Egyetértés, 1884. október (18. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-14 / 284. szám

1884 HZ]ÖLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 87. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. (BAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva; Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre .. 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Kü­lföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-,­Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai őrződéshez tartoznak, negyedévre 9 írt 20 kr. Egy szám 6 krajczár. 284. SZÁM. Az országnagyok vitája. Száztizenöt perczig tartott a főrendi táblán az országnagyok felirati vitája. Azaz dehogy csak a vitája. A delegácziók tagjaira névsor felolvasása mellett beadták szavazatukat. A legfőbb fegyelmi bíróság tagjainak neveik felolvastattak és tudomásul vétettek. Az újab­ban jelentkező királyi hivatalosak s a távol­­maradásra engedélyt kérők a nyilvántartó bi­zottságnak kiadattak. A fegyelmi bíróság tagjai az esküt letették. A válaszfelirati javaslat ál­talánosságban felolvastatott. Ezután az ellen­zék szónokai előterjesztették észrevételeiket. Voltak ketten. Tisza Kálmán miniszterelnök összedisputált a mérsékelt ellenzék szónoká­val s agyonhallgatta a közjogi ellenzék szóno­kát. A válaszfelirati javaslat újra pontonként felolvastatott. Azután egészben elfogadtatott. Végre az egyik koronaőr bejelentő, hogy a gazdasági albizottság tagjai megválasztattak. Mindez tartott száztizenöt perczig. Az irigység sem mondhatná, hogy az or­szágnagyok nem gyorsan dolgoznak s nem eléggé gazdálkodnak az idővel. Pedig idejük elég van s dolguk is lehetne elég. Hanem úgy látszik, az időt törvényhozási dologgal tölteni el még nem szokták meg egészen. Báró Prónay Dezső azt mondá, hogy a fő­rendiház mostani alkatában valószínűleg utol­jára küld feliratot a koronához. Kívánatos, hogy igaza legyen. Mert országgyűlés elején s oly kérdéseket, minek a trónbeszédben s felirati javaslatban megérintvék, ily hamaro­san intézni el, valóban nem kívánatos. Csak zaklatott, forradalmi hangulatban, vagy csak az aggkori elgyöngülés báno misén hangulatában szokás ily fergeteges gyorsaság­gal törvényhozási munkát végezni.­ No pedig, hogy az országnagyok most nincsenek forra­dalmi hangulatban, az egészen bizonyos. Gróf Zichy Nándor mérsékelt ellenzéki né­zeteit adá elő. Kijelenté, hogy ezek egyéni nézetek, de egyúttal kijelenté azt is, hogy a főrendi táblán sokan vannak vele egy nézeten. His­szük, hogy így van, de azért szeretnék mihamarabb látni is, hogy így van. Legalább néhány kérdésben határozottan rokonszenvezünk a nemes gróffal. A hol a főrendi táblai reformnál ez alkot­­­­mányos testület függetlenségét hangoztatja ; a­hol az újabb vám- és kereskedelmi szerző­dés megkötésénél hazánk anyagi jóllétét felté­telül tűzi ki; a hol a közigazgatás fonákságát érinti; a hol az uj kataszter rettenetes adó­emeléseire utal; a hol közgazdasági termelé­sünk egyoldalúságára, a világverseny veszé­lyeire s birtokos osztályunk hanyatlására utal s végre a hol óva int, nehogy a kivételes rendszabályok szükség nélkül s oktalanul al­kalmaztassanak : ott mindenütt egyetértünk vele. A nemes gróf nem uj parlamenti ember s eléggé gyakorlott szónok. Mai beszédének nem volt feladata a kérdések részleteibe ha­tolni ; e beszéd csinos volt és szükséges. Ti­sza Kálmán ellenbeszéde se csinos nem volt, se tanulságos. Alig volt olyan pontja —talán az egy főrendi táblai reformot kivéve — melyben felvilágosítást találhatnánk a jövőre. Csak azt, hogy ő minden áron megköti az új