Egyetértés, 1879. szeptember (13. évfolyam, 241-269. szám)
1879-09-02 / 242. szám
Az „Egyetértés’5' melléklete — 242-ik számához. — XII. Alfonzt) házassága. (Saját tudósítónktól.) Madrid, aug. 27. (Spanyolország kétes helyzete. — Spanyol babona és apathia. — Sorscsapások, melyek XII. Alfonzét érték. — Martinez Campos és Canovas de Castillo. — Spanyol pártok. — Egy gitana jóslatai teljesülése. — Mária Krisztina főherczegnő. — A habsburgi főherczegnők és a Bourbonok. — Cagliostro és Mária Antoinette. — Spanyolország támogatja a marokkói felkelőket Muley Hasszán ellen.) Alfonzó király még alig érte el nagykorúságát és már másodízben készül házasságra lépni. Nálunk Spanyolországban ezen házasságnak nem sok jót prognosztizálnak. Valamennyi európai állam közt egyetlen egy sincs, hol oly kevéssé lehetne csak máról és holnapra számítani, mint éppen Spanyolország. Európa igen keveset tud Spanyolországról. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy keveset hall arról, mert hiszen a lapokban eleget írtak a karlista háborúról, most is mindenütt olvashatni a király utazásáról Arcachonba. De azért Spanyolországot és a spanyolokat legkevesebbet ismerik. Valami tündérországnak képzelik azt. Pedig bizony Spanyolország nagyon sokat vesztett ezen tündériességéből és poéziséből. Az, ami megmaradt, az előítéletek, a babona hit és a cselekvési Ó3 gondolkozási restség. Bárhova menjünk is, a Pradóra, a Puerta del Sol felé, a Manzanares partjaihoz, még a mandáknál is, egyébbről nem beszélnek, mint a fiatal király közeli házasságáról és mindenütt csak azt hallhatni: „Ki tudja, mikép fog végződni.“ Itt a spanyol babonahit az apathiával küzd. Egyik fontos képet vág, sóhajt, felforgatja szeme csillagait, hogy csak a fehéret láthatni, a másik vállat von s közönyösen mondja: „Quien sabe?“ (Ki tudja). Egyébbiránt még a legelfogulatlanabb embernek is, kell hogy eszébe jussanak mindazon szerencsétlenségek és sorscsapások, melyek XII. Alfonzót érték azóta mióta világon van. Még gyermek volt, midőn anyjával szöknie kellett Spanyolországból. Midőn Bécsbe a növeldébe került, midőn a hazájáról szólló híreket halottá és olvasta, az interregnumrról, de la Torre herczeg és később Amadeo király uralkodásáról, képzelte e, hogy mindezen események az ő trónralépésével fognak végződni? És bizonyosan tudta e, hogy azon trónon meg fog e maradhatni, melyre anyja ellenségei meghívták? Az ő uralkodása is polgárháborúkkal kezdődött. Még pedig hanem mindjárt hárommal, — értem nem eggyel, Spanyolországot magát, a separatisztikus baszk tartományokat, melyekben még most is fenntartják a kivéteteles állapotot és Kuba szigetét. Anyja azonban szerencsésebb helyzetben volt mint ő, mert mondjanak spanyoljaink bármit is Krisztina királynőről, annyi minden esetre bizonyos, hogy ő mély belátása és nagy politika csak asszony volt, ki fen tudta magát tartani, mig a polgárháború tartott. De ott voltak még a győzelem herczege, Espartero, a nagy szervező Narvaez, kinek köszönhetni a haramiáskodás tökéletes megszüntetését, a papok uralma korlátozását, ott volt Ödönnel, és ki azt mondá, Ödönnel, a hadsereget is értette, ott volt Concha, az egyetlen férfiú, ki Kubát féken tudta tartani, ki meggátolta, hogy az nem lett az Egyesült Államok martalékává. És kik vannak a jelen kormány és Spanyolország élén? Egyike sem olyan ember, kiben akár magának a királynak, akár a nemzetnek bizalma lehetne. — Martinez Campos ugyan más körülmények közt igen kitűnő miniszter lenne, de előde Canovas de Castillo annyira gyűlöletessé tette magát és a monarchiai kormányzatot Spanyolországban, hogy ott a monarchiát most is csak mint ideiglenes és átmeneti kormányformát tekinthetni. Ez annyira megy, hogy már a király személyével sem gondol senki. Mikor ide érkezett a bir kocsija felborulásáról, csak azon bánkódtak, miért nem zúzták agyon az öszvérek azokat is, kik a kocsiban ültek. De maguk a pártok is, melyek a kormánynak most oppozícziót csinálnak, nem népszerűek Spanyolországban. Don Ramiro Robledo reakczionárius ember és az isten őrizzen, hogy ő jusson a kormányra. Silvelának pedig nincs semmi erélye. Még Sagostába és Castelar Emilbe sincs