Egyetértés, 1878. május (12. évfolyam, 120-150. szám)

1878-05-16 / 135. szám

XII. évfolyam. Budapest. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre Félévre . Negyedévre Egy hóra 20.­ 10.- 5. — 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegein minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyílttéri öt hasábos sor 30 krajczár. 135 szám POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Csütörtök, 1878. május 16 Szerkesztői Iroda, Budapest, IV. hímző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. Mmzo-utcea J-. s*. hová az előfizetési pénzek küldendők. Az adópréselő tanács. Szavakon nyargalni, az ismert ténye­ket tagadni, a felvilágosításokat kerülni, félremagyarázhatlan nyilatkozatoktól óva­kodni, kötelező ígéretekkel adós maradni, ennyiből áll Tisza Kálmán felszólalásainak összes értéke. Felszólalt ma is és nem mondott semmit. Polemizált, rejtélyes üres­ségeket puffogtatott, s még nagyobb ho­mályban hagyta a házat, mint tegnapi be­szédével, azt a bosnyák achilles-sarkat ki­véve, a­melyen monarchiánk külügyi po­litikája mozog és forog, s a­melyről is­mét sűrűbben érkeznek Bécsből a hírek, mintha csak igazi magyarázatot kívánná­nak szolgáltatni ahoz, ami a 60 millió hovafordítása által czélozva van. Ismerve azon üzelmeket, melyeket a bécsi katonai clique Törökországgal szem­ben Boszniában, Herczegovinában és a Határőrvidéken megengedett magának, hogy a régi orosz-osztrák megállapodásokhoz képest az osztozkodás politikáját elősegítse és lehetővé tegye, nem lehetetlen, sőt na­gyon is valószínű, hogy a bosnyák mene­kültek rablóbandáinak szervezésében és fellépésében is ama rendszer nyomai ész­lelhetők, mely még a vagyonbátorság és jogbiztonság időleges megszavazása, vagyis a tűzzel való játszás árán is, mindenféle­kép az occupatió szükségességét kívánja demonstrálni. Bármikép álljanak különben e dolgok, a 60 milliónyi közös hitel fedezési ügye, a miniszteri alkotmányelméletek és ma­­gyarázgatások által nemcsak a külügyi politika szempontjából nyújt immár anya­got a meg­bírálásra, hanem a parla­ment jogai és hatásköre szempontjá­ból is. Mert eltekintve attól, hogy külügyi politikára vonatkozólag tett meg­ a bizl­atlan, sőt érdekeink eljátszására utaló nyilatkozatoktól és tényektől, maga a tan, mely a kölcsön „bemutatása“ ál­tal felszínre vergődött és meztelenül je­lentkezett, kötelességé teszi, hogy minden bizalmat megvonjunk oly kormánytól, mely nem átalja a pénz és vér áldozat legjelentékenyebb eseteiben a legaljasabb pária­ szerepre kárhoztatni a nemzeti el­határozás döntő fóruma gyanánt hivatott országgyűlést. És ez az, aminek pártunk a ház mai ülésén egyenes kifejezést adott azon hatá­rozati javaslatban, melyet He Ifi benyúj­tott , Madarász József pedig oly csattanós idézetekkel védett. Kép­zeljük, hogy érezte magát a fejére olvasott idézet behatása alatt Ghyczy Kálmán a ház elnöke, a­kinek legalább meg­van a ter­mészete, hogy skeptikus világnéz­etében olykor-olykor a lelkiismeret is felszólal benne. Egyébiránt ez az ő lelkiismeretének dolga, a mienk ellenben a kötelesség, hogy ennek a nemzet nevében hangot adjunk, mert borzasztó dolog, midőn a 67-es ki­egyezés magyarázata és fejleménye gyanánt a kiegyezésre esküdöző kormánypárti és kormányra aspiráló elemek nem csekély megdöbbenésére a miniszteri székről hir­detik, hogy a delegátió által