Egyetértés, 1884. augusztus (18. évfolyam, 211-241. szám)

1884-08-28 / 238. szám

2 an EGYETÉRTÉS. CSÜTÖRTÖK. AUGUSZTUS 28. r.i .­v fifr 1884 pt. A tavalyi esp. jkv. 5. pontjához főesperes jelenti, "hogy a horvát-szlavon ev. egyházak a reájuk nézve kivá­­natosna­k tartott külön esperesség megalakítása tekinteté­ben nyilatkozatra felszólittattak, s nyilatkozataikat be is küldték. Ezen nyilatkozatok oda hangzanak, hogy O-Pázna, Bingula, Uj-Pázna és Beska a külön esperességet, eset­leg superintendentiát szükségesnek tartják, ellenben Neu­dorf a külön vallást nem kívánja. A közgyűlés ezen ügy komoly megfontolá““ uiau ”” miután ezen kérdés már egy évtized óta szellőztetik az esp. gyűléseken, oda nyilatko­zik, miszerint egy új horvát-szlavón esperesség alakulása ellen maga részéről nemcsak semmi ellenvetése, hanem azt, mint időszerűt pártolja s utasítja a kerületre fel­menő követeit, hogy ez értelemben nyilatkozzanak. Ki­váló tisztelettel maradtam Újvidéken, 1884. augusztus 15-én. Főtisztelendő és méltóságos kerül, elnökség alá­zatos szolgája Belohorszk­y Gábor, bács-szerémi fő­­peres. A levél felolvasása után felszólalt Belohorszk­y Gá­bor bács-szerémi e­peres. Hogy ha az indítvány egyedül az övé lenne, kész lenne visszavonni azt, mert olvasva a mai újságoknak ez ügyre vonatkozó czikkeit, belátja, hogy ez indítványra a hangulat nem kedvező. Azonban a lapok ezt a kérdést egyedül politikai szempontból fog­ják föl s ily szempontból ítélik meg. A szóló nem fog­lalkozik politikával s az indítvány neki egyéni tekintet­ben érdekében sem áll. Horvát-Szlavonországban 12 ev. anyaegyház, 38 fiókegyház van s a hívők száma 20.000-re rúg. Az egyházak folyvást szaporodnak, az adminisz­­tráczionális nehézségek egyre nagyobbak és ő abban a meggyőződésben van, hogy ha jót akarunk tenni, épen politikai szempontból kellene támogatni ezeket az evan­gélikusokat. A bajon segíteni kell. Szóló kérdést intézett az egyházakhoz és Neudorf kivételével valamennyi a kü­lönválás mellett nyilatkozott. Ismétli, hogy a külön esperesség felállítása politikai okból is kívánatos, de azt nem politikai indokokból hozták szőnyegre. Azt, hogy ott az evangélikusok szaporodjanak, az állam érdeke is követeli. De ha mi nem akarunk tenni semmit, tesznek mások, lesznek a németek Németországból és a Svájczból járnak most papok és léviták az említett tartományokba. A helyzet megváltoz­tatására egyenes befolyása nincs az egyháznak, mert val­lásügyi dolgok tekintetében Horvátország teljesen függet­len. Egyéni véleménye az, hogy úgy politikai, mint egy­házi és vallási tekintetben nemcsak hogy nem veszítené­nek a külön esperesség alakítása által, hanem ellenke­zőleg mernének, különösen nyerne az egyház az iskola­­ügyben. Ezeknél fogva újból kéri a gyűlést, hogy fo­gadja el határozati javaslatát, mely így hangzik: Mondja ki a kerület­i közgyűlés, hogy a bács-szerémi esperesség kezdeményezése s javaslata folytán s tekintettel arra, hogy horvát-szlavón területen már most a húszezret meg­haladó ev.,híveink és szép számú egyházaink mindinkább szaporodnak és szem előtt tartva az ottani viszonyokat, megengedtetik a bács-szerémi esperességhez tettleg tar­tozó horvát-szlavon evang. egyházaknak, miszerint az ott lévő többi egyházakat egyesitve s közös megállapodás folytán egy külön önálló esperességet, mely a bányai a. h. ev. kerülettel szervi összeköttetésben marad, alkossa­nak. A további intézkedések megtételével s a határozat végrehajtásával a bács-szerémi esperességi elnökség bi­­zalik meg s eljárásáról a legközelebbi kerületi gyűlésnek tüzetes jelentést terjes­szen be. A kérdéshez elsőnek Láng Adolf pestmegyei esperes szólalt fel. Nem járul hozzá a javaslathoz, ellenkezőleg hatá­rozottan helyteleníti azt, minthogy az csak kárára lenne az országnak. Különösen nem helyesli, hogy ezt a dolgot a bányai kerület kezdményezze. Azt, hogy az új esperes­ség a bányai kerülettel szoros összefüggésben legyen, képzelhetetlennek tartja. Hogyha a horvát-szlavon egy­házak külön esperességé alakulnak, teljesen elszakadnak tőlünk, s az uj esperesség valóságos horvát esperesség lesz. Reflektál a bács-szerémi esperesnek arra a meg­jegyzésére, hogy a horvát-szlavon ev. egyházakban né­met p­pok járnak. Ezeket a német papokat, melyeket a hi­sona missionarius intézettől maguk az egyházak kérnek, mert ingyen működnek, még elismerés illeti. Azzal végzi felszólalását, hogy ne hagyjuk elveszni azt, a­mi a mienk, s kéri a gyűlést, vesse el a hat. javasla­tot. (Helyeslés.) Ezután Bohonyi Gyula újvidéki