többé a nemzetnek bizalma, ezen emberek is legfeljebb beszélni tudnak, de cselekvést tőlök alig várhatni. Mi spanyolok látjuk a példát szomszédunkban, Francziaországban, ott is a nemzet mindent vár Gambettától, ez pedig, mint mondják, egészen élvezetének él. Olyan mint Hannibal katonái Capuában. Ami azon prognosticont illeti, melyet a király jövendőbeli nejének felállítottak, ez nem igen kedvező. A Puerta del Solon kívül igen sokan járnak most egy pitánához, ki arról híres, hogy még eddig minden jóslatai beteljesedtek. Előre megjövendölte XII. Alfonzo első neje halálát, egészen az órára, nem különben Mercedes nővéreét is, meg«jfla«^'a3g3>BBBgBM!EaiggaMBaH^ jósolta Moncasi merényletét, legújabban pedig Maria del Pilar infánsnő halálát és a kocsi felborulást. Ami Mária Krisztinát illeti, erről csak annyit mondott, hogy az ausztriai herczegnők nem lehetnek boldogok Bourbon családbeli királyokkal. És csakugyan, ha meggondoljuk, minő szerencsétlen véget ért Maré Antoinette és hogy a nápolyi királynő elvesztette trónját, akkor valóban csodálkozni kell azon, mikép szánhatta rá magát Mária Krisztina ezen házasságra. Ezen jóslat sok spanyolnak szeget ütött a fejébe és szinte megütették, mit akart a gitána mondani. Itt úgy is igen divatban vannak az idősb Dumas munkái és mindenki tudja, mit jósolt Cagliostro Maria Antoinettenek Taverney várában, midőn Francziaországba jött. Igen nagy hibát követ el most a kormány, hogy a felkelő törzseket Marokkóban Muley Hasszán szultán ellen támogatja, először azért, mert egy hadjárat Marokkóban Spanyolországra nézve csak vészthozó lehet, minthogy a szultánt az angolok segítik, másodszor pedig, mivel pénzügyeink nem oly jól állanak, hogy egy költséges háborút kezdhessünk. Cs a Oszkár. Százados ünnep. (Saját külön tudósítónktól). Szabadka, aug. 31. (K. Zs.) követett divatja. Az utóbbi évek elfogadott, bőven hogy derűre borúra ünnepeket ülünk. Megünnepeljük egyes emberek hasznos működésének és saját életünknek huszonötödik, ötvenedik évfordulóját s azt hiszem, méltán, nagy dolgot csinálunk belőle, ha valamelyik buzgó népoktató ezt a tisztét már bizonyos hosszú során az esztendőknek teljesiti, ha öt decrennium leforgása alatt száz meg száz derék embert nevelt a hazának. Föltétlenül jogosult, hogy ingert nyújtsunk a társadalmi tisztességnek és a közbecsülésre való törekvésnek. Tegyük föl, hogy egy ünnepélyes és valamely módon kivált egyéniség kitüntetésére szolgáló alkalom csak két embert hódít is meg az előretörésnek; már akkor is indokolt a jubileumok rendszere, melyet, éppen mert némileg tulkapóban van, oly annyira szeretünk elitélni. Nem vagyok egy véleményen azokkal, kik a szabadkai ünnepélyességeket már eleve kicsinyelték és elitélték. Száz éve annak, hogy e község a szabad királyi városok sorába emelkedett s bizonyára nem hiba, ha ebből a saeculumból momentumot csinálnak. Ha olyat csinál belőle a nép és múltak mulasztásán, de haladásán is újabb, erősebb haladásra lelkesül. Nem kell kicsinyelni az ökörsütésnek, a népmulatságnak tisztes hagyományát. Száz meg száz ember, az igaz, evés-ivásnál egyebet nem igen lát a mai ünnepélyben, de viszont kerülnek tisztes kivételek, akikben gondolat, buzgóság támad föl a visszanézéstől, előrenézéstől. Tettre lelkesülhet itten nem egy ember s megérhetik benne az a jó törekvés, hogy a jövő nemzedék szekerét ő is segíti majd tolni, ahogy tőle telik. S nincs hely széles e hazában, hol a polgárok jóakarata több eredményre tarthatna számot, mint az Alföld Kánaánjában , Bácskában, mint a többek között éppen itt Szabadkán. Áldott föld van erre , szinarany terem itt gabona képében s józan munkásság mellett, mint a szent földről tartja az ivás, tej és méz folyhatnék. Hogy nem folyik a tej, a méz, ez az elmaradás. De ennek is több oka van, mint tán a polgárok bűne. A földadó súlya, országos gondoskodások teljes hiánya, vájjon azt is fölírjuk-e a földművelő nép vétkei köztbe? Szót kér az igazság. El kell ismernünk, hogy ezen a vidéken, a város népe közt utóbbi időben mindinkább kezd lábra kapni a modern haladás. Bőven termő földjét sokkal észszerűbben kezdi a nép használni s éppen nem idegen a józan előbbre