Egyetértés, 1885. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1885-04-08 / 96. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 98. SZÁM, BUDAPEST, SZERDA, ÁPRILIS 8. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, XV. HIMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK­­ BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EZ» ELŐFIZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 írt­­ Egy negyedévre 5 írt Egy fél évre _­ 10 frt j Egy hóra 1 írt 80 kr. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 80 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz-, Török-,­Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posts­­zerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szint ára helyben a kr., vidéken ^ kr. KIADÓ-HIVATAL­. BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. 73 HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL Hirdetéseket felvesz a külföldön: Béciten: Pőügrynökségünk: Stem Moritz hit detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. fppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Kösse Rudolf, I. Seilerslätle Nr. 2. Haas enstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10« Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr. 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. Páriában: R. Mosse, 40, r. Notre-name-d.Vict. A nenne UeVQC la. RnilTSfiU Az uj franczia minisztérium. Az uj franczia minisztérium meg van ala­kítva. Ezzel a köztársaság politikai életének egy igen kínos epizódja egyelőre be van fe­jezve. Az egész miniszterválság keletkezése és további lefolyása komoly szorongattatásba ejthette mindazokat, kik a köztársaság mis­­­sziójában hinni tudnak. Soha még parlament, mely egy művelt nagy népnek szouverain jo­gait képviselte, nem járt el oly könnyelmű hebehurgyasággal, és nem tanúsított oly gye­rekes éretlenséget az állam legnagyobb fel­adatainak megítélésében, mint a franczia ka­mara a Ferry-kormány buktatásánál. Való­színűleg ma már mindazok, kik a kamara akkori hangulatának vezérei voltak, maguk is szégyenkezve emlékeznek vissza hősies nagy napjukra, mint valami megmagyaráz­­hatlan lázrohamra. De bebizonyult, hogy a jelenlegi kamarában olyan fegyelmetlen haj­lamok és veszedelmes ösztönök lakoznak, melyek minden kormányzásnak biztonságát megingathatják, és melyeket sem időnek, sem tapasztalásoknak kiirtaniok nem si­került. Láttuk ezeknek hirtelen kitörését mindjárt az uj kamara mézes heteiben, mikor Gam­­bettát, mint a helyzetnek kikiáltott szükséges férfiét, a kormány elvállalására kényszerítet­­ték, hogy azután első tervezeteinek előterjesz­tésénél csúfosan megbuktassák. De úgy lát­szott, hogy a kamarának kártyái azóta meg­találták az irányvonalt és épen Ferry kor­mánya körül egy biztos egyöntetű többség képződésében lehetett hinni. A mérsékelt re­­publikanizmus elemei összecsoportosulni lát­szottak egyfelől a túlzó radikalizmusnak, másfelől a monarchistáknak különvált tábo­raival szemben. Ez a többség két év óta kö­vetkezetesen meg is valósította Gambettának ama programmját, melyet előbb oly veh­e­­mencziával visszautasítottak, megcsinálta az alkotmányrevíziót és legutóbb elfogadta Gam­­betta kedvencz eszméjét, a megyék szerinti szavazást is. De az első váratlan inczidens elég volt, hogy mindezek a hosszú időn át megszilárdult föltevések futóhomokra épí­tetteknek bizonyuljanak. Egy kis hir Ton­­kingból, mely egy