Egyetértés, 1877. április (11. évfolyam, 78-102. szám)
1877-04-08 / 83. szám
XL évfolyam. Budapest El*« cettel <itt Vidékrt postán vagy helyben bizhoz hordva: évre évre 20.-10.Negyedivre....................... Egy hóra.....................................uv Egy szám 7 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kft.n 80 kr. HyHttér: öt hasábos ser 30 krajcsár. 83. szám. ______________ MW________________________________a rßvrTrRTrc LU I L I Lrl I LO POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Ápril elsején uj évnegyed kezdődvén, figyelmeztetjük tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük múlt hó végével lejárt, hogy megrendelésüket minél előbb megújítani szíveskedjenek. Előfizetési feltételek: Egész évre...............................20 frt — kr. Félévre..........................................10 frt — kr. Negyedévre.......................... 5 frt — kr. Egy hónapra.......................... 1 frt 80 kr. Lapunk uj előfizetői a tárczánkban folyó „Az utolsó Bebek“ czimü nagy érdekű regénynek eddig megjelent részét megkapják ingyen, rögtön, amint az előfizetési megrendelés hozzánk érkezik. Az előfizetési pénzek és postai utalványok Budapestre az ,,Egyetértési" kiadóhivatalába (hímző utcza 1 szám alá) küldendők. A „Egyetértés" kiadóhivatala. Tisza Kálmán. Magyarország legmagasabb reményeinek fokáról óriási esést szenvedett. A legnagyobbszerű parlamentáris változás, az ország pártéletének gyökeres átalakulása, a példátlan forradalom, a politikai eszmékben és a történelemi hagyományokban a legsiralmasabb erkölcsi bukást szülték. Ami úgy tűnt föl, mint egy magasabb történelmi végzet, mely ellentállhatlanul rendeli maga alá a nemzet összes erőit, most már nem egyéb, csak egy roszul sült és erőszakosan megakasztott szini mutatvány, melynek szereplői szánalmas meztelenségben állanak a világ előtt. A nemzet milliói egyesültek szivben és lélekben, hogy megmentsék a veszélyben forgott hazát, ez volt a jelszó, mely a pártoknak fusióját bevezette. A nemzet milliói egyesültek, lemondva minden politikai hitről és öntudatról, hogy egy méltatlan színjáték részeseivé legyenek, — ez a szomorú utóhang, mely a bevezető jelszóval az eredmény tanúságát szembe állítja. Mekkora reményeket kapcsoltak ahhoz a különös tényhez, mely a történelemben mindég a fusió neve alatt fog helyet foglalni! Hányan voltak oly naiv lelkek is, kik azt hitték, hogy egyedül az egyetértés értelme s a nemzetnek közös csoportosulása már az erőnek és szívóságnak kiapadhatlan tápja még ha ez egyetértés minden politikai tartalom, minden közös elv és meggyőződés nélkül jő is létre. Századokon át viszály dúlta a magyart és ez most megszűnt. Nem nagy tény ez? Hányan hitték ismét a siker legbiztosabb garanciájának épen azt, hogy a nemzeti gondolkodás és érzelem oly teljesen alárendelték magukat egyetlen paizsra emelt férfiúnak, kinek bírnia kellett öntudatos czélokkal és határozott tervekkel. Minden biztosíték megszerzettnek látszott arra, hogy egy erős és bölcs akarat vezesse az országot, és hogy ez akaratnak a hatalom lehető legnagyobb mértéke álljon rendelkezésre. Egy napóleoni vezérlet alá állott a nemzet. Mihamar utolérte is a „grande armée" orosz háborújának végzete! Megrohanva az elemek csapásaitól, üldöztetve a fáradhatlan ellenségektől és feladva az elvek alapját a Berezina keskeny hídjára tolált, s a hídnak összeomlása egyetlen csapással végsemmisülést hozott az óriás táborra. Szégyennel és