jutás ezer uj eszközétől. Hát sok baj van még itt is, de nem több, mint máshol, szép Magyarországnak egyéb vidékein. Itt is van adósság, itt is van uzsora. Ki kell irtani mind a kettőt. Ennek eszköze is lehet a százados ünnep, ha együtt járhatna a nép fölébredésével. Maga a város külsőleg bizony nem vall elmaradottságra, mint ahogy világgá hirdették idevaló emberek, nem tudni, mi okból. Szabadka városa előbbre van sokban, mint akárhány helye édes hazánknak. Csinos város és elég rendezett. Kereskedése is van, már a milyen lehet jól gazdálkodó kormányunk közgazdasági politikája mellett. S nem lehet tagadni, most van ez a város igazán emelkedőben. Mióta az alföldi vasút jár keresztül rajta, máris végtelenül gyorsan, végtelenül nagyot haladt. És fényes jövőnek néz elébe, ha a Budapest-zimonyi vasút erre kiépül, ha ami szintén bizonyos, Baja várossal is összeköti majd másodrendű vasút. Ezen újabb forgalmi eszközök s az ezekke együtt járó biztos emelkedés városában jó kedvre ülheti meg e város népe a százéves ünnepet s biztos lehet benne, hogy újabb száz évnek leforgása után boldog, gazdag és elégedett nép tarthatja meg ugyanezen helyen kétszáz esztendős ünnepét a szabad királyi várossá levésnek. Sajnos körülménynek kell jeleznem, hogy Szabadka város monographiája erre az alkalomra el nem készülhetett. Ki volt hirdetve erre a páyázat 1877. óta, de nem adatott be értelmes dolgozat. Ebben a hónapban ujabb pályázatot hirdetett a város 100 darab húsz frankos arany jutalommal. Ennyiért és a közelismerésért két év alatt majd csak megírja valamely hozzáértő ember a város történetét ősidőktől fogva. Sok érdekes része van e történetnek. Álljon itt belőle egy rövidke ismertetés: „Szabadka város hazánk okmányaiban először 1891. emlittetik, mint Bodrogh vármegyei hely Zabotka. Másodszor egy 1429. okiratban : hospites et incolae regiales de Zabotka a Csongrád vármegyei Vastorok (a mai Ostorak-puszta Ludastól keletre) lakóival egyezkednek az eddig egymás ellen tett károsítások ügyében. — Ezen időtájban járhatott itt Zsigmond király jegyzője, Szemléni Gábor deák, a ki Szabadkának hamis szabadságlevelet adott, mely aztán 1448-ban megsemmisittetett. — Szabadka egészen 1489-ig királyi birtok volt, most Albert király Hunyady Jánosnak zálogosította el Madaras-, Tavankut- és Halassal együtt, de soha ki nem váltván, a Hunyadiak családi birtoka lett. Erre egy ideig Hunyady sógora Horogszegi Szilágyi Mihály bírta; halála után 1459-ben a birtok Mátyásra esett, mint király és rokonra. Ez már 1464. szeptember 7-én rokonának Dengelegi Pongrácz Jánosnak adta, ennek fia Mátyás is bírta, de nemsokára elhalván,II. Ulászló király 1501-ben kárpótlásul az oppelni herczegségért Corvin Jánosnak adta Szabadka várát és földeit. Corvin már 1504 ben elhalván, birtokainak egy részét kedves embere Enyingi Török Imre foglalta el. Váljon jogosan tette-e vagy jogtalanul? nem tudom. Pongrácz János leánya Katalin, Újlaki II. Lőrincz neje, tiltakozik Török ellen (1510 vagy 1519), hogy az birtokába tette magát egész Szabadka vár és városnak, valamint Madaras, Tavankut, Pábján-Sebestyén és Veresegyháznak, Bodrog vármegyében és Halas városának Csongrádban. Ezen tiltakozás eredménytelen maradt, és csak a törökök váltották fel Törököt e város birtokában, a mely távolról sem volt akkor oly terjedelmes, mint napjainkban , hanem csak a mai város belterületéből és a környező ugarföldekből állhatott, mert a szállási földek hajdanában, még a török időben is mind önálló helységek és birtokok voltak, tök kivonulása de elpusztultak, úgy, hogy a tóután városunk csupa pusztákkal volt körülvéve, melyekből Szabadkának új lakossága tizenkettőt kapott haszonélvezetre, amelyek 1679-ben a város tulajdon birtokai lettek. — Ezen 12 puszta : Bajmok, Csantavér, Györgyén, Vámtelek, Zobnaticza, Nagyfény, Tavankut, Kelebia, Sebesity, Verusity, Tompa, Ludas“. A jelen történetében, főleg tiz év óta örvendetes haladást tapasztalunk s őszintén kívánjuk, emelkedjék föl e város minél inkább. Bízvást megérdemli. S habár bonyevácz lakossága tulviszi is a fényűzést selyemben, bársonyban, arany ékszerekben, viszont pótolja ezt munkásságával. Mai