Egyetértés, 1877. május (11. évfolyam, 103-129. szám)

1877-05-16 / 116. szám

XI. évfolyam. Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: ff? ívre..................................20-Félévre..................................................10.— Negyedévre................................... igy Mr».......................................í.go Egy szám 7 k­rajczár. Hirdetési ülj: 9 hasábos petitsor egy­ U6fi hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kö­lti 30 kr. Hyllttér: öt hasábee­ser 30 krajczár. 116. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Csütörtök, 1877. május Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himzö-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himzö-utega 1. se. hovi »I előfizetési pénzek küldendők. Budapest, május 16. Tisza miniszterelnök mai nyilatkozatai után alig marad fenn többé kétség arra nézve, bemegyünk-e vagy nem megyünk Boszniába. Igenis bemegyünk. Ausztria- Magyarország az oros­szal van szövetkezve Törökország ellen, részt vesz a Törökor­szág elleni rablóhadjáratban s osztozkodni akar Törökország foszlányain. Meg akarja szerezni magának Boszniát, Herczegovinát, vagyis e tartományoknak azon részét, me­lyet az orosz neki oda enged. Törökor­szágnak többi részét az orosz tartja meg magának szabad rendelkezésre. Mit csinál vele, mennyit kebelez be Oroszországba, mit hagy fenn mint vazall államot — ez a háború kimenetelétől függ, melyben Ausz­tria az orosznak nyújt segédkezet. Ausz­tria nem korlátozhatja a rendelkezésben Oroszországot, mert fegyvertársa, és mi­után a maga részét kikapja, az orosz ré­szét garantirozni köteles. Ausztria osztály­része lehet vagy 1000 négyszeg mértföld mintegy 1 millió lakossal — ez az egész, egy oly ország, melyben még rendes sze­­kérutak sincsenek, lovak hátán hordják a terheket is. Oroszország osztályrésze Kon­stantinápoly, a Duna s a Fekete- és Már­ványtenger partjain fekvő tartományokból, a­mi tetszik, meg a világuralom. így gondolták ki ezt legjobbnak Bécs­ben azok, kik a monarchia sorsát intézik. Ezek az intézők nem a népek, nem azok képviselői, nem a közvélemény orgánumai, nem a két parlament, nem is a két kor­mány, nem is az a harmadik, a közös kormány , hanem egy korlátolt eszü ciique, mely előtt nincs más czél, mint a dynastia uralkodási területének nagyobbodása, kár­pótlásul az elvesztett tartományokért, és egy új alkalom arra, hogy egy rakás ka­tona és Beamter alkalmazást kaphasson az újonnan elfoglalandó tartományban. Mellé­kes nyeremény lesz az, hogy szereznek maguknak egy új katonai gyarmatot a fel­oszlatott határőrvidék helyébe, vagy be­visznek egy rakás félvad embert a rusz­­nyák parasztok módjára szavazandó tago­kal a Reichsrathba, (mert hisz Magyaror­szág nem kér, de nem is kapna ebből a gyarapodásból) nyernek mindenesetre új szerezsánokat az új Jellasich számára, a­ki már felavattatott Zágrábban legközelebb ; ez utóbbi igen hasznos lesz azon esetre, hogy Magyarország nem akarná elfogadni a bank- és vámügyi egyességet, vagy ha átalában rebellis indulatot akarna egyszer másszor tanúsítani, mert hiszen a magya­roknak hinni nem lehet. Hogy ezen politika felülkerekedett Bécs­­ben, ha ugyan nem volt régóta, kezdettől fogva, határozott irány, ezt tisztán láthat­juk most már Tisza mai nyilatkozataiból, valamint látjuk azt is, hogy ezen politiká­val menni, ezen politika végrehajtásában részt venni kész úgy gr. Andrássy Gyula, mint Tisza Kálmán. Tisza nem tagadta ma, hogy Bosznia occupatiója lehetséges. Azt mondá, ismétli múltkori nyilatkozatát, mely szerint e kormány nem fog beleegyezni, hogy a monarchia