Egyetértés, 1884. augusztus (18. évfolyam, 211-241. szám)
1884-08-28 / 238. szám
2 an EGYETÉRTÉS. CSÜTÖRTÖK. AUGUSZTUS 28. r.i .v fifr 1884 pt. A tavalyi esp. jkv. 5. pontjához főesperes jelenti, "hogy a horvát-szlavon ev. egyházak a reájuk nézve kivánatosnak tartott külön esperesség megalakítása tekintetében nyilatkozatra felszólittattak, s nyilatkozataikat be is küldték. Ezen nyilatkozatok oda hangzanak, hogy O-Pázna, Bingula, Uj-Pázna és Beska a külön esperességet, esetleg superintendentiát szükségesnek tartják, ellenben Neudorf a külön vallást nem kívánja. A közgyűlés ezen ügy komoly megfontolá““ uiau ”” miután ezen kérdés már egy évtized óta szellőztetik az esp. gyűléseken, oda nyilatkozik, miszerint egy új horvát-szlavón esperesség alakulása ellen maga részéről nemcsak semmi ellenvetése, hanem azt, mint időszerűt pártolja s utasítja a kerületre felmenő követeit, hogy ez értelemben nyilatkozzanak. Kiváló tisztelettel maradtam Újvidéken, 1884. augusztus 15-én. Főtisztelendő és méltóságos kerül, elnökség alázatos szolgája Belohorszky Gábor, bács-szerémi főperes. A levél felolvasása után felszólalt Belohorszky Gábor bács-szerémi eperes. Hogy ha az indítvány egyedül az övé lenne, kész lenne visszavonni azt, mert olvasva a mai újságoknak ez ügyre vonatkozó czikkeit, belátja, hogy ez indítványra a hangulat nem kedvező. Azonban a lapok ezt a kérdést egyedül politikai szempontból fogják föl s ily szempontból ítélik meg. A szóló nem foglalkozik politikával s az indítvány neki egyéni tekintetben érdekében sem áll. Horvát-Szlavonországban 12 ev. anyaegyház, 38 fiókegyház van s a hívők száma 20.000-re rúg. Az egyházak folyvást szaporodnak, az adminisztráczionális nehézségek egyre nagyobbak és ő abban a meggyőződésben van, hogy ha jót akarunk tenni, épen politikai szempontból kellene támogatni ezeket az evangélikusokat. A bajon segíteni kell. Szóló kérdést intézett az egyházakhoz és Neudorf kivételével valamennyi a különválás mellett nyilatkozott. Ismétli, hogy a külön esperesség felállítása politikai okból is kívánatos, de azt nem politikai indokokból hozták szőnyegre. Azt, hogy ott az evangélikusok szaporodjanak, az állam érdeke is követeli. De ha mi nem akarunk tenni semmit, tesznek mások, lesznek a németek Németországból és a Svájczból járnak most papok és léviták az említett tartományokba. A helyzet megváltoztatására egyenes befolyása nincs az egyháznak, mert vallásügyi dolgok tekintetében Horvátország teljesen független. Egyéni véleménye az, hogy úgy politikai, mint egyházi és vallási tekintetben nemcsak hogy nem veszítenének a külön esperesség alakítása által, hanem ellenkezőleg mernének, különösen nyerne az egyház az iskolaügyben. Ezeknél fogva újból kéri a gyűlést, hogy fogadja el határozati javaslatát, mely így hangzik: Mondja ki a kerületi közgyűlés, hogy a bács-szerémi esperesség kezdeményezése s javaslata folytán s tekintettel arra, hogy horvát-szlavón területen már most a húszezret meghaladó ev.,híveink és szép számú egyházaink mindinkább szaporodnak és szem előtt tartva az ottani viszonyokat, megengedtetik a bács-szerémi esperességhez tettleg tartozó horvát-szlavon evang. egyházaknak, miszerint az ott lévő többi egyházakat egyesitve s közös megállapodás folytán egy külön önálló esperességet, mely a bányai a. h. ev. kerülettel szervi összeköttetésben marad, alkossanak. A további intézkedések megtételével s a határozat végrehajtásával a bács-szerémi esperességi elnökség bizalik meg s eljárásáról a legközelebbi kerületi gyűlésnek tüzetes jelentést terjesszen be. A kérdéshez elsőnek Láng Adolf pestmegyei esperes szólalt fel. Nem járul hozzá a javaslathoz, ellenkezőleg határozottan helyteleníti azt, minthogy az csak kárára lenne az országnak. Különösen nem helyesli, hogy ezt a dolgot a bányai kerület kezdményezze. Azt, hogy az új esperesség a bányai kerülettel szoros összefüggésben legyen, képzelhetetlennek tartja. Hogyha a horvát-szlavon egyházak külön esperességé alakulnak, teljesen elszakadnak tőlünk, s az uj esperesség valóságos horvát esperesség lesz. Reflektál a bács-szerémi esperesnek arra a megjegyzésére, hogy a horvát-szlavon ev. egyházakban német ppok járnak. Ezeket a német papokat, melyeket a hisona missionarius intézettől maguk az egyházak kérnek, mert ingyen működnek, még elismerés illeti. Azzal végzi felszólalását, hogy ne hagyjuk elveszni azt, ami a mienk, s kéri a gyűlést, vesse el a hat. javaslatot. (Helyeslés.) Ezután Bohonyi Gyula újvidéki