Egyetértés, 1878. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1878-01-15 / 15. szám
XII. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre ......... 20.— Félévre.............................................10.— Negyedévre ........ .. — Egy hóra........................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyeg dij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 15 szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Kedd, 1878. január 15 Szerkesztői iroda: Budapest, IV. hímző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: Budapest, IV. himső-utcea 1. iß. hová az előfizetési pénzek küldendők. Az utolsó próba. A próba, az utolsó nagy próba ideje elérkezett. Most már csak meg fogjuk látni, mit tartalmazott az a gyanús zsák, mely az osztrák-magyar külügyi politika czimét viselte, és melyből eddig élesebb szemek csak az oroszoknak szállított hadidugárut, torpedókat, kassai toast-pezsgőt és egyéb „semleges“ holmit látták kikandikálni. Törökország teljesen le van verve és a porta egyedüli menedéket csak a mentői gyorsabb békekötésben lát. A legújabb jelentés szerint az orosz feltételeket tartalmazó válasz Konstantinápolyba meg is érkezett. Lessük hát a jövendőket. Mert nekünk nagyszerű és páratlan dolgokat kell várnunk. Másutt a kormányok rendesen azt vetik az ellenzékek szemére, hogy többet kívánnak, mint amennyit elérni lehetséges. De a mi osztrák-magyar monarchiánk az államférfim bölcseségnek oly megfoghatlan készletével rendelkezik, hogy a mi kormányzóink nem elégesznek be mással, csak ha tőlök az emberfölöttit és lehetetlent várják. Ők egyenesen visszautasítják, hogy tőlök az emberi belátás és közönséges józan ész sugallatainak számbavételét követeljék. Ők bennünket csodákkal biztatnak. Igen, mert gróf Andrássy Gyula megmondotta, két év előtt tavaly és ez idén, hogy a monarchiának minden érdeke határozottan meglesz óva. Tisza Kálmán felelt egy tuczat interpellatióra és mindig ugyanezt mondotta. Nos mindenki, ki a monarchia és kivált Magyarország fennmaradásának szempontjából indult ki, egyértelműleg úgy találta, hogy a monarchiának érdeke halálos ellenkezésben van Oroszország anyagi hatalmának vagy erkölcsi befolyásának terjedésével. A közönséges józan ész tehát azt követelte kormányzóinktól,hogy állják útját Oroszország hódító törekvéseinek, amikor ez még kevesebb erőfeszítéssel is lehetséges, és védelmezzék meg a küzdő Törökországot, ameddig ez még reánk nézve megtöretlen katonai erőt, bő segédforrásokat és értékes támogatást képviselt. A közönséges józan ész azt követelte kormányunktól, ne engedje meg, hogy az apró szláv államok orosz védnökség alatt Törökország élő húsát szétvagdalják és foglalási igényeiknek tényleges alapot szerezzenek. E közönséges józan észnek adtak kifejezést a hazafiak milliói, kik életet és vagyont készek áldozni a nemzet veszélyeztetett érdekeiért. Oh de külügyi hivatalunk nem elégszik be a közönségessel, ő nagyobbra tör. Ő határozottan meg fogja védeni — szentül ígéri — minden érdekünket Oroszország ellenében, de hogy ezt megtegye, előbb Törökországnak le kell vezetnie, legbiztosabb szövetségesünk erejének meg kell semmisülnie, Oroszországnak a kivívott sikerek glóriájában fokozott anyagi erővel és nagyobbodott erkölcsi tekintéllyel kell a világ előtt állani, az apró szláv államoknak is zsivány ragadmányaikat körmeik közé kell kaparitaniok ! Akkor, akkor, ha az akadályok sokkal nagyobbak lettek, ha minden előnyös positió már elleneink kezében lesz, — akkor érkezik el a mi nagy államférfiaink ideje, akkor fogjuk látni, hogyan védik meg minden érdekünket, könnyen, játszva minden erőfeszítés és áldozat nélkül! Mi már ilyen csodás világban élünk, ilyen gondviselésszerű államférfiakkal rendelkezünk ! Az egész világ csodálkozott a török hadviselésen, mely előbb kardcsapás nélkül hagyta oda a Balkán vadszorosait és azután óriási, de hiábavaló erőfeszítéseket tett az oly fontos utak visszafoglalására. Az emberek azt tartották, hogy az a konstantinápolyi darisura, — mely így vezeti a háborút — a válogatott szamarak haditanácsa A mi külügyi hivatalunk eddig nagyon szembeszökő hasonlóságot mutat a konstantinápolyi darisurához abban, hogy sietve áldoz minden előnyösebb védállást; — de isten ments, hogy közös jellemzés alá akarnék vonni! Nekünk gondviselésszerű államférfiaink vannak, Andrássy azzá lett már 1867- ben, Deák Ferencznek kijelentése által, Tisza Kálmán azzá lett avatva 1875-ben Debreczen város piaczán. Ilyen emberekről nem hiába bizonyítja egyik officiosus lapunk hosszú czikksorozatban, hogy annál jobban kell bíznunk bennök mentői érthetlenebbek és mentői nagyobb ellenmondásban vannak tetteik a közvélemény jogos kívánalmaival. Avagy tisztelt aggódó hazafiak, nincs-e az már rég megmondva, hogy az isteni gondviselés akkor van hozzánk legközelebb, ha a baj legnagyobb? Nincs-e az épen úgy rendén , hogy államférfiaink szándékosan engedik nagyobbá tenni a bajokat, csakhogy annál hatásosabban és tündöklőbben gyakorolhassák magasztos hivatásukat. Több akadály és több ellentállás, ez az, mivel próbálkozik az isteni erő. Ám annyi bizonyos, hogy itt van az utolsó perez. Törökországnak már nincs semmi hadserege, az oroszok gyors menetekben sietnek Drinápoly felé, és aligha fognak ott ellenállásra találni, a szerbek is mindenütt győztesek lehetnek, ahol ellenség nincs, olyan pedig messze területen nincs most előttök, a montenegróiak is elfoglalták vágyaik netovábbját Antivarinak tengeri kikötőjét. Semmi sincs egyéb hátra, mint a béke, és Törökország talán kész azt elfogadni a leglealázóbb feltételek mellett is. Jöjjön hát az a csoda, mellyel államférfiaink bölcsesége biztatott, mi nagyon fogékonyak vagyunk rá, kétségtelenül csodálkozó hódolattal fogunk adózni államférfiainknak, ha Oroszországnak nagy győzelmei után most a békekötésnél tudnák kivinni, hogy a muszka hatalom sem anyagi, sem erkölcsi hódításra ne tegyen szert, a szláv eszme semmi vívmánnyal ne dicsekedhessél Törökországnak fenntartó hivatása teljesen megóva maradjon. Egyáltalában ne tartsanak attól,hogy mi akkor is duzzogni fogunk, miért nem vittek bennünket háborúba és nem bízták erős fegyvereinkre érdekeink megóvását. Akkor ám álljon elő Tisza Kálmán és ismételje azt a parlamentben, mit már annyiszor henczegve elmondott, mondja el, hogy a kormány békés úton is el tudta érni azt, mit a háború által legjobb esetben kivívtunk volna! Dehogy kell akkor háború! Hiszen minden egyébtől eltekintve, minő dicsőségünk az, ha egy katonát se kell megmozdítanunk, csak egyszerű szavunkra eloszlik az egész orosz hatalom, mint az északi jéghegy, mikor az Aequator vizeibe leúszik. Csak teljesítsék a csodákat, tapsolni fogunk mind halálig! De mégis — hátha államférfiaink nem készülnek csodákra, hátha ők is alá vannak