határain új államalaku­lások történjenek. Igen, nem fogják en­gedni, hogy ily alakulásokat mások hoz­zanak létre, hanem létre fogják hozni ma­guk. És Tisza nem volna Tisza, ha nem bizonyítaná be majd utólagosan, hogy ez egészen más. Tisza tiltakozott ma elő­­leges imputatiója ellen a hazaárulásnak, a­minek nevezte Helfy a Boszniába mene­telt, s hogy osztályos atyafiakat szerezzen a hazaárulásban. Tisza teljesen szabad hír­adásának magyarázta azt, hogy az ő sem­mit­mondó válaszai a képviselőház esetlen szokása szerint toties quoties tudomásul vétetnek. Tudja-e most már a képviselő­ház többsége, mely mindenkor tudomásul szokta venni a miniszteri válaszokat, mit cselekedett ma Tisza nyilatkozatainak élénk helyeslésével? Sem többet, sem kevesebbet mint azt, hogy felhatalmazta Tiszát, s ál­tala a külügyi kormányt Bosznia elfogla­lására. Ő élni fog ezen felhatalmazással, s azt fogják mondani most már Bécsben — és jót fognak hozzá nevetni — hogy a muszka szövetségre s Bosznia occupatiójára meg­van adva az alkotmányos sanctio is, íme a „providentialis“ és a „honmentő“ haza­fiak működésének eredménye. Tíz éve már annak, hogy hazugság­ból táplálkozunk, azon hazugságból, hogy Magyarországnak államisága s a monar­chia kormányzásra való befolyása egy re­alitás. Azt mondák, hogy gr. Andrássy Gyula vezeti a külügyeket „gr. Andrássy politikájáról“ beszéltek, Tisza pedig azt mondá, hogy az ő tudta nélkül egyetlen magyar katonát se lehet a határon át­vinni, hanem ő teljesen egyetért a közös külügyminiszter politikájával. Nyomorult mystificatiók. Parancsol a katonai clique, Andrássynak Tiszának pedig nincs annyi önérzete, hogy­ odadobják a hazugság bér­ruháját, hadd hullana le a monarchia né­peinek és különösen a magyar nemzetnek szeméről a hályog, hadd látnák tisztán, milyen kezekben vannak, s helyeznék ma­gukat oly állásba, mely véget vetne az ily gazdálkodásnak. Mo­csáry Laj­os: A képviselőház május hó 17-én, csü­törtökön, d. e. 11 órakor ülést tart. A monarchia külpolitikájának rövid időn át szint kell vallania. Lehetetlen tovább halogatni az eldöntést, mert a szomszédságban harapódzik a tűz, és jobbra vagy balra állást kell foglalni fegy­veresen. Minden arra mutat, hogy a két áramlat, mely az udvart os­tromplja a mérkőzés utolsó pont­ján áll befolyásának érvényesítésében. Az Albrecht­­féle muszka áramlat kijátszotta legerősebb trompf­­ját, a zágrábi orosz tüntetésben. És e trompf em­lékeztet a 48-iki idők kamarilla politikájára. Az uralkodón van a sor határozai: Ferdinánd szere­pét vállalja-e el, avagy szakít gyökeresen a veszé­lyes következményekre okot szolgáltató hagyomá­nyokkal. Hogy a két áramlat a legvégső tusában van, arról a politikai tényezők idegességén, Tisza Kálmán mai feleletén, s a börzén kívül az egyik vagy másik áramlat fejének bukásáról szárnyaló hírek is tanúskodnak. Gr. Andrássy Gyula tisza­­dobi kirándulását, „e súlyos viszonyok között“, sok oldalról aggódva vették tudomásul; a reactio­­narius körök pedig siettek is közel fekvő bukásá­nak diplomatiai előlépése gyanánt híresztelni. Andrássy barátai ezzel szemben Albrecht főher­­czeg általánosan óhajtott visszalépését tolták előtérbe, s ma már a lapokba is utat tört ügyes kacsa képében a hír, hogy Albrecht főherczeg „nyug­díjazva“ lesz. Ez persze inkább az ellenáramlat vágyakozásának külső kifejezése, mint­sem komoly eshetőség gyanánt vehető számba. Eddigelé leg­alább Albrecht főherczeg inspectorsága szilárdul áll, politikája pedig folyvást uralkodó. Bosznia és Herczegovina megszállásáról táplált terve közelebb áll a megvalósuláshoz, mint valaha, mert tényleg a