inkább bűn­­hődést és szerencsétlenséget fognak már találni. És nagyon természetes, hogy a köz­vélemény, mely nemcsak legkésőbb hajtja végre az átalakulást, de általában inkább az eredményekből, mint az indító okokból ítéli meg az államférfiakat, legkevésbé teszi meg a megkülönböztetést arra néve, hogy melyik tett lett öntudatos számítás által előidézve és melyik volt egy ha nem is az összességre, de az egyénre kiterjedő er­kölcsi kényszerűségnek szülötte. Tisza Kál­mánnak kétségtelenül a coalitiótól a fu­­sióig, a fusiótól a bécsi egyességig pályá­jának uj phazisainál sok uj támadóval szem­ben lehetett oka felkiáltani: Quid tulerit Girachos ? Mi akik tudtunk szólani, mikor nem volt „háladatos“ meg akarjuk most mon­dani, hogy bírálatunk jogosultságát nem az idők természetéből és nem az általá­nos hangulatból merítjük. De mi most rá­mutathatunk az ok és okozat közötti szo­ros összefüggésre, megmutathatjuk, hogy jóslataink teljesültek, ítéletünk igaz volt. Legkevésbé akarjuk azt állítani, hogy bármi mentséget lehetne elfogadni azon szo­morú eredményekre nézve, melyekre Tisza Kálmánnak honmentő vállalkozása eljutott. Épen az, hogy ez eredmények csak szigorú következetességgel folynak az előzményekből, melyeket ő maga teremtett vagy elfogadott, teljes mértékben ő reá hárítja a jogi és erkölcsi felelősséget, melynek az államférfin kortásai és az utódok előtt alávetve van. Nagyon helyesen emelte ki b. Sennyey Pál, hogy a vesztességekért és­ hátrányokért, me­lyek a fennálló helyzetből folynak, Tisza Kálmán marad felelős még akkor is, ha az egyességet meg nem kötve, lemondana a kormányról. Ilyen esetben magának a ténynek meg­ítélését is el kell választanunk attól, ki a tényt végrehajtja. Más erkölcsi mérték alá eshetik a cselekedet és más alá a cselekvő személy. Egy adott helyzetből bármily szük­ségszerűen folyjék is az eredmény, kímélet­lenül el fogjuk ítélni azt, ki hibáival és bűneivel az okozatok végzetes lánczolatát kovácsolta. Megfordítva, bármily fájdalma­san érje is a nemzetet ugyanazon ered­ményért is felmentést adhatunk oly állam­­férfiúnak, ki elődeinek változhatlan öröksé­gével kénytelen leszámolni. Semmikép nem szentesíthetünk oly birálati mértéket, mely szereplő államférfiainknak jobb szándékai­ból indul ki, s őket egy kérlelhetlen fatum áldozatainak tünteti fel, kiknek minden jobb hajlamuk s buzgó igyekezetük az ellenséges viszonyok kényszerén megtörött. Officiosus irók ezt szeretik jelenleg a legtöbb nyo­matékkal kiemelni. Mi a legnagyobb kész­séggel engedjük meg, hogy kormánférfiaink lelkök mélyéből csengtek a nagyobb sike­rekért. Nem is képzelhetjük máskép, hogy benső vívódások között és önmegtagadással tudtak belenyugodni a leverő eredményekbe. Ez nagyon természetes, mert hisz az ő ér­dekük, az ő hírnevük s az ő becsületük forgott itt kérdésben. Nagyon értjük azokat, kik oly megin­­dítóan igyekeznek rajzolni az elbukó hősök­nek hiába küzdelmét egy magasabb fatam ellen. De ne tévesszék össze a politikai életet a színpadnak világával és ne szere­peltessék a történelemben a dráma szem­pontjait. Egy drámai alkotásnak lehet első kel­léke, hogy a hősnek belső lelki küzdelme legyen kellően feltüntetve és az aesthetikai ítélet helyesen kívánja, hogy a tragikai jellem iránt a jobb szándék méltánylásának, a kiengesztelésnek és rokonszenvnek kelljen bennünk ébrednie. A politikának nincsen más szempontja, mint az ország érdeke. A történelem nem kérdez egyebet, csafolvnt, megtették-e az emberek, a­mire vállalkoztak és elkövettek e oly hibákat, melyeknek a veszedelmet és bukást