egyházi felügyelő a következő beszédet mondotta : Mielőtt a dolog érdemére térnék, engedjék meg, hogy röviden reasszmáljam mindazt, a­mi ez ügyben egyházi hatóságaink közgyűlésein történt. Az alkotmány vissza­állítása folytán új életre ébredt protestáns egyházunk­nak épen bányakerülete, 1869. évben a Horvát-Szlavon­­ország­­ területén levő egyházainknak esperességekké való szervezését szándékolván, e végből fölterjesztést in­tézett a vallás- és közoktatási minisztériumhoz, hogy a hatályát vesztett vallási pátenst ott is hatályon kívül he­lyeztesse s az egyházak szervezkedését kieszközölje. A nevezett minisztérium azonban (helyesen) azt válaszolta, hogy az 1868. XXX­­I. sz. szerint a vallás-ügy Horvátor­szág autonom belügyeihez tartozván, a vallás és közok­tatási minisztérium hatásköre ez országokra ki nem ter­jed Azonban a patens okozta zavarok és autonomikus belkormányzatunkat nem respektáló horvát közigazga­tási hatóságok túlkapásai folytán a zavar Horvát-Szla­­vonországokban levő­­ egyházaink között egyre nőtt: e végből a bács-szerémi esperességnek horvát területen levő része külön, de a bács-szerémi espersség fonható­­sága alatt álló alesperességgé alakíttatott, hogy a hor­vát hatóságok által több ízben sürgetett anna­k válla­lómnak el­eg­tétessék, miszerint az ő országuk terüle­tén is legyen egy egyházi hatóság, m­elylyel köz­vetlenül érintkezhetnek. Azonban ez az expediens sem bizonyult gyakorlati értékkel bírónak, ezért a külön es­­peresség eszméje mindinkább s újabban is fölmerült. A bajok ezután sem szűntek meg. Ekkor a szerémi egyhá­zak nyilatkozattételre hivatván föl, a 6 egyház közül 5 a különállás mellett s egy ellene nyilatkozott. Ennek alap­ján a bács-szerémi ág. hitv­ evang. es­peresség f. é. jú­nius havi közgyűlésében határozatilag kimondta, hogy a különválást nem ellenzi, sőt a kerületi közgyűlésre kül­dött képviselőit is odautasitotta, hogy a különválás esz­méjét pártolják. Én, mint az imént nevezett esperesség küldött­je azonban, az adott utasítás ellenére nyíltan ki­mondom, hogy ez eszmét nem pártolhatom. Ezen em­n­­eziáczióért tán nem esem keresésbe, mert hisz az «uta­sítások» ideje rég lejárt. Vessük föl tehát a kérdést: “szükséges-e, ,hogy szerémi egyházaink a többi horvát­országi egyházakkal egyesítve egy külön esperességgé szereztessenek ? Az a körülmény, hogy Horvát-Szlavon­­országok területe a Dráva és Száva közt bosszúra nyúlik, hogy hitsorsosaink ott nagy területen elszórva laknak, hogy számuk a 20,000-et meghaladja, csaknem szüksé­gessé tenné a különválást, de nem egy independents, de a bányaterülethez tartozó ÜSikerességgé. Igaz az is, hogy Horváth-Szlavonországokban felekezeti iskoláink mind községi iskolákká alakíttattak, igaz, azokban görög keleti és római katholikus tanítók tanítanak, luk­vét sem értik, némely esetben az illető egyház nyel­igaz, hogy a horvát politikai ható­­ságok vagy önkényileg vagy a pátens szerint intéz­kednek az egyházakban s lépten nyomon sértik autonó­miánkat, a mennyiben némely esetben még a lelkész fizetését is ők szabták meg s egyházi tisztviselőket elbo­csátanak. Igaz, hogy egyházi főhatóságaink megkeresé­­seit nemcsak, hogy nem foganatosítják, de határozottan kijelentik, hogy ők azokat kompetenseknek el sem is­merik, s megkereséseikre nem is felelnek, egy szóval igaz, hogy borzasztó mizériák vannak ottani egyházaink­ban, de nem az a remedium ezek ellenében, hogy őket magunktól ellökjük szabad szárnyra eresszük, hogy őket külön esperességgé szervezők, ha mindjárt a bányakerü­let főhatósága alatt, de az, hogy részükre a vallás sza­bad gyakorlatát biztosítsuk. Mert hol a garanczia, hogy a külön esperesség e zaklatásoknak nem lesz kitéve ? hol a garanczia arra, hogy ez uj esperesség végleg nem fog elnyomatni? Sehol! (Igaz!) Az előadottak alapján a következő határozati javasla­tot vagyok bátor az igen tisztelt közgyűlés elé terjesz­teni . Mondja ki határozatilag a két­ közgyűlés, miszerint, mielőtt a horvát-szlavón esperesség szervezése kérdésében érdemleges határozatot hozhatna, elmaradhatlanul szük­ségesnek tartja azt, hogy Horvát-Szlavon országokban lakó hitsorsosaink szabad vallásgyakorlata törvényileg biztositassék; ennek folytán az egyetemes közgyűlés által egy íelterjesztés volna intézendő a vallás- és köz­oktatásügyi minisztérium útján a horvát-szlavón minisz­terhez, hogy ez utóbbi egész befolyását Horvátország bánja és a horvát tartományi kormányzatnál érvényesítse a végből, hogy mielőbb törvényjavaslat terjesztessék a horvát tartománygyűlés