vámszerződést. His­szük, tudjuk. Báró Prónay Dezső a közjogi ellenzék sar­kalatos nézetét hangoztató. Egész elismeré­sünk férfias föllépéséért. Tíz év óta a nemzeti muzeum komor dísztermében nem hangzot­tak a nemzet igaz kivánatai úgy, miként most a nemes báró ajkain. A fúzió előtt volt egy kisded párt, a közjogi ellenzék hive, de a fú­zió és a halál szétzilálta azt. Nagy és nemes kötelességérzet az, mely buzditá báró Prónayt, hogy ha maga marad is, meggyőződésének hangot adjon. S ma csakugyan maga maradt. A méltóságos főrendek nem szóltak az általa fölvetett kérdésekhez. A miniszterek közül né­gyen voltak jelen s ezek közül se szólt senki. Hallgattak — néztek. Mi volt e hallgatásban? Kicsinylés vagy megütközés? Valószínűleg mind a kettő. De mi azt his­szük, hogy a kicsinylés mihamarabb el fog múlni s a megütközés növekedni fog. Csak ismételve harsanjon ott meg az állami függetlenségre törekvés szózata. Budapest, okt. 13. Az országgyűlési szabadelvű párt párt ma d. u. 6 órakor Vizsolyi Gusztáv elnöklete alatt tartott érte­kezletén első sorban a kör gazdasági bizottságának je­lentése olvastatott fel, mely helybenhagyatván, Móricz Pál igazgatónak a felmentés megadatott. Az I. bíráló bizottságba Rohonczy Gedeon lemondása folytán meg­ürült helyre Andreházy László jelöltetett ki. Ezután tárgyalás alá vétetvén a felirati bizottság által beadott felirati javaslat, az minden vita nélkül változatlanul egy­hangúlag fogadtatott el. Ennek kapcsában átalános he­lyeslés közt elfogadtatott Elekes György azon indítvá­nya, hogy Falle Miksának a felirati javaslat kitűnő szer­kesztéséért jegyzőkönyvileg köszönet szavaztassák. (O. E.) Budapest, okt. 13. Az ágostaiak egyetemes gyűlésére még egy­szer vissza kell térnünk. Oly sok kérdés s oly fontos kérdések merültek fel s vitattattak meg e három nap alatt, hogy ezekre az orszá­gos közügyekkel közvetlenül foglalkozó körök figyelmét újólag fel kell hívnunk. Mindenekelőtt elismeréssel kell konstatál­nunk a gondot, a­melyet a gyűlés a vallástan oktatására fordít a középiskolákban. Igaz, hogy egyházi gyűléstől ezt meg kell várnunk. De ha az irányt tekintjük, melyben a mai tár­sadalom szellemi élete mozog s melytől az­­ egyházak és felekezetek férfiai sem emanczi­­páltak, a vallástan előadásának és pedig kö­telező előadásának fontosságát nem lehet ki­csinyleni. Ezért helyeseljük, hogy az érettségi vizsgálat kötelező tárgyai közé a vallástan is felvétetett. Tudjuk, ismerjük, miként vélekedik a val­lástanról, a vallások míthoszairól és rejté­lyeiről s a felekezetek szőrszálhasogató di­­stinkczióiról korunknak természetbuvárló s mathezistisztelő hangulata. De más a férfi, ki az élet terheivel küzd s kinek a számító, s hideg elmére kell támaszkodni s más az ifjú, kinek egészséges szellemi kifejlődésére szük­séges, hogy lelke fölszárnyaljon a vallásnak és a költészetnek tiszta magasába is. S el­végre a vallásban, mint tan, nemcsak a ke­dély nemesítésére hat, hanem hatalmasan műveli az elmét is s fönséges példáival hatal­masan edzi az erkölcsös akaratot is. Ép oly fontosnak tartjuk a kérdést, melyet Péch­y Tamás pendített meg. A leányifjuság nevelésének kérdése ez, melyben a hazai ró­mai katholikus egyház valóban messze meg­előzte már a protestáns egyházakat. Minket természetesen nem felekezeti szem­pont vezérel. A római egyház püspökei az állam javadalmaiból óriási anyagi erővel ren­delkeznek, melyhez a protestánsoké nem is hasonlítható. De e püspököknek mégis örök érdemük, hogy az utolsó negyedszázad alatt több mint ötven leánynöveldét alapítottak. S ha van kívánni való, ez az, hogy folytassák e