vetve a dolgok rendes törvényeinek ! Hátha akkor, midőn a mi államférfiaink gróf Andrássy és Tisza Kálmán azt mondják, hogy „meg fogják védeni a monarchia érdekeit,“ ők a monarchia érdekeinek oly értelmezést adnak, mely mellett tökéletesen rendén van, sőt természetes előfeltételt képez Oroszországnak hóditó előnyomulása, Törökországnak szétbomlása, a szláv protectoratusnak kikiáltása és mindaz, mit egyértelmüleg és kivétel nélkül hazánk végső veszedelmének tartunk! Nem kell-e azt százszor is meggondolnunk, hogy gróf Andrássynak politikája eltitkolja a legtermészetesebb, legnyilvánosabb és legközvetlenebb dolgot: saját érdekeink természetét? Ez az ember egyenesen azt válaszolta, bolondnak tartják-e őt, hogy erről felvilágosítást adjon ! Mintha bizony azt kérdeznék tőle, hogy mi a monarchiának valódi érdeke? Megmondják ezt a népek önönmaguk, amit tőle tudni akarunk csak az, várjon ő, ki a monarchia érdekeit gondozza, aki az udvarral, a külhatalmakkal és a népekkel szemben a felelősséget viseli, ő elfogadta-e a monarchia érdekeinek ez általános értelmezését ? Nem egy titkot kérdünk mi tőle, de a legnyilvánosabb és alkotmányos miniszterre egyenest kötelező dologért kérjük számon. És olyan papoló delegátusoknak, kik hazajőve a delegatióból, haszontalan adomákat tudnak elbeszélni Andrássy grófról, nem kellene-e azt érezniük, hogy ő nekik legelső és legszentebb kötelességök lett volna épen e pontról szerezni megnyugtatást minden magyar végletekig zaklatott kedélyének. Mezei Ernő: — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Szontagh Pál megnyitván, tárgyalás alá vétetett az igazságügyi bizottság jelentése a büntető javaslat hozzáutasított §§-aira vonatkozólag, s az egyhangúlag a §§-ok már ismert szövegezésével együtt elfogadtatott. Tisza miniszterelnök jelenti, hogy a vámszerződésre vonatkozó négy jelentést, a vámügyi bizottság csütörtökön a ház elé terjesztendi. Az ország érdekében óhajtandó lévén ezen javaslatoknak mielőbbi tárgyalása, miután azt hiszi, hogy a jövő heti kedden vagy legkésőbb csütörtökön tárgyalandók volnának és pedig a vámszerződés és a tariffa elsősorban. Az értekezlet ezen előterjesztést magáévá tevén, eloszlott. A pénzügyi bizottság befejezte az 1878-diki költségvetés tárgyalását. Az előirányzaton a pénzügyi bizottság a következő változtatásokat tette: A kiadásokból törölt 401.047 frtot. A kiadásokat (rectificatio által) emelte 875.581 „ Az összes kiadás (233 471.080)474.474 forinttal növekedett. A bevételek leszállittattak 313.000 frttal. A bevételek emeltettek 310.000 „ Az összes bevétel (217.136.242 frt) tehát leszállittatott 2 800 frttal vagyis: A kiadási többlet 474.474 frt. A bevételi kereslet 2.800 . A deficzit emelkedett 477.274 forinttal, és így a 16.334,834 frtban előirányzott deficzitből 16.812.112 frt lesz. Ehhez jő a tiszai átmetszések számára fölveendő kölcsön kamata vagy biztosítéka. az ajtókat. Erre el lett határozva, hogy kedden zárt ülést fognak tartani, s azon jelen lesz valamennyi miniszter. Ennélfogva a képviselőház zárt ajtók megett tartja üléseit. A képviselőház magatartása igen jó benyomást tett a népre. Azt hiszik, hogy most már valóban van alkotmányunk, melyért kész lelkesen harczolni és szükség esetében fog érte meghalni tudni is. A háború a török parlamentben. A „Standard“ konstantinápolyi levelezője táviratilag folytatja, a török parlamentben történő dolgokróli