elé, mely mindkét felekezetű protestáns hitsorsosaink szabad vallásgyakorlatát és auto­nóm önkorm­ányzati jogait biztosítsa. Ez által vélem­­ elérhetőnek, hogy a sérelmek orvosol­hatni fognak, hogy egyházaink létjogosultsága biztositta­­tik, (mert hitsorsosaink ez országokból törvényileg máig is ki vannak tiltva). Ezen törvény folytán fognak csak fölvirágozhatni egy­házaink, fog megszilárdulhatni az anyaország és Hor­vátország közt az összetartozandóság kapcsa, ez által fog megszilárdulhatni oda folyton bevándorló hitsorso­­saink által a magyar állameszme Horvátországban. (Éljenzés.) Fabinyi elnök, egyáltalán nem tartja a mostani viszo­nyokat arra valóknak, hogy kísérleteket lehetne megen­gedni, de különben ez olyan kérdés, a­mihez a kerület­nek alig van szólása. A mostani viszonyok között egyál­talán minden horvát ügybe való beavatkozás kerülendő, mert az csak rossz vért csinálna. A különválásra való inicziálás épenséggel helytelen, ő mindig attól tartott, hogy ez ügyben a horvátok fognak kezdeményezni, s most egyszerre mi álljunk elő ezzel az eszmével ? Olyan dolog ez a­minek h­orderejét még nem is tudjuk fel­fogni. Elhiszi, hogy vannak adminisztratív bajok s elis­merés illeti a bács-szerémi esperest, hogy ezeken mégis diadalmaskodik, de ez a helyzet nem állandó, ezt a mos­tani politikai viszonyoknak lehet tulajdonítani. Attól tart, hogy a különválás megengedése nemcsak hogy nem se­gítene a bajon, de az ottani evangélikus egyházak érde­kei ellen lenne, mert annyi oltalmat sem lehetne gyako­rolni, mint most. Elvetendőnek tartja mindkét határozati javaslatot. Szeberényi szuperintendens osztja elnöktársának nézeteit. Elhiszi , hogy a bács­ szerémi esperest jó­akarat vezette , de indokaira nézve tévedésben van; a különválás nem lenne hasznos, ellenkezőleg a magyar egyház minden befolyását megszüntetné, holott így mégis van valami. Kimondandó, hogy most egyálta­lán nincsen semmi indok e lépésre és ne is tegyen ez ügyben a kerület semmit sem. Belohorszk­y nem tagadja, hogy a felvetett ellenve­tések sokban alaposak, azonban arra kéri a kerület­t, hogy legalább az adminisztratív bajok megszüntetése iránt tegyen valami intézkedést. A horvát világi hatósá­gok mibe sem veszik a magyar egyházi hatóságok meg­kereséseit, a horvát kormány szóba sem áll a bács­­szerémi esperes­séggel, úgy hogy ennek­­ mindig az illető egyházakhoz kell fordulni, ha meg akarja tudni a meg­keresésekre adott választ. Fabingi elnök azon a véleményen van, hogy most semmiféle intézkedés nincsen helyén, mert ez csak el­­mérgesítené az állapotot. A horvát ügyekbe való legcse­kélyebb beavatkozás sem tanácsos. Egyszerűen kimon­dandó, hogy a bács-szerémi esperesség indítványát a gyű­lés nem fogadja el. Bavnár Dániel azt hiszi,hogy rendezett állapotban élünk, habár a bonyodalmakba bocsátkozni nem is akarunk, de másrészről a bajos, tűrhetetlen állapotról is, meg vagyunk győződve. Nem helyesli, hogy a fennfor­gó körülmények közt oly esetek után, a minőket a bács­szerémi esperes felsorolt, a kerület semmit se tegyen, csupán azért, m­ert fél a bonyodalomtól, s mert Horvátország ama bizonyos bölcs kiegyezés után 13 évre olyan nagyon erősnek érzi magát. Azt legalább szükségesnek tartja, hogy az egyetemhez tegyen felter­jesztést a kerület; legyen legalább tudomása az egyetem­nek az állapotról, s ha jónak látja, tehessen lo­pást a kormánynál, mert az valóban botrányos, hogy a magyar egyházi hatóságok megkeresését a horvát hivatali köze­gek mibe sem veszik. Fabinyi elnök szerint konkrét adatok felsorolása nél­kül ez az intézkedés sem tehető meg. Belohorszk­y bács­ szerémi esperes konkrét esetet ad elő, melyből kitűnik, hogy visszaélések történtek. Bohonyi Gyula nem helyesli azt, hogy a számos visszaélés daczára ne történjék a kerület részéről semmi. Hogyha az intézkedés nincsen idején és helyén, ám akadjon meg inkább a kormánynál, de a kerület tegye meg kötelességét. Skultéty Ede esperességi felügyelő, időszerűnek tartja azt, hogy a horvát-szlavonországi evangélikusok vallás­­szabadsága érdekében történjék valami. Hozzájárul Ro­­honyi indítványához, de azt úgy kívánja módosítani, hogy a peticzionálás az egyházközségek útján történjék. Geduly Elek nem helyesli az imént tett módosítást, minthogy az egyházak a kebelükben uralkodó nemzeti­ségi aspiráczióknál fogva nem fognak tenni semmit. Itt mi vagyunk a sértett fél; az esperes saját hatáskörében nem vih­et ki semmit, mert az odavaló politikai hatóság akadályokat gördít eléje. Csatlakozik Rohonyi indítványá­hoz, a­melyet