Egyetértés, 1877. május (11. évfolyam, 103-129. szám)
1877-05-16 / 116. szám
XI. évfolyam. Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: ff? ívre..................................20-Félévre..................................................10.— Negyedévre................................... igy Mr».......................................í.go Egy szám 7 krajczár. Hirdetési ülj: 9 hasábos petitsor egy U6fi hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért költi 30 kr. Hyllttér: öt hasábeeser 30 krajczár. 116. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Csütörtök, 1877. május Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himzö-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himzö-utega 1. se. hovi »I előfizetési pénzek küldendők. Budapest, május 16. Tisza miniszterelnök mai nyilatkozatai után alig marad fenn többé kétség arra nézve, bemegyünk-e vagy nem megyünk Boszniába. Igenis bemegyünk. Ausztria- Magyarország az orosszal van szövetkezve Törökország ellen, részt vesz a Törökország elleni rablóhadjáratban s osztozkodni akar Törökország foszlányain. Meg akarja szerezni magának Boszniát, Herczegovinát, vagyis e tartományoknak azon részét, melyet az orosz neki oda enged. Törökországnak többi részét az orosz tartja meg magának szabad rendelkezésre. Mit csinál vele, mennyit kebelez be Oroszországba, mit hagy fenn mint vazall államot — ez a háború kimenetelétől függ, melyben Ausztria az orosznak nyújt segédkezet. Ausztria nem korlátozhatja a rendelkezésben Oroszországot, mert fegyvertársa, és miután a maga részét kikapja, az orosz részét garantirozni köteles. Ausztria osztályrésze lehet vagy 1000 négyszeg mértföld mintegy 1 millió lakossal — ez az egész, egy oly ország, melyben még rendes szekérutak sincsenek, lovak hátán hordják a terheket is. Oroszország osztályrésze Konstantinápoly, a Duna s a Fekete- és Márványtenger partjain fekvő tartományokból, ami tetszik, meg a világuralom. így gondolták ki ezt legjobbnak Bécsben azok, kik a monarchia sorsát intézik. Ezek az intézők nem a népek, nem azok képviselői, nem a közvélemény orgánumai, nem a két parlament, nem is a két kormány, nem is az a harmadik, a közös kormány , hanem egy korlátolt eszü ciique, mely előtt nincs más czél, mint a dynastia uralkodási területének nagyobbodása, kárpótlásul az elvesztett tartományokért, és egy új alkalom arra, hogy egy rakás katona és Beamter alkalmazást kaphasson az újonnan elfoglalandó tartományban. Mellékes nyeremény lesz az, hogy szereznek maguknak egy új katonai gyarmatot a feloszlatott határőrvidék helyébe, vagy bevisznek egy rakás félvad embert a rusznyák parasztok módjára szavazandó tagokal a Reichsrathba, (mert hisz Magyarország nem kér, de nem is kapna ebből a gyarapodásból) nyernek mindenesetre új szerezsánokat az új Jellasich számára, aki már felavattatott Zágrábban legközelebb ; ez utóbbi igen hasznos lesz azon esetre, hogy Magyarország nem akarná elfogadni a bank- és vámügyi egyességet, vagy ha átalában rebellis indulatot akarna egyszer másszor tanúsítani, mert hiszen a magyaroknak hinni nem lehet. Hogy ezen politika felülkerekedett Bécsben, ha ugyan nem volt régóta, kezdettől fogva, határozott irány, ezt tisztán láthatjuk most már Tisza mai nyilatkozataiból, valamint látjuk azt is, hogy ezen politikával menni, ezen politika végrehajtásában részt venni kész úgy gr. Andrássy Gyula, mint Tisza Kálmán. Tisza nem tagadta ma, hogy Bosznia occupatiója lehetséges. Azt mondá, ismétli múltkori nyilatkozatát, mely szerint e kormány nem fog beleegyezni, hogy a