Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)
1884-10-14 / 284. szám
1884 HZ]ÖLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 87. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. (BAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva; Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .. 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Külföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-,Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai őrződéshez tartoznak, negyedévre 9 írt 20 kr. Egy szám 6 krajczár. 284. SZÁM. Az országnagyok vitája. Száztizenöt perczig tartott a főrendi táblán az országnagyok felirati vitája. Azaz dehogy csak a vitája. A delegácziók tagjaira névsor felolvasása mellett beadták szavazatukat. A legfőbb fegyelmi bíróság tagjainak neveik felolvastattak és tudomásul vétettek. Az újabban jelentkező királyi hivatalosak s a távolmaradásra engedélyt kérők a nyilvántartó bizottságnak kiadattak. A fegyelmi bíróság tagjai az esküt letették. A válaszfelirati javaslat általánosságban felolvastatott. Ezután az ellenzék szónokai előterjesztették észrevételeiket. Voltak ketten. Tisza Kálmán miniszterelnök összedisputált a mérsékelt ellenzék szónokával s agyonhallgatta a közjogi ellenzék szónokát. A válaszfelirati javaslat újra pontonként felolvastatott. Azután egészben elfogadtatott. Végre az egyik koronaőr bejelentő, hogy a gazdasági albizottság tagjai megválasztattak. Mindez tartott száztizenöt perczig. Az irigység sem mondhatná, hogy az országnagyok nem gyorsan dolgoznak s nem eléggé gazdálkodnak az idővel. Pedig idejük elég van s dolguk is lehetne elég. Hanem úgy látszik, az időt törvényhozási dologgal tölteni el még nem szokták meg egészen. Báró Prónay Dezső azt mondá, hogy a főrendiház mostani alkatában valószínűleg utoljára küld feliratot a koronához. Kívánatos, hogy igaza legyen. Mert országgyűlés elején s oly kérdéseket, minek a trónbeszédben s felirati javaslatban megérintvék, ily hamarosan intézni el, valóban nem kívánatos. Csak zaklatott, forradalmi hangulatban, vagy csak az aggkori elgyöngülés báno misén hangulatában szokás ily fergeteges gyorsasággal törvényhozási munkát végezni. No pedig, hogy az országnagyok most nincsenek forradalmi hangulatban, az egészen bizonyos. Gróf Zichy Nándor mérsékelt ellenzéki nézeteit adá elő. Kijelenté, hogy ezek egyéni nézetek, de egyúttal kijelenté azt is, hogy a főrendi táblán sokan vannak vele egy nézeten. Hisszük, hogy így van, de azért szeretnék mihamarabb látni is, hogy így van. Legalább néhány kérdésben határozottan rokonszenvezünk a nemes gróffal. A hol a főrendi táblai reformnál ez alkotmányos testület függetlenségét hangoztatja ; ahol az újabb vám- és kereskedelmi szerződés megkötésénél hazánk anyagi jóllétét feltételül tűzi ki; a hol a közigazgatás fonákságát érinti; a hol az uj kataszter rettenetes adóemeléseire utal; a hol közgazdasági termelésünk egyoldalúságára, a világverseny veszélyeire s birtokos osztályunk hanyatlására utal s végre a hol óva int, nehogy a kivételes rendszabályok szükség nélkül s oktalanul alkalmaztassanak : ott mindenütt egyetértünk vele. A nemes gróf nem uj parlamenti ember s eléggé gyakorlott szónok. Mai beszédének nem volt feladata a kérdések részleteibe hatolni ; e beszéd csinos volt és szükséges. Tisza Kálmán ellenbeszéde se csinos nem volt, se tanulságos. Alig volt olyan pontja —talán az egy főrendi táblai reformot kivéve — melyben felvilágosítást találhatnánk a jövőre. Csak azt, hogy ő minden áron megköti az új vámszerződést. Hisszük, tudjuk. Báró