a maga részéről kibővit. Továbbá indítványozza, hogy ő felsége az egyetem utján szólít­­tassék fel nyilatkozattételre az iránt, hogy a nyílt parancs a Horvát-Szlavonországokra nézve is megszűnt hatályban lenni. Doleschal Sándor kijelenti, hogy nem járul egyik indítványhoz sem. A horvát kormány az iskolaügyekben teljesen autonóm, a beavatkozás veszélyes lehetne. Ma­radjon minden úgy, a­mint van s térjen az indítványok fölött napirendre. A közgyűlés kijelenti, hogy a tett indítványok fölött napirendre tér. Ezzel a mai ülés véget ért. A kerületi gyűlés holnap folytatja és alkalmasint be is fejezi tanácskozásait. A franczia-khinai háború, Fucseu bombázásáról még mindig nem érkezett meg a hivatalos teljes jelentés. Courbet tengernagy­tól csak e hó 24-ről van távirat, mely a következőt jelenti: «A tüzelést e hó 23-án délután 2 órakor kezdtük meg. Esti 6 óráig 9 kivinai hadihajót és 12 naszádot sülly­esztettünk el. Egy franczia torpedó­naszád egy khinai nagy czirkálóhajót levegőbe röpí­tett. A fegyvertár Krupp-féle ágyúi csakhamar elné­­mu­lattak. Az ellenség két hajója a folyó felső részébe menekült, hová ágyúnaszádaink nem követhették. Az ütközetben részt vettek: a Volta tengernagyi hajó a Duguay-Throuin, Triomphante, Villars, Destaing, Aspic, Lynx, Vipére nevű hajók és két torpedónaszád. Veszteségünk hat halott és 27 sebesült (ezek közt 14 könnyű sebet kapott.) A hajók csak csekély mérvben rongáltattak meg. Az egyik torpedonaszád kazánjába golyó fúródván, a kazán fölrobbant. A khinaiak vesztesége igen jelentékeny. E hó 24-én a föl- és aláuszkáló égő hajóroncsok, a khinaiak gyujtólövegei és torpedonaszádjai folyton nyugtalanítottak bennünket. Ma el fogom hárítani mindez akadályokat s azután a fegyvertár lövetését kezdem meg. A Min folyamot 29-ke vagy 30-ka előtt nem hagyhatjuk fel. A tisztek és a legénység­­közt a leglelkesültebb hangulat uralkodik. Ugyanezzel egyidejűleg az Agence Havasnak Ban­yaiból azt jelentik, hogy oda a fucseui ütközetről még eddig nem érkezett hivatalos tudósítás. A khi­naiak 23-ki veszteségét két-háromezer emberre teszik. A francziák egy torpedónaszádot vesztettek. A 25-ki hadműveletekről, melyek az erőditvények ellen in­téztettek s az akkor vívott harczokról még semmiféle hír sem érkezett. Valószínű, hogy a khinaiak nem továbbítják a táviratokat.­­ A Nordd. Alig. Ztg jelentése szerint a sangani franczia konzul hivatalo­­san értesítette tegnap a konzulátusi testület tagjait, hogy Francziaországnak nem szándéka a hadműve­leteket Sangaira és Voszungra kiterjeszteni, ha Kvhina viszont hasonló eljárást fogna tanúsítani és ha az ott lakó franczia polgárok élete és vagyona nem lesz fenyegetve. Ennyire terjednek a franczia értesülések. Mielőtt az egyetlen jelen volt hirlapi levelezőnek, a Times levelezőjének nagy feltűnést keltett táviratait közöl­nék, álljon itt a Temps következő észrevétele, mely Courbet tengernagy feladatának nehézségeire utal: «A fucseui hadművelet minden tekintetben való­­ságos tengeri ütközet volt, sőt azt lehet mondani, hogy az ütközet első fázisában a khinaiak előnybe voltak. A tengernagy most, ha fahajóival lefelé megy, kénytelen lesz a mingani és kimpáli erődítések ágyúit elnémítani, hogy a folyó torkolatánál felállí­tott pánczélosokhoz jusson. A franczia hajóhadra még komoly harczok várnak; egyes khinai ütegeket csak a golyószórókkal lehet majd elhallgattatni. Kimpálnál a pánczélosok támogatni fogják a ten­gernagy hadműveletét és a khinai erődök kereszttűz közé fognak jutni. Két támadás lesz szükséges. Ha európaiak védenék a khinai erődöket, Courbet ter­vét a legveszélyesebb kísérletek egyikének kellene tekinteni.» —• És most, íme a Times táviratai: A Min folyón, aug. 23. este 6 óra. A bombázás elszomorító dolog volt («a sicke­ning business»). Két hajó kivételével a khinai flotta, mely az imént még a Min vizén állott, meg van semmisítve. A tehetetlenné tett és sülyedőfél­­ben levő hajóknak nem engedték meg, hogy meg­adják magukat. Miután ágyúikat elnémították, órá­kig lődözték még őket. Courbet tengernagy 2 órakor nyitotta meg a tüze­lést, s a khinaiak rögtön feleltek rá. A fegyvertár azonnal tüzelt, de csak részleges sikerrel. A khinai flottát képező 11 hajó, jobbadán könnyű folyami hajók és parti szállítók, valóságos játéksze­rek voltak. A francziáknak nyolcz nehéz fegyverzetű hajójuk volt — a Volta, Duguay-Trouin, d’Estaing, Aspic, Vipére, Lynx, Villars és a pánczélos Triom­phante, mely utóbbi már a tüzelés megkezdésekor érkezett oda. A khinai ágyunaszádok némelyike 15 