szép munkát és hogy a leányok magyaros nevelésére s gazdasszonyi teendőire az eddi­ginél nagyobb gondot fordítsanak. Ideje, hogy a protestáns egyházak is most már a római­val nemes versenyre keljenek. Hasznára válik e verseny mind a felekezeteknek, mind a ha­zának. Az általános állami javadalmazás ügyének megpendítése is helyes volt. Valóban a mél­tatlankodás haragtüze ég arczunkon, ha arra gondolunk, hogy az erdélyi szászok kicsinyke egyházkerülete majdnem akkora javadalmat húz az államtól, mint a magyar ágostaiak tíz­­szerte nagyobb egyeteme. Pedig a szászok egyébként is jobban ellátják az állam kegyei­ből s pedig a magyar ágostaiak hazafiasak, kik egészükben a magyar államiság ellen soha nem fondorkodnak. Az összehasonlítás tán még szomorúbb, ha a helvét hitvallásunkra gondolunk. Százados, nagy sérelmet kell e kérdésnél jóvá tenni. A protestáns középiskolai tanerők állami segélyezése is égető kérdés már. A­mely arány­ban benyúl az állam a felekezetek középisko­lai szervezetébe s oktatásuk ellenőrzésére és vezetésébe, azon arányban kell segítségével előállania. A protestáns tanárok átlagos fizetése éven­­kint hétszáz és nehány forint. Nem megy annyira, mint egy főúri lovászé s nem megy többre, mint egy állami írnoké. Pedig minő különbség a feladatok nagysága és nemes­sége közt! Igaz, hogy a katholikus középiskolákban a szerzetes tanárok se sokkal mennek többre. De ezek istennek s a felebaráti szeretetnek esküdtek csak oltárai mellé s nem egyúttal a családalapításnak és fentartásnak s agg koruk és betegségük jövőjéről nem kell gondoskod­­niok. A protestáns középoktatás ugyanazon czélra s ugyanazon eredmén­nyel működik, mint az állami, egyenes anakhronizmus te­hát, hogy az állami és a protestáns tanerők ellátása közt oly óriási legyen a különbség. Visszatekintve az egyetemes gyűlés ta­nácskozásaira, valóban nyomatékosan kell kifejeznünk, hogy annak az egyházi önkor­mányzatnak minden megkísérleti csorbítása, mely ekként szolgálja a vallásnak, a hazának, a közerkölcsnek és közmivelődésnek ügyét, s egyúttal a magyarságnak ügyét is, egye­nes bűn. Felvilágosításul a főrendiházi tag­ság ügyében tett indítványomhoz. A lapokban közöltetvén azon tárgyalás, mely a főrendiházi tagság kérdésében a tiszán-inneni ref. egyházkerület rimaszombati közgyűlésén lefolyt; ez alkalomból a «Nemzet» reflektál úgy az én in­ BUDAPEST, KEDD, OKTÓBER 14 KIADÓ­HIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 8& HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL« Hirdetéseket felvesz a külföldöm: 9éd­b*n: Főügynökséírünk; Stern Mórit* hir­detési irodája, I. Wollzeile Kr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Kr. 2. Mosse Rudolf, I. Seiierstiitte Kr. 2. Haasenstein é3 Vogler, I. Wallfischgasae 10* Daube G. L. és Társa, I. Woilzeile Kr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzaile Nr. 1*. Heiudl Alajos, I. Wollzeile Nr., 25. Frankfurtban aiAl.: Daube G. L. és Társa. Pártiban: R. Mosse, 40, r. ríoire-Dame^doVift« Affeace Havsa (place de la Bcorae). dítványomra, mint a Mocsáry Lajos elfogadott ha­tározati javaslatára. — Velünk szemben észrevé­telei a következőkben összpontosulnak: «először azt mondja, hogy a törvényhozás nem tartozik meg­kérdezni senkit, midőn köztörvényeket alkotni szán­dékozik és abba az egyháznak semmi szava, hogy mily közjogi helyzetbe hozza annak tagjait; másod­szor azt véli, hogy tárgyi ellentmondás van azon nézetünkben, hogy kevésnek a felsőházban leen­dő részvételében veszélyt látunk autonómiánk­ra nézve, míg többnek részvételében nem lát­nánk azt; — harmadszor azt állítja, hogy az