Prónay Dezső a közjogi ellenzék sarkalatos nézetét hangoztató. Egész elismerésünk férfias föllépéséért. Tíz év óta a nemzeti muzeum komor dísztermében nem hangzottak a nemzet igaz kivánatai úgy, miként most a nemes báró ajkain. A fúzió előtt volt egy kisded párt, a közjogi ellenzék hive, de a fúzió és a halál szétzilálta azt. Nagy és nemes kötelességérzet az, mely buzditá báró Prónayt, hogy ha maga marad is, meggyőződésének hangot adjon. S ma csakugyan maga maradt. A méltóságos főrendek nem szóltak az általa fölvetett kérdésekhez. A miniszterek közül négyen voltak jelen s ezek közül se szólt senki. Hallgattak — néztek. Mi volt e hallgatásban? Kicsinylés vagy megütközés? Valószínűleg mind a kettő. De mi azt hisszük, hogy a kicsinylés mihamarabb el fog múlni s a megütközés növekedni fog. Csak ismételve harsanjon ott meg az állami függetlenségre törekvés szózata. Budapest, okt. 13. Az országgyűlési szabadelvű párt párt ma d. u. 6 órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott értekezletén első sorban a kör gazdasági bizottságának jelentése olvastatott fel, mely helybenhagyatván, Móricz Pál igazgatónak a felmentés megadatott. Az I. bíráló bizottságba Rohonczy Gedeon lemondása folytán megürült helyre Andreházy László jelöltetett ki. Ezután tárgyalás alá vétetvén a felirati bizottság által beadott felirati javaslat, az minden vita nélkül változatlanul egyhangúlag fogadtatott el. Ennek kapcsában átalános helyeslés közt elfogadtatott Elekes György azon indítványa, hogy Falle Miksának a felirati javaslat kitűnő szerkesztéséért jegyzőkönyvileg köszönet szavaztassák. (O. E.) Budapest, okt. 13. Az ágostaiak egyetemes gyűlésére még egyszer vissza kell térnünk. Oly sok kérdés s oly fontos kérdések merültek fel s vitattattak meg e három nap alatt, hogy ezekre az országos közügyekkel közvetlenül foglalkozó körök figyelmét újólag fel kell hívnunk. Mindenekelőtt elismeréssel kell konstatálnunk a gondot, amelyet a gyűlés a vallástan oktatására fordít a középiskolákban. Igaz, hogy egyházi gyűléstől ezt meg kell várnunk. De ha az irányt tekintjük, melyben a mai társadalom szellemi élete mozog s melytől az egyházak és felekezetek férfiai sem emanczipáltak, a vallástan előadásának és pedig kötelező előadásának fontosságát nem lehet kicsinyleni. Ezért helyeseljük, hogy az érettségi vizsgálat kötelező tárgyai közé a vallástan is felvétetett. Tudjuk, ismerjük, miként vélekedik a vallástanról, a vallások míthoszairól és rejtélyeiről s a felekezetek szőrszálhasogató distinkczióiról korunknak természetbuvárló s mathezistisztelő hangulata. De más a férfi, ki az élet terheivel küzd s kinek a számító, s hideg elmére kell támaszkodni s más az ifjú, kinek egészséges szellemi kifejlődésére szükséges, hogy lelke fölszárnyaljon a vallásnak és a költészetnek tiszta magasába is. S elvégre a vallásban, mint tan, nemcsak a kedély nemesítésére hat, hanem hatalmasan műveli az elmét is s fönséges példáival hatalmasan edzi az erkölcsös akaratot is. Ép oly fontosnak tartjuk a kérdést, melyet Péchy Tamás pendített meg. A leányifjuság nevelésének kérdése ez, melyben a hazai római katholikus egyház valóban messze megelőzte már a protestáns egyházakat. Minket természetesen nem felekezeti szempont vezérel. A római egyház püspökei az állam javadalmaiból óriási anyagi erővel rendelkeznek, melyhez a protestánsoké nem is hasonlítható. De e püspököknek mégis örök érdemük, hogy az utolsó negyedszázad alatt több mint ötven leánynöveldét alapítottak. S ha van kívánni való, ez az, hogy folytassák e szép munkát és