egyházi felügyelő a következő beszédet mondotta : Mielőtt a dolog érdemére térnék, engedjék meg, hogy röviden reasszmáljam mindazt, ami ez ügyben egyházi hatóságaink közgyűlésein történt. Az alkotmány visszaállítása folytán új életre ébredt protestáns egyházunknak épen bányakerülete, 1869. évben a Horvát-Szlavonország területén levő egyházainknak esperességekké való szervezését szándékolván, e végből fölterjesztést intézett a vallás- és közoktatási minisztériumhoz, hogy a hatályát vesztett vallási pátenst ott is hatályon kívül helyeztesse s az egyházak szervezkedését kieszközölje. A nevezett minisztérium azonban (helyesen) azt válaszolta, hogy az 1868. XXXI. sz. szerint a vallás-ügy Horvátország autonom belügyeihez tartozván, a vallás és közoktatási minisztérium hatásköre ez országokra ki nem terjed Azonban a patens okozta zavarok és autonomikus belkormányzatunkat nem respektáló horvát közigazgatási hatóságok túlkapásai folytán a zavar Horvát-Szlavonországokban levő egyházaink között egyre nőtt: e végből a bács-szerémi esperességnek horvát területen levő része külön, de a bács-szerémi espersség fonhatósága alatt álló alesperességgé alakíttatott, hogy a horvát hatóságok által több ízben sürgetett annak vállalómnak elegtétessék, miszerint az ő országuk területén is legyen egy egyházi hatóság, melylyel közvetlenül érintkezhetnek. Azonban ez az expediens sem bizonyult gyakorlati értékkel bírónak, ezért a külön esperesség eszméje mindinkább s újabban is fölmerült. A bajok ezután sem szűntek meg. Ekkor a szerémi egyházak nyilatkozattételre hivatván föl, a 6 egyház közül 5 a különállás mellett s egy ellene nyilatkozott. Ennek alapján a bács-szerémi ág. hitv evang. esperesség f. é. június havi közgyűlésében határozatilag kimondta, hogy a különválást nem ellenzi, sőt a kerületi közgyűlésre küldött képviselőit is odautasitotta, hogy a különválás eszméjét pártolják. Én, mint az imént nevezett esperesség küldöttje azonban, az adott utasítás ellenére nyíltan kimondom, hogy ez eszmét nem pártolhatom. Ezen emneziáczióért tán nem esem keresésbe, mert hisz az «utasítások» ideje rég lejárt. Vessük föl tehát a kérdést: “szükséges-e, ,hogy szerémi egyházaink a többi horvátországi egyházakkal egyesítve egy külön esperességgé szereztessenek ? Az a körülmény, hogy Horvát-Szlavonországok területe a Dráva és Száva közt bosszúra nyúlik, hogy hitsorsosaink ott nagy területen elszórva laknak, hogy számuk a 20,000-et meghaladja, csaknem szükségessé tenné a különválást, de nem egy independents, de a bányaterülethez tartozó ÜSikerességgé. Igaz az is, hogy Horváth-Szlavonországokban felekezeti iskoláink mind községi iskolákká alakíttattak, igaz, azokban görög keleti és római katholikus tanítók tanítanak, lukvét sem értik, némely esetben az illető egyház nyeligaz, hogy a horvát politikai hatóságok vagy önkényileg vagy a pátens szerint intézkednek az egyházakban s lépten nyomon sértik autonómiánkat, a mennyiben némely esetben még a lelkész fizetését is ők szabták meg s egyházi tisztviselőket elbocsátanak. Igaz, hogy egyházi főhatóságaink megkereséseit nemcsak, hogy nem foganatosítják, de határozottan kijelentik, hogy ők azokat kompetenseknek el sem ismerik, s megkereséseikre nem is felelnek, egy szóval igaz, hogy borzasztó mizériák vannak ottani egyházainkban, de nem az a remedium ezek ellenében, hogy őket magunktól ellökjük szabad szárnyra eresszük, hogy őket külön esperességgé szervezők, ha mindjárt a bányakerület főhatósága alatt, de az, hogy részükre a vallás szabad gyakorlatát biztosítsuk. Mert hol a garanczia, hogy a külön esperesség e zaklatásoknak nem lesz kitéve ? hol a garanczia arra, hogy ez uj esperesség végleg nem fog elnyomatni? Sehol! (Igaz!) Az előadottak alapján a következő határozati javaslatot vagyok bátor az igen tisztelt közgyűlés elé terjeszteni . Mondja ki határozatilag a két közgyűlés, miszerint, mielőtt a horvát-szlavón esperesség szervezése kérdésében érdemleges határozatot hozhatna, elmaradhatlanul szükségesnek tartja azt, hogy Horvát-Szlavon országokban lakó hitsorsosaink szabad vallásgyakorlata törvényileg biztositassék; ennek folytán az egyetemes közgyűlés által egy íelterjesztés volna intézendő a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján a horvát-szlavón miniszterhez, hogy ez utóbbi egész befolyását Horvátország bánja és a horvát tartományi kormányzatnál érvényesítse a végből, hogy mielőbb törvényjavaslat terjesztessék a horvát tartománygyűlés elé, mely