napon a nép mulat. Mind a nyolcz köréből összegyülekszik a lakosság a függetlenségi népkör hívására az úgynevezett róka-bazán, egy a vasúti állomás közelében levő nagy szabad térségen. Minden kerületnek külön kis sátora van, kilenczedik sátor az ünnepélyt rendező népkör bizottságáé. Onnét dirigálják a nép mulatságát, mely egyszerű lesz ugyan, de ha tulságokba nem csap, mégis lélekemelő. Mert mindig az szokott lenni, ha a nép mulat. A városban mindenfelé máris (délelőtt van) nagy mozgalom észlelhető. A házak föl vannak lobogózva. Az esti kivilágításra is nagyban készülnek, a városháza erkélyén 1500 láng elhelyezésére készült emelvény. Holnap isteni tisztelet után rendkívüli közgyűlést tartanak a Pest szálloda nagytermében. Ez alkalommal dr. Zomborcsevics ismerteti röviden a város múltját. El fog határoztatni Mária Terézia arczképének a közgyűlési terem számára való megszerzése és hálafölirat intéztetik ő felségéhez, a magyar királyhoz. A lefolyó ünnepélyességekről táviratilag és ujabb levélben küldök hirt. * * * A „Szabadkai Közlöny“ után még a következő adatokat közöljük: Érdekes a Szabadka körüli puszták és elhagyott falvak neveinek eredete, így Csantavár egy 1462-iki oklevélben Csontafejérnek van nevezve. A mai Ostorak neve hajdan Vastorok volt. Verusyty, Sebesity puszták neveit a későbbi szláv lakosság Veresegyháza és Sebesegyháza nevekből csavarta el. Az utóbbiben némi hírre kapott Pality fürdő helyén állott falut a török defterek Pálegyháza néven említik. (Sajátságos, hogy ez elszlávosított neveket hivatalosan vissza nem állítják.) Kelebia és Tompa puszták hajdan kun telepek voltak, s akkor az előbbinek neve „Kerebi“ volt. Hasonló átalakulásokon ment át Csikeria puszta neve is, melyet hajdan Csikérnek hittak. Szabadka városa a mohácsi vész előtt tiszta magyar helység volt. A mohácsi katasztrófa azonban elseperte e tisztán magyar ajkú községet is, miként a többit, s midőn e helyen újból építeni kezdtek, az őslakóknak nyoma sem volt többé. Szláv nép foglalta el az uratlan földet s tette azt határőrvidéki erősséggé. Az uj lakosság dalmata elnevezéssel lépett a henpolgárok soraiba, s a lefolyt 3 és fél század óta sok ínség és megpróbáltatás között őrizte meg helyét. A törökök igen sokat zaklatták őket, s elrabolták számtalanszor nemcsak barmaikat, de nejeiket, leányaikat is. Íme egy eset: A krónika szerint 1692-ik esztendőben a Szucsihok nemzetségéből egy fiatal hölgy, derék férfi felesége, épen a malomba indult hatodmagával, mely épület alig állt pár lövésnyire a kastélytól, midőn a csatangoló törökök által megtámadtatok és elraboltatott társaival együtt. Az elrablónak egynémelyikének sikerült megszökni, de Szucsich Emmi többé nem tért vissza. Férje évig keresteté és várta, de hasztalan, s miután ez időkben a sok hasonló eset miatt meg volt engedve a férjnek új házasságot kötni, Szucsich Emmi férje is megnősült, elvévén Bijakovich Dénes zombori kapitány testvérét, pedig hit szerint Emmi még élt. Ez uj házasság gyümölcse lett a városunk történetében nevezetes szerepet vivő Szucsich Lukács, ki a Szabadka nevet viselő, árkokkal köritett kis váracsnak első főkapitánya volt. Farkas Bertalan krónikás e kapitányt a következőleg irja le ékes rigmusokban: „Nagylelkű, komorult arczu, termetre derék hős, Harczra dicső, vallásra jeles, mindenre vigyázó, Ellenségre dühös mindig mint egy vad oroszlán, Oh de övéjéhez kegyes, és érdembecsülő volt. Őszbe vegyült és hosszú hajú, szint hosszú szakállu, Melyt viadal közben mindig vállára taszintott . . .“ Szabadka vár főkapitánya nagy ur volt! Tizenhárom más kapitány állott alatta, kiknek külön külön elsánczolt helyisége vala. E 13 sáncz nevezetesebbjei valának: Martonos, Zenta, Kanizsa, Becse és szt Tamás. A szabadkai vár a mai ferenczrendi szerzet helyén állott, s természetadta erődöt képezett. Két tó mosta messze csapkodó habjaival a sánczokat. Az egyik terült a mai szegedi szőllők és szegedi ut felett, a másik pedig sűrű nádassal szegélezve éjszaknak húzódott, s később mlaka nevet fel. Ily alakban, kapitányok vezetése mellett egész 1723-ik év deczember 6-ik napjáig fennállott a vár, akkor azonban királyi rendelet folytán templommá alakíttatott. Szabadka népe a haza boldogsága, a közjóra, mindig áldozatkészen állott, s a király felhívására segélyt nyújtani, mindig az elsők között vala. Csak egypár esetet említünk: 1737—1739-ik években minden szénájukat ő felsége számára fizetés nélkül átengedték, s 600 szekér lisztet, s egyéb eleséget a Kanizsa és Zenta alatti partokhoz szállítanak, mig némelyek Futak sőt Temesvárig fuvaroztak. 