hogy a leányok magyaros nevelésére s gazdasszonyi teendőire az eddiginél nagyobb gondot fordítsanak. Ideje, hogy a protestáns egyházak is most már a rómaival nemes versenyre keljenek. Hasznára válik e verseny mind a felekezeteknek, mind a hazának. Az általános állami javadalmazás ügyének megpendítése is helyes volt. Valóban a méltatlankodás haragtüze ég arczunkon, ha arra gondolunk, hogy az erdélyi szászok kicsinyke egyházkerülete majdnem akkora javadalmat húz az államtól, mint a magyar ágostaiak tízszerte nagyobb egyeteme. Pedig a szászok egyébként is jobban ellátják az állam kegyeiből s pedig a magyar ágostaiak hazafiasak, kik egészükben a magyar államiság ellen soha nem fondorkodnak. Az összehasonlítás tán még szomorúbb, ha a helvét hitvallásunkra gondolunk. Százados, nagy sérelmet kell e kérdésnél jóvá tenni. A protestáns középiskolai tanerők állami segélyezése is égető kérdés már. Amely arányban benyúl az állam a felekezetek középiskolai szervezetébe s oktatásuk ellenőrzésére és vezetésébe, azon arányban kell segítségével előállania. A protestáns tanárok átlagos fizetése évenkint hétszáz és nehány forint. Nem megy annyira, mint egy főúri lovászé s nem megy többre, mint egy állami írnoké. Pedig minő különbség a feladatok nagysága és nemessége közt! Igaz, hogy a katholikus középiskolákban a szerzetes tanárok se sokkal mennek többre. De ezek istennek s a felebaráti szeretetnek esküdtek csak oltárai mellé s nem egyúttal a családalapításnak és fentartásnak s agg koruk és betegségük jövőjéről nem kell gondoskodniok. A protestáns középoktatás ugyanazon czélra s ugyanazon eredménnyel működik, mint az állami, egyenes anakhronizmus tehát, hogy az állami és a protestáns tanerők ellátása közt oly óriási legyen a különbség. Visszatekintve az egyetemes gyűlés tanácskozásaira, valóban nyomatékosan kell kifejeznünk, hogy annak az egyházi önkormányzatnak minden megkísérleti csorbítása, mely ekként szolgálja a vallásnak, a hazának, a közerkölcsnek és közmivelődésnek ügyét, s egyúttal a magyarságnak ügyét is, egyenes bűn. Felvilágosításul a főrendiházi tagság ügyében tett indítványomhoz. A lapokban közöltetvén azon tárgyalás, mely a főrendiházi tagság kérdésében a tiszán-inneni ref. egyházkerület rimaszombati közgyűlésén lefolyt; ez alkalomból a «Nemzet» reflektál úgy az én in BUDAPEST, KEDD, OKTÓBER 14 KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 8& HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL« Hirdetéseket felvesz a külföldöm: 9édb*n: Főügynökséírünk; Stern Mórit* hirdetési irodája, I. Wollzeile Kr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Kr. 2. Mosse Rudolf, I. Seiierstiitte Kr. 2. Haasenstein é3 Vogler, I. Wallfischgasae 10* Daube G. L. és Társa, I. Woilzeile Kr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzaile Nr. 1*. Heiudl Alajos, I. Wollzeile Nr., 25. Frankfurtban aiAl.: Daube G. L. és Társa. Pártiban: R. Mosse, 40, r. ríoire-Dame^doVift« Affeace Havsa (place de la Bcorae). dítványomra, mint a Mocsáry Lajos elfogadott határozati javaslatára. — Velünk szemben észrevételei a következőkben összpontosulnak: «először azt mondja, hogy a törvényhozás nem tartozik megkérdezni senkit, midőn köztörvényeket alkotni szándékozik és abba az egyháznak semmi szava, hogy mily közjogi helyzetbe hozza annak tagjait; másodszor azt véli, hogy tárgyi ellentmondás van azon nézetünkben, hogy kevésnek a felsőházban leendő részvételében veszélyt látunk autonómiánkra nézve, míg többnek részvételében nem látnánk azt; — harmadszor azt állítja, hogy az állam politikai