perczen át vitézül tüzelt, mikor is a legénység életbenmara­­dottjai a vízbe ugráltak, de a harcz tényleg csak 7 percz alatt volt befejezve. A francziák kitűnő tüzér­sége a khinai hajók tehetetlenné tevése után is folytatta munkáját — nem harcz volt ez, hanem mészárlás, így vélekedett minden szemtanú. Két 18 tonnás ágyúnaszád jól harczolt, az egyik az angol Champion hajó mellett sülyedt el, míg a másik a kis hajókon túl jól tartotta magát. A francziák állandóan tüzeltek a fegyvertárra és a szomszédos épületekre, erődökre, barakkokra, sőt falvakra is, egészen 5 óráig, jóllehet a parti ütegek ellentállása már 3 órakor megszűnt. A franczia és khinai hajók némelyike igen közel lett az angol Vigilant és Champion hajókhoz. Én a Championon voltam. Három égő ágyúnaszád úszott lefelé a folyón; egyikök franczia lobogót viselt. Az egyik mellettünk haladt el, valamint sok apró égő hajócska is, a­me­lyek veszedelmesen lángoltak, de eltávolíttattak. Egy angol bárkát az angolok megmentettek. A fran­czia torpedó-naszádok felrobbantották a Jangun szállító hajót és két sülyedőfélben levő ágyurtaszá­­dot. Borzasztó látvány volt, a­mint a halottak és sebesültek mellettünk lefelé úsztak a folyón. A sebe­sültek közül az angolok sokat megmentettek. A lejebb eső erődök még nem támadtattak meg. Fucseu, aug. 24. d. u. 3 óra. Most jövök a Pagodáról. Két khinai szállitóhajó tegnap elmenekült a folyón fölfelé. Az egyik megfeneklett, mert hátsó része ös­­­szeroncsoltatott; a másik sértetlen. A francziák ma délben újra kezdték a tüzelést; hadműveleteik a Pagoda ellen s még fölebb lévén irányozva, a miből az lehet következtetni, hogy meg akarják semmisíteni a szállítóhajókat, lődözni a fal­vakat és elfoglalni a fegyvertárt környező magasla­tokat. Most a francziák a Kvantao mellett levő barak­kokat és táborokat lődözik, holott itt ellentállás nincs is. A Pagodán a konzuli épületeket fegyveres khinai katonák őrzik. Ebből megítélhető, hogy minő óvóintézkedésekre van szükség Fucseuban, jóllehet a város most még nyugodt. A franczia vezérkar főnöke azt jelenti, hogy a francziák 6 embert vesztettek. Az én véleményem szerint ez valótlan. Egy angol kormányos a múlt éjjel megöletett, mikor a francziák erős tüzelést kezdtek s állítólag saját torpedónaszádjaik egyikét elsülyesztették. Az «egyedül jelen volt hirlaptudósitó» e jelenté­­ei alapján a Times a következőket írja első vezér­­czikkében: A háború Francziaország és Rhina közt szomba­ton kezdődött meg a fucseui fegyvertár lődözésével és sajnálattal mondjuk, hogy a kegyetlen, lovagiat­­lan modor («ruthless, anchivarious manner»), mely­ben ez az ad­czió vezettetett, szégyenére válik Cour­bet tengernagynak és a franczia lobogónak. Kínos, meglepő érzést fog kelteni Angliában ez a harcz, a­melyben annyi szükségtelen pusztítás és kegyetlen­ség történt. Még azok is, a­kik tudják, hogy men­­nyire kikerülhetetlenek a háború borzalmai, úgy fognak vélekedni, hogy Courbet tenger­nagy nagyon is túlm­ent azokon a határo­kon, melyeket állítólag kapott utasításai elébe szabtak; az pedig egészen bizonyos, hogy túl kapott a czivilizált hadviselés szokásain. Neki meghagyták, hogy bombázza a fucseui arzenált, mely hadműve­let természetesen magával hozza minden olyan erődnek vagy flottának a lődözését, a­mely ellent­­állást fejt ki, de a­mely korántsem tette kötelessé­gévé a francziáknak, hogy kegyelem­adás nélkül folytassák a harczot tehetetlenné tett hajók és se­besült emberek ellen. A bombázás csak eszköz a czélhoz: a lerombolás­ vagy elfoglaláshoz. Föl­téve, hogy Courbet tengernagynak az volt az utasí­tása, hogy a fucseui fegyvertárat lerombolja (nem pedig, hogy elfoglalja) ez a czél elérhető lett volna úgy is, ha a falvakat nem lődözi; a hadviselés ös­­­szes szabályai pedig arra kötelezték, hogy a tüzelést megszüntetett hajóknak alkalmat nyújtson a meg­adásra. Bombázni, elsüllyeszteni, felrobbantani hajó­kat, a­melyek már nem harczolnak, legénységeket arra kényszeríteni, hogy a vízbe vessék magukat, gyilkos tüzet, ontani olyan emberekre, a­kik sebesültek és a vízben fuldokolnak, és ezeknek az embereknek — a­kik nem kalózok, hanem legyőzött katonák és tengerészek — nem engedni módot a menekvésre : ezek nem tisztességes hadviselés tényei, hanem barbár­ság cselekedetei. A1­lines ezután hivatkozik arra,hogy sem Seymour tengernagy Alexandria előtt, sem Wolseley Egyip­tomban nem követtek el ilyeneket s azután óva inti a francziákat akcziójoknak kellő határok közé való korlátozására, mert Francziaországnak nincs jogá­ban