tudósítását. A hétfői ülésről következőket jelenti: A miniszterek közül jelen voltak Safvet, Divodet, Kehmal és Kiani pasák. Abdulbey kifejezte, hogy szükségesnek látja, miszerint a kamara tárgyalásai a hivatalos lapban lehető gyorsan közzététessenek. Kijelenti, hogy ezt a képviselők követelik, mert meg akarják nyugtatni azokat, kik őket a parlamentbe küldték az iránt, hogy kötelességüknek eleget tesznek. Elhatároztatott, hogy a közzététel iránt intézkedések fognak tétezni. Ezután Eminefendi emelkedett fel, s komolyan és szomorúan szólalt meg, de méltóság kíséri minden egyes szavát: Drága társaim! nem mondok nektek újat, ha kijelentem, hogy vulkán szálén állunk. Az ország helyzete iszonyú, mert az ellenség több oldalról csapott be, s útban van az ország szive felé. Könyörgöm hazánk szent érdekeinek nevében, hogy egyesüljetek megmentésére. Közölje velünk a kormány, mely intézkedéseket tett, s milyeneket szándékozik még ezután foganatosítani. Most már a tettekre van szükség, mert a dolog sürgős, s nem lehet vesztegetni az időt. Nem kérhetünk írásbeli jelentéseket, az késő volna. A miniszterek jelen vannak, mondják meg, mit szándékoznak tenni. (Általános helyeslés.) Sok képviselő csatlakozott Emin efendi kívánságához. Ezután heves szóváltás támadt Szulejman letétele miatt a főparancsnokságról. Kiani pasa a kereskedelmi miniszter emelkedett fel és mondá: Hasztalan tagadnánk a helyzetet. A képviselők azt mondják, hogy az ellen minden oldalról előre nyomul , de mi jó származhatik a mi ellennézetünkből ? Mit használhat az az országnak ? Nekünk most egyesülnünk és együtt kell működnünk; a vádaskodás nem fog használni ; önöknek hatalmukban lesz jövőre minket felelősségre vonni, de igen kérem, ne gondoljanak most sem a múltra, sem a jövőre, hanem a közvetlen jelenre, kérem önöket legyenek barátsággal a miniszterek iránt, s igyekezzenek terveiket a közelgő veszély elhárítására, támogatni. Amint Kiani pasa szavait bevégző, a képviselők kiabálni kezdtek: A miniszterek jelen vannak, beszéljenek! Erre Kiani pasa azt válaszolt, hogy ez esetben be kell zárni A háború. A harczi események lezajlása, a diadalmas oroszok feltarthatatlan előnyomulása, s a csaknem tönkre vert török sereg szétforgácsolása oly rohamosan halad, hogy a rovatunk czímét úgy látszik rövid idő múlva „a béke“ czímmel válthatjuk fel. Tegnapi lapunk táviratai közt közöltük a bécsi félhivatalos „Mont Revue” után az orosz békefeltételek pontozatait. Ezek szerint Románia teljes függetlenséget nyer, de nem válik királysággá; Szerbia teljesen függetlenné lesz, minimális területszaporitással; Montenegró teljesen függetlenné lesz, területe megfelelően gyarapíttatik, de nem a Sutterinában, mert Ausztria-Magyarország ez ellen, valamint Szerbia területszaporítása ellen felszólalna ; Bolgárország autonómiája keresztény kormányzóval török fensőbbség alatt, mert Ausztria- Magyarország nem engedi meg, hogy Románia a Dunán túl terjedjen; Batum, Karsz és Erzerum pasalikok átengedtetnek. úgy látszik, hogy a sugalmazott félhivatalos, csak a bécsi kabinetnek a békepontok megállapítására vonatkozó saját akaratát akarta jelezni, miután azok, mint Oroszország kizárólagos békefeltételi pontjai ma sincsenek hivatalosan megerősítve, s nem tudunk egyebet, minthogy a legújabb konstantinápolyi hírek szerint Oroszország válasza oda megérkezett, s a minisztertanács összegyűlt a válasz