monarchia határain új államalakulások történjenek. Igen, nem fogják engedni, hogy ily alakulásokat mások hozzanak létre, hanem létre fogják hozni maguk. És Tisza nem volna Tisza, ha nem bizonyítaná be majd utólagosan, hogy ez egészen más. Tisza tiltakozott ma előleges imputatiója ellen a hazaárulásnak, aminek nevezte Helfy a Boszniába menetelt, s hogy osztályos atyafiakat szerezzen a hazaárulásban. Tisza teljesen szabad híradásának magyarázta azt, hogy az ő semmitmondó válaszai a képviselőház esetlen szokása szerint toties quoties tudomásul vétetnek. Tudja-e most már a képviselőház többsége, mely mindenkor tudomásul szokta venni a miniszteri válaszokat, mit cselekedett ma Tisza nyilatkozatainak élénk helyeslésével? Sem többet, sem kevesebbet mint azt, hogy felhatalmazta Tiszát, s általa a külügyi kormányt Bosznia elfoglalására. Ő élni fog ezen felhatalmazással, s azt fogják mondani most már Bécsben — és jót fognak hozzá nevetni — hogy a muszka szövetségre s Bosznia occupatiójára megvan adva az alkotmányos sanctio is, íme a „providentialis“ és a „honmentő“ hazafiak működésének eredménye. Tíz éve már annak, hogy hazugságból táplálkozunk, azon hazugságból, hogy Magyarországnak államisága s a monarchia kormányzásra való befolyása egy realitás. Azt mondák, hogy gr. Andrássy Gyula vezeti a külügyeket „gr. Andrássy politikájáról“ beszéltek, Tisza pedig azt mondá, hogy az ő tudta nélkül egyetlen magyar katonát se lehet a határon átvinni, hanem ő teljesen egyetért a közös külügyminiszter politikájával. Nyomorult mystificatiók. Parancsol a katonai clique, Andrássynak Tiszának pedig nincs annyi önérzete, hogy odadobják a hazugság bérruháját, hadd hullana le a monarchia népeinek és különösen a magyar nemzetnek szeméről a hályog, hadd látnák tisztán, milyen kezekben vannak, s helyeznék magukat oly állásba, mely véget vetne az ily gazdálkodásnak. Mocsáry Lajos: A képviselőház május hó 17-én, csütörtökön, d. e. 11 órakor ülést tart. A monarchia külpolitikájának rövid időn át szint kell vallania. Lehetetlen tovább halogatni az eldöntést, mert a szomszédságban harapódzik a tűz, és jobbra vagy balra állást kell foglalni fegyveresen. Minden arra mutat, hogy a két áramlat, mely az udvart ostromplja a mérkőzés utolsó pontján áll befolyásának érvényesítésében. Az Albrechtféle muszka áramlat kijátszotta legerősebb trompfját, a zágrábi orosz tüntetésben. És e trompf emlékeztet a 48-iki idők kamarilla politikájára. Az uralkodón van a sor határozai: Ferdinánd szerepét vállalja-e el, avagy szakít gyökeresen a veszélyes következményekre okot szolgáltató hagyományokkal. Hogy a két áramlat a legvégső tusában van, arról a politikai tényezők idegességén, Tisza Kálmán mai feleletén, s a börzén kívül az egyik vagy másik áramlat fejének bukásáról szárnyaló hírek is tanúskodnak. Gr. Andrássy Gyula tiszadobi kirándulását, „e súlyos viszonyok között“, sok oldalról aggódva vették tudomásul; a reactionarius körök pedig siettek is közel fekvő bukásának diplomatiai előlépése gyanánt híresztelni. Andrássy barátai ezzel szemben Albrecht főherczeg általánosan óhajtott visszalépését tolták előtérbe, s ma már a lapokba is utat tört ügyes kacsa képében a hír, hogy Albrecht főherczeg „nyugdíjazva“ lesz. Ez persze inkább az ellenáramlat vágyakozásának külső kifejezése, mintsem komoly eshetőség gyanánt vehető számba. Eddigelé legalább Albrecht főherczeg inspectorsága szilárdul áll, politikája pedig folyvást uralkodó. Bosznia és Herczegovina megszállásáról táplált terve közelebb áll a megvalósuláshoz, mint valaha, mert tényleg