1742 és 1743-ban Menczel ezredes vezetése alatt 114, Festetics lovas ezredében pedig 36, és igy összesen 150 dalmata legény szolgált tulajdon paripáján, sőt Mária Terézia alatt 5000 drb aranyat és 100 paripát adtak a veszélyben forgó haza javának előmozdítására. E szórványos adatok között méltónak tartjuk, felemlíteni, hogy a 18-ik század közepe felé, már kezdte felütni fejét Szabadkán is egyesek urhatnámsága, s több gazdagabb nemes család egyáltalában nem akart a pórnéppel adózni. Egy szigorú királyi rendelet az adózást elrendelvén, igen sokan felkerekedtek, s egy kis népvándorlást rögtönözve, uj pusztán telepedtek meg. Ez uj hely neve Telecska, vagy Nemes-Mireties, hol a nemesség törvényes fenálltáig csakugyan tisztán nemesek laktak. A békés idők beálltával a néplődött, szaporodott, s ma már 60,000 lakos felalkotja a várost, mely területre nézve második nagyságú az országban. A m. történelmi társulat tárgyülése. (Saját külön tudósitónktól.) Segesvár, aug. 30. Kerek egy hete mult a Maros-Vásárhelyen tartott megnyitó ülésnek. Mint a főhadiszállásról, úgy rajzottak ki az egyes bizottságok a székely metropolisból. Amint egyik elvégezte dolgát sietett megnézni a nagyobb történelmi anyagot rejtő levéltárakat. A főbizottságok aug. 27-ig idézték Vásárhelyit ; itt megszemlélték a városi, a megyei, a kir. táblai s a Teleki-levéltárt, megvizsgálták b. Apor Károlynak Erdély e legnevesebb gyűjtőjének sokoldalú, s gazdag gyűjteményeit: a régiségeket s a nyomtatványokat. — A vidéki bizottság a medgyesfalvi gróf Lázárok s a nagy-ernyei báró Bálintitt-féle levéltárat nézte át. — Haan Lajos, Zsilinszky M., Szabó Károly a borsodi, a Hátszeg vidékét nézték meg, mig sokan : jelesül Pulszky Ferencz, Szilágyi Sándor titkár Gyula Fehérváron át aug. 26-án Szebenbe érkeztek, hol a pályaudvarban N.Szeben összes értelmisége fogadta őket a legfényesebben. Kit-kit elszállásoltak; fényes közebéd alkalmával mintegy 100 notabilitás ült ünnepet a magyar történettudósok tiszteletére. Lépten - nyomon a szivesség legnagyobb jeleivel halmozták el a vendégeket, a nemzeti levéltár a Bruckenthal-féle muzeum gyűjteményei egyaránt rendelkezésökre állottak. Teutsch superintendens a legfigyelmesebben mutatta az ev. egyház kincseit, melyek iránt Ipolyi püspök, ki időközben Brassót járta meg a legélénkebben érdeklődött. Aug. 27-én kirándulást rendezett a város a gyönyörű fekvésű Disznódra, aug. 28-án a Vöröstornyi szorosba s d. u. Vízaknára a sóbányákba, melyben Pulszky is részt vett. E közben megérkeztek ide a társulat többi tagja is, kik közül többen Balásfalvát is felkeresték s itt Szebenben ugyancsak a nagyobb gyűjteményeket nézték meg. A nemzeti levéltárban Csontosi János és Szilágyi Sándor dolgoztak czéljaikra. Bucsuestélyt is rendezett a város a Hermann-kertben esti 8 órakor, melyben a helybeli dalkör igen sikerült estélyt rendezett a következő sorozattal: 1. Nem tudom én, Tern Károlytól. 2. Népdal „Mi füstölög“ Bognár Ignácztól. 3. Dalár bordal, Hann Mártontól. 4. Népdal „a klarinettos, Both Endrétől. 5. Bórczy induló, Zöllnertől, 1. Wanderlied von H. Bömcke. 2. Die versunkene Krone von H. Bönicke. 3. Aennchen von Tharau, Volkslied von Silcher. 4. Lorelei von Silcher. 5. Der Hirt von Berg, arrangirt für Chor von Fr. Abt. 6. „Jetzt schwingen wir den Hut“ von Chonradin Kreutzer. Aug. 29-én reggel a társulat Segesvárra indult, elnöke Pulszky F. vezérlete alatt, Ipolyi ugyanekkor sürgős dologban Budapestre visszautazván. Déltájban érkezett a vonat Segesvárra. Lelkesebb, szívesebb fogadtatást várni sem lehetett. A város összes polgárai a polgármesterrel ölökön várták a társulatot. A polgármester szívélyes szavakkal foszemlélhetjük itt. A gymnázium régiségtára nem kevésbé meglepő. A régészeti és kulturtörténelmi munkálatairól ismeretes Goos Károly tanár kalauzolta a vendégeket, kik nagy érdekkel nézték az ősrégészeti és római tárgyakban gazdag gyűjteményt. 