Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)
1878-05-16 / 135. szám
XII. évfolyam. Budapest. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre Félévre . Negyedévre Egy hóra 20. 10.- 5. — 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegein minden hirdetésért külön 30 kr. Nyílttéri öt hasábos sor 30 krajczár. 135 szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Csütörtök, 1878. május 16 Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. Mmzo-utcea J-. s*. hová az előfizetési pénzek küldendők. Az adópréselő tanács. Szavakon nyargalni, az ismert tényeket tagadni, a felvilágosításokat kerülni, félremagyarázhatlan nyilatkozatoktól óvakodni, kötelező ígéretekkel adós maradni, ennyiből áll Tisza Kálmán felszólalásainak összes értéke. Felszólalt ma is és nem mondott semmit. Polemizált, rejtélyes ürességeket puffogtatott, s még nagyobb homályban hagyta a házat, mint tegnapi beszédével, azt a bosnyák achilles-sarkat kivéve, amelyen monarchiánk külügyi politikája mozog és forog, s amelyről ismét sűrűbben érkeznek Bécsből a hírek, mintha csak igazi magyarázatot kívánnának szolgáltatni ahoz, ami a 60 millió hovafordítása által czélozva van. Ismerve azon üzelmeket, melyeket a bécsi katonai clique Törökországgal szemben Boszniában, Herczegovinában és a Határőrvidéken megengedett magának, hogy a régi orosz-osztrák megállapodásokhoz képest az osztozkodás politikáját elősegítse és lehetővé tegye, nem lehetetlen, sőt nagyon is valószínű, hogy a bosnyák menekültek rablóbandáinak szervezésében és fellépésében is ama rendszer nyomai észlelhetők, mely még a vagyonbátorság és jogbiztonság időleges megszavazása, vagyis a tűzzel való játszás árán is, mindenfélekép az occupatió szükségességét kívánja demonstrálni. Bármikép álljanak különben e dolgok, a 60 milliónyi közös hitel fedezési ügye, a miniszteri alkotmányelméletek és magyarázgatások által nemcsak a külügyi politika szempontjából nyújt immár anyagot a megbírálásra, hanem a parlament jogai és hatásköre szempontjából is. Mert eltekintve attól, hogy külügyi politikára vonatkozólag tett meg a bizlatlan, sőt érdekeink eljátszására utaló nyilatkozatoktól és tényektől, maga a tan, mely a kölcsön „bemutatása“ által felszínre vergődött és meztelenül jelentkezett, kötelességé teszi, hogy minden bizalmat megvonjunk oly kormánytól, mely nem átalja a pénz és vér áldozat legjelentékenyebb eseteiben a legaljasabb pária szerepre kárhoztatni a nemzeti elhatározás döntő fóruma gyanánt hivatott országgyűlést. És ez az, aminek pártunk a ház mai ülésén egyenes kifejezést adott azon határozati javaslatban, melyet He Ifi benyújtott , Madarász József pedig oly csattanós idézetekkel védett. Képzeljük, hogy érezte magát a fejére olvasott idézet behatása alatt Ghyczy Kálmán a ház elnöke, akinek legalább megvan a természete, hogy skeptikus világnézetében olykor-olykor a lelkiismeret is felszólal benne. Egyébiránt ez az ő lelkiismeretének dolga, a mienk ellenben a kötelesség, hogy ennek a nemzet nevében hangot adjunk, mert borzasztó dolog, midőn a 67-es kiegyezés magyarázata és fejleménye gyanánt a kiegyezésre esküdöző kormánypárti és kormányra aspiráló elemek nem csekély megdöbbenésére a miniszteri székről hirdetik, hogy a delegátió által megszavazott hitel többé a ház által meg nem tagadható