előidézniök kellett. Egy ország sor­sának intézése nem oly parthie, melybe mindenki bevegyülhetne az egy feltétel alatt, hogy jó és tetszetős szándékai legyenek. Nem azt kell keresnünk, hogy Tisza Kál­mán milyen politikát szeretett volna és mi­len gondolatai voltak, hanem azt, milyen politikát követett valóban és mily tettekkel lépett a világ elé. Az országnak, mely oly hallatlan módon az előzményekből semmi­­kép nem indokolt korlátlan bizalommal ajándékozta meg választott férfiát, bizonyára nem arra van szüksége, hogy enyhítő kö­rülményekből és jó szándékokból szőjje a méltánylás és rokonszenv fátyolát eltakarni óriás csalódását. Más méltánylás alá esik, ha Tisza Kálmán jellem­­­szerepét Újházi és Feleki urak játszák a színpadon, más alá, ha maga Tisza Kálmán úr játsza a parlamentben. Ha a bírálatnak van czélja, csak az lehet, megtanítani a nemzetet, hogy jövőben mi­csoda egyéni és politikai föltételekre építse bizalmát és minő kezekbe tegye le sorsá­nak intézését. Arra kell mindnyájunknak közreműködni, hogy az elmék egyensúlyá­nak oly felforgatása, a nemzeti gondolkodás oly tökéletes megszűnte, mint Tisza Kálmán alkotmányos dictaturájában nyilvánult, soha többé elő ne fordulhasson, s a vak ösztö­nök oly hirtelen és ellenállhatlan beözön­­lését többé meg ne érhessük. Valamint a régi atheneiek kíméletlen és néha igazság­talan ostracismus által védték meg magukat a veszélyek ellen, melyek valamely polgár­nak túlh­atalmából és erkölcsi fensőbbsé­­géből származhattak, még a féktelen és helytelen kritikát is üdvös ellenszernek tud­juk tekinteni egy oly országban, melyet a személy bálványozás és a bizalom orgiái vittek ismételten veszedelembe. Üzenjünk irtó háborút a szégyenletes kísértéseknek, melyek egy egész nemzetet öntudatlan lá­zakba ejtenek. Mezei Er­nő, Budapest, april 7. Csernátony Lajos képviselő úr öt czikket tett közzé a napokban, melyből az utolsó három „Éne­kek éneke“ czim alatt, az „Egyetértésiben hus­­vét napján megjelent czikkemmel, azaz, hogy cse­kély személyemmel foglalkozik. Én Csernátony ur­nak személyes szeretetreméltóságaira, reflectálni nem akarok. A nagyapámnak volt egy gazdatisztje, csúnya káromkodó ember, nem is hívták másként mint: a lábán ez; erről mondá egyszer valaki: ha csak az apám teremtése körül jár, az csak olyan, mintha már azt mondaná: isten áldjon meg édes fiam! Elismerem, hogy Csernátony ur irá­nyomban, ez alkalommal, szép moderatiot tanúsí­tott s annál kevésbé akarok személyeskedései elle­nében megtorlással élni, mivel azért, hogy czik­­kemnek nagy részét az „Ellenőr“ olvasóival is megismertette, neki nagy hálával tartozom. Hiszen azért írunk, hogy olvassák. Annyit azonban meg kívánok jegyezni, hogy nagyon meddőnek tartom a polémiának azon nemét, mely csak abból áll: ne higyjétek el, a­mit mond, mert ez ilyen meg amolyan ember. Érve­ket kér a közönség, érvet érv ellen, tárgyilagossá­got, solid táplálékot nem csupa mártást, mely le­gyen bármennyire piguant, mégis csak „vékony koszt.“ Meg kell-e szavazni vagy el kell vetni a bécsi alkut — ez most a kérdés; ez az a forró kása, mely körül Csernátony úr is macskamódra jár; ehez tessék szólani, bemenve in médiás rés, de arra szorítkozni, hogy ne higyjetek M. L.-nak, mert ő ilyen meg amolyan ember, hanem higyje­tek nekem, a kinek „toltam“ ilyen meg amolyan, a kinek harminczéves politikai múltam van, a­ki rosznak tartottam az 1867-iki kiegyezést, a ki so­hasem leszek Bezirker, nekem Csernátonynak, a­ki azt mondom nektek, hogy meg kell szavazni a bécsi alkut: ez lehet jó modor napi parancs kia­dására, de capitulatióra alig, s elégséges voltára nézve maga Csernátony úr is aligha­nem él illu­­siókban. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a mások nyilatkozataiban feltalálható „következetlen­ségekre“ való vadászat a polémiának nagyon pri­mitiv módja. Nincs ennél könnyebb a világon. Reginam occidere nolite timere ... si omnes consentiunt . . . csak fel kell kommázni az ellen­féltől átvett idézeteket, ritkított betűkkel kell adni tetszésünk szerint bizonyos szavakat, szét­rakni , összecsoportozni egyes részleteket, az ily eszközökkel s még a kimaradhatlan sajtóhibák segítségével akként lehet preparálni bárkinek sza­vait, hogy teljesen ki lehet tekerni azok értelmé­nek nyakát. De nem az esélek elmondhatása véget kíván­tam én felelni Csernátony urnak, hanem konstatálni akartam czikkeiből két tényt s ezt sa­ját czélom érdekében elmulasztani nem Egyik az, hogy Csernátony úr, megtörve akartam­ hosszas hallgatását, neki iramodott a czikkezésnek, az emberek capaczitálásának a kiegyezés politikájá­nak érdekében, nagy hegyek vajúdását láttuk, és ez nem tudott előhozni egyetlen érvet sem, hogy hát miért kell elfogadni a bécsi alkut. Nem lehet-e ebből méltán következtetni azt, hogy ezt az ügyet védeni nem lehet? Lehet be­szélni róla és körülötte nem öt, hanem akár ti­zenöt czikkben, de megvédeni, bebizonyítani, hogy az alku elfogadása helyes a hazára nézve, üdvös eljárás, — ebbe bele se mert fogni egy Cserná­tony sem, bármennyire feltette is magában, hogy minden áron be kell bizonyítani, hanem megszö­kik a feladat előtt ötödik czikkének végén, azon ürügy alatt, hogy biz ő már belefár dt az M. L. képtelenségeinek taglalatába. Ez az egyik tény. A másik pedig az, hogy el akarja tagadni azt, hogy ki volna adva a jel­szó: alkotmány felfüggesztése, provisorium, abso­lut rendszer,­­ ha a bécsi alkut elvetjük. Sőt annyira megy, hogy határozottan tagadja, misze­rint az államcsintól való félelem szavaztatja meg a kormány­párt embereivel a bécsi alkut. És mégis mi képezi azon gyér érvszálakat, melyek czikkének hosszú tevében, rari nantes in gurgite vasto, úsz­kálnak? Ominosus intelmek faji megélhetésünk a magyar nyelv uralkodásának koczkáztatása ide­gen uralomnak ránk nehezedése, alkotmányos­ság és Parlamentarismus megszüntetése, nemzeti szolgaságba jutás, s több eféle borzalmakkal szo­rul szóra mind­az a­mit én, mint a kor­mány­párt részéről kiadott jelszót minapi czik­­kemben előadtam. Ha kellene tehát még bizonyít­vány arra, hogy efélékkel akarják a nemzetet s a képviselőház tagjait a bécsi alku elfogadására ré­míteni, azt Csernátony úr czikkeiben is feltalál­hatjuk. De ne méltóztassék tehát az eféle omino­sus példázgatásokra szorítkozni, elégséges tán ez a „gyengébbeknek“, némelyeknek az is elég ha megtudják, mi a napi parancs, de a­kik gondol­kozni tudnak és mernek is, azoknak meg kellene magyarázni, világosan, érvekkel, hogy miért kell megszavazni azt a fatális alkut, daczára annak, hogy eszünk és szivünk egyaránt fellázad ellene. Az énekek éneke I. czikkben kezeskedik Os. az hogy a kormánypárt embereit nem az állam­­csintől való félelem vezetheti az egyezmény elfoga­dására; félhetünk egyébtől úgymond, hogy mitől, azt megmondja M. ur czikkének további ismertetése alatt. Hát ismertette biz­a­lma czikket két további számában s egyetlen szóval se mondta meg, mi hát az voltaképen a mitől való félelem őket az egyezmény elfogadására vezeti. Annál kell tehát maradnunk, hogy szerinte az államcsintól nem kell félni az alku el nem fogadása esetében. Nem kell pedig félni azért, „mert az államcsin elemeit és haj­lamait, nem látjuk sem a korona teljesen és sza­kadatlanul alkotmányos magatartásában, eljárásá­ban sem pedig a nemzet politikai és parlamentáris tényezőinek lelkületében.