11 réz-tárgyban e gyűjteményben, nem is említve a helyi tekintetből kiválóan fontos római leleteket. 8 órakor este a Csillag-szállóban kedélyes vacsorára gyűlt össze a vendégsereg, mely alkalommal a város polgárai nagy számmal vettek részt. Felköszöntőt mondott a polgármester a társulatra, Pulszky a haladásra, Krausz az egyetértésre, a társaság a leglelkesebb hangulatban ünnepelte a testvéries egyetértést. Aug. 30-án reggel 7—9-ig a levéltár gyűjteményeit kutatták a társulatnak specziális czélokra búvárkodó tagjai, míg a többi a tárlatot nézte át. 10 órakor a városház nagy termében rendkívül fényes közönség jelenlétében tartatott meg a zárülés. A programm első pontja szerint Pulszky Ferencz tartotta meg beszédjét. Mint e szellemes író minden nyilatkozata, úgy ez is igen tartalmas. Utal a „M. Történelmi Társulat“ eddigi irányára, kifejti a kútfő gyűjtés fontosságát, melynek végczélja: Magyarország történetének megirása. Nem a magyarság történetét érti ő csupán, hanem ennek a földrajzi komplexumnak egyetemes fejlődését, melyen egy faj: a magyar tudott műveltségi s erkölcsi fölényénél fogva államot alkotni. Kifejti a módot s eszközöket egy ily történelem megírására s hangsúlyozza, hogy a majdan leendő feldolgozást csakis úgy lehet foganatosítani, ha ő kirángatjá az előre kilépő elnököt, köszönetet mondva, hogy a város területén fogadhatja a társulatot. Pulszky lelkes szavakkal kifejti, hogy a keleti őrsön lévő művelődési központra lépnek felkiáltva : Uraim szent földön állunk, ott melyet legnagyobb költőnk szentelt meg vérével. Lelkes éljenzés közben szálltak kocsira a vendégek. A városba jövet diadalkapu volt felállítva, hol lelkes néptömeg várta az érkezőket. Bacon és Fabritius képviselők fáradhatatlan buzgalommal helyezték el s kalauzolták az egyes vendégeket. . i. . Aznap d. u. a tagok egy része dr. Duxxal kirándult Petőfi sírjához, egy más rész a városi levéltár gyűjteményeit nézte át, mig sokan a középkoriságát legjobban megőrzött remek fekvésű város régiségeit szemlélték meg. A város Fabritius Károly kezdeményezésére régiségtárlatot rendezett be, egy rendkívül érdekes melyet a szakértők nem győznek eléggé magasztalni. E kiállításról bővebben írunk, eleve csak azt jegyezzük meg, hogy a hazai zománcziparnak remek termékeit dúlások az ország minden vidékén az anyag teljes összegyűjtését lehetővé teendik. Pulszky után Wendrich Vilmos szász történetbúvár közölt néhány adatot a n.váradi hires Szt.László lovagszobor művészeinek történetéhez. Wendrich úr, ki a szász nemzeti levéltár régi okleveleit csupán csak privát szenvedélyből rendezte, érdekes felolvasásában azt a nézetet fejezi ki, hogy e szobor művészei „Clusemberek“ nevek után ítélve „klausenburgiak“ tehát kolozsvári mesterek. Ugyanezek a AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. HERVADT LEVELEK. Wilkie collins regénye. XVII. FEJEZET. 30 (Folytatás.) Mióta Krisztus és az apostolok az embereknek módot nyújtottak jobbaknak és boldogabbaknak lenni, soha sem volt a nemzeteknek nagyobb szüksége mint most, visszatérni az isteni tanítás első, egyszerű elvéhez; sohasem kivánta annyira az emberek érdeke, és a felebaráti kötelesség, hogy süketek maradjanak a hamis hitszónokok tanításai iránt és feltétlenül bízzanak azon észszerű, nemes szózatban, mely az emberiséget megvigasztalja, megtisztítja és a kereszt kínszenvedéseire emlékezteti. Egy eretnek szavai-e ezek? Egy földi paradicsomról álmodom-e, melyben esztelenség lenne hinni? Én egy községet tudnék idézni, mely valóban létezik, körülbelül száz tagból áll, és melynek sikerült feltalálni a jólétet és boldogságot, miután a kormányzás minden titkát és művészetét azon egyszerű feloldásban összpontositja, melyet nekünk az uj testamentom előir: Félted istent és szeresd felebarátodat mint tenmagadat! így ért Amélius értekezlete második részéhez. A hallgatóságnak ugyan azt ismételte, mit két útitársának a hajón mondott, midőn Angliába jött; ez alkalommal természetesen részletesebben, és