fájdalommal láttuk megtörni az egekig emelt vezért, földig nyomva az előlegezett bizalom terhe által. Volt Berezinánk, de nem volt előbb Austerlitzünk, Jenánk és Wagramunk. A fusiónak hajója, alig hogy kifeszített vitorlákkal fellobogózva és örömriadás között megindult, hirtelenül összetörött. Már csak szétvetett deszkadarabok úsznak a mindég viharosabb és hányatottabb tengeren és segítségtől távolabb vagyunk, mint valaha. Kétségtelenül hálás alkalomnak látszhatik a kritikája azon államférfiuval szemben, ki személyében fejezte ki az időknek alakulását. Méltán lehetne gondolni, hogy mi, kik az elszigeteltség veszélyei között is ellenállottunk az uralkodó láznak, jelenleg a diadalnak és elégtételnek napjait éljük. A hangulat az országban gyökeresen megváltozott. Mi más egy olyan kormányzó, ki a közfelháborodás ellenében kísérli, hogy görcsös szívóssággal ragaszkodjék az elfoglalt helyhez? Ha előbb nem talált hitelre és gúnnyal lett viszonozva a legindokoltabb állítás is, mely az ország kegyencze ellen volt intézve, most könnyen terjed és gyors keletre talál minden oly hir is, mely csak a fölkeltett gyanú rémlátásainak köszöni születését. Sokfelé halljuk ismételni a véleményeket, melyek azelőtt hangtalanul vesztek el a pusztaságban. Mégis megvalljuk, mi is nem az ily időket tartjuk a helyes és igazságos kritikára nézve kedvezőknek. Nem emelheti a kritikának erkölcsi becsét és nem nyerhet az igazság sem semmit, ha a szerencsevadászoknak eszközévé válhatik. Amikor hosszú küzdelmek árán egy vélemény általános népszerűségre tesz szert, mindig lesznek olyanok,kik a véleményt nem belső igazságáért, hanem épen népszerűségéért fogják vallani. De még az őszinte lelkek kritikájáról is közel áll a valószínűség, hogy nem a valódi igazságszolgáltatás mértékének fog megfelelni; helyes belátásra jutnak az államférfiú jelleme felől, de nem alkalmaznak igazságos arányt az egyet tettekre nézve. Államférfiaknak, kik hivatásuk ellen vétkeznek és egy helytelen irány balkövetkezményeit idézik egy nemzetre, az lesz legsujtóbb nemezisük, hogy akkor éri őket leginkább a közelitélés, amikor kevésbé múlt jó szándékukon és oly tetteik esnek a legkeményebb bírálat alá, melyek inkább a szükségszerűség, mint a felelősség szabálya alá esnek. Mert nem akkor követik el a legnagyobb hibákat, amikor a mindenki által észlelt bajok és szemmel látható vereségek előtérbe lépnek, úgy esik rendesen meg, hogy épen a valódi hibák általános helyeslésre találnak és fényes államférfiul sikereknek kürtöltetnek, és azután a természetszerű részkövetkezmények ellen, melyek csak az adott előzményekből folytak, olyanok hangoztatják a leghevesebb vádakat, kik az előzményeket zajosan helyeselték. Azok, kik az államférfiak részszenvedélyeiről és aljasabb tulajdonságairól csak később fogadnak el oly ítéletet, melyet belátóbbak előttük hangoztattak, nagyon hajlandók a jellemnek ezen mértékét leginkább azon tettekre alkalmazni, melyek felismerésük idejébe esnek, ellenben akkor sem hajlandók visszavonni az elismerést, mellyel a korábban elkövetett valódi vétkeknek adóztak, ők akkor fogják látni a legnagyobb bűnöket, mikor előzőik inkább bűnhődést és szerencsétlenséget fognak már találni. És nagyon természetes, hogy a közvélemény, mely nemcsak legkésőbb hajtja végre az átalakulást, de általában inkább az eredményekből, mint az indító okokból ítéli meg az államférfiakat, legkevésbé teszi meg a megkülönböztetést arra néve, hogy melyik tett lett