mindkét felekezetű protestáns hitsorsosaink szabad vallásgyakorlatát és autonóm önkormányzati jogait biztosítsa. Ez által vélem elérhetőnek, hogy a sérelmek orvosolhatni fognak, hogy egyházaink létjogosultsága biztosittatik, (mert hitsorsosaink ez országokból törvényileg máig is ki vannak tiltva). Ezen törvény folytán fognak csak fölvirágozhatni egyházaink, fog megszilárdulhatni az anyaország és Horvátország közt az összetartozandóság kapcsa, ez által fog megszilárdulhatni oda folyton bevándorló hitsorsosaink által a magyar állameszme Horvátországban. (Éljenzés.) Fabinyi elnök, egyáltalán nem tartja a mostani viszonyokat arra valóknak, hogy kísérleteket lehetne megengedni, de különben ez olyan kérdés, amihez a kerületnek alig van szólása. A mostani viszonyok között egyáltalán minden horvát ügybe való beavatkozás kerülendő, mert az csak rossz vért csinálna. A különválásra való inicziálás épenséggel helytelen, ő mindig attól tartott, hogy ez ügyben a horvátok fognak kezdeményezni, s most egyszerre mi álljunk elő ezzel az eszmével ? Olyan dolog ez aminek horderejét még nem is tudjuk felfogni. Elhiszi, hogy vannak adminisztratív bajok s elismerés illeti a bács-szerémi esperest, hogy ezeken mégis diadalmaskodik, de ez a helyzet nem állandó, ezt a mostani politikai viszonyoknak lehet tulajdonítani. Attól tart, hogy a különválás megengedése nemcsak hogy nem segítene a bajon, de az ottani evangélikus egyházak érdekei ellen lenne, mert annyi oltalmat sem lehetne gyakorolni, mint most. Elvetendőnek tartja mindkét határozati javaslatot. Szeberényi szuperintendens osztja elnöktársának nézeteit. Elhiszi , hogy a bács szerémi esperest jóakarat vezette , de indokaira nézve tévedésben van; a különválás nem lenne hasznos, ellenkezőleg a magyar egyház minden befolyását megszüntetné, holott így mégis van valami. Kimondandó, hogy most egyáltalán nincsen semmi indok e lépésre és ne is tegyen ez ügyben a kerület semmit sem. Belohorszky nem tagadja, hogy a felvetett ellenvetések sokban alaposak, azonban arra kéri a kerülett, hogy legalább az adminisztratív bajok megszüntetése iránt tegyen valami intézkedést. A horvát világi hatóságok mibe sem veszik a magyar egyházi hatóságok megkereséseit, a horvát kormány szóba sem áll a bácsszerémi esperességgel, úgy hogy ennek mindig az illető egyházakhoz kell fordulni, ha meg akarja tudni a megkeresésekre adott választ. Fabingi elnök azon a véleményen van, hogy most semmiféle intézkedés nincsen helyén, mert ez csak elmérgesítené az állapotot. A horvát ügyekbe való legcsekélyebb beavatkozás sem tanácsos. Egyszerűen kimondandó, hogy a bács-szerémi esperesség indítványát a gyűlés nem fogadja el. Bavnár Dániel azt hiszi,hogy rendezett állapotban élünk, habár a bonyodalmakba bocsátkozni nem is akarunk, de másrészről a bajos, tűrhetetlen állapotról is, meg vagyunk győződve. Nem helyesli, hogy a fennforgó körülmények közt oly esetek után, a minőket a bácsszerémi esperes felsorolt, a kerület semmit se tegyen, csupán azért, mert fél a bonyodalomtól, s mert Horvátország ama bizonyos bölcs kiegyezés után 13 évre olyan nagyon erősnek érzi magát. Azt legalább szükségesnek tartja, hogy az egyetemhez tegyen felterjesztést a kerület; legyen legalább tudomása az egyetemnek az állapotról, s ha jónak látja, tehessen lopást a kormánynál, mert az valóban botrányos, hogy a magyar egyházi hatóságok megkeresését a horvát hivatali közegek mibe sem veszik. Fabinyi elnök szerint konkrét adatok felsorolása nélkül ez az intézkedés sem tehető meg. Belohorszky bács szerémi esperes konkrét esetet ad elő, melyből kitűnik, hogy visszaélések történtek. Bohonyi Gyula nem helyesli azt, hogy a számos visszaélés daczára ne történjék a kerület részéről semmi. Hogyha az intézkedés nincsen idején és helyén, ám akadjon meg inkább a kormánynál, de a kerület tegye meg kötelességét. Skultéty Ede esperességi felügyelő, időszerűnek tartja azt, hogy a horvát-szlavonországi evangélikusok vallásszabadsága érdekében történjék valami. Hozzájárul Rohonyi indítványához, de azt úgy kívánja módosítani, hogy a peticzionálás az egyházközségek útján történjék. Geduly Elek nem helyesli az imént tett módosítást, minthogy az egyházak a kebelükben uralkodó nemzetiségi aspiráczióknál fogva nem fognak tenni semmit. Itt mi vagyunk a sértett fél; az esperes saját hatáskörében nem vihet ki semmit, mert az odavaló politikai hatóság akadályokat gördít eléje. Csatlakozik Rohonyi indítványához, amelyet a maga részéről