foganatosítás stádiumába jutott. Andrássy úgy járt e tekintetben, mint Tisza a kiegyezéssel, en­gedett és engedett abban a hiszemben, hogy vé­gül mégis csak meg fogja akadályozni az actio legellenségesebb részét. De hát a lejtőn ő sem ta­lált alkalmas pontot megvetni lábát, hanem rohant s még most sem állt meg, s tán nem is fog, mig a kiszolgált mór példájára el nem buktatják, mi­dőn többé bukása a befejezett aktióval szemközt nem képez hasznot sem erkölcsileg, sem­­ diplo­­matiailag. Az engedékenység lejtőjén ma már Tiszával együtt nem a nemzeti törekvések erélyes érvénye­sítése képezi politikáját, vagyis nem az oroszelle­nes aktio, hanem mesterkedés, hogyan lehessen Magyarország előtt az Albrecht terveknek némi kellemesebb külszínt adni. Azt hiszik megtalálták e szemfényvesztő a mesterséghez az anyagot, ha egyidejűleg Szerbia felé is történik katonai marsch­­parádé. Pízzel akarnak port hinteni a nemzet sze­mébe, mert ennek a pornak jelentőségét arra fog­ják kiaknázni, hogy az nem egyéb, mint biztosí­ték Oroszország ellen. Igen érdekes magyarázatot szolgáltat e politi­kához Tisza mai beszéde, a­ki előre tiltakozott a történelmileg sütendő honárulás vádja ellen, ha egy nemzetellenes politikának alapja „jóhiszemű tévedés.“ Ez magyarán annyit tesz: mi látjuk, hogy Bosznia megszállásának kedvenc­ terve ke­resztülvitelében az Albrecht által Szent-Pétervárott megállapított orosz szövetség gyakorlati kivitelével egy jelentőségű és eredményében a magyar nem­zetnek a török integritás védő álláspontjával ellen­kezik, de hát „jóhiszeműségünk“ hajlandó volt más színben látni a dolgot, s ez „tévedés“, melyre előlegesen is a történelem részéről fölmentést kérünk. Már hiszen ez a kijelentés maga, mely a „jóhiszemű tévedését előlegesen kilátásba helyezi egy a honárulással egyértelmű politika követésére elegendő megbélyegzésére. Mert lehet-e ott „jóhi­szemű tévedés“, a­hol egyetértőleg sürget oroszel­lenes politikát a nemzet? „Jóhiszemű“ eljárás lesz-e az, mely a csattanós nemzeti nyilatkozatok daczára, a felelős miniszteri állással takar egy Magyarország kiirtására irányzott reactionarius po­litikát ? Államférfim vonás-e, elfogadni és szente­síteni oly terveket, habár némi szemfényvesztő vál­toztatásokkal, melyekre a tévedés absolutoriumát kéri a romlott jellemű előrelátás? Ezt a politikát méltán el lehet majd nevezni a kiszámított előre­látással fedezett hazaárulásnak. Majdnem nyomról­­nyomra hasonlítana ez a világosi fegyverletételt megelőző Görgei tabicára, melynek álnok­fogásai­ban nagy tanulmányt tehetett Tisza Kálmán, példa rá a nemzetgazdasági és bankügyi capi­­tulatio. A mostani helyzetben sem jó, sem rosz­hi­­szemű tévedést nem követhet államférfi, a­kinek tetteit a nemzet természetesen hangosan és egy szívvel lélekkel nyilvánuló érdekei vezérlik. Oly egyenes utat jelöl ez ki, a­melyről letérni alkot­mányos miniszternek nem szabad, becsületes ma­gyar embernek lehetetlen. Oroszország a mi ellen­ségünk, s a­ki ellensége Oroszországnak, az a mi szövetségesünk. Oroszellenes actió; ez a mi hit­vallásunk s akié körül is tévedhet, oroszt legyező irányban az pártot üt az ellenség javára, az ha­záját árulja el. S ám gondolja meg Tisza Kálmán, mielőtt ily irányban „tévedne,“ mert hidtje meg rósz vége lesz fékezhetlen uralkodási vágyának, ha a „színért“ feláldozza nemzetét. A Loyd-t­ársas­ág subventiója ügyében legközelebb ismét folytatják a tárgyalá­sokat Bécsben, hol úgy a két kormány s a közös minisztérium, mind a Lloyd-társaság képviselői néhány nap múlva összejönnek. Még mindig nagy nézeteltérés van a felek közt, s különösen a