megszavazott hitel többé a ház által meg nem tagad­ható fedezési részében, hanem el kell azt fogadni s csak a módról gondoskodni, bármi czélra, bármilyen háborúra is vegyék igénybe. Megdöbbentő arányokban domborul­nak ki e tan által, melyek vak önzésből és hitvány megszokásból a ház háromne­­gyede magáévá tesz, a kiegyezés áldásai és a közösügyi intézmény eredményei. Sem több, sem kevesebb van hirdetve és d­e­­kretálva e tanok által, mint az, hogy a parlament egy nagy nulla az állam gépe­zetében ép azon fontos kérdések körül, a­melyek nélkül ugyan­csak komédia az alkotmányosdi. A magyar parlamentnek e szerint nem terjed egyébre joga, midőn arról van szó, hogy áldozzon pénzt és vért egy háborúban egy ismeretlen kül­ügyi politika mellett, mint meghatározni, honnan kerüljön elő a költség, hogyan préseljék ki. Ez annyit tesz, hogy a par­lament nem egyéb legmagasabb adópré­selő tanácsnál, a­melynek nincs joga bí­rálat alá venni a delegátió által megszavazott költségeknek hovafordítása czélját, nincs még akkor sem, ha világos, mint a nap, hogy a nemzettől idegen katonai lépésekre fordítják ; nincs, mert mindazon üres szópazarlást, mely a külügyi politika felett megered, megdönti a tény erejére emelt tan, hogy a költség, a hitel meg van szavazva, tes­sék gondoskodni fedezési és behajtási módozatairól. Nagyon helyesen emeli ki e tannal és felfogással szemben pártunk határozati javaslata, hogy a mennyire kész volt a keleti bonyodalom első pillanatától kezdve folyvást és kész ma is megszavazni az orosz terjeszkedés meggátlására a kértnél sokkal nagyobb áldozatokat: és annyira kötelessége megtagadni, midőn egy részt s „törvényhozás elidegeníthetlen jogát sértő alakban“ terjesztik be; más­részt nem jelölik ki „világosan min­den kétértelműséget kizáró módon“ a czélt, melyre a hitelt fordítanák. Na­gyon talpraesett közjogi érzékkel és al­­kotmánytani felfogással mondja ki a hatá­rozati javaslat, hogy „fennálló törvényeink a hadügyre vonatkozó évi költségvetés előzetes megállapítását ugyan a delegá­­tiókra ruházzák, de azon alapjo­gáról a magyar törvényhozás soha le nem mondott, s le nem mondhat, hogy esetleges há­ború viselésre kívánt eszközö­ket megadja vagy megtagadja.“ Midőn mi e helyen e határozati ja­vaslatban védett elidegeníthetetlen alap­jogra ráutalunk, lehetetlen elmulasztanunk a figyelmeztetést a közönség irányában, hogy iie lássa, hova vezet az uralkodó rendszer tana és lássa, melyik párt az, a­mely jogért küzd, midőn más pártok mind megegyeznek abban, hogy feladják. Budapest, május 15. Közös minisztertanács az uj Presse jelentése szerint, a­mely tartatik ma azon hatá­rozattal fog foglalkozni, a­melyet az osztrák bud­get bizottság a 60 millió fedezetére vonatkozó­­javaslattal szemben hozott. A képvisel­ő­ház pénzügyi bizott­sága mai ülésében elő­ször az apahidai-szászrégeni államút kiépítésének ügyét vette tárgyalás alá. A közlekedési miniszter a bizottság elé terjesztett jelentésében az útvonal még hátralevő 7 mfdnyi részét — az érdekelt vidék közmunkájának igény­be vételével — 300.000 frt költséggel kiépíttetni s az építést hét évre feloszlatni tervezi, ezúttal azon­ban csak 50.000 frtnak megszavazását kéri az út­vonal azon — 2V8 mfdnyi — részének teljes ki­építésére, melynek alapmunkái már elkészültek s az ahhoz szükséges kavicsanyag is készen áll. A bizottság rövid vita után a­­­iniszternek e javas­latát elfogadta. Ezután hitelesn­é a bizottság a qyoma­tjavas­­lat iránti jelentését, mely alkalommal a tvjavaslat 2. §-ában e kifejezés: „az 1867. XII. tvczik 64. §-ánál fogva közös bevételnek kijelentett vámjöve­dék“, — a szerkezet világosabbá tétele czéljából eként állapíttatott meg : „Az 1867. XII. tcz. 64. §-ánál fogva a vám- és kereskedelmi szerződés tartama alatt közös bevételnek kijelentett vámjö­vedék.