azt tennie, a­mit akar, hanem tekintettel kell lennie arra, hogy a semleges hatalmak kereske­delmi érdekei károsulást ne szenvedjenek. «Barát­ságos szomszéd mondja ezeket most, harag és irigy­ség nélkül, de egész más nangon fog esetleg beszélni Németország, ha a franczia kormány e tekintetben vétkes könnyelműséggel járna el. Jules Ferrynek tud­nia kell, hogy Németország egy más módon gondos­kodni fog arról, hogy ez az imbroglia ne okozzon neki károkat. A franczia minisztereknek vigyázniok kell arra, hogy ez az ő rosszul meggondolt háború­­juk tényleges előnyére ne üssön ki Németországnak, oly után, a­melyet minden eszes franczia kitalálhat, habár nem szeret is rá gondolni. Németország valóban kezd is már szerepelni a franczia-khinai ügyben, habár nem is oly szellem­ben, a­mint azt a Times feltüntetni iparkodik. Táv­irataink jelentették, hogy Courcel berlini franczia nagykövet,ki Li-Fong-Paoval egy vonaton utazott el Párisból Berlinbe, Varzinba ment Bismarck hghez. Nagyon valószínűnek tartják, hogy a franczia nagy­követ a khinai ügyért sietett fölkeresni a német birodalmi kanc­ellárt, s föltehetjük, hogy első­sor­ban arról kívánja biztosítani, hogy Francziaország a lehetőség legszélsőbb határáig iparkodni fog meg­óvni a semleges államok s nevezetesen Németország kereskedelmi érdekeit. Mondják azt is, hogy Courcel­ler. egyenesen Bismarck kívánságára ment Warzinba, még pedig a német közvetítés tárgyában, hogy a to­vábbi hadviselés szükségtelenné váljék. Egy teg­napi párisi magántávirat azt állítja, hogy Courcel báró varzini útjának nincs más czélja, mint meg­egyezést hozni létre Németországgal az afrikai ügyekre nézve, s megállapodni abban, hogy a ha­talmak akcziója melyik pontra szorítkozzék a Kon­gónál. Feltéve, hogy a tárgyalások más oly ügyekre is kiterjednek, a­melyekben Francziaország és Né­metország érdekei azonosak vagy azonos irányúak, mindamellett Courcel bárónak semmiféle megbí­zása sincs kormányától, mely Francziaország hely­zetét Németországhoz képest lényegesen megvál­toztathatná. Ha valósul az, hogy a khinai kormány hadüzenete megérkezik, akkor a franczia kabinet azonnal kény­telen lesz összehívni a parliamentet, akár felel a hadüzenetre, akár nem. Ugyanezt fogja tenni a kor­mány az esetre is, ha valamely hatalom panaszt emel (pl. Anglia) vagy pedig közvetítését ajánlja föl (pl. Németország vagy az Egyesült­ Államok). Az ellenzéki lapok egyre hevesebben követelik a parliament egy­­behívását. Azt beszélik, hogy Grévy a fucseui arze­nál szétrombolását oly rendszabálynak tekintette mely a képviselőház legutóbbi szavazata által iga­zolást nyer, de a khinai területen folytatandó min­den katonai hadművelet tárgyában a kormány kö­teles volna a törvényhozás engedélyét kikérni. Most azt beszélik, hogy Ferry miniszterelnök beérte volna kisebb hadikárpótlással is, és Fucseu bombázását csak azért rendelte el, mert Patenotte és Courbet azzal biztatták, hogy a fegyvertár szétlövése után a khinaiak azonnal el fognak fogadni minden feltételt. A Havas-ügynökség ama sürgönyére vonatkozó­lag, hogy Fu­ Cseu európai negyedét nem érte a bombázás veszedelme, a következőket írja a Ré­publique Frangaise: Megmagyarázhatjuk, hogy a bombázás alatt miért nem szenvedett kárt Fu-Cseu városa s miért nem szenvedtek a benne lakó európaiak is. Courbet tengernagy operá­­czióiról kimerítő és hiteles adatokat kaptunk. Fu-Cseu tudvalevőleg a Min-folyó partján emelkedik, körülbelül 44 mértföldnyire a tengertől. A Ki-Fu sziget két ágra osztja torkolatánál a Mint. Ha az ember lefelé , azzal a Mr. Whittlestaff karjára leve kezét, mintha meg akarta volna ölelni. — Talán legjobb lesz, ha magunkra hagy, monda Mr. Whittlestaff. Mary erre eltávozott. Most hát elérkezett a pillanat s John Gordon érezte, hogy nehéz pillanat az. A nehézséget ko­ránt sem csökkentette Marynek az a kijelentése, hogy semmit se higyjenek felőle olyat, a­mit nem maga mond. És John Gordon mégis, lelke mélyéből volt meg­győződve arról, hogy Mary őt és csakis őt szereti, s hogy szives-örömest fogadta volna, ha egy nappal előbb érkezik. — Mr. Whittlestaff, monda, el akarom önnek mondani, hogy mi történt tegnap köztem és Miss Lawrie közt. — Okvetlenül szükséges ez ? — úgy hiszem, igen. — Részemről nem tartom szükségesnek. Miss Lawrie mondott nekem valamit — úgy hiszem annyit, a­mennyit ő szükségesnek gondol. — Nem hiszem, hogy az ő felfogásának ebben a dologban akár önre, akár én reám irányadónak kel­lene lennie. A mi feladatunk azon gondolkozni,hogy mi legjobb őrá nézve, s