állam politikai tényezőket keres és a felekezetekkel, mint ilyenekkel, semmi dolga. Végül pedig a jog­­egyenlőség nevében az okos emberekre hivatkozik, hogy indítványunkat nemcsak hogy figyelembe ne vegyék, sőt rosszalják.» Ezen reflexiókkal szemben úgy a közönséget, mint a «Nemzetet» a következőkben van szeren­csém indítványom felől bővebben tájékoztatni. Elsőben is, én nem vontam kétségbe az ál­lamnak azon jogát, hogy törvényhozási műkö­dését függetlenül végezheti, mert a lapokban kivonatolva megjelent indítványomból csupán kimaradt az erre vonatkozó passzus, mely így szól: «a törvényhozásnak joga van az egyház és ál­lam közti jogviszonyokat szabályozni» .Én tehát ezt in­dítványomban előre bocsátottam, hanem ezzel szem­ben kiemeltem azt, hogy viszont az egyháznak is meg van a maga joga intézkedéseket tenni, ha püspökeinek és főgondnokainak közjogi helyzete megváltozik. Ez a kérdés sarkpontja egyházunkra nézve. Mert igaz az, a­mit a «Nemzet» állít, hogy minden állampolgár közjogi helyzetét szabályozhatja a törvényhozás; de az is igaz, hogy miután a mi püspökeinket és főgondnokainkat nem egyszerű állampolgári minőségükben akarja a törvényhozásba bevinni, hát az meg ránk tartozik, hogy ezen új helyzetüket autonómiáink szempontjából megbírál­juk. I­a az ad jogczímet a főrendiházi tagságra, hogy Péter Pál a mi választott püspökünk, nem pedig az, hogy ő Péter Pál, református honpol­gár ; hát, hogy a mi tőlünk nyert czímen, a nekünk felelős egyének mily állást foglallhatná­­nak még el? azt kívánjuk mi önmagunk eldönteni. Mert azon elv szerint, melyet a «Nemzet» képvisel, akár állami komisszáriusokká lehetne kinevezni püspökeinket, mint ilyeneket, vagyis állami tör­vény által ki lehetne őket vonni a nekünk tartozó felelősség alól; az az elv az, melyet nem oszthatok, s melyet indítványomban a tiszáninneni egyház­­kerület közgyűlése is egyértelműig méltányolt s épen azért fogadta el a Mocsáry Lajos javaslatát, mely a­nélkül, hogy az állami törvényhozást mun­kájában meggátolni szándékoznék, egyszerűen rá­mutat arra, hogy ha a kormánynak törvényjavasla­tát velünk közleni tetszik, hát akkor előre, ha pedig nem, hát akkor utólagosan, de mindenesetre fog­lalkozni fogunk e kérdéssel egyházjogi szempon­tokból. A­mi a «Nemzet»-nek második megjegyzését illeti, abban,amire ő reflektál,a kontradikcziót elis­merem. Csakhogy az indítvány teljes szövegében azt mondtam, hogy én elvileg egyáltalában ellene vagyok mindennemű egyháznak, mint ilyennek, tör­vényhozó képviseltetésében, s miután az az óhajtá­som, hogy előbb-utóbb a r. kath. egyház ilynemű kiváltsága is megszűnjék, ezen kiváltságot nem óhajtom szilárdítani azzal, hogy egyházam az ily alapon nyugvó főrendiházi tagságot elfogadja. Mind a mellett, ha a mostanában visszafelé haladó kor­szakban, még a szabadelvű emberek is reményt vesztenek már arra nézve, hogy az állam magát emanczipálja, hát ezeknek számára még sincs más menedék, mint autonómiánk szellemében követelni az arányos befolyást, így a kontradikczió elenyé­szik , mert nem abban van veszély autonómiánkra, hogy kevesebben lesznek jelen püspökeink, hanem abban, hogy azok egyházunk képviselőinek tekintet­nének, holott, a mi autonómiánk szerint, egy-egy egyházkerületet püspök és főgondnok együtt képvi­selhetnek. — Ily teljes képviselet felelne meg csu­pán a jogegyenlőségnek, s ezzel ellenkező elvet je­lenlegi autonómiánk még nem ismer; de ha ismerni akar, beczikkelyezheti saját törvénykönyvébe, ha a «Nemzet» nézete esetleg többséget nyer egy zsina­ton. A kevés és több közt csupán ez a különbség. — A kevés a viszonosságnak