franczia csapatnak ve­­­­reségét jelentette, és a kamara gonosz szellemei mind feltámadtak, hogy a leg­­­őrültebb boszorkánytánczot járják a bá­muló világ előtt. Ugyanazok, kik egy nap­pal előbb bizalmat szavaztak a kormánynak, szóhoz sem engedték máskép jutni és hajszá­lon múlt, hogy hazaárulás vádja alá nem he­lyezték. Mindez egy kis ütközetért kétezer mértföldnyire Francziaországtól, mely az utóbb érkezett hírek szerint nem is bírt semmi jelentőséggel és csak egyszerűen egy csapat­parancsnok vigyázatlanságából származott. Nagyon természetes, hogy az ilyen előz­mények után mi sem lehetett nehezebb, mint egy új kormány megalakítása. Ki számítha­tott még arra, hogy biztos többséget teremthet a kamarának vadul kavargó elemei között, mel­lyel kormányt vezetni lehessen, ha az a lassankint szervessé szilárdult többség, me­lyet Ferrynek erélyes keze és ügyes számítása összetartott, egy hirtelen szélrohamra szá­guldó porrá változott ? Sokan, kik a legbuz­góbbak voltak Ferry kormányának megbukta­tásában, nagyon meghökkentek attól a feladat­tól, mely reájuk örökségbe jutott. Egy számba­­vehető kormánynak megalakítása nem látszott máskép lehetőnek, csak ha Francziaországnak republikánus tekintélyeit lehető nagy szám­mal egy minisztériumba sikerül összefoglalni. Ezért újult meg napról-napra a görcsös tö­rekvés, hogy úgy Brissont, a kamara elnökét, mint Freycinet-t, a szenátus többségének vezérét a minisztériumnak megnyerjék. A tö­rekvés egy heti irtózatos vajúdás után végre sikerült is és az uj minisztérium Brissonnak, Freycinetnek, Carnotnak és Allain-Targének neveivel első látszatra olyan imponáló képet nyújt, minővel sem Gambetta, sem Ferry minisztériuma nem rendelkezett. Ez minden­esetre biztató jel és nem is kételkedünk, hogy az uj kormány képes lesz a kama­rára a szükséges vezérlő befolyást gya­korolni. De nem lehet tagadni, hogy az uj kormány összealkotása épen nem elő­nyös változást teremtett a kormány és több­ség viszonyában. Ferry kormányzata dicse­kedhetett azzal, hogy lehetőleg egynemű többségre, a mérsékelt elemek szövetségére támaszkodott. Ez megadta magának a kor­mánynak a belső összhangzatot és biztos irányt, a többségnek megadta az állandó jelle­get. Brisson kormány alakításának az képezi alapját, hogy valamennyi republikánus cso­portot sikerüljön összefoglalni, és ezért a határozottabb radikalizmus képviselői is he­lyet nyertek benne. Helyteleníteni ezt a tö­rekvést nem lehet. A republikánus elemek összetartására most nem sokkal a választások előtt nagyobb szükség forog is fenn. De bizo­nyos, hogy így a minisztérium­ politikája sok­szor ingadozásnak lesz kitéve, a kamarában csak esetleges többség fog alakulni. És min­denesetre sajnálni lehet, hogy a radikálisok nagyobb számbavétele ama pártcsoportnak rovására történt, mely eddig a köztársaság legmegbízhatóbb gárdájának bizonyult, leg­jobban tudta egyesíteni a republikánus elvek tisztaságát a kormányzó erővel. Az «Union republicaine», Gambetta közvetlen hívei, kik­hez tartoztak, nagyobbrészt az előbbi kor­mány tagjai is és oly elismert vezéri tekin­télyek, mint Ranc és Spuiler, ez a töredék az új kabinetben úgy látszik, leggyengébben van képviselve. Francziaországnak mindenesetre legfőbb érdekévé az vált, hogy mentül hamarább szabaduljon meg a jelenlegi kamarától. Ettől a kamarától kitelhetik, hogy törvényes tarta­mának hátralevő rövid ideje alatt is még né­hányszor fel és