fedezési részében, hanem el kell azt fogadni s csak a módról gondoskodni, bármi czélra, bármilyen háborúra is vegyék igénybe. Megdöbbentő arányokban domborulnak ki e tan által, melyek vak önzésből és hitvány megszokásból a ház háromnegyede magáévá tesz, a kiegyezés áldásai és a közösügyi intézmény eredményei. Sem több, sem kevesebb van hirdetve és dekretálva e tanok által, mint az, hogy a parlament egy nagy nulla az állam gépezetében ép azon fontos kérdések körül, amelyek nélkül ugyancsak komédia az alkotmányosdi. A magyar parlamentnek e szerint nem terjed egyébre joga, midőn arról van szó, hogy áldozzon pénzt és vért egy háborúban egy ismeretlen külügyi politika mellett, mint meghatározni, honnan kerüljön elő a költség, hogyan préseljék ki. Ez annyit tesz, hogy a parlament nem egyéb legmagasabb adópréselő tanácsnál, amelynek nincs joga bírálat alá venni a delegátió által megszavazott költségeknek hovafordítása czélját, nincs még akkor sem, ha világos, mint a nap, hogy a nemzettől idegen katonai lépésekre fordítják ; nincs, mert mindazon üres szópazarlást, mely a külügyi politika felett megered, megdönti a tény erejére emelt tan, hogy a költség, a hitel meg van szavazva, tessék gondoskodni fedezési és behajtási módozatairól. Nagyon helyesen emeli ki e tannal és felfogással szemben pártunk határozati javaslata, hogy a mennyire kész volt a keleti bonyodalom első pillanatától kezdve folyvást és kész ma is megszavazni az orosz terjeszkedés meggátlására a kértnél sokkal nagyobb áldozatokat: és annyira kötelessége megtagadni, midőn egy részt s „törvényhozás elidegeníthetlen jogát sértő alakban“ terjesztik be; másrészt nem jelölik ki „világosan minden kétértelműséget kizáró módon“ a czélt, melyre a hitelt fordítanák. Nagyon talpraesett közjogi érzékkel és alkotmánytani felfogással mondja ki a határozati javaslat, hogy „fennálló törvényeink a hadügyre vonatkozó évi költségvetés előzetes megállapítását ugyan a delegátiókra ruházzák, de azon alapjogáról a magyar törvényhozás soha le nem mondott, s le nem mondhat, hogy esetleges háború viselésre kívánt eszközöket megadja vagy megtagadja.“ Midőn mi e helyen e határozati javaslatban védett elidegeníthetetlen alapjogra ráutalunk, lehetetlen elmulasztanunk a figyelmeztetést a közönség irányában, hogy iie lássa, hova vezet az uralkodó rendszer tana és lássa, melyik párt az, amely jogért küzd, midőn más pártok mind megegyeznek abban, hogy feladják. Budapest, május 15. Közös minisztertanács az uj Presse jelentése szerint, amely tartatik ma azon határozattal fog foglalkozni, amelyet az osztrák budget bizottság a 60 millió fedezetére vonatkozójavaslattal szemben hozott. A képviselőház pénzügyi bizottsága mai ülésében először az apahidai-szászrégeni államút kiépítésének ügyét vette tárgyalás alá. A közlekedési miniszter a bizottság elé terjesztett jelentésében az útvonal még hátralevő 7 mfdnyi részét — az érdekelt vidék közmunkájának igénybe vételével — 300.000 frt költséggel kiépíttetni s az építést hét évre feloszlatni tervezi, ezúttal azonban csak 50.000 frtnak megszavazását kéri az útvonal azon — 2V8 mfdnyi — részének teljes kiépítésére, melynek alapmunkái már elkészültek s az ahhoz szükséges kavicsanyag is készen áll. A bizottság rövid vita után ainiszternek e javaslatát elfogadta. Ezután hitelesné a bizottság a qyomatjavaslat iránti jelentését, mely alkalommal a tvjavaslat 2. §-ában e kifejezés: „az 1867. XII. tvczik 64. §-ánál fogva közös bevételnek kijelentett vámjövedék“, — a szerkezet világosabbá tétele czéljából eként állapíttatott meg : „Az 1867. XII. tcz. 64. §-ánál fogva a vám- és kereskedelmi szerződés tartama alatt közös bevételnek kijelentett vámjövedék.