mézes madzaga, ha tet­szik, egy morzsalék a jogegyenlőségből, melynek fe­jében aztán nyugodhatunk csöndesen. A kevés, egy­házunkra nézve megoldás , mig a teljes képviselet, legalább kibékitő s egyházunk egyetemére meg­nyugtató. Hanem épen ennek a jogegyenlőségnek kérdését akarja elütni a «Nemzet» azzal, midőn azt állítja, hogy az államnak a felekezetekkel semmi dolga, mert az csak politikai tényyező­ket keres. — No hát ebben van már nemcsak a kontradikczió, hanem a falzifikáczió is. Hát ki tette a mi püspökeinket és főgondnokainkat politikai tényezőkké? Mert, ha ezen állásukban azok, úgy a felekezet által azok, mert annak választottjai. Különválasztani őket nem lehet. És én nem tudom, mit is csinálna az állam, ha a főrendiházba behívott püspökök és főgondno­kok helyett eszébe jutna az egyháznak másokat vá­lasztani, kiszolgáltatva egyszerűen a kiválasztott po­litikai tényezőket az államnak, hogy rendelkezzék velük, de mi a politikai iskola lába alól kiszedjük a földet, mely egyházi czélokra van rendeltetve ? — Bizonyára belátná, hogy ez a kérdés egyházunkra is tartozik és beismerné, hogy minket a viszonosság­nak egy töredékével csak azért kínált meg, mert a róm. kath. egyház kiváltságát megbolygatni nem akarta, nekünk pedig azzal szemben a jogegyenlő­séget megadni nem merte, annál is inkább, mert azt eleddig maga a ref. egyház is komolyan nem kö­vetelte. — Hogy valahára sürgesse és követelje és egyáltalában az elaltatott eszméket ébreszteni segít­sen — ez való czélja indítványomnak, melynek to­vábbi sorsa még a jövő napoktól függ, a midőn a «Nemzet» által provokált okos embereknek (gondo­lom : circumspect­ et prudentes !) lesz alkalmuk az elvek és eszmék gyarló harczosaival megütközni és ha nekik úgy tetszik, a morzsalékkal megelégedni, de nem a nélkül, hogy azt egy kissé meg ne sózza az igazság, melynek ha jelene nem volna is, de jö­vője biztosan lesz. ____ Fejes István. ORSZÁGGYŰLÉS. A főrendiház ülése okt. .13-án. I. _ A főrendiházban nagyon simán folyt le a felirati­­ vita. Alig másfél óra alatt általánosságban és rész­leteiben is letárgyalták, s természetesen el is fogad­ták a javaslatot. A főrendek igen lanyha érdeklő­dést tanúsítottak a felirati vitával szemben, a­mit mutat az, hogy a delegáczió tagjaira a mai ülés fo­lyamán végbement szavazásnál összesen ötvenné­gyen adták be szavazataikat. A vitában elsőnek Zichy Nándor gr. szólalt fel. Röviden fejtette ki a válasz­felirati javaslatban­ felsorolt fontosabb intézkedésekre vonatkozó nézeteit. A főrendiház újjászervezésére nézve a többi közt azt jegyezte meg, hogy a főren­diháznak olyatén szervezése, mely azt midjárt első alakulásakor annak a kormánynak a kezébe adná, mely azt legelőször szervezte, szerinte elfogad­ható nem lenne. Szólott ezután az újra meg­kötendő vámszövetségről, a közigazgatási bírás­kodásról, fentartva magának azt, hogy adandó esetekben, mikor a kérdések szőnyegre kerülnek, azokra vonatkozó nézeteit bővebben kifejtse. Egyéb­iránt a válaszfelirati javaslatot általánosságban elfo­gadja. Tisza Kálmán miniszterelnök tett ezután megjegyzéseket a Zichy Nándor beszédére, mire a ház általánosságban elfogadta a javaslatot. A rész­letes tárgyalásnál, a javaslatnak az Ausztriával való kereskedelmi szövetségre vonatkozó pontjánál fel­szólalt Prónay Dezső dr. Rövid, de igen sikerült felszólalásában az Ausztriával való vámszövetség ellen érvelt, s kijelentette, hogy miután a vám-és kereskedelmi­­ szövetség megújítása Ausztriával szemben hazánkra nézve sem közgazdasági, sem politikai és közjogi tekintetben nem előnyös, a ja­vaslatnak erre vonatkozó szakaszát nem fogadja el. Ezzel a vita véget ért. A szavazásnál egyedül Prónay PORCZELLÁN. — ELBESZÉLÉS. — Angolból. 