a foganatosítás stádiumába jutott. Andrássy úgy járt e tekintetben, mint Tisza a kiegyezéssel, engedett és engedett abban a hiszemben, hogy végül mégis csak meg fogja akadályozni az actio legellenségesebb részét. De hát a lejtőn ő sem talált alkalmas pontot megvetni lábát, hanem rohant s még most sem állt meg, s tán nem is fog, mig a kiszolgált mór példájára el nem buktatják, midőn többé bukása a befejezett aktióval szemközt nem képez hasznot sem erkölcsileg, sem diplomatiailag. Az engedékenység lejtőjén ma már Tiszával együtt nem a nemzeti törekvések erélyes érvényesítése képezi politikáját, vagyis nem az oroszellenes aktio, hanem mesterkedés, hogyan lehessen Magyarország előtt az Albrecht terveknek némi kellemesebb külszínt adni. Azt hiszik megtalálták e szemfényvesztő a mesterséghez az anyagot, ha egyidejűleg Szerbia felé is történik katonai marschparádé. Pízzel akarnak port hinteni a nemzet szemébe, mert ennek a pornak jelentőségét arra fogják kiaknázni, hogy az nem egyéb, mint biztosíték Oroszország ellen. Igen érdekes magyarázatot szolgáltat e politikához Tisza mai beszéde, aki előre tiltakozott a történelmileg sütendő honárulás vádja ellen, ha egy nemzetellenes politikának alapja „jóhiszemű tévedés.“ Ez magyarán annyit tesz: mi látjuk, hogy Bosznia megszállásának kedvenc terve keresztülvitelében az Albrecht által Szent-Pétervárott megállapított orosz szövetség gyakorlati kivitelével egy jelentőségű és eredményében a magyar nemzetnek a török integritás védő álláspontjával ellenkezik, de hát „jóhiszeműségünk“ hajlandó volt más színben látni a dolgot, s ez „tévedés“, melyre előlegesen is a történelem részéről fölmentést kérünk. Már hiszen ez a kijelentés maga, mely a „jóhiszemű tévedését előlegesen kilátásba helyezi egy a honárulással egyértelmű politika követésére elegendő megbélyegzésére. Mert lehet-e ott „jóhiszemű tévedés“, ahol egyetértőleg sürget oroszellenes politikát a nemzet? „Jóhiszemű“ eljárás lesz-e az, mely a csattanós nemzeti nyilatkozatok daczára, a felelős miniszteri állással takar egy Magyarország kiirtására irányzott reactionarius politikát ? Államférfim vonás-e, elfogadni és szentesíteni oly terveket, habár némi szemfényvesztő változtatásokkal, melyekre a tévedés absolutoriumát kéri a romlott jellemű előrelátás? Ezt a politikát méltán el lehet majd nevezni a kiszámított előrelátással fedezett hazaárulásnak. Majdnem nyomrólnyomra hasonlítana ez a világosi fegyverletételt megelőző Görgei tabicára, melynek álnokfogásaiban nagy tanulmányt tehetett Tisza Kálmán, példa rá a nemzetgazdasági és bankügyi capitulatio. A mostani helyzetben sem jó, sem roszhiszemű tévedést nem követhet államférfi, akinek tetteit a nemzet természetesen hangosan és egy szívvel lélekkel nyilvánuló érdekei vezérlik. Oly egyenes utat jelöl ez ki, amelyről letérni alkotmányos miniszternek nem szabad, becsületes magyar embernek lehetetlen. Oroszország a mi ellenségünk, s aki ellensége Oroszországnak, az a mi szövetségesünk. Oroszellenes actió; ez a mi hitvallásunk s akié körül is tévedhet, oroszt legyező irányban az pártot üt az ellenség javára, az hazáját árulja el. S ám gondolja meg Tisza Kálmán, mielőtt ily irányban „tévedne,“ mert hidtje meg rósz vége lesz fékezhetlen uralkodási vágyának, ha a „színért“ feláldozza nemzetét. A Loyd-társaság subventiója ügyében legközelebb ismét folytatják a tárgyalásokat Bécsben, hol úgy a két kormány s a közös minisztérium, mind a Lloyd-társaság képviselői néhány nap múlva összejönnek. Még mindig nagy nézeteltérés van a felek közt, s különösen a