“ Tárgyalás alá vétetett ezután a Szamos folyó szabályozásának — a bizottság egyik közelebbi ülésében már megvitatott ügye. A közlekedési miniszter előterjesztése a még szükséges átmetszések sikeresítésének költségeit 750.000 frtra teszi, amelyből a jelen év folytán létesítendő munkálatokra illetőleg a czégény-matócsi átmetszész kiépítésének folytatására 60.000 frt hozatik javaslatba. Molnár előadó a 60.000 frt megszavazását javasolja annak kimondása mellett, hogy a matócsi átmetszésnek se felső, se alsó része meg nem nyittatik addig, míg az egész teljesen el nem készül, s az átmetszés két oldala kellő védparttal ellátva nem lesz. Az indítványozó Péchy Jenő kéri annak kimondását is, hogy a szóban forgó átmetszés addig nem nyittatik meg, míg a Tisza torkolatához közelebb fekvő apróbb átmetszések is el nem készülnek. Lukács kérdi, váljon a 60.000 frt megszavazása szükségessé teendő-e az egész 750.000 frt további megszavazását is. Péchy miniszter válaszolta, hogy az elkerületlenül szükséges átmetszési munkálatok a Szamosnál mintegy 150,000 forintba kerülnek s e költségnek három évre felosztását tervezi. Simonyi Ernő nem járulhat ahhoz,hogy egyes vidékek s magánosok jövedelmének fokozása érdekében az egész ország megterheltessék. Móricz a 60,000 írtnak megszavazását az állam érdekében is szükségesnek tartja, mert a befektetett összegnél sokkal nagyobb összeg elengedésétől kíméli meg magát. Horváth L. megjegyzi, hogy a Szamos hajózható folyónak van elismerve, s így a szabályozás kötelezettsége az országot is terheli. Szóló minden további kötelezettség nélkül megszavazza a 60,000 frtot. Kérkapoly azt tartja, hogy az állam kötelezettségének inkább megfelel az, ha nem szétdarabolt munkát teljesít hosszú időre felosztott erővel, mely a veszedelmet nem szünteti meg, csak más vidékre hárítja, hanem annak idején nagyobb erő felhasználásával létesíti az egész szabályozást. Wahrmann is abban látja az állam feladatának helyes megoldását, ha erejét egy helyre öszpontosítja, s sor szerint jár el. Ez évre a felhasználható erő a Tiszára van megszavazva, s ha mindenütt egyszerre hozzákezdünk a munkához, az eredmény az lesz, hogy egész munka sehol sem készül el. A bizottság többsége a 60,000 frt megszavazását mellőzendőnek határozta. Miután nincs kilátás, —írja a „B. Corr.“ — hogy akár a kiegyezési javaslatok, akár a költségvetés még e hónapban az országgyűlés mindkét háza által le fognak tárgyaltathatni, beterjeszt a kormány a képviselőház egyik közelebbi, valószínűleg már holnapi ülésében, egy törvényjavaslatot a kiegyezési provisoriumnak egy hónapra való meghosszabbításáról és egy törvényjavaslatot az indemnitásnak július hóra, illetőleg a költségvetés kihirdetéséig való kiterjesztéséről. Miután nem várható, hogy a 23-án összeülő delegátiók még május végéig befejezik tárgyalásaikat, — a közös költségvetés június végéig meg van szavazva, — azt kívánja a kormány, hogy