ma­gyar kormány most is ragaszkodik azon kö­veteléséhez, hogy — eltekintve azon elvi kér­déstől, miszerint az ügy törvényszerűleg közös ügynek tekintendő — a Magyarország részéről hozott áldozatokért a Lloyd-társaság megfelelő szol­gálatokat nyújtson. A magyar kormány annál inkább szükségesnek tartja követelésének fönntartá­sát, minthogy nemcsak az ellenzéki pártok s a horvát képviselők ellenzik a subventiót, hanem még a kormánypárt kiválóbb tagjai is ellene vannak a két állam s a Lloyd-társaság közt eddig fönnállott viszonynak. Budapest, május 16. A mai ülésben a miniszterelnök úr­nak azon igen érzékeny felszólalása a hon­­árulási határok kijelölésére nézve még­is olyvalamit sejtet velünk, mintha még most sem volna tisztába a külügyi vezetés minő állást kell jövőre elfoglalnia az Osztrák-Ma­gyar birodalomnak a keleti háborúval szem­ben. Mintha még most is lehetne arról szó, megtörténhetnék Bosznia elfoglalása is, még­pedig annak jövőre való netáni megtartása szempontjából, mibe talán a magyar kor­mánynak is bele kellene egyeznie. Mert, ha ez eset nem áll, minek magyarázni a honárulás határait miután azt fel sem volna szabad tenni egy magyar kormánytól s an­nál kevésbbé ennek a czélzást magára venni, hogy ő a nemzet határozott közvéleménye ellenére, sőt a­mire hivatkozás történt is, a jelen parlamentnek többsége valódi, benső meggyőződése daczára valami legkisebb mérvű orosz érdekbeni cselekvésben részt vegyen a nemzet nevében, s bele­vigye a magyar birodalmat, ily nemű actióba. De hát mindezen kányszerített kitörések és feltevéseknek önmaga a kormány az oka s a külügyi politikának nagy részbeni rész­iránya melyet követ. Mondjuk nagy részben, mert a külügyi vezetésnek azon törekvését a keleti mozgalmak kezdetekor, hogy a tö­rök birodalomban a belreformokat létesítse a békét fenntartsa, a­mig csak lehet, s az osztrák-magyar birodalom első­sorbani sem­legességét megőrizze azon ideig, mig a helyzet nem tisztul, lehetlen nem helyesel­nünk. Azonban azon határozott meggyőző­désben élünk, hogy a közös külügyi veze­tésnek a hármas szövetségi tervezetekben való résztvevője, Bosznia elfoglalásának hajlandósága volt egyik fő indoka a szerb lázadásnak, s annak leveretése után a je­lenlegi orosz aggressív működésnek. Meg vagyunk győződve, ha az osztrák-magyar birodalom, a­mit annak idejében említet­tünk is, oda működik, hogy az európai ha­talmak s ezek többsége azt meg is tette volna, biztosítsák Románia semlegességét; ha az Osztrák-Magyar birodalom megköti Romániával a véd és daczszövetséget, mi­dőn ez azt kereste, de a mely a boszniai tervek végett el nem fogadtatott, helyébe Románia most már elhagyatottsága feletti kétségbeesésében az orosz szövetséget köté meg; ha végül az Osztrák-Magyar biroda­lom erélyesen tiltakozott volna az orosz h­ad­­erő neki Romániába való benyomulása ellen, ez ellenében cselekvő fellépést is ígérvén, a há­ború ki sem ütött volna, vagy legalább nem ily közel szomszédságunkban mint most. De hát ezek hibás mulasztások, a­nélkül, hogy jelenben még jóvá tehetők ne volnának , a­nélkül, hogy határozottság és erély mellett ne érvényesíthetné még az Osztrák-Magyar birodalom azon befolyását, a­mely őt a keleten megilleti. Eljött most már a határozás órája, a cselekvés küszöbén állunk immár, s ha a nemzeti közakarat számba vétetik, ha egyetértés létlesíthető a nemzet és kormánya között, akkor még diadalra se­gíthetjük azon ügyet, a­melyet nekünk a keleti kérdésben képviselnünk kötelességünk. Csakhogy most már el kell végre hagyni a semlegességet, a­melynek eddigi kinyuj­­tása is megfoghatatlan annyi sereg, s