tényezőket keres és a felekezetekkel, mint ilyenekkel, semmi dolga. Végül pedig a jogegyenlőség nevében az okos emberekre hivatkozik, hogy indítványunkat nemcsak hogy figyelembe ne vegyék, sőt rosszalják.» Ezen reflexiókkal szemben úgy a közönséget, mint a «Nemzetet» a következőkben van szerencsém indítványom felől bővebben tájékoztatni. Elsőben is, én nem vontam kétségbe az államnak azon jogát, hogy törvényhozási működését függetlenül végezheti, mert a lapokban kivonatolva megjelent indítványomból csupán kimaradt az erre vonatkozó passzus, mely így szól: «a törvényhozásnak joga van az egyház és állam közti jogviszonyokat szabályozni» .Én tehát ezt indítványomban előre bocsátottam, hanem ezzel szemben kiemeltem azt, hogy viszont az egyháznak is meg van a maga joga intézkedéseket tenni, ha püspökeinek és főgondnokainak közjogi helyzete megváltozik. Ez a kérdés sarkpontja egyházunkra nézve. Mert igaz az, amit a «Nemzet» állít, hogy minden állampolgár közjogi helyzetét szabályozhatja a törvényhozás; de az is igaz, hogy miután a mi püspökeinket és főgondnokainkat nem egyszerű állampolgári minőségükben akarja a törvényhozásba bevinni, hát az meg ránk tartozik, hogy ezen új helyzetüket autonómiáink szempontjából megbíráljuk. Ia az ad jogczímet a főrendiházi tagságra, hogy Péter Pál a mi választott püspökünk, nem pedig az, hogy ő Péter Pál, református honpolgár ; hát, hogy a mi tőlünk nyert czímen, a nekünk felelős egyének mily állást foglallhatnának még el? azt kívánjuk mi önmagunk eldönteni. Mert azon elv szerint, melyet a «Nemzet» képvisel, akár állami komisszáriusokká lehetne kinevezni püspökeinket, mint ilyeneket, vagyis állami törvény által ki lehetne őket vonni a nekünk tartozó felelősség alól; az az elv az, melyet nem oszthatok, s melyet indítványomban a tiszáninneni egyházkerület közgyűlése is egyértelműig méltányolt s épen azért fogadta el a Mocsáry Lajos javaslatát, mely anélkül, hogy az állami törvényhozást munkájában meggátolni szándékoznék, egyszerűen rámutat arra, hogy ha a kormánynak törvényjavaslatát velünk közleni tetszik, hát akkor előre, ha pedig nem, hát akkor utólagosan, de mindenesetre foglalkozni fogunk e kérdéssel egyházjogi szempontokból. Ami a «Nemzet»-nek második megjegyzését illeti, abban,amire ő reflektál,a kontradikcziót elismerem. Csakhogy az indítvány teljes szövegében azt mondtam, hogy én elvileg egyáltalában ellene vagyok mindennemű egyháznak, mint ilyennek, törvényhozó képviseltetésében, s miután az az óhajtásom, hogy előbb-utóbb a r. kath. egyház ilynemű kiváltsága is megszűnjék, ezen kiváltságot nem óhajtom szilárdítani azzal, hogy egyházam az ily alapon nyugvó főrendiházi tagságot elfogadja. Mind a mellett, ha a mostanában visszafelé haladó korszakban, még a szabadelvű emberek is reményt vesztenek már arra nézve, hogy az állam magát emanczipálja, hát ezeknek számára még sincs más menedék, mint autonómiánk szellemében követelni az arányos befolyást, így a kontradikczió elenyészik , mert nem abban van veszély autonómiánkra, hogy kevesebben lesznek jelen püspökeink, hanem abban, hogy azok egyházunk képviselőinek tekintetnének, holott, a mi autonómiánk szerint, egy-egy egyházkerületet püspök és főgondnok együtt képviselhetnek. — Ily teljes képviselet felelne meg csupán a jogegyenlőségnek, s ezzel ellenkező elvet jelenlegi autonómiánk még nem ismer; de ha ismerni akar, beczikkelyezheti saját törvénykönyvébe, ha a «Nemzet» nézete esetleg többséget nyer egy zsinaton. A kevés és több közt csupán ez a különbség. — A kevés a viszonosságnak mézes madzaga, ha