a fent jelzett két törvényjavaslat még a delegatiók összeülése előtt az országgyűlés által letárgyalhassék; a delegatiók azután valószínűleg a pünkösd ünnepekig fognak együtt maradni. A világkiállításból. — Saját levelezőnktől. — Paris, május 13. A kiállítási munkálatok legnagyobb részén már túlestünk s igy lassanként áttérhetünk a részleges ismertetésre. Ez óriási halmaz rendszeres leírását megkezdeni azonban csakugyan nehéz feladat, mert ennyi szép, uj, s nagyszerű dolog közt, mint amennyit az idei párisi világkiállítás elénk tár, nem tudjuk magunkat elhatározni, hol kezdjük el, nem tudjuk, melyiknek adjuk az elsőséget a sok közül. Aki a szép és jó iránt fogékonysággal viseltetik, az egy ily kiállítás megszemlélése, átvizsgálása s tanulmányozása alatt, kimondhatóan sok gyönyörűséget élvezhet. Már néhány héttel ezelőtt mikor, az épületeknek nagy része még üresen állott s a később odaözönlő remekművek csak itt ott csillámlottak fel, rendkívül érdekes képet nyújtott e látvány s élénken engedte velünk gyanítani, minő lesz az egész kép, a teljes befejezés után. E befejezés immár csaknem elérkezett, s így talán már megtudhatjuk, mennyiben van hazánk e kiállításon képviselve, mily számban jelentek meg itt, a világ ez idei találkozási helyén, hazai művészeink, iparosaink s termelőink, hogy kiálljanak a síkra a többi nemzetekkel szemben, s talán már előre megtudhatnék, miben fogjuk a versenyt kiáltani, s mi az, amiben más nemzetek által a kürdtérről leszoríttatunk. Mindennek részleges vázolása lesz a kiállítás tartama alatt fő törekvésünk-Mint tudjuk, hazánk az eddig tartott 6 világkiállítás mindegyikén részt vett, habár az egy bécsi kivételével számba vehetetlen mennyiségben és minőségben. E most nevezett kiállításon azonban — hol először lépett fel önállólag — annyira nagy számban s oly szépen volt képviselve, hogy meglepte véle a világot, mely ez ideig hazánknak kincseit s népünk életrevalóságát még nem ismerte. A szép kezdet meg volt s igy bizton remélhettük, hogy az 1878-diki párisi világkiállításon is magunkhoz méltóan fogunk megjelenni. E reményünkben nem is csalatkoztunk, ámbár tudva azt, mit vagyunk képesek kifejteni, s mit voltunk képesek egy akarattal közreműködve már egyszer bemutatni a világnak, őszintén szólva, ami a kiállítók számát illeti, tömegesebb megjelenést vártunk, mert míg a bécsi nemzetközi tárlaton 4700 magyar kiállító mutatta be művészetének, munkájának s ügyességének nyeit, addig itt csak 1250 kiállítónk van, eredméazonban látnunk, hogy e kisebb mértékben i Be kell részvét nem onnan ered, mintha nálunk ennyire csökkent volna a kiállítások iránti érdeklődés, mert ennek fő oka az általános üzleti pangás s a nagy pénzhiány, amely miatt csak kevesen áldozhattak e czélra, mert az tagadhatlan, hogy egy nagyobb mérvű részvételű kiállításokon főleg a Párisin, mely tőlünk nagy távolságra fekszik, egyeseknek ezrekbe sőt tízezrekbe kerül. Mindazáltal örömmel mondhatjuk, hogy nálunk is akadtak ily nagy áldozatokat hozó kiállítók, s hogy, a mi kiállított tárgyaink illeti, a külföld előtt ezúttal is dicséretre minőségét méltattuk magunkat. Egy szóval a magyar kiállítás sikerültnek mondható. De most veszem észre, hogy hosszadalmas elmélkedésem közben, mennyire eltértem e soraim elején ígért részletes leírás megkezdésétől. Hogy