“ Tárgyalás alá vétetett ezután a Szamos folyó szabályozásának — a bizottság egyik köze­lebbi ülésében már megvitatott ügye. A közlekedési miniszter­­ előterjesztése a még szükséges átmetszések sikeresítésének költségeit 750.000 frtra teszi, a­melyből a jelen év folytán létesítendő munkálatokra illetőleg a czégény-ma­­tócsi átmetszész kiépítésének folytatására 60.000 frt hozatik javaslatba. Molnár előadó a 60.000 frt megszavazá­sát javasolja annak kimondása mellett, hogy a matócsi átmetszésnek se felső, se alsó része meg nem nyittatik addig, míg az egész teljesen el nem készül, s az átmetszés két oldala kellő védparttal ellátva nem lesz. Az indítványozó P­é­c­h­y Jenő kéri annak kimondását is, hogy a szóban forgó átmetszés ad­dig nem nyittatik meg, míg a Tisza torkolatá­hoz közelebb fekvő apróbb átmetszések is el nem készülnek. Lukács kérdi, váljon a 60.000 frt meg­szavazása szükségessé teendő-e az egész 750.000 frt további megszavazását is. P­é­c­h­y miniszter válaszolta, hogy az elkerül­­­etlenül szükséges átmetszési munkálatok a Sza­mosnál mintegy 150,000 forintba kerülnek s e költségnek három évre felosztását tervezi. S­i­m­o­n­y­i Ernő nem járulhat ahhoz,hogy egyes vidékek s magánosok jövedelmének fokozása érde­kében az egész ország megterheltessék. Móricz a 60,000 írtnak megszavazását az állam érdekében is szükségesnek tartja, mert a be­fektetett összegnél sokkal nagyobb összeg elenge­désétől kíméli meg magát. Horváth L. megjegyzi, hogy a Szamos hajózható folyónak van elismerve, s így a szabá­lyozás kötelezettsége az országot is terheli. Szóló minden további kötelezettség­ nélkül megszavazza a 60,000 frtot. Kér­kap­oly azt tartja, hogy az állam kö­telezettségének inkább megfelel az, ha nem szétda­­rabolt munkát teljesít hosszú időre felosztott erő­vel, mely a veszedelmet nem szünteti meg, csak más vidékre hárítja, hanem annak idején nagyobb erő felhasználásával létesíti az egész szabá­lyozást. Wahrmann is abban látja az állam fel­adatának helyes megoldását, ha erejét egy helyre öszpontosítja, s sor szerint jár el. Ez évre a fel­használható erő a Tiszára van megszavazva, s h­a mindenütt egyszerre hozzá­kezdünk a munkához, az eredmény az lesz, hogy egész munka sehol sem készül el. A bizottság többsége a 60,000 frt megsza­vazását mellőzendőnek határozta. Miután nincs kilátás, —írja a „B. Corr.“ — hogy akár a kiegyezési javaslatok, akár a költ­ségvetés még e hónapban az országgyűlés mindkét háza által le fognak tárgyaltathatni, beterjeszt a kormány a képviselőház egyik közelebbi, va­lószínűleg már holnapi ülésében, egy törvényja­vaslatot a kiegyezési provisoriumnak egy hó­napra való meghosszabbításáról és egy t­örvényjavas­latot az indemnitásnak július hóra, illetőleg a költ­ségvetés kihirdetéséig való kiterjesztéséről. Miután nem várható, hogy a 23-án összeülő delegátiók még május végéig befejezik tárgyalásaikat, — a kö­zös költségvetés június