tetszik, egy morzsalék a jogegyenlőségből, melynek fejében aztán nyugodhatunk csöndesen. A kevés, egyházunkra nézve megoldás , mig a teljes képviselet, legalább kibékitő s egyházunk egyetemére megnyugtató. Hanem épen ennek a jogegyenlőségnek kérdését akarja elütni a «Nemzet» azzal, midőn azt állítja, hogy az államnak a felekezetekkel semmi dolga, mert az csak politikai tényyezőket keres. — No hát ebben van már nemcsak a kontradikczió, hanem a falzifikáczió is. Hát ki tette a mi püspökeinket és főgondnokainkat politikai tényezőkké? Mert, ha ezen állásukban azok, úgy a felekezet által azok, mert annak választottjai. Különválasztani őket nem lehet. És én nem tudom, mit is csinálna az állam, ha a főrendiházba behívott püspökök és főgondnokok helyett eszébe jutna az egyháznak másokat választani, kiszolgáltatva egyszerűen a kiválasztott politikai tényezőket az államnak, hogy rendelkezzék velük, de mi a politikai iskola lába alól kiszedjük a földet, mely egyházi czélokra van rendeltetve ? — Bizonyára belátná, hogy ez a kérdés egyházunkra is tartozik és beismerné, hogy minket a viszonosságnak egy töredékével csak azért kínált meg, mert a róm. kath. egyház kiváltságát megbolygatni nem akarta, nekünk pedig azzal szemben a jogegyenlőséget megadni nem merte, annál is inkább, mert azt eleddig maga a ref. egyház is komolyan nem követelte. — Hogy valahára sürgesse és követelje és egyáltalában az elaltatott eszméket ébreszteni segítsen — ez való czélja indítványomnak, melynek további sorsa még a jövő napoktól függ, a midőn a «Nemzet» által provokált okos embereknek (gondolom : circumspect et prudentes !) lesz alkalmuk az elvek és eszmék gyarló harczosaival megütközni és ha nekik úgy tetszik, a morzsalékkal megelégedni, de nem a nélkül, hogy azt egy kissé meg ne sózza az igazság, melynek ha jelene nem volna is, de jövője biztosan lesz. ____ Fejes István. ORSZÁGGYŰLÉS. A főrendiház ülése okt. .13-án. I. _ A főrendiházban nagyon simán folyt le a felirati vita. Alig másfél óra alatt általánosságban és részleteiben is letárgyalták, s természetesen el is fogadták a javaslatot. A főrendek igen lanyha érdeklődést tanúsítottak a felirati vitával szemben, amit mutat az, hogy a delegáczió tagjaira a mai ülés folyamán végbement szavazásnál összesen ötvennégyen adták be szavazataikat. A vitában elsőnek Zichy Nándor gr. szólalt fel. Röviden fejtette ki a válaszfelirati javaslatban felsorolt fontosabb intézkedésekre vonatkozó nézeteit. A főrendiház újjászervezésére nézve a többi közt azt jegyezte meg, hogy a főrendiháznak olyatén szervezése, mely azt midjárt első alakulásakor annak a kormánynak a kezébe adná, mely azt legelőször szervezte, szerinte elfogadható nem lenne. Szólott ezután az újra megkötendő vámszövetségről, a közigazgatási bíráskodásról, fentartva magának azt, hogy adandó esetekben, mikor a kérdések szőnyegre kerülnek, azokra vonatkozó nézeteit bővebben kifejtse. Egyébiránt a válaszfelirati javaslatot általánosságban elfogadja. Tisza Kálmán miniszterelnök tett ezután megjegyzéseket a Zichy Nándor beszédére, mire a ház általánosságban elfogadta a javaslatot. A részletes tárgyalásnál, a javaslatnak az Ausztriával való kereskedelmi szövetségre vonatkozó pontjánál felszólalt Prónay Dezső dr. Rövid, de igen sikerült felszólalásában az Ausztriával való vámszövetség ellen érvelt, s kijelentette, hogy miután a vám-és kereskedelmi szövetség megújítása Ausztriával szemben hazánkra nézve sem közgazdasági, sem politikai és közjogi tekintetben nem előnyös, a javaslatnak erre vonatkozó szakaszát nem fogadja el. Ezzel a vita véget ért. A szavazásnál egyedül Prónay PORCZELLÁN. — ELBESZÉLÉS. — Angolból. 