kibővit. Továbbá indítványozza, hogy ő felsége az egyetem utján szólíttassék fel nyilatkozattételre az iránt, hogy a nyílt parancs a Horvát-Szlavonországokra nézve is megszűnt hatályban lenni. Doleschal Sándor kijelenti, hogy nem járul egyik indítványhoz sem. A horvát kormány az iskolaügyekben teljesen autonóm, a beavatkozás veszélyes lehetne. Maradjon minden úgy, amint van s térjen az indítványok fölött napirendre. A közgyűlés kijelenti, hogy a tett indítványok fölött napirendre tér. Ezzel a mai ülés véget ért. A kerületi gyűlés holnap folytatja és alkalmasint be is fejezi tanácskozásait. A franczia-khinai háború, Fucseu bombázásáról még mindig nem érkezett meg a hivatalos teljes jelentés. Courbet tengernagytól csak e hó 24-ről van távirat, mely a következőt jelenti: «A tüzelést e hó 23-án délután 2 órakor kezdtük meg. Esti 6 óráig 9 kivinai hadihajót és 12 naszádot süllyesztettünk el. Egy franczia torpedónaszád egy khinai nagy czirkálóhajót levegőbe röpített. A fegyvertár Krupp-féle ágyúi csakhamar elnémulattak. Az ellenség két hajója a folyó felső részébe menekült, hová ágyúnaszádaink nem követhették. Az ütközetben részt vettek: a Volta tengernagyi hajó a Duguay-Throuin, Triomphante, Villars, Destaing, Aspic, Lynx, Vipére nevű hajók és két torpedónaszád. Veszteségünk hat halott és 27 sebesült (ezek közt 14 könnyű sebet kapott.) A hajók csak csekély mérvben rongáltattak meg. Az egyik torpedonaszád kazánjába golyó fúródván, a kazán fölrobbant. A khinaiak vesztesége igen jelentékeny. E hó 24-én a föl- és aláuszkáló égő hajóroncsok, a khinaiak gyujtólövegei és torpedonaszádjai folyton nyugtalanítottak bennünket. Ma el fogom hárítani mindez akadályokat s azután a fegyvertár lövetését kezdem meg. A Min folyamot 29-ke vagy 30-ka előtt nem hagyhatjuk fel. A tisztek és a legénységközt a leglelkesültebb hangulat uralkodik. Ugyanezzel egyidejűleg az Agence Havasnak Banyaiból azt jelentik, hogy oda a fucseui ütközetről még eddig nem érkezett hivatalos tudósítás. A khinaiak 23-ki veszteségét két-háromezer emberre teszik. A francziák egy torpedónaszádot vesztettek. A 25-ki hadműveletekről, melyek az erőditvények ellen intéztettek s az akkor vívott harczokról még semmiféle hír sem érkezett. Valószínű, hogy a khinaiak nem továbbítják a táviratokat. A Nordd. Alig. Ztg jelentése szerint a sangani franczia konzul hivatalosan értesítette tegnap a konzulátusi testület tagjait, hogy Francziaországnak nem szándéka a hadműveleteket Sangaira és Voszungra kiterjeszteni, ha Kvhina viszont hasonló eljárást fogna tanúsítani és ha az ott lakó franczia polgárok élete és vagyona nem lesz fenyegetve. Ennyire terjednek a franczia értesülések. Mielőtt az egyetlen jelen volt hirlapi levelezőnek, a Times levelezőjének nagy feltűnést keltett táviratait közölnék, álljon itt a Temps következő észrevétele, mely Courbet tengernagy feladatának nehézségeire utal: «A fucseui hadművelet minden tekintetben valóságos tengeri ütközet volt, sőt azt lehet mondani, hogy az ütközet első fázisában a khinaiak előnybe voltak. A tengernagy most, ha fahajóival lefelé megy, kénytelen lesz a mingani és kimpáli erődítések ágyúit elnémítani, hogy a folyó torkolatánál felállított pánczélosokhoz jusson. A franczia hajóhadra még komoly harczok várnak; egyes khinai ütegeket csak a golyószórókkal lehet majd elhallgattatni. Kimpálnál a pánczélosok támogatni fogják a tengernagy hadműveletét és a khinai erődök kereszttűz közé fognak jutni. Két támadás lesz szükséges. Ha európaiak védenék a khinai erődöket, Courbet tervét a legveszélyesebb kísérletek egyikének kellene tekinteni.» —• És most, íme a Times táviratai: A Min folyón, aug. 23. este 6 óra. A bombázás elszomorító dolog volt («a sickening business»). Két hajó kivételével a khinai flotta, mely az imént még a Min vizén állott, meg van semmisítve. A tehetetlenné tett és sülyedőfélben levő hajóknak nem engedték meg, hogy megadják magukat. Miután ágyúikat elnémították, órákig lődözték még őket. Courbet tengernagy 2 órakor nyitotta meg a tüzelést, s a khinaiak rögtön feleltek rá. A fegyvertár azonnal tüzelt, de csak részleges sikerrel. A khinai flottát képező 11 hajó, jobbadán könnyű folyami hajók és parti szállítók, valóságos játékszerek voltak. A francziáknak nyolcz nehéz fegyverzetű hajójuk volt — a Volta, Duguay-Trouin, d’Estaing, Aspic, Vipére, Lynx, Villars és a pánczélos Triomphante, mely utóbbi már a tüzelés megkezdésekor érkezett oda. A khinai ágyunaszádok némelyike 15 