válogatottabb nyelven adta elő, kifejtette a vallásos és szoczialista elveket, melyeken a Tadmori község alapult. Mig a tények egyszerű elbeszélésénél maradt, mig egy életmódot irt le, mely tökéletesen itj volt a hallgatóság előtt, a közönség visszafojtott lélekzettel hallgatta. A midőn vitatni kezdó, hogy a keresztény szoczialismust a nagy nemzetek kormányozásánál ép úgy életbe kellene léptetni, mint kissebb szövetkezeteknél, és midőn kérdő, hogy az, mi száz emberre nézve jó és helyes, észszerűen nem helyes ezekre és százezerekre, és midőn végre következetesen azon ponthoz ért, hogy azt mit Tadmorban tesznek, múlhatatlanul Londonban is meg lehetne tenni, akkor a közönség érdeklődése csökkenni kezdett: suttogtak, körülnéztek, és némi megkönnyebbüléssel egymást szemlélték. Sowlar asszony, ki eddig megelégedett azzal, hogy időnként egy futó tekintetet vessen Farnaby úrra, most erősen szemügyre vette. Farnaby egyenesen állt fülkéjében és szemeit a terem másik végére, az értekező emelvényére szegezte. Ő is észrevette, hogy az értekezlet irányt változtatott. Már nem volt többé azon merész kitörés, melyet várt, és mely igazolhatta volna, hogy Améliust kitiltja házából. — Már elég volt, szólt hirtelen nejéhez fordulva, menjünk. Ha Farnaby asszony értesíttetett volna, hogy ő e gyülekezetben nem volt hasonló helyzetben a többi hallgatósággal és hogy feje fölött egy nagy veszély lebegett, ha tekintete véletlenül Pheobére téved és észre veszi, hogy egy elbocsájtoU szolgáló megjegyzéseinek czélpontja, talán férjével távozik és igy elkerüli a veszélyt, mely azon pillanat óta fenyegette, midőn a terembe lépett. De nem, ő nem akart felkelni. — Ön elfelejti a politikai értekezletet, viszonzá. Várakozzék, hogy lássa, miként végzi Amélius feladatát, oly hangosan szólott, hogy a közelében ülő személyek hallhatták. Pheobé — ki e pillanatban néhány hölgy ruháját bírálta az elkülönzött helyeken, visszafordult, és először pillanta meg Farnaby urat és asszonyt a sötét fülkében. — Nézze, szólt halkan Jarryhez, ott van a nyomorult, ki engem bizonyítvány nélkül kitaszított az utczára, férjével van itt. Jarry meglepetve szinte visszafordult. — Ők bizonyosan nem fognak hat perces helyre jönni, szólt, bizonyosan tudja ön, hogy ez Farnaby úr és asszony ? Majdnem halkan szólott, de Socolar asszony észrevette, hogy a sarokban levő ur és asszonyra tekintett és figyelni kezdett, hogy ellesse az első szavakat, melyek ajkairól ellebbentek. Ki ezen Farnaby ur ? kérdé: — Azon ember ott a sarokban, kinek száján egy fehér selyemkendő van és kalapja szemére van huzva. Sowlar asszony egy pillanatra visszafordult, hogy meggyőződjék, vájjon Jarry embere azonos-e a személyiséggel, kit ő szemügyre vett. „Farnaby, Farnaby.“ Ismételt oly hangon, mintha e nevet először hallaná életében. Kissé elgondolkodott, ezután áthajolt Jarvyn, hogy társnőjéhez szóljon. — Kedvesem, suttogá, nem járt ezen ur soha Morgan név alatt a Jooley utczába a György és sárkány czimü házba, hová levele czimeztetett ? Pheobé meglepetve és meglepően feltekintett, mi magában véve már felelet volt. — Képzelje csak Farnaby urat, a nagy kereskedőt, hogy álnevet használna, és levelet egy nyilvános házba küldené ! szólt Jarryhez. Sawlar asszony őrizkedett minden újabb kérdéstől. Néhány szót mormogott önmagában: „Tagadhatatlan, hogy szakálla megőszült, de megismertem szemeit, és megmernék esküdni, hogy e szemekre nézve, nem foroghat fenn tévedés.“ Egyszerre Jarryhoz fordult: — Gazdag ? — Végtelen gazdag. — Hol lakik? Jarvy mint óvatos ember tartózkodó volt. Mielőtt felelne, Pheobétől kért tanácsot. — Megmondjam neki ? Pheobé hevesen így felelt: — Engem kidobtak, mit bánom én, ha megmondja-e vagy sem. Jarry újra az öreg asszonyhoz fordult, de a felvilágosítással még nem állt elő. — Miért akarja tudni, hogy hol lakik ? — Pénzzel tartozik nekem. Jarry merően Sowlar asszonyra nézett és sziszegést hallatott, mely meglepetését fejezte ki. A szomszédok boszankodtak, hogy neszt hallottak, izgatottan visszafordultak csendet kérni. Mindamellett Jarry egy utolsó megjegyzést koczkáztatott. — úgy látszik ön unatkozik, szólt Pheobéhez, menjünk osztrigát