végéig meg van szavazva, — azt kívánja a kormány, hogy a fent jel­zett két törvényjavaslat még a delegatiók össze­­ülése előtt az országgyűlés által letárgyalh­assék; a delegatiók azután valószínűleg a pünkösd ünnepe­kig fognak együtt maradni. A világkiállításból. — Saját levelezőnktől. — Paris, május 13. A kiállítási munkálatok legnagyobb részén már túlestünk s igy lassanként áttérhetünk a rész­leges ismertetésre. Ez óriási halmaz rendszeres leírását meg­kezdeni azonban csakugyan nehéz feladat, mert ennyi szép, uj, s nagyszerű dolog közt, mint a­mennyit az idei párisi világkiállítás elénk tár, nem tudjuk magunkat elhatározni, hol kezdjük el, nem tudjuk, melyiknek adjuk az elsőséget a sok közül. A­ki a szép és jó iránt fogékonysággal vi­seltetik, az egy ily kiállítás megszemlélése, átvizs­gálása s tanulmányozása alatt, kimondhatóan sok gyönyörűséget élvezhet. Már néhány héttel ezelőtt mikor, az épüle­teknek nagy része még üresen állott s a később odaözönlő remek­művek csak itt ott csillámlottak fel, rendkívül érdekes képet nyújtott e látvány s élénken engedte velünk gyanítani, minő lesz az egész kép, a teljes befejezés után. E befejezés immár csaknem elérkezett, s így talán már megtudhatjuk, mennyiben van hazánk e kiállításon képviselve, mily számban jelentek meg itt, a világ ez idei találkozási helyén, hazai művészeink, iparosaink s termelőink, hogy kiáll­­janak a síkra a többi nemzetekkel szemben, s ta­lán már előre megtudhatnék, miben fogjuk a ver­senyt kiáltani, s mi az, a­miben más nemzetek által a kürdtérről leszoríttatunk. Mindennek részleges vázolása lesz a kiállítás tartama alatt fő törekvésünk-Mint tudjuk, hazánk az eddig tartott 6 vi­lágkiállítás mindegyikén részt vett, habár az egy bécsi kivételével számba vehetetlen mennyiségben és minőségben. E most nevezett kiállításon azon­ban — hol először lépett fel önállólag — an­­­nyira nagy számban s oly szépen volt képviselve, hogy meglepte véle a világot, mely ez ideig ha­zánknak kincseit s népünk életrevalóságát még nem ismerte. A szép kezdet meg volt s igy bizton remél­hettük, hogy az 1878-diki párisi világkiállításon is magunkhoz méltóan fogunk megjelenni. E reményünkben nem is csalatkoztunk, ám­bár tudva azt, mit vagyunk képesek kifejteni, s mit voltunk képesek egy akarattal közreműködve már egyszer bemutatni a világnak, őszintén szólva, a­mi a kiállítók számát­­ illeti, tömegesebb megje­lenést vártunk, mert míg a bécsi nemzetközi tárlaton 4700 magyar kiállító mutatta be művé­szetének, munkájának s ügyességének nyeit, addig itt csak 1250 kiállítónk van, eredmé­azonban látnunk, hogy e kisebb mértékben i Be kell rész­vét nem onnan ered, mintha nálunk ennyire csökkent volna a kiállítások iránti érdeklődés, mert ennek fő oka az általános üzleti pangás s a nagy pénzhiány, amely miatt csak kevesen áldoz­hattak e czélra, mert az tagadhatlan, hogy egy nagyobb mérvű részvét­elű kiállításokon főleg a Párisin, mely tőlünk nagy távolságra fekszik, egye­seknek ezrekbe sőt tízezrekbe kerül. Mindazáltal örömmel mondhatjuk, hogy ná­lunk is akadtak ily nagy áldozatokat hozó kiállí­tók, s hogy, a mi kiállított tárgyaink illeti, a külföld előtt ezúttal is dicséretre minőségét méltat­tuk magunkat. Egy szóval a magyar kiállítás si­kerültnek mondható. De most veszem észre, hogy hosszadalmas elmélkedésem közben, mennyire eltértem e soraim