“ No hát ha úgy van, akkor se baj! akkor egész biztossággal el lehet vetni a bécsi alkut, mert azt, hogy ránk nézve előnyös és kívánatos volna, hogy iparunk, pénz­ügyeink s általában anyagi gyarapodásunk tekinte­­tében valami különös hasznot várhatnánk tőle, csak nem fog igyekezni bebizonyítani Csernátony ur? Köszönöm neked oh zsidó, hogy e szóra megtaní­tottál! Valóban, egy nagy követ emelt le keblünk­ről Csernátony ur, most már szabadabban fog lé­­lekzeni igen sok jóravaló, de félénk ember, kit ama bekövetkezhető borzadalmas dolgok elrémí­­tettek. Mocsáry Lajos: Bismarck lemondása. Az európai közvélemény és sajtó még mindig feszült várakozással lesi Bismarck lemondási kérvényének elintézését, de úgy látszik, hogy e kérdés nem oly hamar nyer megoldást, mint eleve gondolni lehe­tett. Lapunk tegnapi számának távirati ro­vatában számos ez ügyre vonatkozó adat található föl, ezek azonban a köztük levő ellenmondás miatt nem nyújtanak fölvilá­­gosítást a tényállás mibenléte iránt, így azon táviratok egyike azt jelentette, hogy a császár el fogja rendelni Bismarcknak Damp­­hausen és Bülow által leendő helyettesítését, mi természetesen egybefügg azon tervben lévő intézkedéssel, hogy Bismarck eddigi hivatala helyettesítés esetében, két ágra oszlatnék föl, kül- és belügyire; de minthogy az erre vonatkozó elhatározást a német birodalom sorsának legfőbb intézői még nem érlelték meg, — legalább ezt semmi jel sem gya­­níttatja, — alig tévedünk, ha a helyettesí­tésre vonatkozó föntebbi hírt elhamarko­dottnak tartjuk. A birodalmi kanczellár, mint a „Nat. Zeit.“ jelenti, még mindig nem szűnt meg a folyó ügyek elintézésével foglalkozni, s minthogy az új „Pressednek egy berlini levele szerint a helyettesítés módja és tartamára nézve tegnapelőtt délutánig még nem határoztak, s ily határozatról a ma estig érkezett táviratok sem szólnak: mind­ Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. Vasárnap, 1877, ápril 8. Szerkesztői irodit: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldeményei­ ■ csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: Budapest, IV. himző-utc­a 1. se. hová az előfizetési pénzek küldendők, inkább közeledik a megvalósulás felé ama föltevés, hogy a császár megvárja a ko­­ronaherczeg visszaérkezését, s csak az­után veszi kezébe ez ügyet érdemleges elin­tézés czéljából. Ily tájékozatlanság mellett igazat kell adnunk az említett berlini levél azon, a tényállást találóan jelző megjegyzésének, miszerint csak az az egy bizonyos, hogy még semmi sem bizonyos. Hogy a lemondást előidézett okokra újabban visszatérjünk, Bismarck lapja, a „Nordd. Allg. Zeitung“ halomra dönti mind­azon föltevéseket, melyek a német s kül­földi lapokban ilyenek gyanánt szerepel­nek. A lapok által közlött részletek —­­mondja nevezett lap — mind elhamarko­dottak és megbízhatlanok. E tárgyban nagyon nehéz elhatározni, minő beszámítás alá vegyük a „Nd. A.­­.“ czáfolatait. Bismarck-kal összeköttetésben lévén, leghívebb tudomás­sal bírhat ugyan az ügy mibenlétéről, el­lenben mint sugalmazott lapnak, czélja az is lehet, hogy a közvélemény figyelmét a lemondás okai gyanánt emlegetett kényes természetű dolgokról másfelé irányozza. A hatás, melyet a kanczellár lemon­dása különböző helyeken tett, nagyon kü­lönböző. Míg párthívei megdöbbenéssel ér­tesültek Bismarck elhatározásáról, azokra kiknek a zsarnoki természetű miniszter kormányzása nagyon törte nyakukat, na­gyon kedvező benyomást tett az, s az ultramontánok közt, mint a „Köln. Z.