öntudatos számítás által előidézve és melyik volt egy ha nem is az összességre, de az egyénre kiterjedő erkölcsi kényszerűségnek szülötte. Tisza Kálmánnak kétségtelenül a coalitiótól a fusióig, a fusiótól a bécsi egyességig pályájának uj phazisainál sok uj támadóval szemben lehetett oka felkiáltani: Quid tulerit Girachos ? Mi akik tudtunk szólani, mikor nem volt „háladatos“ meg akarjuk most mondani, hogy bírálatunk jogosultságát nem az idők természetéből és nem az általános hangulatból merítjük. De mi most rámutathatunk az ok és okozat közötti szoros összefüggésre, megmutathatjuk, hogy jóslataink teljesültek, ítéletünk igaz volt. Legkevésbé akarjuk azt állítani, hogy bármi mentséget lehetne elfogadni azon szomorú eredményekre nézve, melyekre Tisza Kálmánnak honmentő vállalkozása eljutott. Épen az, hogy ez eredmények csak szigorú következetességgel folynak az előzményekből, melyeket ő maga teremtett vagy elfogadott, teljes mértékben ő reá hárítja a jogi és erkölcsi felelősséget, melynek az államférfin kortásai és az utódok előtt alávetve van. Nagyon helyesen emelte ki b. Sennyey Pál, hogy a vesztességekért és hátrányokért, melyek a fennálló helyzetből folynak, Tisza Kálmán marad felelős még akkor is, ha az egyességet meg nem kötve, lemondana a kormányról. Ilyen esetben magának a ténynek megítélését is el kell választanunk attól, ki a tényt végrehajtja. Más erkölcsi mérték alá eshetik a cselekedet és más alá a cselekvő személy. Egy adott helyzetből bármily szükségszerűen folyjék is az eredmény, kíméletlenül el fogjuk ítélni azt, ki hibáival és bűneivel az okozatok végzetes lánczolatát kovácsolta. Megfordítva, bármily fájdalmasan érje is a nemzetet ugyanazon eredményért is felmentést adhatunk oly államférfiúnak, ki elődeinek változhatlan örökségével kénytelen leszámolni. Semmikép nem szentesíthetünk oly birálati mértéket, mely szereplő államférfiainknak jobb szándékaiból indul ki, s őket egy kérlelhetlen fatum áldozatainak tünteti fel, kiknek minden jobb hajlamuk s buzgó igyekezetük az ellenséges viszonyok kényszerén megtörött. Officiosus irók ezt szeretik jelenleg a legtöbb nyomatékkal kiemelni. Mi a legnagyobb készséggel engedjük meg, hogy kormánférfiaink lelkök mélyéből csengtek a nagyobb sikerekért. Nem is képzelhetjük máskép, hogy benső vívódások között és önmegtagadással tudtak belenyugodni a leverő eredményekbe. Ez nagyon természetes, mert hisz az ő érdekük, az ő hírnevük s az ő becsületük forgott itt kérdésben. Nagyon értjük azokat, kik oly megindítóan igyekeznek rajzolni az elbukó hősöknek hiába küzdelmét egy magasabb fatam ellen. De ne tévesszék össze a politikai életet a színpadnak világával és ne szerepeltessék a történelemben a dráma szempontjait. Egy drámai alkotásnak lehet első kelléke, hogy a hősnek belső lelki küzdelme legyen kellően feltüntetve és az aesthetikai ítélet helyesen kívánja, hogy a tragikai jellem iránt a jobb szándék méltánylásának, a kiengesztelésnek és rokonszenvnek kelljen bennünk ébrednie. A politikának nincsen más szempontja, mint az ország érdeke. A történelem nem kérdez egyebet, csafolvnt, megtették-e az emberek, amire vállalkoztak és elkövettek e oly hibákat, melyeknek a veszedelmet és bukást előidézniök kellett. Egy ország sorsának intézése nem oly parthie, melybe mindenki bevegyülhetne az egy feltétel alatt, hogy jó és tetszetős szándékai legyenek. Nem azt kell keresnünk, hogy Tisza Kálmán milyen politikát szeretett volna és milen gondolatai