magyar kormány most is ragaszkodik azon követeléséhez, hogy — eltekintve azon elvi kérdéstől, miszerint az ügy törvényszerűleg közös ügynek tekintendő — a Magyarország részéről hozott áldozatokért a Lloyd-társaság megfelelő szolgálatokat nyújtson. A magyar kormány annál inkább szükségesnek tartja követelésének fönntartását, minthogy nemcsak az ellenzéki pártok s a horvát képviselők ellenzik a subventiót, hanem még a kormánypárt kiválóbb tagjai is ellene vannak a két állam s a Lloyd-társaság közt eddig fönnállott viszonynak. Budapest, május 16. A mai ülésben a miniszterelnök úrnak azon igen érzékeny felszólalása a honárulási határok kijelölésére nézve mégis olyvalamit sejtet velünk, mintha még most sem volna tisztába a külügyi vezetés minő állást kell jövőre elfoglalnia az Osztrák-Magyar birodalomnak a keleti háborúval szemben. Mintha még most is lehetne arról szó, megtörténhetnék Bosznia elfoglalása is, mégpedig annak jövőre való netáni megtartása szempontjából, mibe talán a magyar kormánynak is bele kellene egyeznie. Mert, ha ez eset nem áll, minek magyarázni a honárulás határait miután azt fel sem volna szabad tenni egy magyar kormánytól s annál kevésbbé ennek a czélzást magára venni, hogy ő a nemzet határozott közvéleménye ellenére, sőt amire hivatkozás történt is, a jelen parlamentnek többsége valódi, benső meggyőződése daczára valami legkisebb mérvű orosz érdekbeni cselekvésben részt vegyen a nemzet nevében, s belevigye a magyar birodalmat, ily nemű actióba. De hát mindezen kányszerített kitörések és feltevéseknek önmaga a kormány az oka s a külügyi politikának nagy részbeni résziránya melyet követ. Mondjuk nagy részben, mert a külügyi vezetésnek azon törekvését a keleti mozgalmak kezdetekor, hogy a török birodalomban a belreformokat létesítse a békét fenntartsa, amig csak lehet, s az osztrák-magyar birodalom elsősorbani semlegességét megőrizze azon ideig, mig a helyzet nem tisztul, lehetlen nem helyeselnünk. Azonban azon határozott meggyőződésben élünk, hogy a közös külügyi vezetésnek a hármas szövetségi tervezetekben való résztvevője, Bosznia elfoglalásának hajlandósága volt egyik fő indoka a szerb lázadásnak, s annak leveretése után a jelenlegi orosz aggressív működésnek. Meg vagyunk győződve, ha az osztrák-magyar birodalom, amit annak idejében említettünk is, oda működik, hogy az európai hatalmak s ezek többsége azt meg is tette volna, biztosítsák Románia semlegességét; ha az Osztrák-Magyar birodalom megköti Romániával a véd és daczszövetséget, midőn ez azt kereste, de a mely a boszniai tervek végett el nem fogadtatott, helyébe Románia most már elhagyatottsága feletti kétségbeesésében az orosz szövetséget köté meg; ha végül az Osztrák-Magyar birodalom erélyesen tiltakozott volna az orosz haderő neki Romániába való benyomulása ellen, ez ellenében cselekvő fellépést is ígérvén, a háború ki sem ütött volna, vagy legalább nem ily közel szomszédságunkban mint most. De hát ezek hibás mulasztások, anélkül, hogy jelenben még jóvá tehetők ne volnának , anélkül, hogy határozottság és erély mellett ne érvényesíthetné még az Osztrák-Magyar birodalom azon befolyását, amely őt a keleten megilleti. Eljött most már a határozás órája, a cselekvés küszöbén állunk immár, s ha a nemzeti közakarat számba vétetik, ha egyetértés létlesíthető a nemzet és kormánya között, akkor még diadalra segíthetjük azon ügyet, amelyet nekünk a keleti kérdésben képviselnünk kötelességünk. Csakhogy most már el kell végre hagyni a semlegességet, amelynek eddigi kinyujtása is megfoghatatlan annyi sereg, s