perczen át vitézül tüzelt, mikor is a legénység életbenmaradottjai a vízbe ugráltak, de a harcz tényleg csak 7 percz alatt volt befejezve. A francziák kitűnő tüzérsége a khinai hajók tehetetlenné tevése után is folytatta munkáját — nem harcz volt ez, hanem mészárlás, így vélekedett minden szemtanú. Két 18 tonnás ágyúnaszád jól harczolt, az egyik az angol Champion hajó mellett sülyedt el, míg a másik a kis hajókon túl jól tartotta magát. A francziák állandóan tüzeltek a fegyvertárra és a szomszédos épületekre, erődökre, barakkokra, sőt falvakra is, egészen 5 óráig, jóllehet a parti ütegek ellentállása már 3 órakor megszűnt. A franczia és khinai hajók némelyike igen közel lett az angol Vigilant és Champion hajókhoz. Én a Championon voltam. Három égő ágyúnaszád úszott lefelé a folyón; egyikök franczia lobogót viselt. Az egyik mellettünk haladt el, valamint sok apró égő hajócska is, amelyek veszedelmesen lángoltak, de eltávolíttattak. Egy angol bárkát az angolok megmentettek. A franczia torpedó-naszádok felrobbantották a Jangun szállító hajót és két sülyedőfélben levő ágyurtaszádot. Borzasztó látvány volt, amint a halottak és sebesültek mellettünk lefelé úsztak a folyón. A sebesültek közül az angolok sokat megmentettek. A lejebb eső erődök még nem támadtattak meg. Fucseu, aug. 24. d. u. 3 óra. Most jövök a Pagodáról. Két khinai szállitóhajó tegnap elmenekült a folyón fölfelé. Az egyik megfeneklett, mert hátsó része összeroncsoltatott; a másik sértetlen. A francziák ma délben újra kezdték a tüzelést; hadműveleteik a Pagoda ellen s még fölebb lévén irányozva, a miből az lehet következtetni, hogy meg akarják semmisíteni a szállítóhajókat, lődözni a falvakat és elfoglalni a fegyvertárt környező magaslatokat. Most a francziák a Kvantao mellett levő barakkokat és táborokat lődözik, holott itt ellentállás nincs is. A Pagodán a konzuli épületeket fegyveres khinai katonák őrzik. Ebből megítélhető, hogy minő óvóintézkedésekre van szükség Fucseuban, jóllehet a város most még nyugodt. A franczia vezérkar főnöke azt jelenti, hogy a francziák 6 embert vesztettek. Az én véleményem szerint ez valótlan. Egy angol kormányos a múlt éjjel megöletett, mikor a francziák erős tüzelést kezdtek s állítólag saját torpedónaszádjaik egyikét elsülyesztették. Az «egyedül jelen volt hirlaptudósitó» e jelentéei alapján a Times a következőket írja első vezérczikkében: A háború Francziaország és Rhina közt szombaton kezdődött meg a fucseui fegyvertár lődözésével és sajnálattal mondjuk, hogy a kegyetlen, lovagiatlan modor («ruthless, anchivarious manner»), melyben ez az adczió vezettetett, szégyenére válik Courbet tengernagynak és a franczia lobogónak. Kínos, meglepő érzést fog kelteni Angliában ez a harcz, amelyben annyi szükségtelen pusztítás és kegyetlenség történt. Még azok is, akik tudják, hogy mennyire kikerülhetetlenek a háború borzalmai, úgy fognak vélekedni, hogy Courbet tengernagy nagyon is túlment azokon a határokon, melyeket állítólag kapott utasításai elébe szabtak; az pedig egészen bizonyos, hogy túl kapott a czivilizált hadviselés szokásain. Neki meghagyták, hogy bombázza a fucseui arzenált, mely hadművelet természetesen magával hozza minden olyan erődnek vagy flottának a lődözését, amely ellentállást fejt ki, de amely korántsem tette kötelességévé a francziáknak, hogy kegyelemadás nélkül folytassák a harczot tehetetlenné tett hajók és sebesült emberek ellen. A bombázás csak eszköz a czélhoz: a lerombolás vagy elfoglaláshoz. Föltéve, hogy Courbet tengernagynak az volt az utasítása, hogy a fucseui fegyvertárat lerombolja (nem pedig, hogy elfoglalja) ez a czél elérhető lett volna úgy is, ha a falvakat nem lődözi; a hadviselés összes szabályai pedig arra kötelezték, hogy a tüzelést megszüntetett hajóknak alkalmat nyújtson a megadásra. Bombázni, elsüllyeszteni, felrobbantani hajókat, amelyek már nem harczolnak, legénységeket arra kényszeríteni, hogy a vízbe vessék magukat, gyilkos tüzet, ontani olyan emberekre, akik sebesültek és a vízben fuldokolnak, és ezeknek az embereknek — akik nem kalózok, hanem legyőzött katonák és tengerészek — nem engedni módot a menekvésre : ezek nem tisztességes hadviselés tényei, hanem barbárság cselekedetei. A1lines ezután hivatkozik arra,hogy sem Seymour tengernagy Alexandria előtt, sem Wolseley Egyiptomban nem követtek el ilyeneket s azután óva inti a francziákat akcziójoknak kellő határok közé való korlátozására, mert Francziaországnak nincs jogában azt