1 Az árverező-csarnokban ismerkedtem meg Robert Headleyvel. Dologtalan ember vagyok, s minthogy sok időm s olykor fölösleges költeni valóm is van, lassankint régiség-kedvelő lettem. A ritkaságok felkutatása, az utánajárás sok unalmas órámat segít eltöltenem s régi porczellánba s egyéb effélébe ölnöm azt a pénzt, amit különben ép oly hasznavehetetlen,de kevésbbé értékes tárgyakra fecsérelnék el. Headley és én legrendesebb látogatói voltunk az él­verező csarnokoknak, s minthogy az eladások idő­szaka alatt csaknem mindennap találkoztunk vala­hol, közös szenvedélyünk csakhamar bizalmas isme­rősökké tett. Magas, elegáns, körülbelől harmincznyolcz éves férfi volt s nyilván alaposan tanulmányozta a kera­­­mikát. Hasznos útmutatásokat adott egy s más do­logban s több ízben gátolt meg abban, hogy hami­sítványokért dobjak ki pénzt. Mivel az igaz «gyűjtő»-nek semmi sem kelleme­sebb, mint az, hogy kedvencz tárgyait megmutogassa olyannak, a ki szépségeiket érteni és méltányolni tudja, Headley, ismeretségünk megkötése után nem sokára fölkért, hogy látogassam meg. — De korán jöjjön ám, mondá. — Akkor leg­alább napvilágnál járhatjuk be az egész gyűjteményt. Aztán majd ott fogom ebédre. Headleynek a háza London egyik jobb, habár nem épen előkelő tizedében volt egy csöndes utczá­­ban. Nagyon örült, mikor beléptem, s alig várhatta, hogy kincseit bemutathassa. Ő igazi példánya volt annak a spécziesnek, mely «lelkesült gyűjtő» elnevezés alatt ismeretes s mely­nek ritkaságok felhalmozása iránt való szenvedélye csaknem őrültséggé fokozódik. De meg is kell vallanom, hogy gyűjteménye olyan volt, a­melyre bárki is büszke lehetett. Kifáraszta­nám az olvasót, a­ki nem ismeri azokat az aprólé­kos megkülönböztető finomságokat, melyek a gyűjtő szívének olyan kedvesek, ha itt sorra fejtegetném az ő régi drezdai, sévresi, Wedgrood és Bentley-féle, rózsahátú Nanking, kék-fehér galagonya-mintázatú stb. porczellánjait. Csodáltam és irigyeltem. A ritkaságok sok ízléssel voltak rendezve kisebb­­nagyobb szekrényekbe, s a számos válogatott darab közt úgy hiszem, leginkább ejtett bámulatba egy fölséges «Chelsea» teás-készlet. Az egyik szekrény­nek a közepét foglalta ez el, s körülte csekélyebb értékű tárgyak voltak rendbe rakva, mintegy hódo­­lat-nyilvánításul az ő fensőbb becse iránt. Nem is szólva a gyönyörű kék és fehér díszítésről, a reezes aranyozásról és művészi festésről: a kész­letet szinte páratlan becsűvé tette az, hogy tel­jes volt. Headley örült a bámulaton, melynek kifejezés adtam, s mosolyogva mondd: — Ön, mint gyűjtő, talán nem fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy majdnem egész életem bol­dogságát bocsátottam áruba, hogy ezt a készletet kiegészítsem. Elnevettem magamat, mert azt hittem, hogy tréfál, s így feleltem : — Nem hiszem, hogy én elmennék ennyire, de boldogságom mindenesetre nagyobb lenne, ha ez az enyém volna. — ügy volna azzal mindenki. Nézze ezt a fes­tést, ezt az aranyozást, ezeket az idomokat, ezeket a színeket! Tapogassa meg a munkáját, téve hozzá, a teás kannát bársony fészkéből kivéve s hosszú fehér ujjaival gyöngéden czirógatva. — Ön vagy én sötétben is meg tudná mondani, hogy igazi Chel­sea, már az anyag puhaságánál fogva is. — Honnan szerezte ? — A teás kannát, a czukor­ dézsát meg négy findzsát s a hozzávaló aljakat az édesanyámtól örö­költem, a többinek pedig, mint már mondom, majd­nem nagyon is drágán adtam meg az árát. Ebéd után majd elbeszélem az egészet, ha kiváncsi rá. A