“ Írja, féktelen öröm uralkodik. A tegnap fölsorolt külföldi nyilatkoza­tok pótlásául még a következőket említjük meg : lött. A „ Standard “ úgy szól ez eset fe­hogy ha Bismarck visszalép s ez csak azért történik, hogy vagy jobbnak tartja, ha attól távol van, vagy tudja, hogy jelenléte egy időre nélkülözhető. Ö öntudó­­san sohasem tesz olyat, mi művét károsít­hatná. Hogy ép a jelen pillanatban veszi szabadságidejét, azt a tory közlöny jó jelen­tőségűnek tekinti a békereményekre nézve. Francziaországban, mint a „Pol. Ger nek írják, átalában azt hiszik, hogy Bis­marck most egyszerűen csak félrevonul, de csak azért, hogy pár hó múlva annál erőteljesebben és annál nagyobb befolyással visszatérjen. Franczia politikai körökben Bismarck visszalépését a londoni jegyző­könyv aláírással hozzák kapcsolatba s bé­kés értelemben magyarázzák. Nem hiányoznak oly nézetek sem, melyek Bismarck lemondásából következte­tést vonnak Ausztria-Magyarország ezutáni politikájára. Sokan akként vannak meggyő­ződve, hogy gr. Andrássy a Törökország együttes megtámadása végett rája gyako­rolt presszó ellenében Bismarckban találta legerősebb támaszát, s ezentúl, mert e tá­maszt elveszti, kénytelen lesz a monarchia sorsát az orosz érdekeknek megfelelően el­intézni. Fölösleges talán megemlítenünk, hogy amennyiben Andrássy helyén bárki más, nem egyedüli tényezője Ausztria-Magyar­ország politikájának, mint a múlt nyáron bebizonyult, e meggyőződésben nem osz­tozunk.* Az összes szláv lapok Bismarck lemondásá­val, mint a napi „legfontosabb“ üg­gyel, foglal­koznak majdnem kizárólag. Semmi újat nem hoz­ván fel , legtöbben azon véleményben vannak, miszerint nekik az orosz befolyás előtt hátrálnia kellett. A prágai „Národní Listy“ összehasonlítva a német lapok erre vonatkozó nyilatkozatait, ezeket írja: „Bismarck eltávolítását nem vették Berlinben oly komolyan fel, mint Bécsben. Ez utóbbiban a prüss-felek közt oly zavar­­ uralkodik, mint a­midőn a kiskorú gyermekektől az atya úgy elválik, hogy többé vissza ne térjen. A bécsiek nem foghatják fel, hogy lehet ily roppant vesztességet oly közö­­nyösen fogadni, mint ezt Berlinben teszik, és a dicsének után, melyet Bismarcknak szentelnek, következik a kérdés: mit kezd majd Andrássy gróf a komoly pillanatban Bismarck nélkül? Hiszen Bismarck az osztrák politikának világító toronyul szolgált. Mit kezdenek most, mikor ez kialudt? Sötétség lesz Bécsben, és a sötétben nagyobb­ a féle­lem, mert a sötétben minden homályban dereng s a panslavismus agy réme, nagyobb test. Bár mit is beszéljenek a porosz lapok és Bismarck uszály hordozói, mi csehek nem látunk benne oly embert, a­ki Caesarral vagy I. Napóleonnal össze­hasonlítandó volna. Ő mit sem végzett be a mit meg­kezdett, sem a kulturális, sem a német egyességi harczot. Ő visszalép a pomerániai junker nyugal­mába, hogy sorsa felett elmélkedjék. A keleti kérdés: (j) Míg az oroszpárti angol szabadelvű lapok nem tudnak hová lenni a jegyzőkönyv aláírása fölötti örömükben, s teli marokkal szórják rá a merészebbnél merészebb bókokat; azalatt mind­inkább kitűnik, hogy a diplomatia, ha komolyan tette amit tett, a keleti kérdésnek szarva között kereste a tőgyét, ha pedig nem komolyan tette, akkor az egész nem egyéb szemfényvesztésnél s a béke érdekében falra hányt borsónál. Gorcsakoff-Bosco ugyancsak felsült ezen mutatványával is, mert épen midőn diadalmas mosol­lyal várta mesterkedésének bámulatos hatását, a nézők mindegyike rávallott

Next