1 Az árverező-csarnokban ismerkedtem meg Robert Headleyvel. Dologtalan ember vagyok, s minthogy sok időm s olykor fölösleges költeni valóm is van, lassankint régiség-kedvelő lettem. A ritkaságok felkutatása, az utánajárás sok unalmas órámat segít eltöltenem s régi porczellánba s egyéb effélébe ölnöm azt a pénzt, amit különben ép oly hasznavehetetlen,de kevésbbé értékes tárgyakra fecsérelnék el. Headley és én legrendesebb látogatói voltunk az élverező csarnokoknak, s minthogy az eladások időszaka alatt csaknem mindennap találkoztunk valahol, közös szenvedélyünk csakhamar bizalmas ismerősökké tett. Magas, elegáns, körülbelől harmincznyolcz éves férfi volt s nyilván alaposan tanulmányozta a keramikát. Hasznos útmutatásokat adott egy s más dologban s több ízben gátolt meg abban, hogy hamisítványokért dobjak ki pénzt. Mivel az igaz «gyűjtő»-nek semmi sem kellemesebb, mint az, hogy kedvencz tárgyait megmutogassa olyannak, a ki szépségeiket érteni és méltányolni tudja, Headley, ismeretségünk megkötése után nem sokára fölkért, hogy látogassam meg. — De korán jöjjön ám, mondá. — Akkor legalább napvilágnál járhatjuk be az egész gyűjteményt. Aztán majd ott fogom ebédre. Headleynek a háza London egyik jobb, habár nem épen előkelő tizedében volt egy csöndes utczában. Nagyon örült, mikor beléptem, s alig várhatta, hogy kincseit bemutathassa. Ő igazi példánya volt annak a spécziesnek, mely «lelkesült gyűjtő» elnevezés alatt ismeretes s melynek ritkaságok felhalmozása iránt való szenvedélye csaknem őrültséggé fokozódik. De meg is kell vallanom, hogy gyűjteménye olyan volt, amelyre bárki is büszke lehetett. Kifárasztanám az olvasót, aki nem ismeri azokat az aprólékos megkülönböztető finomságokat, melyek a gyűjtő szívének olyan kedvesek, ha itt sorra fejtegetném az ő régi drezdai, sévresi, Wedgrood és Bentley-féle, rózsahátú Nanking, kék-fehér galagonya-mintázatú stb. porczellánjait. Csodáltam és irigyeltem. A ritkaságok sok ízléssel voltak rendezve kisebbnagyobb szekrényekbe, s a számos válogatott darab közt úgy hiszem, leginkább ejtett bámulatba egy fölséges «Chelsea» teás-készlet. Az egyik szekrénynek a közepét foglalta ez el, s körülte csekélyebb értékű tárgyak voltak rendbe rakva, mintegy hódolat-nyilvánításul az ő fensőbb becse iránt. Nem is szólva a gyönyörű kék és fehér díszítésről, a reezes aranyozásról és művészi festésről: a készletet szinte páratlan becsűvé tette az, hogy teljes volt. Headley örült a bámulaton, melynek kifejezés adtam, s mosolyogva mondd: — Ön, mint gyűjtő, talán nem fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy majdnem egész életem boldogságát bocsátottam áruba, hogy ezt a készletet kiegészítsem. Elnevettem magamat, mert azt hittem, hogy tréfál, s így feleltem : — Nem hiszem, hogy én elmennék ennyire, de boldogságom mindenesetre nagyobb lenne, ha ez az enyém volna. — ügy volna azzal mindenki. Nézze ezt a festést, ezt az aranyozást, ezeket az idomokat, ezeket a színeket! Tapogassa meg a munkáját, téve hozzá, a teás kannát bársony fészkéből kivéve s hosszú fehér ujjaival gyöngéden czirógatva. — Ön vagy én sötétben is meg tudná mondani, hogy igazi Chelsea, már az anyag puhaságánál fogva is. — Honnan szerezte ? — A teás kannát, a czukor dézsát meg négy findzsát s a hozzávaló aljakat az édesanyámtól örököltem, a többinek pedig, mint már mondom, majdnem nagyon is drágán adtam meg az árát. Ebéd után majd elbeszélem az egészet, ha kiváncsi rá. A nyári délután