voltak, hanem azt, milyen politikát követett valóban és mily tettekkel lépett a világ elé. Az országnak, mely oly hallatlan módon az előzményekből semmikép nem indokolt korlátlan bizalommal ajándékozta meg választott férfiát, bizonyára nem arra van szüksége, hogy enyhítő körülményekből és jó szándékokból szőjje a méltánylás és rokonszenv fátyolát eltakarni óriás csalódását. Más méltánylás alá esik, ha Tisza Kálmán jellemszerepét Újházi és Feleki urak játszák a színpadon, más alá, ha maga Tisza Kálmán úr játsza a parlamentben. Ha a bírálatnak van czélja, csak az lehet, megtanítani a nemzetet, hogy jövőben micsoda egyéni és politikai föltételekre építse bizalmát és minő kezekbe tegye le sorsának intézését. Arra kell mindnyájunknak közreműködni, hogy az elmék egyensúlyának oly felforgatása, a nemzeti gondolkodás oly tökéletes megszűnte, mint Tisza Kálmán alkotmányos dictaturájában nyilvánult, soha többé elő ne fordulhasson, s a vak ösztönök oly hirtelen és ellenállhatlan beözönlését többé meg ne érhessük. Valamint a régi atheneiek kíméletlen és néha igazságtalan ostracismus által védték meg magukat a veszélyek ellen, melyek valamely polgárnak túlhatalmából és erkölcsi fensőbbségéből származhattak, még a féktelen és helytelen kritikát is üdvös ellenszernek tudjuk tekinteni egy oly országban, melyet a személy bálványozás és a bizalom orgiái vittek ismételten veszedelembe. Üzenjünk irtó háborút a szégyenletes kísértéseknek, melyek egy egész nemzetet öntudatlan lázakba ejtenek. Mezei Ernő, Budapest, april 7. Csernátony Lajos képviselő úr öt czikket tett közzé a napokban, melyből az utolsó három „Énekek éneke“ czim alatt, az „Egyetértésiben husvét napján megjelent czikkemmel, azaz, hogy csekély személyemmel foglalkozik. Én Csernátony urnak személyes szeretetreméltóságaira, reflectálni nem akarok. A nagyapámnak volt egy gazdatisztje, csúnya káromkodó ember, nem is hívták másként mint: a lábán ez; erről mondá egyszer valaki: ha csak az apám teremtése körül jár, az csak olyan, mintha már azt mondaná: isten áldjon meg édes fiam! Elismerem, hogy Csernátony ur irányomban, ez alkalommal, szép moderatiot tanúsított s annál kevésbé akarok személyeskedései ellenében megtorlással élni, mivel azért, hogy czikkemnek nagy részét az „Ellenőr“ olvasóival is megismertette, neki nagy hálával tartozom. Hiszen azért írunk, hogy olvassák. Annyit azonban meg kívánok jegyezni, hogy nagyon meddőnek tartom a polémiának azon nemét, mely csak abból áll: ne higyjétek el, amit mond, mert ez ilyen meg amolyan ember. Érveket kér a közönség, érvet érv ellen, tárgyilagosságot, solid táplálékot nem csupa mártást, mely legyen bármennyire piguant, mégis csak „vékony koszt.“ Meg kell-e szavazni vagy el kell vetni a bécsi alkut — ez most a kérdés; ez az a forró kása, mely körül Csernátony úr is macskamódra jár; ehez tessék szólani, bemenve in médiás rés, de arra szorítkozni, hogy ne higyjetek M. L.-nak, mert ő ilyen meg amolyan ember, hanem higyjetek nekem, a kinek „toltam“ ilyen meg amolyan, a kinek harminczéves politikai múltam van, aki rosznak tartottam az 1867-iki kiegyezést, a ki sohasem leszek Bezirker, nekem Csernátonynak, aki azt mondom nektek, hogy meg kell szavazni a bécsi alkut: ez lehet jó modor napi parancs kiadására, de capitulatióra alig, s elégséges voltára nézve maga Csernátony úr is alighanem él illusiókban. Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a mások nyilatkozataiban feltalálható „következetlenségekre“ való vadászat a polémiának nagyon primitiv módja. Nincs ennél könnyebb a világon. Reginam occidere nolite timere ... si omnes consentiunt . . . csak fel kell kommázni az ellenféltől átvett idézeteket, ritkított betűkkel kell adni tetszésünk szerint bizonyos szavakat, szétrakni , összecsoportozni egyes részleteket, az ily eszközökkel s még a kimaradhatlan sajtóhibák segítségével akként lehet preparálni bárkinek szavait, hogy teljesen ki lehet tekerni azok értelmének nyakát. De nem az esélek elmondhatása véget kívántam én felelni Csernátony urnak, hanem konstatálni akartam czikkeiből két tényt s ezt saját czélom érdekében elmulasztani nem Egyik az, hogy Csernátony úr, megtörve akartam hosszas hallgatását, neki iramodott a czikkezésnek, az emberek capaczitálásának a kiegyezés politikájának érdekében, nagy hegyek vajúdását láttuk, és ez nem tudott előhozni egyetlen érvet sem, hogy hát miért kell elfogadni a bécsi alkut. Nem lehet-e ebből méltán következtetni azt, hogy ezt az ügyet védeni nem lehet? Lehet beszélni róla és körülötte nem öt, hanem akár tizenöt czikkben, de megvédeni, bebizonyítani, hogy az alku elfogadása helyes a hazára nézve, üdvös eljárás, — ebbe bele se mert fogni egy Csernátony sem, bármennyire feltette is magában, hogy minden áron be kell bizonyítani, hanem megszökik a feladat előtt ötödik czikkének végén, azon ürügy alatt, hogy biz ő már belefár dt az M. L. képtelenségeinek taglalatába. Ez az egyik tény. A másik pedig az, hogy el akarja tagadni azt, hogy ki volna adva a jelszó: alkotmány felfüggesztése, provisorium, absolut rendszer, ha a bécsi alkut elvetjük. Sőt annyira megy, hogy határozottan tagadja, miszerint az államcsintól való félelem szavaztatja meg a kormánypárt embereivel a bécsi alkut. És mégis mi képezi azon gyér érvszálakat, melyek czikkének hosszú tevében, rari nantes in gurgite vasto, úszkálnak? Ominosus intelmek faji megélhetésünk a magyar nyelv uralkodásának koczkáztatása idegen uralomnak ránk nehezedése, alkotmányosság és Parlamentarismus megszüntetése, nemzeti szolgaságba jutás, s több eféle borzalmakkal szorul szóra mindaz amit én, mint a kormánypárt részéről kiadott jelszót minapi czikkemben előadtam. Ha kellene tehát még bizonyítvány arra, hogy efélékkel akarják a nemzetet s a képviselőház tagjait a bécsi alku elfogadására rémíteni, azt Csernátony úr czikkeiben is feltalálhatjuk. De ne méltóztassék tehát az eféle ominosus példázgatásokra szorítkozni, elégséges tán ez a „gyengébbeknek“, némelyeknek az is elég ha megtudják, mi a napi parancs, de akik gondolkozni tudnak és mernek is, azoknak meg kellene magyarázni, világosan, érvekkel, hogy miért kell megszavazni azt a fatális alkut, daczára annak, hogy eszünk és szivünk egyaránt fellázad ellene. Az énekek éneke I. czikkben kezeskedik Os. az hogy a kormánypárt embereit nem az államcsintől való félelem vezetheti az egyezmény elfogadására; félhetünk egyébtől úgymond, hogy mitől, azt megmondja M. ur czikkének további ismertetése alatt. Hát ismertette bizalma czikket két további számában s egyetlen szóval se mondta meg, mi hát az voltaképen a mitől való félelem őket az egyezmény elfogadására vezeti. Annál kell tehát maradnunk, hogy szerinte az államcsintól nem kell félni az alku el nem fogadása esetében. Nem kell pedig félni azért, „mert az államcsin elemeit és hajlamait, nem látjuk sem a korona teljesen és szakadatlanul alkotmányos magatartásában, eljárásában sem pedig a nemzet politikai és parlamentáris tényezőinek lelkületében.