elején ígért részletes leírás megkezdésétől. Hogy tehát legalább némileg eleget tegyek ez ígéretem­nek, ezúttal mindjárt a magyar­ osztály azon ki­állított tárgyairól szólok, melyek a kiállítottak­­nak hosszú sorát megkezdik. Ezek a magyar ki­állítási épület bejáratánál látható ... metszetek s egyéb rajzok. Közelebbről tekintve meg a metszeteket, azon­nal felismerjük azokban kitűnő művészünknek Mo­­relli Gusztáv minta-rajztanodai tanárnak remek kézzel dolgozott műveit, melyeknek megszemlélése azon tudatot kelti fel bennünk, hogy hazánkfiai között is vannak a fametszészeti művészet terén oly bajnokok, kik győzedelmesen állhatnak meg a külföldiek mellett. 12 érdekes metszet van itt kiállítva, melyek erdő részleteket, gyönyörű tájképeket, s egyes ala­kokat ábrázolnak. Van közöttük egy eredeti alföldi magyar kép, a­melyen az országút sarába küllőkig merült sze­keret három csikó vonszolja kocsissának hatalma­san nyilatkozó nógatása közben. A többi rajz csekélyebb értékű s nagyobbára építendő elmékek tervezeteit képezik. A részleges leírást megkezdvén azt jövőben folytatandom. K. Gy. Budapest, május 15. Újabb hírek a bosnyák menekültek újabb izgágáskodásairól dékén, hol már több ízben beszélnek Pozsega vi­a szlavón pandúrokkal összeverekedtek, úgy, hogy az azon vidékbeli ka­tonai parancsnokság jónak látta a pandúrok segít­ségére 2 szakasz gyalogságot és lovasságot el­küldeni. Berlinben a császár élete ellen történt merénylet következtében a kormány csakugyan elhatározta a social demokraták elleni heezet és a miniszter­tanácsban elhatároztatott, hogy szigorú rendszabályok fognak a social demokratia ellen fo­ganatositatni. A támadás ezen Németországban igen hatalmassá lett párt ellen tehát a kormány ré­széről kezdődik, ürügyül a Hoedel-féle merény­let szolgál. No csak rajta reactió ! csak majd belé ne Hohenzollern-Bismarck törjön kése. Ugyan­csak Berlinben híre jár, hogy Muszkaország még most is kész a legtávolabb menő con­­cessiókra Angliával szemben, sőt még Batu­­moit is kész feladni, más oldalról pedig a berli­niek ismét fantáziálnak a congressus létrejöt­téről és igen fenn­hangon szólnak Angliáról, azt mondván, miszerint Angliának nincs joga a congressus tartását megakasztani. Az indiai seregekről két különféle Hirt hoz a táviró, az egyik, hogy meg nem fog­nak állni Egyiptomban, másika az, hogy ki­szállnak ugyan, de csak azért, hogy ott öszponto­­suljanak; nem valamennyi indiai csapat küldetik most Maítába, egyik része ezen seregnek hihetőleg mindjárt G­a­l­i­p­o­l­i­b­a megy. Layard befolyása Törökországban is­mét,, túlnyomóvá lett és most már bizonyos, hogy a törökök nem fogják B­a­t­u­m­o­t kiüríteni. A parancs a porta részéről a három vár kiürítésére már ki volt adva, de a várparancsnokok azzal kés­tek, míg Angliából tiltakozás érkezett ezen várak kiürítése ellen, mely majdnem későn érkezett volna, h­a a parancsnokok nem találtak volna ürügyet a feladás elhalasztására. Igen jól ismerték ugyanis a porta intenzióit erre nézve, és tudták, hogy csak akaratát teljesítik, ha nem engedelmeskednek, mig ellenben, ha engedelmeskedtek volna a porta ke­gyét veszthették, úgy tehát ha a muszkák ezen várakat akarják, azokat be kell venniök. A szerb határon az am­anta felke­lők elzárják a híreket a szerbek előtt a török őrizeti helyekről és az összecsapások a két nem­zetbeliek közt még