oly nagy kölcsönök mellett, s a­melynek ered­ménye a Dacoromán térképek, agitatiók s a tervezett alvidéki mozgalmak. A cselekvő politikának megkezdése, a mint az orosz­török háború kiütött, minden európai ha­talom közt első­sorban az Osztrák-Magyar birodalmat illeti, mind közel szomszédsága, mind a keletiek­ legtöbb érdekközössége végett. Második sorban Angliát, kivált most, mióta Indiát tévé politikája súlypontjává. Azért kell nekünk Angliával keresni a szö­vetséget. Itt az idő, szólítsa fel Angliát az Osztrák-Magyar birodalom a párisi pót­egyezmény fenntartására, a­melyet ez, Ausz­tria és Francziaországgal együtt 1856-ban ápril 15-én kötött, s mely így szól: 1. A szerződő felek együtt és külön biztosítják a török birodalomnak az 1856 márczius 30-iki párisi szerződésben ki­kötött függetlenségét. 2. A mondott szer­ződés minden pontjának megtörését há­ború esetnek tekintik a jelen kötést aláíró hatalmak. Ez esetben a szükségeseknek tartott rendszabályokra nézve a magas portával egyetérteni, egymás közt pedig azonnal egyezkedni fognak szárazi s ten­geri haderejük alkalmazása iránt. 3. Je­len kötés megszentesitettik s kicseréltetik. Ha felszólittatik e szerződés foganato­sítására, meg vagyunk győződve róla, hogy azt Anglia vissza nem utasítja, mert ennek teljesítése kiváló érdekében is van. Fran­­cziaországról pedig, mely a harmadik alá­író hatalom, bár csodáljuk tőle, hogy nem érvényesíti azon magasztos szerepet, a­mely jelenben is megilletné, nem tesszük fel még sem, hogy azon, bár sajnosan elvesztett földdarab utáni leskelődése végett, ellene mondana e fellépésnek, s hogy érdekében lehetne az orosz terjeszkedés. Angliának cselekvő fellépése esetén tehát nekünk is okvetlen el kell hagynunk semlegessé­günket. Anglia igen jól tudja, hogy Indiát nem elég neki a Bosporus vagy Sueznál megvédeni, ha Ázsia felől nyitva az út, valamint a Fekete tenger semlegessége sem menti meg Európát az orosz előnyomulás­tól, míg Lengyelországon át be­juthat an­nak szivébe. Angliának tudnia kell, hogy a Bosporus­ sem védheti meg sokká, ha a dunai várak s Bulgária a Balkánig orosz kézben vannak. Anglia nem azért küldi a negyvenezernyi sereget Egyiptomba, hogy azok bevárják még az orosz kiűzve a törököt, felállítva talán délszláv, lehet görög vazalus álla­mokat, netán a suezi csatorna megtáma­dására indulna. Anglia tettleg bele­megy az ac­ióba Ázsiában, ugy mint Euró­pában. S így nem kell attól félnünk, hogy iso­­lálva maradunk cselekvő fellépésünk ese­tén. A teendője tehát az Osztrák-Magyar bi­rodalomnak szerintünk először is, mint azt fenntebb fejtegettük, Angliával lenni tisztába, s vele megkötni a szövetséget, s másod­sorban a török birodalommal. Akkor azu­tán bevonulhatunk Boszniába a végett, hogy a montenegrói előnyomulást, vagy a szerb lázadás újbóli kitörése esetén a szerb sereg­nek oda való betörését meggátoljuk, de ak­kor is hathatósabb Szerbia occupálása. Azon­ban e tartományok megtartásáról szó sem lehet, arra szükségünk nincs. Cselekvő elő­nyomulásunk irányául a keleti utat kell te­kintenünk, annak támpontjául Erdélyt kell választanunk, ez lévén Moltke szerint is kulcsa Romániának, ennek tartatott az a legrégibb időktől fogva. S ha jövőre valamely keleti tartomán­nyal szorosabb viszonyba kellene jönnünk, az csakis Románia lehetne, mind etnographiai elszigeteltsége szempont­jából,­­ politikailag, mind közgazdászati tekintetben. Bontakozzunk ki tehát végre is a sem­legességből, bontsuk ki a cselekvés zászló­ját. Ha tétlenségben nézzük az eseménye­ket , akkor meghisszük, magunkra hagy mindenki, de ha cselekszünk, a szövetsé­gesek