“ No hát ha úgy van, akkor se baj! akkor egész biztossággal el lehet vetni a bécsi alkut, mert azt, hogy ránk nézve előnyös és kívánatos volna, hogy iparunk, pénzügyeink s általában anyagi gyarapodásunk tekintetében valami különös hasznot várhatnánk tőle, csak nem fog igyekezni bebizonyítani Csernátony ur? Köszönöm neked oh zsidó, hogy e szóra megtanítottál! Valóban, egy nagy követ emelt le keblünkről Csernátony ur, most már szabadabban fog lélekzeni igen sok jóravaló, de félénk ember, kit ama bekövetkezhető borzadalmas dolgok elrémítettek. Mocsáry Lajos: Bismarck lemondása. Az európai közvélemény és sajtó még mindig feszült várakozással lesi Bismarck lemondási kérvényének elintézését, de úgy látszik, hogy e kérdés nem oly hamar nyer megoldást, mint eleve gondolni lehetett. Lapunk tegnapi számának távirati rovatában számos ez ügyre vonatkozó adat található föl, ezek azonban a köztük levő ellenmondás miatt nem nyújtanak fölvilágosítást a tényállás mibenléte iránt, így azon táviratok egyike azt jelentette, hogy a császár el fogja rendelni Bismarcknak Damphausen és Bülow által leendő helyettesítését, mi természetesen egybefügg azon tervben lévő intézkedéssel, hogy Bismarck eddigi hivatala helyettesítés esetében, két ágra oszlatnék föl, kül- és belügyire; de minthogy az erre vonatkozó elhatározást a német birodalom sorsának legfőbb intézői még nem érlelték meg, — legalább ezt semmi jel sem gyaníttatja, — alig tévedünk, ha a helyettesítésre vonatkozó föntebbi hírt elhamarkodottnak tartjuk. A birodalmi kanczellár, mint a „Nat. Zeit.“ jelenti, még mindig nem szűnt meg a folyó ügyek elintézésével foglalkozni, s minthogy az új „Pressednek egy berlini levele szerint a helyettesítés módja és tartamára nézve tegnapelőtt délutánig még nem határoztak, s ily határozatról a ma estig érkezett táviratok sem szólnak: mind Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva. Vasárnap, 1877, ápril 8. Szerkesztői irodit: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldeményei ■ csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: Budapest, IV. himző-utca 1. se. hová az előfizetési pénzek küldendők, inkább közeledik a megvalósulás felé ama föltevés, hogy a császár megvárja a koronaherczeg visszaérkezését, s csak azután veszi kezébe ez ügyet érdemleges elintézés czéljából. Ily tájékozatlanság mellett igazat kell adnunk az említett berlini levél azon, a tényállást találóan jelző megjegyzésének, miszerint csak az az egy bizonyos, hogy még semmi sem bizonyos. Hogy a lemondást előidézett okokra újabban visszatérjünk, Bismarck lapja, a „Nordd. Allg. Zeitung“ halomra dönti mindazon föltevéseket, melyek a német s külföldi lapokban ilyenek gyanánt szerepelnek. A lapok által közlött részletek —mondja nevezett lap — mind elhamarkodottak és megbízhatlanok. E tárgyban nagyon nehéz elhatározni, minő beszámítás alá vegyük a „Nd. A..“ czáfolatait. Bismarck-kal összeköttetésben lévén, leghívebb tudomással bírhat ugyan az ügy mibenlétéről, ellenben mint sugalmazott lapnak, czélja az is lehet, hogy a közvélemény figyelmét a lemondás okai gyanánt emlegetett kényes természetű dolgokról másfelé irányozza. A hatás, melyet a kanczellár lemondása különböző helyeken tett, nagyon különböző. Míg párthívei megdöbbenéssel értesültek Bismarck elhatározásáról, azokra kiknek a zsarnoki természetű miniszter kormányzása nagyon törte nyakukat, nagyon kedvező benyomást tett az, s az ultramontánok közt, mint a „Köln. Z.