nyári délután igen kellemesen telt el a régi porczellánok közt, s hét órakor asztalhoz hívtak bennünket. Headley­ bemutatott nejének, egy bájos, mintegy huszonnyolcz éves fiatal asszonynak. Mrs. Headley nyájasan fogadott s vidáman költöttük el az ebédet. A fogásokat keleti tájakon hozták be; a kanalak és sótartók Anna királyné idejéből, e nevezetes korból valók voltak, az üvegnemű pedig ritka ódon velenczei kristály volt. Headleynek kétségkívül finom és költséges ízlése volt, s úgy látszik, telt is reá. Mrs. Deadly, mikor az asztaltól felállt, tréfásan felkért bennünket, hogy ne üldögéljünk nagyon sokáig a bor melett, mert ő egyedül van. — Kedves férje megígérte nekem, hogy elbeszéli a Chelsea-készlet történetét, mondom, — de én­­ mindenesetre kérni fogom, hogy minél rövidebbre fogja. — Ha elbeszéli önnek, Mr. Burke, viszonzá a nő nevetve, — soha sem szólok többé hozzá s önnek sem nézhetek ezentúl a szeme közé. — Kedvesem, mondá Headley. — Burke bará­tunk maga is régiség-gyűjtő s rokonszenvezhet az én gyöngeségemmel. Eszembe sem jutna valakinek elbeszélni, hacsak ilyen rokon­ szellemnek nem, a­ki teljesen felfoghatja érzelmeimet. Miután az ajtó szép háziasszonyom mögött be­zárult, teletöltöttem Chateau Lafittel csillogó poharamat, s kíváncsian vártam az ígért elbe­szélést. Headley ezen kezdte: — Most már, természetesen, tréfa az egész s bíz­vást nevethetek rajta, de mikor az, a­mit önnek elbeszélni akarok, történt, bizony mondom, komoly dolog volt. A Chelsea-készletnek az a része, mely már ere­detileg is az enyém volt,anyám tulajdonát képezte, ő atyjától örökölte, de ennél tovább az edény tör­ténetét nem lehetett visszavinni. Mikor a gyűjtés szenvedélye először szállott meg, igen természetesen ez képezte régiségtáramnak a magvát. Mindenki csodálta és irigyelte. Egyszer — midőn már tisztességes gyűjteményem volt s jól ismertek mint vásárlót — beállított hoz­zám Wharton, az ódonság-üzér, bemutatni egy pár ér­tékes darabot, a­miket a vidéken szedett össze. Megmutattam neki a Chelseámat. Figyelmesen vizsgálgatta, s azután így szólt: — Különös, ennek a készletnek a többi részét a napokban láttam. Kérdeztem tőle, hogy hol, s ő azt mondta, hogy egy urhölgynél, ki a Shepherd’s Bushban lakik. Eladó ? Dehogy eladó, mert különben nem szólt volna nekem, a­míg meg nem vette. Nagy összeget ígért érte az illető hölgynek, de az semmi áron sem akarta eladni. Családi ereklye volt, mint az enyém, s mivel tu­lajdonosa nem volt pénzre szorulva, semmi lehető­sége sem volt annak, hogy rá lehessen bírni az el­adására. Az urhölgy neve: Miss Crofton, lakása; Shep­herd’s Bush, College Road 142. Nos, Burke, tudom, hogy rokonszenvezni fog ve­lem, midőn azt mondom, hogy miután megtudtam, hogy e gyönyörű készletnek a kiegészítő része meg van valahol, az az érzés szállott, meg, hogy életem egyszerűen elviselhetetlen, ha azt meg nem szer­em, s hogy annak minden áron az enyémnek kell lennie. Rendületlen elhatározássá erősödött ez bennem egy pillanat alatt. Első dolog volt megnéznem azt a porczellánt, s meggyőződést szereznem arról, hogy Wharton nem tévedett, így hát másnap ellátogattam Miss Crof­­tonhoz.­­ Kellemes modorú, udvarias, körülbelől ötven éves hölgyet találtam, ki, ha vén lány volt is, igen jó­módban látszott élni. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kinek porczellánnal van dolga, az úgyszólván mind rokona egymásnak; s midőn látogatásom czélját előadtam, Miss Crofton, meg sem akarva hallgatni mentegetőzésemet, azonnal odavezetett ahhoz a szekrényhez, mely a kincset tartalmazta. Wharton igazat mondott.Csakugyan megvolt a teás kanna, négy íindsa meg a czukor­ dézsa, Miss Crof­ton pedig szerencsés tulajdonosa volt a tejes kanná­nak, nyolcz findiának és a két tálnak. És a­mint káprázó szemmel néztem a becses mű­kincs eme részét, úgy éreztem, mintha szent köte­lességem lenne: egyesíteni a régóta szétválasztott keramikai családot; s tudtam azt is, hogy addig nem fogom magamat boldognak érezni, míg a csa­ládnak valamennyi szép tagja együtt nem pihen az én birtokom ölében. Miss Graftonnal csakhamar jó barátok lettünk, kivált midőn jegyzeteinket összehasonlítva és a Chelsea családfáját nyomozva, abban állapodtunk meg, hogy az én anyám és az ő apja családjai ok­vetlenül szoros összeköttetésben voltak egy­mással. Mikor aztán ezt a tényt kellően megállapítottuk, megkoczkáztattam azt, hogy lehetőleg gyöngéden czélozzak a porczellán-kincs megszerzésére. S mivel ő czélzataimat nem látszott figyelembe vinni, kény­telen voltam egyenesen megkérdezni, hogy nem adná-e el nekem, bármilyen tetszése szerint való illendő áron. Úgy találtam, a­mint Wharton előre megmondta, hogy a derék kisasszony hajthatatlanul makacs volt s egy óra hosszat ültem ott, majdnem kezemmel érinthetve a kívánt a tárgyakat s mégis olyan távol esve azoktól, mint a menyország kapuitól. Nem estem azonban végkép kétségbe. Meg kell szereznem ezt a porczellánt, gondolom magamban. Furfanghoz kell folyamodnom, s idővel az enyémnek kell lennie, akár szép szerével, akár más módon. Megkedveltetem magamat vele. Figyel­mes leszek iránta. Jöhet idő, a­mikor valami szol­gálatot tehetek neki, szive hálával fog elém tárulni, s vágyam teljesül. Ezúttal nem tehettem többet, melegen búcsúztam el újonnan föltalált rokonomtól, a­mint ravaszul neveztem, s engedelmet kértem, hogy jövőre is meglátogathassam. — Szívesen látom bármikor, Mr. Headley, — mondá ő, — de porczellán-vásárt soha sem csa­punk, ezt jegyezze meg magának egyszer minden­korra. Elszomorodtan mentem haza, s a nyolcz findzsa, a tejes kanna, meg a két tál egész nap folyvást a szemem előtt tánczolt. Leültem az én Chelseám elé, s elnézegettem egy-két óra hosszat. Milyen silánynak tetszett az most ! Kiszedtem az egyes darabokat, s újra rendeztem a szekrényt, üres helyet hagyva a hiányzóknak. El­képzeltem, hogy milyen kedves látványt nyújtana a készlet, ha az egész az enyém volna! Busan tértem nyugalomra, s a szekrény, mely még reggel olyan telinek tetszett, most üres, csak­nem üres volt szemem előtt. A mint szememet behunytam, odalett becsületes­ségem. Álmomban, legalább tízszer elloptam azt a porczellánt. A legkülönösebb helyekre dugdostam el. Elástam, hogy meg ne találhassák, de a nyolcz findiában mintha valami szívós életerő lett volna: alig takartam rajuk a földet, rögtön felbukkantak mindenféle váratlan helyeken. De még más bűntényeket is követtem el a por­­czellánért. Egyszerűen meggyilkoltam a boldogta­lan vén kisasszonyt s az edényt, mely a bűntényre vitt, gondosan berakosgattam egy táskába. Ekkor nagy zaj keletkezett s engem üldözni kezdtek; de nem mertem szaladni, mert attól féltem, hogy ös­­­szetöröm azokat a kényes holmikat, a melyekért lelkem üdvösségét tettem koczkára. Inkább tettem volna ki magamat annak, hogy a bitón függjek, semhogy darabokra törve lássak egyet is ama re­mek findsák közül. Még mikor megvirradt is és én úgy találtam, hogy mindez csak álom volt, akkor sem éreztem magamat sokkal boldogabbnak. Nem nézhettem a szekrényemre. Hiányzott belőle valami s éreztem, hogy a­míg be nem lesz töltve az az űr, melyet vá­gyam támasztott, nem találhatok élvezetet eddigi kedvtelésemben sem. (Folytatása következik.)

Next