tárgyalására. De hogy ezen békepontok csak a fenntebbiek volnának, s hogy magát a keresztyének védőül feltolt minden oroszok irgalmat, kegyelmet nem ismerő győzelemittas czárja rabló hadjárata kárpótlásául csak ennyi zsákmánnyal elégedjék be, és hogy még a Dardanellák megnyitását, melyet jövő gaz terveinek legfőbb czélpontjául tűzött ki, ezen békefeltételi pontok között csak egy szóval se említse meg, azt képtelenek vagyunk elhinni. Azonban tartózkodunk e békepontokat bővebb commentárral kisérni, mielőtt Konstantinápolyból a valódi békepontokról biztos tudomásunk nem lesz. Mit a dolgok s politikai constellácziók jelenlegi stádiumában a legrövidebb idő alatt várhatnak. Angliában a béke és háboru-párt küzdelme még mindig tart, mit bizonyítanak az innen vett egymással ellentétes legújabb hírek. Az egyik szerint az angol kabinet békepártja a minisztertanács többségét arra bírta, hogy az angol kormány a békealkudozásokban ne vegyen részt. A másik dorjának hir szerint pedig a békepárt két fő mataSalisburynak és Camaranak visszalépése valószínű, és Beakensfield, ki e hó 13-dikán Mithad pasával hosszabban értekezett, a parlamenttől 10 millió font sterling hitel megszavazását fogja kérni. És hogy a háborúpárt van Angliában most előnyben, arról tanúskodik Sutherland herczegnek egy oroszellenes meetingen a napokban tartott ily hangulatú elnöki beszéde, mit az ezer meg ezer hallgatóság zajos helyeslése közt igy fejezett be: Azt hiszem, minden angol kívánja — Sir W. Harcourt és a Times kivételével, — hogy valahol meg legyen vonva az orosz aggressio határa. Szabad legyen-e az oroszoknak elfoglalniok Konstantinápolyt? (Lelkesült kiáltások: Nem! nem! Tetszés.) Atyai gondoskodás alá vehessék-e Egyiptomot? (Nem! Nem!) Szavazatuk legyen e a suezi csatorna kezelésében a britt érdekek ellenére ? ^ zöszöstrs. — Történeti regény. — irta CHATETTE JIEIMO. Fordította Hentaller Lajos. MÁSODIK RÉSZ. — NEGYEDIK KÖTET. — 90 -ik folytatás. — — Caujol úr sokkal hamarább itt lesz mint a tábornok . . . meg vagyok mentve! mormogá. E perczben a barrier körül sokü hallgatag néptömeg csoportosult össze. Nemsokára hallható volt a fiatalember lépteinek zaja, ki a lépcsőn jött felfelé. Foucché, folyton Saint Cloud felé tekintve, nézte a közeledő fáklyafényt. Az abbé Caujot grófhoz rohant, ki belépett a szobába. A gróf halvány volt, arcza eltorzult, s egész át volt változva. Az abbé csak e két szót volt képes kiejteni: — A kincset! — Más kutatott valaki előttem... s mindent elvitt, mond megtört hangon Péter. — Ah! kiállta Bouché, ki nem hallotta e szavakat, — a tábornok kocsin jön,... egyetlen kocsin... nézze csak abbé ur. A kétségbeeséstől megtörve szegező szemeit Montesquiou úr a közeledő kocsira, mely már világosan ki volt vehető a fáklya fényénél. adjon Foucché újra elővette sípocskáját, hogy telt embereinek, mielőtt azonban intézkedett volna, az abbéhoz fordult: — Itt van a pillanat uram, hogy becsületszavát adja, mond röviden. Az abbé görcsösen emelkedett fel. Lepillantott a kocsira, mely most ért a tömeg közzé. Azon a ponton állt, hogy becsületszavát adja. A nemes ember becsületérzése azonban nem engedte ezt tenni, és a belsejében dühöngő izgatottságtól legyőzetve, a székre hanyatlott, s mormogá: — Engedje tovább menni a kocsit uram. A miniszter szó nélkül emelte sípját ajkához, s háromszor áthatóan, élesen Rittyentett. Rögtön kitűnt, hogy el volt