ezt, a­mennyire csak hatal­munkban van, meg is tenni. — Bizonyára, mondá Mr. Whittlestaff. — De valószínű, hogy ön és én lényegesen eltérünk egy­mástól ama véleményre nézve, hogy mi tulajdonkép őrá nézve a legjobb. A­mennyire a dolgot értem, ön az óhajtja, hogy az ön neje — én pedig, hogy az enyém legyen, úgy hiszem, hogy én mellettem bol­dogabb élete lehet, mint ön mellett, s mivel ő is igy vélekedik . . . Mr. Whittlestaff megállott. — De valóban igy vélekedik-e? — Hallotta az imént, hogy mit mondott. — Semmit sem hallottam arra nézve, hogy mint vélekedik az életről, a­mely reá várhat, mondá Joh­n Gordon. •­­ Tegnap sem hallottam tőle egy szót sem, a­mely magára vonatkozott volna. Erre nézve nekünk olyan körülmények alapján kell vélemé­nyünket megállapítani, a­melyek nem az ő szavai szerint értelm­ezendők. Midőn ön ellenem szól . . . —­ Egy szót sem mondtam ön ellen, uram. — Talán azt akarja vele mondani, folytatá Gor­don, nem ügyelve a Mr. Whittlestaff indulatos hang­jára, — talán azt akarja vele mondani, hogy az én életem kóbor élet s mint ilyen nem mozdítaná elő a Miss Lawrie boldogságát. — Semmi ilyet nem akartam mondani. — Hogy az ő kívánságának eleget tegyek, vég­kép itthon maradnék Angliában. Igen szerencsés voltam, s nagy gazdagság szerzésére nem vagyok elég kapzsi. Miss Lawrie itt maradhat, s én kimu­tathatom önnek, hogy van a­miből megélhessünk. — Mit törődöm én az ön megélhetésével, és mit törődik vele­m? Tudja-e uram, hogy ön olyan nőről beszél most velem, a kit én akarok elvenni s a ki már jegyesem is. . . Hallatlan! •— Elismerem, hogy különös. — Nagyon különös, valóban nagyon különös. Soha sem hallottam még ilyet . . . Úgy látszik, hogy ön ismerte őt Norwichban . .. — Igen jól ismertem. — Azután világgá ment és elhagyta. — Világgá mentem, Mr. Whittlestaff, mert sze­gény voltam. Mostohaanyja azt mondta, hogy nem kellek a házban, mert nincs miből megélnem. Ez igaz volt, s mivel a leányt forrón szerettem, azonnal elutaztam, csaknem kétségbeesve bár, de mégis némi remén­nyel, a reménynek egy szálával, hogy talán sikerül annyira vinnem, hogy ő nem lehessen. De nem hagytam el. — Jó! Akkor azután visszajött ön, s úgy találta, hogy az a leány az én jegyesem. Saját szájából hal­lotta. Ha egy férfi ilyet hall, mi egyéb kötelessége vart, mint tovább menni? . . . — De vannak itt körülmények . .. —­ Mit mond Miss Lawrie maga? Nincsenek olyan körülmények, melyek az ön eljárását igazolhatnák. Ha mint jóbarát jönne a házba, mondtam, hogy szívesen látnám önt. Ön ismerőse neki a régi idő­ből, nem fordíthattam hát önnek hátat. De maga­viselete olyan sajátságos, hogy nem kérhetem arra, hogy tovább is itt maradjon. A két férfi a fasorban járkált, s mr. Whittlestaff most megállott, mintha azt akarná kijelenteni, hogy a társalgást befejezettnek tekinti. — Tudom, hogy azt kívánja, hogy elmenjek, mondá Gordon. — Nos, igen — ha csak le nem tesz arról a gon­dolatról, hogy igényt tartson a Miss Lawrie ke­zére. — De úgy hiszem, hogy önnek előbb meg kell hallgatnia, a­mit mondani akarok. Iránta való köte­lességét nem teljesíti, ha meg nem hallgat.­­ — Szólhat, ha szólni kíván, mondá Mr. Whittle­staff. — Ön csak tegnap tette meg ajánlatát Miss Law­­rienak. — Mi köze ennek ahhoz. — Ha egy nappal előbb jövök s megmondtam volna neki azt, a­mint most mondhatok, nem vál­toztatott volna ez a helyzeten ? — Mondta ő ezt? kérdé a szerencsés vetélytárs, de indulatos hangon. — Nem, nem mondta. Cseke nehezen csikartam ki tőle azt a vallomást, hogy tegnap tett önnek ígé­retet. De megvallotta. És megvallotta ha szóval nem is, de modorával, hogy lehetetlen volt visszautasí­tania azt a kívánságot, melyet ön kifejezett. — Sohasem hallottam még, hogy egy férfi ilyen szemérmetlenül erősítette volna, hogy ő egy nőnek kizárólagos kegyeltje ! Szavamra mondom, ön a leg­­önhittebb ember, a­kit valaha láttam ! — Legyen úgy. Nem gondolok a magam védel­mére, csak az övére .... Akár önhitt vagyok, akár nem, az a kérdés, hogy igaz-e a mit mondok, vagy nem? És kérdem öntől, mint férfi férfitől, nem tudja-e ön is, hogy igaz? ... Ha nőül veszi ezt a leányt, nem olyan nőt vesz-e el, kinek szíve az enyém? . . . Nem olyat vesz-e el, ki, ha e pillanat­ban szabad volna, pillanatnyi habozás nélkül jönne hozzám ? — Ilyen önhittséget életemben sem hallottam! — De igaz-e ? Akármilyen legyen is az én önhitt­ségem, nyegleségem, vagy ha úgy tetszik, férfiatlan­­ságom, nem szent igaz-e, a­mit mondok? . . . Nem az én gyarlóságaimról vagy az ön fogyatkozásairól kell nekünk