el nem maradnak s ezekkel biztos a győzelem, s mentve jövőnk. Sembery István­ vérpatakja omolhat Európa békét követelő földére; ha t. i. a világháború fáklyáját a kegyes kezek meggyújthatják. — Magyarországban sok különböző nemzetisé­gek vannak, a­melyek nem sokkal jobb sorsnak örven­denek, mint a török alattvalók; mondá egy tanár. — Igen uraim, Magyarországban igen sok nemzetiség van, s ezek mind vendégek, s ezek között a legmunkásabb, leghazafiasabb a né­met , még­pedig nem a szászországi, ki­nek az országban országa van, hanem az ezen országból, Wü­rtenbergből bevándorolt né­metek, kiknek ugyan nincs külön országuk az országban, de van hazájuk, velünk együtt jó és balsorsban azonos. Ezek mind megőrizték nemzetiségüket, de ez nem hátrálja őket, hogy a közös hazát, velünk együtt, s egyformán szeres­sék. Ha hazánk boldog volt, ennek ők is részesei, s eszközlői voltak, munkás, józan szorgalmuk ál­tal. Boldogtalanságát soha nem okozták, éltére nem törtek. Míg ellenben a többi nemzetiségek, s ezek között a mi szász atyánkfiai is, gyakran ellene keltek hazánk szabadságának, s mi ezért vissza­tolással nem éltünk. Ha közös és egyforma pol­gárjogainkat és törvényeinket tiszteletben tartották, úgy velünk egyformán élvezhették azt, sőt kivált­ságokat is. Hogy nincs nagyobb boldogságunk és szabad­ságunk velők megosztani való, annak ők az okai. Mi egyebet nem oszthatunk meg velők mint a mi nekünk van. Ezt az innen Wü­rtenbergből hozzánk telepitett németajkú polgárok jól tudják és jól fogják fel. Ezért 48—49-iki szabadságharczainkban oldalunk­nál, testvériel részt vettek, s nem követelnek or­szágot az országban. De igen­is követelnek szláv testvéreink, s pedig jegyezzék meg önök uraim, hogy ez első­sorban a Wü­rtenbergből oda te­lepedett németajkú testvéreink rovására megy , mert azon magyarországi megyék, melyekből az orosz kancsuka előőrsei a nagy szláviát nevelni akarják, egykori szerb, most német ajkú közsé­gekből állanak, a hol ugy látszik a magyar és né­met fajnak van több hivatása, mert a bácskai és bánáti 30—40 magyar és német ajkú falu és vá­ros saját külön kultúrával bir, földjét szorgalma­san műveli, józan, takarékos; s ezért máris nagy­részt, de kevés időjártával egészen kezükbe esik a földbirtok Innen uraim világos, hogy az elvakitottak gyűlölete első­sorban az innen odaszakadt több százezernyi német ajkú magyar polgárok ellen irányul. Indokolt e gyűlölet, mert fájhat az egy nép­fajnak, ha lényét megsemmisülni, elenyészni látja, de ez ellen a magyar nem vétett, mert a Würten­­bergből odajött németajkúak sem élveztek több vagy kevesebb jogot, mint a szerbek. Munkás szorgalmuk, józan családias életmód­juk emelte őket fölényre, s hogy ebben nemzetünk által nem akadályoztattak, annak világos jele az, hogy még a mai nyomasztó körülmények között is hazám legvagyonosabb polgárai ők, kiknek több jótékonysági intézményeik, takarékpénztáraik, tano­dáik vannak, s a mi fő, a szegénységet csak híré­ből, s a köztük elszegényedett szerbek életéből is­merik. Ha valakit tehát hazánkból ki akar szorítani az orosz kancsuka, s ha valakit egy­más rovására boldogítani akar, úgy az egyedül és kiválólag a német és szerb elem közti kérdés lehet; mert a szerbek földje, kiválólag af­artenbergi bevándorlóit magyar hazafiak és polgárok kezébe esett. Mondanom sem kell, hogy mily ünnepélyes csöndet idézett elő az én hű előadásom a jó stuttgarti bu­rger kasinó tagjai között. „Egy német ág, az erdélyi szász az, a­mely panaszkodhat, hogy nemesi kiváltságait elvesztette ; de azt, elvesztettük mindannyian. Ősapáim is nemesek voltak, s én büszkén nevezem