tehát legalább némileg eleget tegyek ez ígéretemnek, ezúttal mindjárt a magyar osztály azon kiállított tárgyairól szólok, melyek a kiállítottaknak hosszú sorát megkezdik. Ezek a magyar kiállítási épület bejáratánál látható ... metszetek s egyéb rajzok. Közelebbről tekintve meg a metszeteket, azonnal felismerjük azokban kitűnő művészünknek Morelli Gusztáv minta-rajztanodai tanárnak remek kézzel dolgozott műveit, melyeknek megszemlélése azon tudatot kelti fel bennünk, hogy hazánkfiai között is vannak a fametszészeti művészet terén oly bajnokok, kik győzedelmesen állhatnak meg a külföldiek mellett. 12 érdekes metszet van itt kiállítva, melyek erdő részleteket, gyönyörű tájképeket, s egyes alakokat ábrázolnak. Van közöttük egy eredeti alföldi magyar kép, amelyen az országút sarába küllőkig merült szekeret három csikó vonszolja kocsissának hatalmasan nyilatkozó nógatása közben. A többi rajz csekélyebb értékű s nagyobbára építendő elmékek tervezeteit képezik. A részleges leírást megkezdvén azt jövőben folytatandom. K. Gy. Budapest, május 15. Újabb hírek a bosnyák menekültek újabb izgágáskodásairól dékén, hol már több ízben beszélnek Pozsega via szlavón pandúrokkal összeverekedtek, úgy, hogy az azon vidékbeli katonai parancsnokság jónak látta a pandúrok segítségére 2 szakasz gyalogságot és lovasságot elküldeni. Berlinben a császár élete ellen történt merénylet következtében a kormány csakugyan elhatározta a social demokraták elleni heezet és a minisztertanácsban elhatároztatott, hogy szigorú rendszabályok fognak a social demokratia ellen foganatositatni. A támadás ezen Németországban igen hatalmassá lett párt ellen tehát a kormány részéről kezdődik, ürügyül a Hoedel-féle merénylet szolgál. No csak rajta reactió ! csak majd belé ne Hohenzollern-Bismarck törjön kése. Ugyancsak Berlinben híre jár, hogy Muszkaország még most is kész a legtávolabb menő concessiókra Angliával szemben, sőt még Batumoit is kész feladni, más oldalról pedig a berliniek ismét fantáziálnak a congressus létrejöttéről és igen fennhangon szólnak Angliáról, azt mondván, miszerint Angliának nincs joga a congressus tartását megakasztani. Az indiai seregekről két különféle Hirt hoz a táviró, az egyik, hogy meg nem fognak állni Egyiptomban, másika az, hogy kiszállnak ugyan, de csak azért, hogy ott öszpontosuljanak; nem valamennyi indiai csapat küldetik most Maítába, egyik része ezen seregnek hihetőleg mindjárt Galipoliba megy. Layard befolyása Törökországban ismét,, túlnyomóvá lett és most már bizonyos, hogy a törökök nem fogják Batumot kiüríteni. A parancs a porta részéről a három vár kiürítésére már ki volt adva, de a várparancsnokok azzal késtek, míg Angliából tiltakozás érkezett ezen várak kiürítése ellen, mely majdnem későn érkezett volna, ha a parancsnokok nem találtak volna ürügyet a feladás elhalasztására. Igen jól ismerték ugyanis a porta intenzióit erre nézve, és tudták, hogy csak akaratát teljesítik, ha nem engedelmeskednek, mig ellenben, ha engedelmeskedtek volna a porta kegyét veszthették, úgy tehát ha a muszkák ezen várakat akarják, azokat be kell venniök. A szerb határon az amanta felkelők elzárják a híreket a szerbek előtt a török őrizeti helyekről és az összecsapások a két nemzetbeliek közt még folyvást tartanak. A chinai angol hajóraj Jokohamába