“ Írja, féktelen öröm uralkodik. A tegnap fölsorolt külföldi nyilatkozatok pótlásául még a következőket említjük meg : lött. A „ Standard “ úgy szól ez eset fehogy ha Bismarck visszalép s ez csak azért történik, hogy vagy jobbnak tartja, ha attól távol van, vagy tudja, hogy jelenléte egy időre nélkülözhető. Ö öntudósan sohasem tesz olyat, mi művét károsíthatná. Hogy ép a jelen pillanatban veszi szabadságidejét, azt a tory közlöny jó jelentőségűnek tekinti a békereményekre nézve. Francziaországban, mint a „Pol. Ger nek írják, átalában azt hiszik, hogy Bismarck most egyszerűen csak félrevonul, de csak azért, hogy pár hó múlva annál erőteljesebben és annál nagyobb befolyással visszatérjen. Franczia politikai körökben Bismarck visszalépését a londoni jegyzőkönyv aláírással hozzák kapcsolatba s békés értelemben magyarázzák. Nem hiányoznak oly nézetek sem, melyek Bismarck lemondásából következtetést vonnak Ausztria-Magyarország ezutáni politikájára. Sokan akként vannak meggyőződve, hogy gr. Andrássy a Törökország együttes megtámadása végett rája gyakorolt presszó ellenében Bismarckban találta legerősebb támaszát, s ezentúl, mert e támaszt elveszti, kénytelen lesz a monarchia sorsát az orosz érdekeknek megfelelően elintézni. Fölösleges talán megemlítenünk, hogy amennyiben Andrássy helyén bárki más, nem egyedüli tényezője Ausztria-Magyarország politikájának, mint a múlt nyáron bebizonyult, e meggyőződésben nem osztozunk.* Az összes szláv lapok Bismarck lemondásával, mint a napi „legfontosabb“ üggyel, foglalkoznak majdnem kizárólag. Semmi újat nem hozván fel , legtöbben azon véleményben vannak, miszerint nekik az orosz befolyás előtt hátrálnia kellett. A prágai „Národní Listy“ összehasonlítva a német lapok erre vonatkozó nyilatkozatait, ezeket írja: „Bismarck eltávolítását nem vették Berlinben oly komolyan fel, mint Bécsben. Ez utóbbiban a prüss-felek közt oly zavar uralkodik, mint amidőn a kiskorú gyermekektől az atya úgy elválik, hogy többé vissza ne térjen. A bécsiek nem foghatják fel, hogy lehet ily roppant vesztességet oly közönyösen fogadni, mint ezt Berlinben teszik, és a dicsének után, melyet Bismarcknak szentelnek, következik a kérdés: mit kezd majd Andrássy gróf a komoly pillanatban Bismarck nélkül? Hiszen Bismarck az osztrák politikának világító toronyul szolgált. Mit kezdenek most, mikor ez kialudt? Sötétség lesz Bécsben, és a sötétben nagyobb a félelem, mert a sötétben minden homályban dereng s a panslavismus agy réme, nagyobb test. Bár mit is beszéljenek a porosz lapok és Bismarck uszály hordozói, mi csehek nem látunk benne oly embert, aki Caesarral vagy I. Napóleonnal összehasonlítandó volna. Ő mit sem végzett be a mit megkezdett, sem a kulturális, sem a német egyességi harczot. Ő visszalép a pomerániai junker nyugalmába, hogy sorsa felett elmélkedjék. A keleti kérdés: (j) Míg az oroszpárti angol szabadelvű lapok nem tudnak hová lenni a jegyzőkönyv aláírása fölötti örömükben, s teli marokkal szórják rá a merészebbnél merészebb bókokat; azalatt mindinkább kitűnik, hogy a diplomatia, ha komolyan tette amit tett, a keleti kérdésnek szarva között kereste a tőgyét, ha pedig nem komolyan tette, akkor az egész nem egyéb szemfényvesztésnél s a béke érdekében falra hányt borsónál. Gorcsakoff-Bosco ugyancsak felsült ezen mutatványával is, mert épen midőn diadalmas mosollyal várta mesterkedésének bámulatos hatását, a nézők mindegyike rávallott