oly nagy kölcsönök mellett, s amelynek eredménye a Dacoromán térképek, agitatiók s a tervezett alvidéki mozgalmak. A cselekvő politikának megkezdése, a mint az orosztörök háború kiütött, minden európai hatalom közt elsősorban az Osztrák-Magyar birodalmat illeti, mind közel szomszédsága, mind a keletiek legtöbb érdekközössége végett. Második sorban Angliát, kivált most, mióta Indiát tévé politikája súlypontjává. Azért kell nekünk Angliával keresni a szövetséget. Itt az idő, szólítsa fel Angliát az Osztrák-Magyar birodalom a párisi pótegyezmény fenntartására, amelyet ez, Ausztria és Francziaországgal együtt 1856-ban ápril 15-én kötött, s mely így szól: 1. A szerződő felek együtt és külön biztosítják a török birodalomnak az 1856 márczius 30-iki párisi szerződésben kikötött függetlenségét. 2. A mondott szerződés minden pontjának megtörését háború esetnek tekintik a jelen kötést aláíró hatalmak. Ez esetben a szükségeseknek tartott rendszabályokra nézve a magas portával egyetérteni, egymás közt pedig azonnal egyezkedni fognak szárazi s tengeri haderejük alkalmazása iránt. 3. Jelen kötés megszentesitettik s kicseréltetik. Ha felszólittatik e szerződés foganatosítására, meg vagyunk győződve róla, hogy azt Anglia vissza nem utasítja, mert ennek teljesítése kiváló érdekében is van. Francziaországról pedig, mely a harmadik aláíró hatalom, bár csodáljuk tőle, hogy nem érvényesíti azon magasztos szerepet, amely jelenben is megilletné, nem tesszük fel még sem, hogy azon, bár sajnosan elvesztett földdarab utáni leskelődése végett, ellene mondana e fellépésnek, s hogy érdekében lehetne az orosz terjeszkedés. Angliának cselekvő fellépése esetén tehát nekünk is okvetlen el kell hagynunk semlegességünket. Anglia igen jól tudja, hogy Indiát nem elég neki a Bosporus vagy Sueznál megvédeni, ha Ázsia felől nyitva az út, valamint a Fekete tenger semlegessége sem menti meg Európát az orosz előnyomulástól, míg Lengyelországon át bejuthat annak szivébe. Angliának tudnia kell, hogy a Bosporus sem védheti meg sokká, ha a dunai várak s Bulgária a Balkánig orosz kézben vannak. Anglia nem azért küldi a negyvenezernyi sereget Egyiptomba, hogy azok bevárják még az orosz kiűzve a törököt, felállítva talán délszláv, lehet görög vazalus államokat, netán a suezi csatorna megtámadására indulna. Anglia tettleg belemegy az acióba Ázsiában, ugy mint Európában. S így nem kell attól félnünk, hogy isolálva maradunk cselekvő fellépésünk esetén. A teendője tehát az Osztrák-Magyar birodalomnak szerintünk először is, mint azt fenntebb fejtegettük, Angliával lenni tisztába, s vele megkötni a szövetséget, s másodsorban a török birodalommal. Akkor azután bevonulhatunk Boszniába a végett, hogy a montenegrói előnyomulást, vagy a szerb lázadás újbóli kitörése esetén a szerb seregnek oda való betörését meggátoljuk, de akkor is hathatósabb Szerbia occupálása. Azonban e tartományok megtartásáról szó sem lehet, arra szükségünk nincs. Cselekvő előnyomulásunk irányául a keleti utat kell tekintenünk, annak támpontjául Erdélyt kell választanunk, ez lévén Moltke szerint is kulcsa Romániának, ennek tartatott az a legrégibb időktől fogva. S ha jövőre valamely keleti tartománnyal szorosabb viszonyba kellene jönnünk, az csakis Románia lehetne, mind etnographiai elszigeteltsége szempontjából, politikailag, mind közgazdászati tekintetben. Bontakozzunk ki tehát végre is a semlegességből, bontsuk ki a cselekvés zászlóját. Ha tétlenségben nézzük az eseményeket , akkor meghisszük, magunkra hagy mindenki, de ha cselekszünk, a szövetségesek el