tennie, amit akar, hanem tekintettel kell lennie arra, hogy a semleges hatalmak kereskedelmi érdekei károsulást ne szenvedjenek. «Barátságos szomszéd mondja ezeket most, harag és irigység nélkül, de egész más nangon fog esetleg beszélni Németország, ha a franczia kormány e tekintetben vétkes könnyelműséggel járna el. Jules Ferrynek tudnia kell, hogy Németország egy más módon gondoskodni fog arról, hogy ez az imbroglia ne okozzon neki károkat. A franczia minisztereknek vigyázniok kell arra, hogy ez az ő rosszul meggondolt háborújuk tényleges előnyére ne üssön ki Németországnak, oly után, amelyet minden eszes franczia kitalálhat, habár nem szeret is rá gondolni. Németország valóban kezd is már szerepelni a franczia-khinai ügyben, habár nem is oly szellemben, amint azt a Times feltüntetni iparkodik. Távirataink jelentették, hogy Courcel berlini franczia nagykövet,ki Li-Fong-Paoval egy vonaton utazott el Párisból Berlinbe, Varzinba ment Bismarck hghez. Nagyon valószínűnek tartják, hogy a franczia nagykövet a khinai ügyért sietett fölkeresni a német birodalmi kancellárt, s föltehetjük, hogy elsősorban arról kívánja biztosítani, hogy Francziaország a lehetőség legszélsőbb határáig iparkodni fog megóvni a semleges államok s nevezetesen Németország kereskedelmi érdekeit. Mondják azt is, hogy Courceller. egyenesen Bismarck kívánságára ment Warzinba, még pedig a német közvetítés tárgyában, hogy a további hadviselés szükségtelenné váljék. Egy tegnapi párisi magántávirat azt állítja, hogy Courcel báró varzini útjának nincs más czélja, mint megegyezést hozni létre Németországgal az afrikai ügyekre nézve, s megállapodni abban, hogy a hatalmak akcziója melyik pontra szorítkozzék a Kongónál. Feltéve, hogy a tárgyalások más oly ügyekre is kiterjednek, amelyekben Francziaország és Németország érdekei azonosak vagy azonos irányúak, mindamellett Courcel bárónak semmiféle megbízása sincs kormányától, mely Francziaország helyzetét Németországhoz képest lényegesen megváltoztathatná. Ha valósul az, hogy a khinai kormány hadüzenete megérkezik, akkor a franczia kabinet azonnal kénytelen lesz összehívni a parliamentet, akár felel a hadüzenetre, akár nem. Ugyanezt fogja tenni a kormány az esetre is, ha valamely hatalom panaszt emel (pl. Anglia) vagy pedig közvetítését ajánlja föl (pl. Németország vagy az Egyesült Államok). Az ellenzéki lapok egyre hevesebben követelik a parliament egybehívását. Azt beszélik, hogy Grévy a fucseui arzenál szétrombolását oly rendszabálynak tekintette mely a képviselőház legutóbbi szavazata által igazolást nyer, de a khinai területen folytatandó minden katonai hadművelet tárgyában a kormány köteles volna a törvényhozás engedélyét kikérni. Most azt beszélik, hogy Ferry miniszterelnök beérte volna kisebb hadikárpótlással is, és Fucseu bombázását csak azért rendelte el, mert Patenotte és Courbet azzal biztatták, hogy a fegyvertár szétlövése után a khinaiak azonnal el fognak fogadni minden feltételt. A Havas-ügynökség ama sürgönyére vonatkozólag, hogy Fu Cseu európai negyedét nem érte a bombázás veszedelme, a következőket írja a République Frangaise: Megmagyarázhatjuk, hogy a bombázás alatt miért nem szenvedett kárt Fu-Cseu városa s miért nem szenvedtek a benne lakó európaiak is. Courbet tengernagy operáczióiról kimerítő és hiteles adatokat kaptunk. Fu-Cseu tudvalevőleg a Min-folyó partján emelkedik, körülbelül 44 mértföldnyire a tengertől. A Ki-Fu sziget két ágra osztja torkolatánál a Mint. Ha az ember lefelé , azzal a Mr. Whittlestaff karjára leve kezét, mintha meg akarta volna ölelni. — Talán legjobb lesz, ha magunkra hagy, monda Mr. Whittlestaff. Mary erre eltávozott. Most hát elérkezett a pillanat s John Gordon érezte, hogy nehéz pillanat az. A nehézséget koránt sem csökkentette Marynek az a kijelentése, hogy semmit se higyjenek felőle olyat, amit nem maga mond. És John Gordon mégis, lelke mélyéből volt meggyőződve arról, hogy Mary őt és csakis őt szereti, s hogy szives-örömest fogadta volna, ha egy nappal előbb érkezik. — Mr. Whittlestaff, monda, el akarom önnek mondani, hogy mi történt tegnap köztem és Miss Lawrie közt. — Okvetlenül szükséges ez ? — úgy hiszem, igen. — Részemről nem tartom szükségesnek. Miss Lawrie mondott nekem valamit — úgy hiszem annyit, amennyit ő szükségesnek gondol. — Nem hiszem, hogy az ő felfogásának ebben a dologban akár önre, akár én reám irányadónak kellene lennie. A mi feladatunk azon gondolkozni,hogy mi legjobb őrá nézve, s