folyvást tartanak. A chinai angol hajóraj Jokohamába vitorlázott, hogy onnét ellenőrizze a japáni vizekben lévő orosz hajókat. Konstantinápolyból jelentik, misze­rint ott a helyzet mindinkább harcziabb jelleget ölt, noha a diplomatia terén az akadályok enyészni látszanak. E napokban Layard Konstantiná­­polyba érkezvén, a sereskiratusba hajtatott, hol az uj hadügyminiszterrel I­z­z­e­t pasával sokáig érte­kezett. Másnap a szultán megszemlélte a ma­slaki és a ny­ukd­er­i török állásokat. A szultán szemleútja azért nevezetes, mert a háború AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRCZÁJA. A hajóvesztők. REGÉNY. Irta: Rochefort Henrik. (8-ik folytatás.) A miniszter még némi fölvilágositásokat kért és kapott néhány oly egyéniség felől, kiknek nevei az első titkár által átadott jegyzéken föl voltak jegyezve; azután elbocsátá Trevieres urat, folyto­nosan ismételgetvén előtte: „Nem fog ön Archambault-ról megfeledkezni, ugyebár ? Magam is iparkodni fogok, igyekezzék ön is.“ Midőn Trevieres Emánuel, — kinek, mig egyfelől hizelgett kormánya bizalma, másfelől nyug­talan volt, talál-e eszközöket, hogy azt igazolhassa — délfelé visszatért tűzhelyéhez a Mont-Thabor utczában, még az előszobán sem ment keresztül, s Leonice már­is a halálos aggodalom minden jeleivel arc­án karjai között volt. „Hogy hagyhatsz engem így a szorongások martalékául! — kiáltá neje, minden erejéből szo­rítva őt magához. — Tudod, hogy a reggeli fél tizenkettőre volt rendelve, s már a­ delet elha­rangozták. Fél óra óta alig élek. Meg voltam győződve, hogy elgázoltak és saroglyán hoznak haza.“ Maga vette le férjének kalapját, s azt egy bútordarabra tette, egyenként lehúzta kettyűit, s homlokát finom batiszt zsebkendővel megtörölvén, karonfogva lépett be vele a sötét, cserfával kira­kott ebédlő terembe, melynek fő bútorát német, sőt talán hollandi eredetű buffet-szekrény ké­pezte. A magashátú székeket vörös-fekete gyö­nyörű rips-szövet fedte, s ugyanezen szövetből voltak a tágas ablak­mélyedéseket eltakaró méltó­­ságos kinézésű függönyök. Az ételkészlet, melynek több darabja az asztalon elhelyezve várta a ház urát, marcolini­féle volt, mi, tudjuk, a szász stylről tanúskodik a hanyatlás korában. Néhány spanyol-arab máltai készítményű majolica ragyogtatta az étszekrény rekeszeinek zöld alapján azt a kimporszerű csil­lámot, melyet a modern művészek most már utá­nozni képtelenek. Az egész terem berendezése izlésteljes ko­molyságra mutatott. Etiennette nem maradt volna tiz perczig e helyen, hogy kiabálni ne kezdjen: azt hitte volna, hogy sírboltban van. „Minden kihűlt, minden egészen kihűlt, — mondá Leonice szemmel látható szomorúsággal. Ros­szul fog esni a reggeli, s azután estére még betegebb leszel.“ Ez a „még betegebb“, azt hitethette volna el az emberrel, hogy Emánuel egészsége inga­dozó. Tulajdonképen azonban olyan egészséges volt, mint a velenczei gondolások szoktak len­ni, de a betegeskedés, mit neje ráfogott, ha csak egyet tüsszentett is, ürügyet szolgáltatott neki, hogy annyi dédelgetéssel halmozhassa el férjét, a mennyit kissé szégyelt volna magát, teljesen jól érző emberre pazarolni. Leonice ideges szerelme unokatestvére iránt, kibe első látásra belebolondult, nem tűrt ellenvetést. Óhajtotta volna férjét úgy felékesíteni, mint valami ereklye-szekrényt, s ex-vótó­kat akaszt­­gatni kabátjára. Ennek a folyton