vitorlázott, hogy onnét ellenőrizze a japáni vizekben lévő orosz hajókat. Konstantinápolyból jelentik, miszerint ott a helyzet mindinkább harcziabb jelleget ölt, noha a diplomatia terén az akadályok enyészni látszanak. E napokban Layard Konstantinápolyba érkezvén, a sereskiratusba hajtatott, hol az uj hadügyminiszterrel Izzet pasával sokáig értekezett. Másnap a szultán megszemlélte a maslaki és a nyukderi török állásokat. A szultán szemleútja azért nevezetes, mert a háború AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRCZÁJA. A hajóvesztők. REGÉNY. Irta: Rochefort Henrik. (8-ik folytatás.) A miniszter még némi fölvilágositásokat kért és kapott néhány oly egyéniség felől, kiknek nevei az első titkár által átadott jegyzéken föl voltak jegyezve; azután elbocsátá Trevieres urat, folytonosan ismételgetvén előtte: „Nem fog ön Archambault-ról megfeledkezni, ugyebár ? Magam is iparkodni fogok, igyekezzék ön is.“ Midőn Trevieres Emánuel, — kinek, mig egyfelől hizelgett kormánya bizalma, másfelől nyugtalan volt, talál-e eszközöket, hogy azt igazolhassa — délfelé visszatért tűzhelyéhez a Mont-Thabor utczában, még az előszobán sem ment keresztül, s Leonice máris a halálos aggodalom minden jeleivel arcán karjai között volt. „Hogy hagyhatsz engem így a szorongások martalékául! — kiáltá neje, minden erejéből szorítva őt magához. — Tudod, hogy a reggeli fél tizenkettőre volt rendelve, s már a delet elharangozták. Fél óra óta alig élek. Meg voltam győződve, hogy elgázoltak és saroglyán hoznak haza.“ Maga vette le férjének kalapját, s azt egy bútordarabra tette, egyenként lehúzta kettyűit, s homlokát finom batiszt zsebkendővel megtörölvén, karonfogva lépett be vele a sötét, cserfával kirakott ebédlő terembe, melynek fő bútorát német, sőt talán hollandi eredetű buffet-szekrény képezte. A magashátú székeket vörös-fekete gyönyörű rips-szövet fedte, s ugyanezen szövetből voltak a tágas ablakmélyedéseket eltakaró méltóságos kinézésű függönyök. Az ételkészlet, melynek több darabja az asztalon elhelyezve várta a ház urát, marcoliniféle volt, mi, tudjuk, a szász stylről tanúskodik a hanyatlás korában. Néhány spanyol-arab máltai készítményű majolica ragyogtatta az étszekrény rekeszeinek zöld alapján azt a kimporszerű csillámot, melyet a modern művészek most már utánozni képtelenek. Az egész terem berendezése izlésteljes komolyságra mutatott. Etiennette nem maradt volna tiz perczig e helyen, hogy kiabálni ne kezdjen: azt hitte volna, hogy sírboltban van. „Minden kihűlt, minden egészen kihűlt, — mondá Leonice szemmel látható szomorúsággal. Rosszul fog esni a reggeli, s azután estére még betegebb leszel.“ Ez a „még betegebb“, azt hitethette volna el az emberrel, hogy Emánuel egészsége ingadozó. Tulajdonképen azonban olyan egészséges volt, mint a velenczei gondolások szoktak lenni, de a betegeskedés, mit neje ráfogott, ha csak egyet tüsszentett is, ürügyet szolgáltatott neki, hogy annyi dédelgetéssel halmozhassa el férjét, a mennyit kissé szégyelt volna magát, teljesen jól érző emberre pazarolni. Leonice ideges szerelme unokatestvére iránt, kibe első látásra belebolondult, nem tűrt ellenvetést. Óhajtotta volna férjét úgy felékesíteni, mint valami ereklye-szekrényt, s ex-vótókat akasztgatni kabátjára. Ennek a folyton szított szenvedélynek azonban