ezt, amennyire csak hatalmunkban van, meg is tenni. — Bizonyára, mondá Mr. Whittlestaff. — De valószínű, hogy ön és én lényegesen eltérünk egymástól ama véleményre nézve, hogy mi tulajdonkép őrá nézve a legjobb. Amennyire a dolgot értem, ön az óhajtja, hogy az ön neje — én pedig, hogy az enyém legyen, úgy hiszem, hogy én mellettem boldogabb élete lehet, mint ön mellett, s mivel ő is igy vélekedik . . . Mr. Whittlestaff megállott. — De valóban igy vélekedik-e? — Hallotta az imént, hogy mit mondott. — Semmit sem hallottam arra nézve, hogy mint vélekedik az életről, amely reá várhat, mondá John Gordon. • Tegnap sem hallottam tőle egy szót sem, amely magára vonatkozott volna. Erre nézve nekünk olyan körülmények alapján kell véleményünket megállapítani, amelyek nem az ő szavai szerint értelmezendők. Midőn ön ellenem szól . . . — Egy szót sem mondtam ön ellen, uram. — Talán azt akarja vele mondani, folytatá Gordon, nem ügyelve a Mr. Whittlestaff indulatos hangjára, — talán azt akarja vele mondani, hogy az én életem kóbor élet s mint ilyen nem mozdítaná elő a Miss Lawrie boldogságát. — Semmi ilyet nem akartam mondani. — Hogy az ő kívánságának eleget tegyek, végkép itthon maradnék Angliában. Igen szerencsés voltam, s nagy gazdagság szerzésére nem vagyok elég kapzsi. Miss Lawrie itt maradhat, s én kimutathatom önnek, hogy van amiből megélhessünk. — Mit törődöm én az ön megélhetésével, és mit törődik velem? Tudja-e uram, hogy ön olyan nőről beszél most velem, a kit én akarok elvenni s a ki már jegyesem is. . . Hallatlan! •— Elismerem, hogy különös. — Nagyon különös, valóban nagyon különös. Soha sem hallottam még ilyet . . . Úgy látszik, hogy ön ismerte őt Norwichban . .. — Igen jól ismertem. — Azután világgá ment és elhagyta. — Világgá mentem, Mr. Whittlestaff, mert szegény voltam. Mostohaanyja azt mondta, hogy nem kellek a házban, mert nincs miből megélnem. Ez igaz volt, s mivel a leányt forrón szerettem, azonnal elutaztam, csaknem kétségbeesve bár, de mégis némi reménnyel, a reménynek egy szálával, hogy talán sikerül annyira vinnem, hogy ő nem lehessen. De nem hagytam el. — Jó! Akkor azután visszajött ön, s úgy találta, hogy az a leány az én jegyesem. Saját szájából hallotta. Ha egy férfi ilyet hall, mi egyéb kötelessége vart, mint tovább menni? . . . — De vannak itt körülmények . .. — Mit mond Miss Lawrie maga? Nincsenek olyan körülmények, melyek az ön eljárását igazolhatnák. Ha mint jóbarát jönne a házba, mondtam, hogy szívesen látnám önt. Ön ismerőse neki a régi időből, nem fordíthattam hát önnek hátat. De magaviselete olyan sajátságos, hogy nem kérhetem arra, hogy tovább is itt maradjon. A két férfi a fasorban járkált, s mr. Whittlestaff most megállott, mintha azt akarná kijelenteni, hogy a társalgást befejezettnek tekinti. — Tudom, hogy azt kívánja, hogy elmenjek, mondá Gordon. — Nos, igen — ha csak le nem tesz arról a gondolatról, hogy igényt tartson a Miss Lawrie kezére. — De úgy hiszem, hogy önnek előbb meg kell hallgatnia, amit mondani akarok. Iránta való kötelességét nem teljesíti, ha meg nem hallgat. — Szólhat, ha szólni kíván, mondá Mr. Whittlestaff. — Ön csak tegnap tette meg ajánlatát Miss Lawrienak. — Mi köze ennek ahhoz. — Ha egy nappal előbb jövök s megmondtam volna neki azt, amint most mondhatok, nem változtatott volna ez a helyzeten ? — Mondta ő ezt? kérdé a szerencsés vetélytárs, de indulatos hangon. — Nem, nem mondta. Cseke nehezen csikartam ki tőle azt a vallomást, hogy tegnap tett önnek ígéretet. De megvallotta. És megvallotta ha szóval nem is, de modorával, hogy lehetetlen volt visszautasítania azt a kívánságot, melyet ön kifejezett. — Sohasem hallottam még, hogy egy férfi ilyen szemérmetlenül erősítette volna, hogy ő egy nőnek kizárólagos kegyeltje ! Szavamra mondom, ön a legönhittebb ember, akit valaha láttam ! — Legyen úgy. Nem gondolok a magam védelmére, csak az övére .... Akár önhitt vagyok, akár nem, az a kérdés, hogy igaz-e a mit mondok, vagy nem? És kérdem öntől, mint férfi férfitől, nem tudja-e ön is, hogy igaz? ... Ha nőül veszi ezt a leányt, nem olyan nőt vesz-e el, kinek szíve az enyém? . . . Nem olyat vesz-e el, ki, ha e pillanatban szabad volna, pillanatnyi habozás nélkül jönne hozzám ? — Ilyen önhittséget életemben sem hallottam! — De igaz-e ? Akármilyen legyen is az én önhittségem, nyegleségem, vagy ha úgy tetszik, férfiatlanságom, nem szent igaz-e, amit mondok? . . . Nem az én gyarlóságaimról vagy az ön fogyatkozásairól kell nekünk