készülve minden esélyre, mert az embertömeg, mely a kocsi körül tolakodott, hogy a benníiőt elfogja, e jelre rögtön szabad utat engedett a járműnek, s kilenczszáz torokból hangzott fel e kiáltás: — Éljen Bonaparte tábornok !!! E kiálltás villanyütésként hatott az abbéra, ki összeszedve minden erejét, feltápászkodott. Bouché állott előtte, szemeiben a harag villámai czikáztak, s dühtől elfojtott hangon mondá: — Beláthatja Montesquiou úr, hogy azok után, mik közöttünk történtek, halálos ellenévé lettem. Négy órai időt engedek, hogy Párisból távozzék... önnek s a hozzátartozóknak... s kérem vegye komolyan szavaimat, mert már egy hónap óta ismerem minden rejtekhelyét s tudom hol lehet elcsípni. Ezzel egy gyülöletteljes pillantást vetve a két fiatal emberre, kik a jelenetnek néma tanúi voltak, még egyszer mondá: Önnek.............és övéinek! Azután halálos gyűlölettel szivében ez emberek ellen, távozott, tudta jól mily megvetésre méltó szemükben. Vili. Bouché távozása után az abbé a két ifjúhoz fordult. — Önök hallották, négy órai időnk van. Legyenek elővigyázók, s gondoskodjanak saját biztonságukról. Menjenek uraim, önök szabadok. Jobb időkben újra találkozunk. E rövid búcsú után a fiatal emberek meghatták magukat, s távoztak. Az uterán Beralec lovához lépett, melyet az ablakrácshoz kötött; Caujolé is ott volt. Ne bántsd barátom, hagyjuk itt e nyomorult gebéket. Gondoskodtam mindenről; kövess, mond oly megtört hangon Péter, mely mutatta, hogy a jókedvű férfit nagy csapásnak kellett érni. Beralec tudta jól, hogy bármily borzasztó volt a vereség mit politikailag szenvedtek, ez nem hangolhatta volna le ennyire barátját. Szó nélkül követte tehát, s azon gondolkodott, mi lehetett az a borzasztó dráma, melybe Caujol kincskeresés közben keveredett. Hallgatagon mentek a körönd felé. A gróf lázas türelmetlenséggel sietett előre. Szemeivel a gyéren világított utczában valamit keresni látszott. — Csak megértett Saint Rejeau, — mondá magában. Végre kutató szeme mintegy száz lépésnyire alakokat fedezett fel. — Itt van! — mormogó Péter. Az utcza egyik sarkán várakozott reájuk Saint Rejeau, két csinos, erős lónak kantárát tartva kezében. A nyereg mögött utazó zsák, s a kápában pisztolyok voltak. — A játszma elveszett Saint Rejeau, miért nem hoztál lovat magadnak is? — kérdé Caujol. — Az abbé azt mondta, bármi történjék is, maradjak Párisban. Én tehát maradok, — viszonzá a fiatal ember. — De hisz itt nekünk melegünk lesz. — Lehet, hogy itt hagyom fogamat . . . . hála istennek! .... különben is első a parancs! — mondá a gondtalan royalista. — Tehát szerencse fel és oltalmazzon a mindenható ! — mond a gróf megölelve. Beralec is karjatba zárta Saint Reseaut, ki azután fütyörészve távozott. — S most Ivón nyeregbe, és gyorsan előre! — mond Caujol, felkapva lovára. Beralec szintén felpattant lovára, s rövidre fogta kantárját. Midőn látta, hogy Péter a karriere felé fordul, rákiáltott: — Mi jut eszedbe? — Csak az, mit Bouché mondott, hogy mielőbb távozzam Párisból, — mond szárazon a gróf. — S biztos vagy benne, hogy nem feledtél itt semmit? — kérdé a lovag. A gróf úgy tett, mintha nem értené. — Azt hiszem, kedvesem, mit sem feledek itt. Mihelyt észrevettem, hogy a kincs elrepült, tudtam . . . s pedig ennek már öt órája . . . Egy játszmánk veszve van. S hogy előbb nem tudósitottam az abbét, annak oka az volt, mert helyzetünkön úgy sem