nem maradnak s ezekkel biztos a győzelem, s mentve jövőnk. Sembery István vérpatakja omolhat Európa békét követelő földére; ha t. i. a világháború fáklyáját a kegyes kezek meggyújthatják. — Magyarországban sok különböző nemzetiségek vannak, amelyek nem sokkal jobb sorsnak örvendenek, mint a török alattvalók; mondá egy tanár. — Igen uraim, Magyarországban igen sok nemzetiség van, s ezek mind vendégek, s ezek között a legmunkásabb, leghazafiasabb a német , mégpedig nem a szászországi, kinek az országban országa van, hanem az ezen országból, Würtenbergből bevándorolt németek, kiknek ugyan nincs külön országuk az országban, de van hazájuk, velünk együtt jó és balsorsban azonos. Ezek mind megőrizték nemzetiségüket, de ez nem hátrálja őket, hogy a közös hazát, velünk együtt, s egyformán szeressék. Ha hazánk boldog volt, ennek ők is részesei, s eszközlői voltak, munkás, józan szorgalmuk által. Boldogtalanságát soha nem okozták, éltére nem törtek. Míg ellenben a többi nemzetiségek, s ezek között a mi szász atyánkfiai is, gyakran ellene keltek hazánk szabadságának, s mi ezért visszatolással nem éltünk. Ha közös és egyforma polgárjogainkat és törvényeinket tiszteletben tartották, úgy velünk egyformán élvezhették azt, sőt kiváltságokat is. Hogy nincs nagyobb boldogságunk és szabadságunk velők megosztani való, annak ők az okai. Mi egyebet nem oszthatunk meg velők mint a mi nekünk van. Ezt az innen Würtenbergből hozzánk telepitett németajkú polgárok jól tudják és jól fogják fel. Ezért 48—49-iki szabadságharczainkban oldalunknál, testvériel részt vettek, s nem követelnek országot az országban. De igenis követelnek szláv testvéreink, s pedig jegyezzék meg önök uraim, hogy ez elsősorban a Würtenbergből oda telepedett németajkú testvéreink rovására megy , mert azon magyarországi megyék, melyekből az orosz kancsuka előőrsei a nagy szláviát nevelni akarják, egykori szerb, most német ajkú községekből állanak, a hol ugy látszik a magyar és német fajnak van több hivatása, mert a bácskai és bánáti 30—40 magyar és német ajkú falu és város saját külön kultúrával bir, földjét szorgalmasan műveli, józan, takarékos; s ezért máris nagyrészt, de kevés időjártával egészen kezükbe esik a földbirtok Innen uraim világos, hogy az elvakitottak gyűlölete elsősorban az innen odaszakadt több százezernyi német ajkú magyar polgárok ellen irányul. Indokolt e gyűlölet, mert fájhat az egy népfajnak, ha lényét megsemmisülni, elenyészni látja, de ez ellen a magyar nem vétett, mert a Würtenbergből odajött németajkúak sem élveztek több vagy kevesebb jogot, mint a szerbek. Munkás szorgalmuk, józan családias életmódjuk emelte őket fölényre, s hogy ebben nemzetünk által nem akadályoztattak, annak világos jele az, hogy még a mai nyomasztó körülmények között is hazám legvagyonosabb polgárai ők, kiknek több jótékonysági intézményeik, takarékpénztáraik, tanodáik vannak, s a mi fő, a szegénységet csak híréből, s a köztük elszegényedett szerbek életéből ismerik. Ha valakit tehát hazánkból ki akar szorítani az orosz kancsuka, s ha valakit egymás rovására boldogítani akar, úgy az egyedül és kiválólag a német és szerb elem közti kérdés lehet; mert a szerbek földje, kiválólag afartenbergi bevándorlóit magyar hazafiak és polgárok kezébe esett. Mondanom sem kell, hogy mily ünnepélyes csöndet idézett elő az én hű előadásom a jó stuttgarti burger kasinó tagjai között. „Egy német ág, az erdélyi szász az, amely panaszkodhat, hogy nemesi kiváltságait elvesztette ; de azt, elvesztettük mindannyian. Ősapáim is nemesek voltak, s én büszkén