beszélnünk, hanem az ő boldogságáról. — Helyes. Nos, én nem hiszem, hogy önnel boldog lenne. — Tehát ön azért veszi nőül, hogy tőlem megóvja — hogy ne sülyedjen az én méltatlan voltam örvényébe. — Részben azért. — De ha tegnapelőtt jöttem volna, amidőn Miss Lawrie tárt karokkal fogadott volna . . . — Nincs joga ilyet mondani. — Azt kérdem öntől, hogy igaz-e? Tárt karokkal fogadott volna, és ön, mint gyámja, merészelte volna-e megparancsolni, hogy utasítsa vissza ajánlatomat, ha megtudta volna, hogy ő szeret engem; hogy én is szívem mélyéből szerettem, mikor hazulról elmentem, hogy csakis azért mentem el, hogy őt egykor nőül vettessem; hogy a szerencse csodálatosan kedvezett; hogy azzal az egyetlen reménnyel tértem vissza, hogy mindenemet neki adhassam, s föltárhattam volna egész életemet s megmutattam volna, hogy bátran nemmé lehet akárki is?... — Mit tudok én az ön életéről ? Lehet önnek valahol felesége is. — Igaz, lehetek gazember is, de akkor, mint Miss Lawrie barátjának, önnek kötelessége volna tudakozódni. Nem törheti meg egy szegény leánynak a szívét csak azért, mert az a férfi, akihez vonzódik, talán semmirevaló. De ebben az esetben még gyanúra sincs oka. — Sohasem hallottam még embert így pöffeszkedni! — Az a kérdés, hogy mi az igaz. Mondtam már, hogy az ő boldogságát, s nem az enyémet, sem nem az önét kell tekintetbe vennie. Ha Miss Lawrie az ön ajánlatát azért fogadta el, mert ön jó volt hozzá elhagyatottságában, mert semmit sem tagadhatott meg öntől, aki olyan nemeslelkűen bánt vele; ha Miss Lawrie mindezt azért tette, mert azt gondolta, hogy én már végkép eltűntem, s nem hitte, hogy valaha visszatérek — ha mindez így van, pedig jól tudja ön, hogy így van, akkor legalább is haboznia kellene azzal, hogy végkép boldogtalanná tegye őt. — Tőle hallhatta az imént, hogy semmi ilyet se higyjek el felőle, ha nem ő maga mondja. — Hallottam, s az ő szavának sem ön előtt, sem én előttem nem szabad sullyal bírnia. Ő ígéretet tett önnek, s kész föláldozni magát ígéretének . . . Föl fog áldozni engem is az ön jóságáért és — azért, mert teljesen képtelen arra, hogy magát igazi értéke szerint méltányolja .. . Nekem ő minden a világon. Az első pillanattól fogva, mikor megláttam, mostanig, egyetlen gondolatom, vágyam volt: hogy őt megnyerhessem ... Ejtse el azokat a szavakat, melyeket ő az imént mondott, s mondja meg: mi lehet az ő kívánsága? — Én csak arról szólhatok, hogy mi lehet az ő javára. — Ezt a maga iránt való elfogultság mondatja önnel, s én most ép úgy vádolhatnám önt önhittséggel, mint ön vádolt az imént engem — csakhogy én az ilyen önhittséget igen természetesnek találom. De ebben a dologban őt kell megkérdezni,hogy mit akar. Nem szabad vele úgy bánni, mint gyermekkel. Kinek a neje kíván lenni? Bátran merem mondani, hogy szerelme az enyém, s ha úgy van, önnek nem kellene őt magának kívánnia . . . Ön nem felelt kérdésemre, nem is várhatom, hogy fizeljen, de szálljon magába, és feleljen meg a kérdésre. Gondolja meg, hogy mi vár önre, ha az nő, ki az ön vállára borul, örökké egy másik férfit gondol, akitől ön elrabolta . . . Isten önnel, Whittlestaff, nem kétlem, hogy mindezt jól be fogja gondolni . . . És ezzel John Gordon kisietett a kert kis ajtaját mely az országutra nyílt és Crokers Hallban semma sem hallottak többé felőle azon a napon. (Folytatása következik.) SZOLGÁLNI MENT REGÉNY. Irta Gréville Henrik. XVIII. 31 (Folytatás.! — Ön szabad, mondá neki a vizsgáló bíró. Még többet is mondott neki, néhány szót, de a leány már azokat nem hallotta. E szavak úgy érintők, mint a friss légvonat érinti a sokáig bezárva volt ember arczát. Az első benyomás kimondhatatlan fájdalmas volt. — Nem csinálnak velem semmit? kérdé bámulva nézve a biró szeme közé. Kis arcza fogsága alatt még inkább összeesett, szemei mélyen feküdtek, szája, mintha megnagyobbodott és szigorúbbá lett volna, csupán törékeny teste látszott még ifjúbbnak és még gyermekiebbnek, mint valaha. — Nem fognak önnel tenni semmit, felelt a biró. Elmehet. A lány némán állt a biró előtt, ki rátekintve, valóban azt gondola, hogy e gyermeknek csakugyan alig van annyi ereje, hogy egy nehéz piszkáló vasat fölemeljen. — Hova menjek? mondá. — A hova akar. . . . A lány fáradt mozdulatot tett. — Köszönöm uram, mondá. A tisztviselő, ki a törvényt alkalmazva, annyi szenvedést okozott neki, megszánta e szegény elhagyatott lényt. — Itt van még Dunois ur? kérdé egyik közegétől. Dunois ur a folyosón várakozott, bizonyára aka