magamat a társadalmi demokratia és egyenlőség harczosának . . . Mi mindenünket megosztjuk a nemzetiségek­kel a mink van; hogy többünk legyen, arra nézve nem az orosz, de a testvéri egyetértés fog ben­nünket vezérleni. Erre azután oly érzékeny, baráti jelenetek fejlődtek ki közöttünk, hogy biz ott a vége a po­rosz kupsüveg és az orosz kancsuka rovására esett. S midőn elmondtam , hogy most a párisi orosz nagykövet neje Stuttgartban van, hogy Né­met- és Francziaország összeveszítésén működjék; a porosz nagyravágyás és a német népérdek fö­lött erős eszmecsere keletkezett. Nem árt, hogy német ajkú magyar haza­fias lapjaink ez irányban az igazság érdekében működjenek. Bakay Nándor: A magyarországi nemzetiségi kérdés a külföldi közvélemény itélőszéke előtt. München, május 3-án. A külföldi iparmúzeumok tanulmányozása vé­gett, de hogy a különböző szövő és fonó gépeknek az általam, a gyárakban látott példányait, a mú­zeumok mintáin bővebben megszemlélhessem, min­den nevezetesebb várost útba ejtettem, s minde­nütt megállapodtam; igy alkalmam nyílt, habár futó, rövid időre, tegnap Stuttgartban, ma itt a társadalom bizonyos jobb rétegeivel érintkezésbe jönni. A keleti események egész Európa közvélemé­nyét izgalomban tartják. Ki hat ez a csöndes véralkatú német közszellemre is. Hazánkkal, mint a leg­közelebb fekvő polgárosodott országgal, bőven foglalkoznak ; török rokonszenvünk élénk jeleit lát­ván, ennek indokait kutatják, s nem kevesen meg­­foghatlannak tartják, hogy régi ellenségünkkel oly testvéries békét kötöttünk. Olyanok is vannak, a­kik hazánk nemzetiségi viszonyaival ez alkalomból megismerkedni törekednek. Nem ritkán találkozunk olyanokkal is, a­kik azt hiszik, hogy a kebelünkben élő különböző nem­zetiségek, nálunk valami alattvalói, kivételes hely­zetben vannak, s hogy talán nem ugyanazon jo­gokat élvezik, a­mit mi élvezünk; olyanok meg sokan is vannak, a­kik azon balhitben élnek, hogy mi a különböző nemzetiségek nyelvét erőszakkal elnyomjuk, s annak fejlesztését, culturális haladá­sát akadályozzuk. Ez a tévhit az orosz sajtó és szász atyánkfiai haszontalan jajveszékeléséből származik. Különösen kapóra jött nekem e dolog tegnap Stuttgartban, a­hol egy nagyobb társasá­gon igen meglátszott, hogy a „kegyes Olga“ s az orosz nagy­követek nejei, a Neckar partján fonják azon irtózatos kelepezét, melyből milliók A háború. Újabb tudósítások megerősítik, hogy az oro­szok a Duna mellett az Alutától lefele vonják ös­­­sze haderőiket. Azon három hadoszlop, mely Olte­­nicza, Gyurgyevó és Zimniczához részben közele­dik, részben már megérkezett, egyenként 20,000 emberből áll. Az Alután ismét csupán egy orosz hadosztály lesz fölállítva Krajova mellett, állítólag tartalékul, valószínűleg azonban a román hadsereg házának födözésére, s Károly fejedelem parancs­noksága alá helyeztetik. A törökök részéről úgy látszik Ruszcsuk a hadműveletek középpontja. Abdül Kerim pasa újabban 18,000 embert vont ide a Viddinból álló hadtestből. Ozmán parancsnoksága alatt Viddin­­ben még mindig 17,000 ember van, mely erő ele­gendő arra, hogy a román hadtestnek, mely mint látszik Kalafatból át akarna jönni, gátat vessen. Abdul Kerim pasa Szalonikiból, Larissából és Ja­­ninából is Ruszcsukba vonja az ottani helyőr­ségeket. Tegnap Oltenicza és Turtukáj közt két órai ágyúzás folyt. A román kormány titkolja a viddin-kalafáti ágyúharcz okozta vesztességeket, de azért ezek köztudomásra jutottak. Egy kalafáti távirat jelenti, hogy ott három román ágyú leszereltetett s 240 ember, köztük Dukan ezredes elesett, emellett a súlyos sebesülést szenvedett katonák

Next