nevezem magamat a társadalmi demokratia és egyenlőség harczosának . . . Mi mindenünket megosztjuk a nemzetiségekkel a mink van; hogy többünk legyen, arra nézve nem az orosz, de a testvéri egyetértés fog bennünket vezérleni. Erre azután oly érzékeny, baráti jelenetek fejlődtek ki közöttünk, hogy biz ott a vége a porosz kupsüveg és az orosz kancsuka rovására esett. S midőn elmondtam , hogy most a párisi orosz nagykövet neje Stuttgartban van, hogy Német- és Francziaország összeveszítésén működjék; a porosz nagyravágyás és a német népérdek fölött erős eszmecsere keletkezett. Nem árt, hogy német ajkú magyar hazafias lapjaink ez irányban az igazság érdekében működjenek. Bakay Nándor: A magyarországi nemzetiségi kérdés a külföldi közvélemény itélőszéke előtt. München, május 3-án. A külföldi iparmúzeumok tanulmányozása végett, de hogy a különböző szövő és fonó gépeknek az általam, a gyárakban látott példányait, a múzeumok mintáin bővebben megszemlélhessem, minden nevezetesebb várost útba ejtettem, s mindenütt megállapodtam; igy alkalmam nyílt, habár futó, rövid időre, tegnap Stuttgartban, ma itt a társadalom bizonyos jobb rétegeivel érintkezésbe jönni. A keleti események egész Európa közvéleményét izgalomban tartják. Ki hat ez a csöndes véralkatú német közszellemre is. Hazánkkal, mint a legközelebb fekvő polgárosodott országgal, bőven foglalkoznak ; török rokonszenvünk élénk jeleit látván, ennek indokait kutatják, s nem kevesen megfoghatlannak tartják, hogy régi ellenségünkkel oly testvéries békét kötöttünk. Olyanok is vannak, akik hazánk nemzetiségi viszonyaival ez alkalomból megismerkedni törekednek. Nem ritkán találkozunk olyanokkal is, akik azt hiszik, hogy a kebelünkben élő különböző nemzetiségek, nálunk valami alattvalói, kivételes helyzetben vannak, s hogy talán nem ugyanazon jogokat élvezik, amit mi élvezünk; olyanok meg sokan is vannak, akik azon balhitben élnek, hogy mi a különböző nemzetiségek nyelvét erőszakkal elnyomjuk, s annak fejlesztését, culturális haladását akadályozzuk. Ez a tévhit az orosz sajtó és szász atyánkfiai haszontalan jajveszékeléséből származik. Különösen kapóra jött nekem e dolog tegnap Stuttgartban, ahol egy nagyobb társaságon igen meglátszott, hogy a „kegyes Olga“ s az orosz nagykövetek nejei, a Neckar partján fonják azon irtózatos kelepezét, melyből milliók A háború. Újabb tudósítások megerősítik, hogy az oroszok a Duna mellett az Alutától lefele vonják össze haderőiket. Azon három hadoszlop, mely Oltenicza, Gyurgyevó és Zimniczához részben közeledik, részben már megérkezett, egyenként 20,000 emberből áll. Az Alután ismét csupán egy orosz hadosztály lesz fölállítva Krajova mellett, állítólag tartalékul, valószínűleg azonban a román hadsereg házának födözésére, s Károly fejedelem parancsnoksága alá helyeztetik. A törökök részéről úgy látszik Ruszcsuk a hadműveletek középpontja. Abdül Kerim pasa újabban 18,000 embert vont ide a Viddinból álló hadtestből. Ozmán parancsnoksága alatt Viddinben még mindig 17,000 ember van, mely erő elegendő arra, hogy a román hadtestnek, mely mint látszik Kalafatból át akarna jönni, gátat vessen. Abdul Kerim pasa Szalonikiból, Larissából és Janinából is Ruszcsukba vonja az ottani helyőrségeket. Tegnap Oltenicza és Turtukáj közt két órai ágyúzás folyt. A román kormány titkolja a viddin-kalafáti ágyúharcz okozta vesztességeket, de azért ezek köztudomásra jutottak. Egy kalafáti távirat jelenti, hogy ott három román ágyú leszereltetett s 240 ember, köztük Dukan ezredes elesett, emellett a súlyos sebesülést szenvedett katonák