semmi hősies színezete nem volt. Nagyon különösnek találta volna, ha olyan ember, kinek élete oly becses volt, mint az ő Emánuelláé, igazi veszély alkalmával nem bújik a pinczébe. M ő hősies lakedemon asszony, ki csatába induló fiát csak avval biztosította: „Vagy a paizzsal, vagy a paizson térj vissza“, az ő szemében a legnagyobb gonosztevő volt. Tudta, hogy férje bizonyos idő óta valami fő-consuli állás elnyerésére törekszik, s hévvel óhajtotta, hogy azt elnyerje, nem ugyanazért, mintha nagyravágyó lett volna akár a saját, akár a férje személyét illetőleg, hanem mert észre hitte venni, hogy férje azon naptól fogva, melyen ennek a főconsulátusnak álma kezdte agyát megzavarni, oly töprengések martaléka lett, melyek alkalom adtán fölforgathatják nyugalmát és szervezetének összhangját. Emánuel egész életén keresztül nem tett egyebet, mint nejét nyugtatgatta meg napról-napra virulóbbá váló egészsége felől, s szerette is őt, mint a kis madár az anyai szárnyat, mely betakarja, melengeti és dédelgeti. De bizonyosan még jobban szereti és sokkal határozottabban nyugtatgatja meg, ha csak legkisebb fogalma is lett volna arról, hogy neje huszadrészét sem mutatja ki előtte azon aggodalmaknak, melyekbe a legközönségesebb esemény ejtette. Azon félelem, melynek most kifejezést adott, hogy t. i. valamikor saroglyán fogják férjét haza hozni, nem hagyta el soha. Ha férje az asztaltól fölkelt, — Istenem! — gondolá magában — valahová el akar menni. Csak el ne csuszszék a járdán, s estében ki ne törje a lábát .... Uram Isten milyen eső ! Bizonyosan mellbetegen jön haza .. . Szent Isten! most kocsiba ül, s annak az átkozott lónak nagyon olyan a kinézése, mintha fölakarná fordítani a kocsit. Éjjel fölkelt s világot gyújtott, hogy lássa, mint alszik férje. Néha azonban megszakította elragadtatását, hogy kimondhatatlan szivszorongással kiáltson föl: — Oh nagy ég! mi ez? Azt hiszem lélekzete elállt. Szent Isten! hát ha meghalt... az iszonyú lenne! — Emánuel, Emánuel! szólj! Emánuel ilyen formán álmából fölvezetvén, fölnyitá szemét, s ez magához térítette őt is, de nem akadályozta abban, hogy kis idő múlva megint rá ne kezdje éjjeli ijedezéseit. Rendes szokása volt férje dolgozószobájának valamelyik ajtaja mögött leselkedni a látogatókra, kik meglehet, rész újságokat hoztak, s kérdezgette magától, nem meggondolatlanság-e Emánueljét igy egyesegyedül hagyni ismeretlen emberekkel, kikről nem lehet tudni, milyen szándékkal vannak. S rögtön feltűnt előtte a III. Henriken Clement Jacques által elkövetett öngyilkosság. Valamelyik reggel Leonice még feküdt, midőn a benne, ki be volt tanítva arra, hogy bejelentsen neki minden veszedelmet, melyben az ur foroghatott, ezt jelenté neki: „Asszonyom, két úri ember keresi az urat.* Alig volt még kilencz óra. Két úr keresi Emánuelt: valami párbaj van készülőben. Kiugrott ágyából, s mezitlábbal egy ingben, — mint De La Barre lovag, midőn nyilvánosan egyházat követett — először hallgatózni azután vizsgálódni kezdett azon ajtó zárnyitásán keresztül, hol férje az idegeneket fogadta. Látta, hogy férje valami bélyeges papír aljára irja nevét, s a papírt igen udvariasan adja át a két idegennek, kik üdvözölve őt eltávoznak. Aláírás hitelesítéséről volt szó. Mindazáltal a párbaj lehetősége megzavarta eszét. Eddig ez nem jutott