szított szenvedély­nek azonban semmi hősies színezete nem volt. Nagyon különösnek találta volna, ha olyan em­ber, kinek élete oly becses volt, mint az ő Emá­­nuelláé, igazi veszély alkalmával nem bújik a pin­­czébe. M ő hősies lakedemon asszony, ki csatába induló fiát csak avval biztosította: „Vagy a paiz­­­zsal, vagy a paizson térj vissza“, az ő szemében a legnagyobb gonosztevő volt. Tudta, hogy férje bizonyos idő óta valami fő-consuli állás elnyeré­sére törekszik, s hévvel óhajtotta, hogy azt el­nyerje, nem ugyan­azért, mintha nagyravágyó lett volna akár a saját, akár a férje személyét illetőleg, hanem mert észre hitte venni, hogy férje azon naptól fogva, melyen ennek a főconsulátusnak álma kezdte agyát megzavarni, oly töprengések martaléka lett, melyek alkalom adtán fölforgathatják nyugalmát és szervezetének összhangját. Emánuel egész életén keresztül nem tett egyebet, mint nejét nyugtatgatta meg napról-napra virulóbbá váló egészsége felől, s szerette is őt, mint a kis madár az anyai szárnyat, mely beta­karja, melengeti és dédelgeti. De bizonyosan még jobban szereti és sokkal határozottabban nyugtat­gatja meg, ha csak legkisebb fogalma is lett volna arról, hogy neje huszadrészét sem mutatja ki előtte azon aggodalmaknak, melyekbe a legközönségesebb esemény ejtette. Azon félelem, melynek most kife­jezést adott, hogy t. i. valamikor saroglyán fog­ják férjét haza hozni, nem hagyta el soha. Ha férje az asztaltól fölkelt, — Istenem! — gondolá magában — vala­hová el akar menni. Csak el ne csuszszék a járdán, s estében ki ne törje a lábát .... Uram Isten milyen eső ! Bizonyosan mellbetegen jön haza .. . Szent Isten! most kocsiba ül, s annak az átko­zott lónak nagyon olyan a kinézése, mintha föl­akarná fordítani a kocsit. Éjjel fölkelt s világot gyújtott, hogy lássa, mint alszik férje. Néha azonban megszakította el­ragadtatását, hogy kimondhatatlan szivszorongással kiáltson föl: — Oh nagy ég! mi ez? Azt hiszem lélek­­­zete elállt. Szent Isten! hát ha meghalt... az iszonyú lenne! —­ Emánuel, Emánuel! szólj! Emánuel ilyen formán álmából fölvezetvén, fölnyitá szemét, s ez magához térítette őt is, de nem akadályozta abban, hogy kis idő múlva megint rá ne kezdje éjjeli ijedezéseit. Rendes szokása volt férje dolgozó­szobájá­nak valamelyik ajtaja mögött leselkedni a látoga­tókra, kik meglehet, rész újságokat hoztak, s kér­dezgette magától, nem meggondolatlanság-e Emá­­nueljét igy egyesegyedül hagyni ismeretlen embe­rekkel, kikről nem lehet tudni, milyen szándékkal vannak. S rögtön feltűnt előtte a III. Henriken Clement Jacques által elkövetett öngyilkosság. Valamelyik reggel Leonice még feküdt, mi­dőn a benne, ki be volt tanítva arra, hogy beje­lentsen neki minden veszedelmet, melyben az ur foroghatott, ezt jelenté neki: „Asszonyom, két úri ember keresi az urat.* Alig volt még kilencz óra. Két úr keresi Emánuelt: valami párbaj van készülőben. Kiugrott ágyából, s mezitlábbal egy ing­ben, — mint De La Barre lovag, midőn nyilváno­san egyházat követett — először hallgatózni azután vizsgálódni kezdett azon ajtó zárnyitásán keresztül, hol férje az idegeneket fogadta. Látta, hogy férje valami bélyeges papír aljára irja nevét, s a pa­pírt igen udvariasan adja át a két idegennek, kik üdvözölve őt eltávoznak. Aláírás hitelesítéséről volt szó. Mindazáltal a párbaj lehetősége megzavarta eszét. Eddig