enni. A leány rögtön felkelt, menetközben Jarry Sowlar asszony vállára ütött. — Jöjjön velünk vacsorálni, szólt, én fizetek. A három felkelő személyiség feltűnt a szomszédoknak. Farnaby asszony megpillanta Pheobét, de már késő volt. Farnaby úr az öreg asszonyra nézett. Ez a tizenhat évi nyomor folytán tökéletesen ismeretlenné vált, különösen a terem sötét hátterében. Farnaby úr türelmetlenül nejéhez fordult: — Menjünk mi is ! Farnaby asszony makacs maradt. — Ön elmehet, ha úgy tetszik, szólt, én itt maradok. XVIII. FEJEZET. Jarry a korcsmába érve, három tuczat osztrigát, kenyeret, vajat, egy palaczk bort, külön szobát és jó tüzet kért; de nagyon meg volt lepetve, midőn tisztelt vendége félbenszakítá. Sowlar asszony maga kezdi rendelni vacsoráját. — Nekem ne hozzanak hideget. Reggel és este, ébren vagy alva, soha sem lehet melegem... Lássa Jarry, mennyire megsoványodtam, mióta először látott. Egy beatsteval, pálinka és jó meleg viz, ez lesz az én vacsorám. — Hallotta pinczér, szólt Jarry megadással , most lássuk a szobát. A korcsma még a régi angol modor szerint volt berendezve, és a tulajdonosnak Francziaországba kellett volna menni, a tisztaság és csinböl leczkéket venni. Hogy e külön szobát híven leírhassuk, elegendő felemlíteni, hogy ez a különféle rondaság valódi múzeuma volt. Egy kis rozsdás rostélyzat mögött, egy elhaló tűz lehelte ki utolsó sóhaját. Sowlar asszony hangosan jajgatott, hogy hozzanak fát és szenet; sajátkezűig rakta meg a tüzet, és dideregve, amennyire csak lehetett a tűzhöz húzódott. Egy pillanat múlva a meleg jótékony hatása érezhető jen ; a nyomorult öreg, ki félig éhen halt, lecsüggeszte fejét; bizonyos fásultság, mely félig gyengeség, félig álom volt, erőt vett rajta. Pheobe és kedvese a szoba másik végén egy pamlagon ültek egymás mellett, és várták a vacsorát. Jarry a leánytól valamit el akart érni, karjával tehát átölelte derekát, és a legszeretetreméltóbb módon tekintett reá. — Kedves barátnőm, szólt, igyekezzék eltűrni Sowlar asszonyt egy két óráig. Én jól tudom, hogy ez nem önhöz illő társaság, de hogy fordítsak hátat egy régi ismerősnek? — Épen ezen csodálkozom, viszonzá Peobé. Iim nem értem, hogy ily asszony, hogy lehet barátnéja. Jarry, ki a körülményekhez képest mindig kész volt hazudni, egy két fejezetből álló szomorú történetet gondolt ki. Első fejezet: Sowlar asszony gazdag és becsült özvegy, kinek birtokai, és heverő pénze van. Második fejezet: Egy aljas jegyző, tévútra vezetett bizalom, kalandos vállalatok, a nyomorulthalála, Sowlar asszony bukása. — Ha felébred, ne szóljon ezen szerencsétlenségekről, szólt Jarry, midőn bevégezte, mert különben bizonyosan könnyekre fakad . . . Lássuk csak kedves Pheobém, elfordulhatna ön egy szegény elhagyott teremtéstől, mert túlélte barátait, és mert egy kardja sincs a földön? Bármily szegény vagyok is, egy saisotával mégis szolgálhatok neki. Pheobé csodálatát ezen nemes érzelmek felett, a hízelgések kitörése által tanusita; mi legkevésbbé sem felelt meg Jarry titkos kívánságának, ő egyenesen az erszényre czélzott, és csupán, a szívre hatott! Megkisérte világosabban kifejteni: — Én azon tanakodom, ha marad-e még egy két shillingem, melyet Socolar asszonynak adhatok, ha megfizettem a vacsorát? Felsóhajtott, kivette zsebéből az apró pénzt, és ékesszóló hallgatással szemlélni kezdé. Végre Pheobénál elevenére tapintott; a leány odanyújtá erszényét. — Ami az enyém szólt, az öné lesz, ha házasok leszünk. Miért ne lenne, már most is úgy ? Jarry háláját azáltal nyilvánitá, hogy hizelgő hangon így szólt: — Kedves barátnőm! Pheobé fejét vállára bújta, szemeit és hallgatag elragadtatásnak félig behunyta engedte át magát, a semmirekellő várakozott és kileste a pillanatot, midőn tökéletesen hatalma alatt állt. Akkor, de csak akkor merte tudatni vele, hogy mi ösztönző arra, elhagyni az értekezletet a sorrend bevégzése előtt. — Hallotta ön, hogy mit mondott nekem Sowlar asszony néhány pillanattal távozásunk előtt? kérdé: — Nem. — Nem emlékezik, hogy Farnaby úr lakását tudakolta? — Igen! ő tudni akarta, ha soha sem viviselte-e a Morgan nevet; ez nevetséges, nemde ? — Én ezt nem mondhatnám oly biztosan,