eszébe. — Ha téged valaki kihívna — mondá hanyagul férjének, mikor [viszontlátta — remélem, hogy nem verekednél meg. — Én és verekedni! ugyan kinek hiszesz te engem — felelé ez nevetve. Leonice, alig nyúlva a reggelihez, mert szive még most is szorult volt, némán hallgatá a jelentést, melyet férje tett neki azon tul kényes küldetés felől, melylyel megbizatott. — Először is és mindenek fölött — mondá neje, ki kell kerülnöd azt, hogy ne gyötörd magad, ez a fődolog. — Hogy találkozhassak föltünés nélkül a híres újságíróval ? mondogató Trevieres úr. Úgy látszik ott volt annak a tündérjátéknak első előadásán, melyet mi is megnéztünk körülbelől ma nyolcz napja — mondá egyszerre. Nagyon bánom, hogy nem hívtam föl páholyomba. Leonice piros lett, mint egy cseresznye ez est emlékére, nem ugyan azért, mintha akkori tévedéséért, melyet senki sem állíthatott szándékosnak, még most is furdalta volna a lelkiismeret, hanem csupán azért az egyért, mert eddig még soha sem látta szükségesnek bevallani férjének a dolgot, bár sokszor állott azon a ponton, hogy fölfödezi előtte az ártatlan qui proquót. Azon eszme, hogy az a megátalkodott fiatal ember újra ujjukba akadhat, s ebből talán összekocczanás keletkezik, megállította a vallomást ajkain. Az újabb értesülések, melyeket Emánuel magának Trivulce modus vivendijéről szerzett, csak arra szolgáltak, hogy megerősítsék azt, amit már tudott róla; azonban egy uj adatot mégis hallott, , s ez az volt, hogy a „Franczia lobogó“ főszerkesztőjének és tulajdonosának semmi vagyona nincsen, daczára annak, hogy magára mit sem költ és lapjának közönsége napról-napra szaporodik. Másrészről fölemlítették előtte azt is, hogy Trivuloe kitűnő pisztolylövő. E jellemző adatok épen nem voltak bátorítók. „Tudod mit teszünk? mondá Emánuel egy napon feleségének. Elmegyünk minden valamire való drámai előadásra, s azok egyikén valószínűleg fogunk találkozni emberünkkel, s én kereshetek valami alkalmat az ismerkedésre, hogy megkezdhessem a puhatolózást.“ E terv kivitelének két eredménye volt: először az, hogy Trevieres teljesen nyomát vesztette Archarabaultnak, ki Etiennette föltűnő magaviselete óta nem igen szerette magát nyilvánosan mutogatni ; s másodszor az, hogy Leonice gyakran ki volt téve Libermann Xavier tekintetének, kinek ember emlékezet óta minden első előadásra meg volt rendes körszéke. Mikor másodszor látta Leonice-t sokkal csinosabbnak tűnt föl előtte, mint az első alkalommal, s harmadszor ezerszer imádásra méltóbbnak találta, mint mikor utoljára látta. Leonice e kikerülhetetlen tekintet hatása alatt végre elvesztette minden hidegvérét,’ s már nem rejtegette, mennyire bosszantja őt kérlelhetetlen üldözőjének magaviselete. Azonban ha Xavier magaviselete feszélyeztető volt is, azért mindig kifogástalan maradt, s mivel teljesen lehetetlen volt neki megtiltani a színházba járást, nem maradt más segítség hátra, mint hogy Leonice ne mutassa ott magát többé, s ezt a nézetet bolygatni is kezdé férje előtt azon ürügy alatt, hogy bizonyos idő óta néha roppant fejfájásban szenved. — Ez onnan van — téve hozzá, — hogy nem alhatom ki magam. Nagyon gyakran járunk a színházba. — Az nagyon lehetséges — felesé Emánuel. — Látom kedvesem, el kell határoznod magad arra, hogy ezentúl csak magam járjak el oda. (Folytatása következik.)