igen kellemesen telt el a régi porczellánok közt, s hét órakor asztalhoz hívtak bennünket. Headley bemutatott nejének, egy bájos, mintegy huszonnyolcz éves fiatal asszonynak. Mrs. Headley nyájasan fogadott s vidáman költöttük el az ebédet. A fogásokat keleti tájakon hozták be; a kanalak és sótartók Anna királyné idejéből, e nevezetes korból valók voltak, az üvegnemű pedig ritka ódon velenczei kristály volt. Headleynek kétségkívül finom és költséges ízlése volt, s úgy látszik, telt is reá. Mrs. Deadly, mikor az asztaltól felállt, tréfásan felkért bennünket, hogy ne üldögéljünk nagyon sokáig a bor melett, mert ő egyedül van. — Kedves férje megígérte nekem, hogy elbeszéli a Chelsea-készlet történetét, mondom, — de én mindenesetre kérni fogom, hogy minél rövidebbre fogja. — Ha elbeszéli önnek, Mr. Burke, viszonzá a nő nevetve, — soha sem szólok többé hozzá s önnek sem nézhetek ezentúl a szeme közé. — Kedvesem, mondá Headley. — Burke barátunk maga is régiség-gyűjtő s rokonszenvezhet az én gyöngeségemmel. Eszembe sem jutna valakinek elbeszélni, hacsak ilyen rokon szellemnek nem, aki teljesen felfoghatja érzelmeimet. Miután az ajtó szép háziasszonyom mögött bezárult, teletöltöttem Chateau Lafittel csillogó poharamat, s kíváncsian vártam az ígért elbeszélést. Headley ezen kezdte: — Most már, természetesen, tréfa az egész s bízvást nevethetek rajta, de mikor az, amit önnek elbeszélni akarok, történt, bizony mondom, komoly dolog volt. A Chelsea-készletnek az a része, mely már eredetileg is az enyém volt,anyám tulajdonát képezte, ő atyjától örökölte, de ennél tovább az edény történetét nem lehetett visszavinni. Mikor a gyűjtés szenvedélye először szállott meg, igen természetesen ez képezte régiségtáramnak a magvát. Mindenki csodálta és irigyelte. Egyszer — midőn már tisztességes gyűjteményem volt s jól ismertek mint vásárlót — beállított hozzám Wharton, az ódonság-üzér, bemutatni egy pár értékes darabot, amiket a vidéken szedett össze. Megmutattam neki a Chelseámat. Figyelmesen vizsgálgatta, s azután így szólt: — Különös, ennek a készletnek a többi részét a napokban láttam. Kérdeztem tőle, hogy hol, s ő azt mondta, hogy egy urhölgynél, ki a Shepherd’s Bushban lakik. Eladó ? Dehogy eladó, mert különben nem szólt volna nekem, amíg meg nem vette. Nagy összeget ígért érte az illető hölgynek, de az semmi áron sem akarta eladni. Családi ereklye volt, mint az enyém, s mivel tulajdonosa nem volt pénzre szorulva, semmi lehetősége sem volt annak, hogy rá lehessen bírni az eladására. Az urhölgy neve: Miss Crofton, lakása; Shepherd’s Bush, College Road 142. Nos, Burke, tudom, hogy rokonszenvezni fog velem, midőn azt mondom, hogy miután megtudtam, hogy e gyönyörű készletnek a kiegészítő része meg van valahol, az az érzés szállott, meg, hogy életem egyszerűen elviselhetetlen, ha azt meg nem szerem, s hogy annak minden áron az enyémnek kell lennie. Rendületlen elhatározássá erősödött ez bennem egy pillanat alatt. Első dolog volt megnéznem azt a porczellánt, s meggyőződést szereznem arról, hogy Wharton nem tévedett, így hát másnap ellátogattam Miss Croftonhoz. Kellemes modorú, udvarias, körülbelől ötven éves hölgyet találtam, ki, ha vén lány volt is, igen jómódban látszott élni. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kinek porczellánnal van dolga, az úgyszólván mind rokona egymásnak; s midőn látogatásom czélját előadtam, Miss Crofton, meg sem akarva hallgatni mentegetőzésemet, azonnal odavezetett ahhoz a szekrényhez, mely a kincset tartalmazta. Wharton igazat mondott.Csakugyan megvolt a teás kanna, négy íindsa meg a czukor dézsa, Miss Crofton pedig szerencsés tulajdonosa volt a tejes kannának, nyolcz findiának és a két tálnak. És amint káprázó szemmel néztem a becses műkincs eme részét, úgy éreztem, mintha szent kötelességem lenne: egyesíteni a régóta szétválasztott keramikai családot; s tudtam azt is, hogy addig nem fogom magamat boldognak érezni, míg a családnak valamennyi szép tagja együtt nem pihen az én birtokom ölében. Miss Graftonnal csakhamar jó barátok lettünk, kivált midőn jegyzeteinket összehasonlítva és a Chelsea családfáját nyomozva, abban állapodtunk meg, hogy az én anyám és az ő apja családjai okvetlenül szoros összeköttetésben voltak egymással. Mikor aztán ezt a tényt kellően megállapítottuk, megkoczkáztattam azt, hogy lehetőleg gyöngéden czélozzak a porczellán-kincs megszerzésére. S mivel ő czélzataimat nem látszott figyelembe vinni, kénytelen voltam egyenesen megkérdezni, hogy nem adná-e el nekem, bármilyen tetszése szerint való illendő áron. Úgy találtam, amint Wharton előre megmondta, hogy a derék kisasszony hajthatatlanul makacs volt s egy óra hosszat ültem ott, majdnem kezemmel érinthetve a kívánt a tárgyakat s mégis olyan távol esve azoktól, mint a menyország kapuitól. Nem estem azonban végkép kétségbe. Meg kell szereznem ezt a porczellánt, gondolom magamban. Furfanghoz kell folyamodnom, s idővel az enyémnek kell lennie, akár szép szerével, akár más módon. Megkedveltetem magamat vele. Figyelmes leszek iránta. Jöhet idő, amikor valami szolgálatot tehetek neki, szive hálával fog elém tárulni, s vágyam teljesül. Ezúttal nem tehettem többet, melegen búcsúztam el újonnan föltalált rokonomtól, amint ravaszul neveztem, s engedelmet kértem, hogy jövőre is meglátogathassam. — Szívesen látom bármikor, Mr. Headley, — mondá ő, — de porczellán-vásárt soha sem csapunk, ezt jegyezze meg magának egyszer mindenkorra. Elszomorodtan mentem haza, s a nyolcz findzsa, a tejes kanna, meg a két tál egész nap folyvást a szemem előtt tánczolt. Leültem az én Chelseám elé, s elnézegettem egy-két óra hosszat. Milyen silánynak tetszett az most ! Kiszedtem az egyes darabokat, s újra rendeztem a szekrényt, üres helyet hagyva a hiányzóknak. Elképzeltem, hogy milyen kedves látványt nyújtana a készlet, ha az egész az enyém volna! Busan tértem nyugalomra, s a szekrény, mely még reggel olyan telinek tetszett, most üres, csaknem üres volt szemem előtt. A mint szememet behunytam, odalett becsületességem. Álmomban, legalább tízszer elloptam azt a porczellánt. A legkülönösebb helyekre dugdostam el. Elástam, hogy meg ne találhassák, de a nyolcz findiában mintha valami szívós életerő lett volna: alig takartam rajuk a földet, rögtön felbukkantak mindenféle váratlan helyeken. De még más bűntényeket is követtem el a porczellánért. Egyszerűen meggyilkoltam a boldogtalan vén kisasszonyt s az edényt, mely a bűntényre vitt, gondosan berakosgattam egy táskába. Ekkor nagy zaj keletkezett s engem üldözni kezdtek; de nem mertem szaladni, mert attól féltem, hogy összetöröm azokat a kényes holmikat, a melyekért lelkem üdvösségét tettem koczkára. Inkább tettem volna ki magamat annak, hogy a bitón függjek, semhogy darabokra törve lássak egyet is ama remek findsák közül. Még mikor megvirradt is és én úgy találtam, hogy mindez csak álom volt, akkor sem éreztem magamat sokkal boldogabbnak. Nem nézhettem a szekrényemre. Hiányzott belőle valami s éreztem, hogy amíg be nem lesz töltve az az űr, melyet vágyam támasztott, nem találhatok élvezetet eddigi kedvtelésemben sem. (Folytatása következik.)