beszélnünk, hanem az ő boldogságáról. — Helyes. Nos, én nem hiszem, hogy önnel bol­dog lenne. — Tehát ön azért veszi nőül, hogy tőlem meg­óvja — hogy ne sülyedjen az én méltatlan voltam örvényébe. — Részben azért. —­ De ha tegnapelőtt jöttem volna, amidőn Miss Lawrie tárt karokkal fogadott volna . . . — Nincs joga ilyet mondani. — Azt kérdem öntől, hogy igaz-e? Tárt karokkal fogadott volna, és ön, mint gyámja, merészelte volna-e megparancsolni, hogy utasítsa vissza aján­latomat, ha megtudta volna, hogy ő szeret engem; hogy én is szívem mélyéből szerettem, mikor hazul­ról elmentem, hogy csakis azért mentem el, hogy őt egykor nőül vettessem; hogy a szerencse csodá­latosan kedvezett; hogy azzal az egyetlen remén­­­nyel tértem vissza, hogy mindenemet neki adhas­sam, s föltárhattam volna egész életemet s megmu­tattam volna, hogy bátran nemmé lehet akárki is?... — Mit tudok én az ön életéről ? Lehet önnek va­lahol felesége is. — Igaz, lehetek gazember is, de akkor, mint Miss Lawrie barátjának, önnek kötelessége volna tuda­kozódni. Nem törheti meg egy szegény leánynak a szívét csak azért, mert az a férfi, a­kihez vonzódik, talán semmirevaló. De ebben az esetben még gya­núra sincs oka. — Sohasem hallottam még embert így pöffesz­­kedni! — Az a kérdés, hogy mi az igaz. Mondtam már, hogy az ő boldogságát, s nem az enyémet, sem nem az önét kell tekintetbe vennie. Ha Miss Lawrie az ön ajánlatát azért fogadta el, mert ön jó volt hozzá elhagyatottságában, mert semmit sem tagadhatott meg öntől, a­ki olyan nemeslelkűen bánt vele; ha Miss Lawrie mindezt azért tette, mert azt gondolta, hogy én már végkép eltűntem, s nem hitte, hogy valaha visszatérek — ha mindez így van, pedig jól tudja ön, hogy így van, akkor legalább is haboz­nia kellene azzal, hogy végkép boldogtalanná te­gye őt. — Tőle hallhatta az imént, hogy semmi ilyet se higyjek el felőle, ha nem ő maga mondja. — Hallottam, s az ő szavának sem ön előtt, sem én előttem nem szabad sul­lyal bírnia. Ő ígéretet tett önnek, s kész föláldozni magát ígéretének . . . Föl fog áldozni engem is az ön jó­ságáért és — azért, mert teljesen képtelen arra, hogy magát igazi értéke szerint méltányolja .. . Ne­kem ő minden a világon. Az első pillanattól fogva, mikor megláttam, m­ostanig, egyetlen gondolatom, vágyam volt: hogy őt megnyerhessem ... Ejtse el azokat a szavakat, melyeket ő az imént mondott, s mondja m­eg: mi lehet az ő kívánsága? — Én csak arról szólhatok, hogy mi lehet az ő javára. — Ezt a maga iránt való elfogultság mondatja önnel, s én most ép úgy vádolhatnám önt önhitt­séggel, mint ön vádolt az imént engem — csakhogy én az ilyen önhittséget igen természetesnek talá­lom. De ebben a dologban őt kell megkérdezni,hogy mit akar. Nem szabad vele úgy bánni, mint gyer­mekkel. Kinek a neje kíván lenni? Bátran merem­­ mondani, hogy szerelme az enyém, s ha úgy van,­­ önnek nem kellene őt magának kívánnia . . . Ön nem felelt kérdésemre, nem is várhatom, hogy fi­zeljen, de szálljon magába, és feleljen meg a kér­désre. Gondolja meg, hogy mi vár önre, ha az nő, ki az ön vállára borul, örökké egy másik férfit gondol, a­kitől ön elrabolta . . . Isten önnel,­­ Whittlestaff, nem kétlem, hogy mindezt jól be fogja gondolni . . . És ezzel John Gordon kisietett a kert kis ajtaját mely az országutra nyílt és Crokers Hallban semma sem hallottak többé felőle azon a napon. (Folytatása következik.) SZOLGÁLNI MENT REGÉNY. Irta Gréville Henrik. XVIII. 31 (Folytatás.! — Ön szabad, mondá neki a vizsgáló bíró. Még többet is mondott neki, néhány szót, de a leány már azokat nem hallotta. E szavak úgy érin­tők, mint a friss légvonat érinti a sokáig bezárva volt ember arczát. Az első benyomás kimondhatat­lan fájdalmas volt. — Nem csinálnak velem semmit? kérdé bámulva nézve a biró szeme közé. Kis arcza fogsága alatt még inkább összeesett, szemei mélyen feküdtek, szája, mintha megnagyob­bodott és szigorúbbá lett volna, csupán törékeny teste látszott még ifjúbbnak és még gyermekiebb­­nek, mint valaha. — Nem fognak önnel tenni semmit, felelt a biró. Elmehet. A lány némán állt a biró előtt, ki rátekintve, va­lóban azt gondola, hogy e gyermeknek csakugyan alig van annyi ereje, hogy egy nehéz piszkáló­ vasat fölemeljen. — Hova menjek? mondá. — A hova akar. . . . A lány fáradt mozdulatot tett. — Köszönöm uram, mondá. A tisztviselő, ki a törvényt alkalmazva, annyi szenvedést okozott neki, megszánta e szegény elha­gyatott lényt. — Itt van még Dunois ur? kérdé egyik köze­gétől. Dunois ur a folyosón várakozott, bizonyára aka

Next