ez nem jutott eszébe. — Ha téged valaki kihívna — mondá ha­nyagul férjének, mikor [viszontlátta — remélem, hogy nem­ verekednél meg. — Én és verekedni! ugyan kinek hiszesz te engem — felelé ez nevetve. Leonice, alig nyúlva a reggelihez, mert szive még most is szorult volt, némán hallgatá a jelen­tést, melyet férje tett neki azon tul kényes külde­tés felől, melylyel megbizatott. — Először is és mindenek fölött — mondá neje, ki kell kerülnöd azt, hogy ne gyötörd ma­gad, ez a fődolog. — Hogy találkozhassak föltünés nélkül a híres újságíróval ? mondogató Trevieres úr. Úgy látszik ott volt annak a tündérjátéknak első elő­adásán, melyet mi is megnéztünk körülbelől ma nyolcz napja — mondá egyszerre. Nagyon bánom, hogy nem hívtam föl páholyomba. Leonice piros lett, mint egy cseresznye ez est emlékére, nem ugyan azért, mintha akkori tévedéséért, melyet senki sem állíthatott szándé­kosnak, még most is furdalta volna a lelkiisme­ret, hanem csupán azért az egyért, mert eddig még soha sem látta szükségesnek bevallani férjé­nek a dolgot, bár sokszor állott azon a ponton, hogy fölfödezi előtte az ártatlan qui proquót. Azon eszme, hogy az a megátalkodott fiatal ember újra ujjukba akadhat, s ebből talán összekoc­czanás ke­letkezik, megállította a vallomást ajkain. Az újabb értesülések, melyeket Emánuel ma­gának Trivulce modus vivendijéről szerzett, csak arra szolgáltak, hogy megerősítsék azt, amit már tudott róla; azonban egy uj adatot mégis hallott, , s ez az volt, hogy a „Franczia lobogó“ főszerkesz­tőjének és tulajdonosának semmi vagyona nincsen, daczára annak, hogy magára mit sem költ és lap­jának közönsége napról-napra szaporodik. Másrész­ről fölemlítették előtte azt is, hogy Trivuloe ki­tűnő pisztoly­lövő. E jellemző adatok épen nem voltak báto­rítók. „Tudod mit teszünk? mondá Emánuel egy napon feleségének. Elmegyünk minden valamire való drámai előadásra, s azok egyikén valószínűleg fo­gunk találkozni emberünkkel, s én kereshetek va­lami alkalmat az ismerkedésre, hogy megkezdhes­sem a puhatolózást.“ E terv kivitelének két eredménye volt: elő­ször az, hogy Trevieres teljesen nyomát vesztette Archarabaultnak, ki Etiennette föltűnő magavise­lete óta nem igen szerette magát nyilvánosan mu­togatni ; s másodszor az, hogy Leonice gyakran ki volt téve Libermann Xavier tekintetének, kinek ember emlékezet óta minden első előadásra meg volt rendes körszéke. Mikor másodszor látta Leonice-t sokkal csi­nosabbnak tűnt föl előtte, mint az első alkalom­mal, s harmadszor ezerszer imádásra méltóbbnak találta, mint mikor utoljára látta. Leonice e kikerülhetetlen tekintet hatása alatt végre elvesztette minden hidegvérét,­’ s már nem rejtegette, mennyire bosszantja őt kérlelhetetlen üldözőjének magaviselete. Azonban ha Xavier ma­gaviselete feszélyeztető volt is, azért mindig kifo­gástalan maradt, s mivel teljesen lehetetlen volt neki megtiltani a színházba járást, nem maradt más segítség hátra, mint hogy Leonice ne mu­tassa ott magát többé, s ezt a nézetet bolygatni is kezdé férje előtt azon ürügy alatt, hogy bizo­nyos idő óta néha roppant fejfájásban szenved. — Ez onnan van — téve hozzá, — hogy nem alhatom ki magam. Nagyon gyakran járunk a színházba. — Az nagyon lehetséges — felesé Emá­nuel. — Látom kedvesem, el kell határoznod magad arra, hogy ezentúl csak magam járjak el oda. (Folytatása következik.)

Next