tudtam segíteni. Előkészítettem tehát elutazásunkat. Láthatod, mily kitűnők lovaink, jók fegyvereink, megtöltve az utazózsák, s övemben háromszáz Lajos arany van rejtve. Nem feledtem el semmit. Újra tehát. Tron megfogta a gróf lovának kantárszárát. — S Laura? — kérdé a szerelem és fájdalom hangján. Péter küzdött önmagával. — Ah! apropos! kezdé, Surcat asszony elhagyta rejtekét s visszatért házába. Ezer üdvözletet adott át részedre; kimentettelek, midőn elbúcsúztam tőle. Ivón annyira bízott barátja ragaszkodásában, miszerint rögtön észrevette, hogy a könnyedén oda vetett szavak mögött komoly esemény rejtőzik. — Barátom , te elrejtesz előttem valami szörnyű eseményt, kiáltott a félelemtől reszkető hangon. — Bolond vagy ! kiáltott Cajoul nevetve. — Megállj! látod, hogy kaczagásod erőltetett; jobban szeretsz, semmint őszintén tudnál nevetni, ha látod, hogy szenvedek. Sancot asszonynak történt valami baja, mit te barátságból el akarsz titkolni előttem. Péter nem szólt semmit. — Látni akarom Laurát . . . talán meghalt . . . bebegé a fiatal ember remegve. — Nem esküszöm hogy él, kiáltá Caujol megindulva barátja kétségbeesett hangján. — Mi történt tehát vele ? Beszélj kérlek , összetett kézzel könyörgöm . . . légy irgalmas, beszélj. A gróf folyton hallgatott. — Te néma vagy. . . . Tudom már . . .valami katastropba elragadta tőlem Laurát. . . . Ó látnom kell őt ! ! Most Caujol ragadta meg barátja lova kantárszárát. — Te nem fogsz hozzá menni ! mond hidegen. — Látni akarom. — Nem szabad oda menned, én mondom. — Érezdd el kantáromat Péter, mond dühös hangon a lovag — Kövess, s mondj le tervedről, hogy viszont lásd Laurát, kérte a gróf barátját anélkül, hogy elbocsátotta volna a kantárszárat. Iván nyeregkápájából kiragadta pisztolyát, s a grófra szegezé. — A kétségbeesés nevében, mely bensőmet marczangolja, s mely ösztönöz, hogy irgalom nélkül lelőjjelek, kérlek, kímélj meg e bűntől, s engedj menni. — Menj tehát önfejű , iszonyú fájdalomtól akartalak megóvni, mond szomorúan a gróf, elbocsátva a kantárt. A lovag sebesen elvágtatott; Péter követte, mert jól tudta, hogy nemsokára szüksége lesz a jó barát vigasztaló szavaira. A Mont-Blanc utczában érve, Surcot háza előtt a lovag gyorsan leugrott nyergéből. A háznak egy kulcsa nála volt, reszkető kézzel nyitotta fel az ajtót. Mielőtt azonban a házba belépett volna, Caujol utóérte s elébe állva, s még egyszer mondá: — Mondj le tervedről, s ne keresd fel Laurát. Váasz helyett a kétségbeesett szerelmes, övénél fogva megragadta, s ellenállhatlan erővel tíz lépésnyire dobta. — Szegény Iván mond felkelve Caujol, mert tudta mily borzasztó lélekállapotban kell lenni barátjának, midőn ily durvaságra vetemedik. Ezzel maga is berohant a házba, hogy felkeresse a lovagot. Iván eléggé ismerte a házat, hol egy boldog évet töltött el, és sötétben is képes volt magát tájékozni. Felszaladt az emeletre, s egyenest az özvegy lakosztálya felé tartott. Az ajtó félig nyitva volt. Beralec berohant, s elkiálta magát: — Laura! én vagyok! Laura! A látványa, mely szemei elé tárult, hirtelen megdermedt. Surcot asszony halványan s mozdulatlanul feküdt ágyán. — Meghalt! kiáltá. Vért fagylaló nevetés volt a válasz, fájdalom kitörésére.. — Ó! nem, nem halt meg! lesz elég ideje szenvedni .... a meddig teljesen megleszek boszulva, krákogá egy utálatos öreg ember, ki az ágy végénél állott. (Folytatása következik.)