írásra teszi fel az ország sor­sát. Lévai hadügyminiszter jól mondotta a franczia szenátusban, hogy oly országra nézve, mint Francziaország, a tonkingi hábo­rúnak egy-egy véletlen fordulata nem járhat semmi komoly következmén­nyel. De az is igaz, hogy a kamarának kiszámíthatlan han­gulatrohamaira verődve, a legjelentéktele­nebb esemény is nemzeti szerencsétlen­séggé nőheti ki m­agá. A tüneménynek van persze olyan oka, a­mit általá­ban a franczia vérmérsékből, a párisi boule­­vardláznak ragályos hatásaiból kell magya­rázni. Az új minisztérium a kamarának mai ülésében egyhangúlag vita nélkül nyerte meg a tonkingi hadjáratra kért 200 millió új hi­telt. Ezt kétségtelenül a válság szerencsés el­múlta fölött érzett első örömének köszönheti. Kívánnunk kell, hogy a tonkingi hadjáratnak és általában a minisztérium kormányzásának mentül kevesebb olyan epizódja legyen, melyért a kamara előtt kelljen ismét helyt állania. Budapest, ápr. 7. Tisza Kálmán miniszterelnök, ki — mint Bécs­ből táviratilag értesülünk — 11 órakor gróf Kál­­noky külügyminiszterrel és Szögyényi osztályfőnök­­­kel konferált volt, délben gróf Taaffeval értekezett. órakor a külügyi minisztériumban egybe­gyűltek a közösügyi miniszterek, továbbá gróf Taaffe, Dunajewsky, Pino osztrák és Tisza Kál­mán, gróf Szapáry és gróf Széchenyi magyar minisz­terek, hogy részt vegyenek a közös miniszteri kon­­ferenczián, a­mely délutáni 4-ig tartott. Több közös­ügyi dolog tárgyaltatott, nevezetesen kiterjeszked­tek e nemű ügyeket illetőleg a legközelebbi hóna­pok munkaprogrammjára is. Döntő határozat azon­ban a jelenleg legfontosabb kérdésben, vajjon a vámnovella a két parlamentben tárgyaltassék-e, — még eddig nem hozatott. A konferencziákat holnap, de csak majd délután fogják folytatni, minthogy a délelőtt folyamán mindkét miniszterelnök ő­felségé­nél tesz jelentést. Ügetőversenyek s lótenyész­tésünk. Az ügetőversenyek rövid néhány esztendő alatt nagy lendületet vettek, sokkal nagyob­bat, mint a­hogy azt előre reményleni lehe­tett. Már eddig is oly verseny­anyagot állított ki Magyarország, mely méltán helyezhető mellé a nyugati államok ügető lovainak, ha nem is éri még el a híres orosz lovakat. Az idén még nagyobb gond van fordítva az ügetőversenyekre. A­mint azoknak pro­­grammja meg van eddig elé állapítva, teteme­sebb összegek lesznek fordítva díjakra, s magoknak a versenyeknek száma is jóval tetemesebb. Örvendetes jelenségnek tartjuk ezt magá­ban véve is, de örvendetesnek tartjuk vonat­kozással a többi versenylovakra. Egy állam lóanyagát nagyon rosszul ítél­nénk meg, ha csak a szorosabb értelemben vett versenyparipákra lennénk tekintettel. Ha versenyistállóink híresek és jelesek csu­pán, sőt ha sokkal jelesebbek az eddigieknél is, ellenben kocsilovakban, közönséges hasz­nálati vagy lovasság számára való anyagban nagyon hátra vagyunk, akkor egyátalában nem lehetünk valami nagyon megelégedve az eredmén­nyel. S szemmel látható dolog, hogy Magyarországon ez utóbbi irányban sokkal többet lehetne tenni, mint a versenylovak ér­dekében. Nálunk a közönséges gazda, a­ki egyébként is értékesíti gazdaságában a lovat, nagyobb sikerrel s jövedelmezőbben adhatja magát a lótenyésztésre, mint a versenyistálló tulajdo­nosa. Maga az eredeti magyar ló is, mely pe­dig legjobban mutatja, hogy a viszonyok mire legalkalmatosabbak, egy átalában nem oly természetű, hogy versenyparipává lehessen átalakítani. Sokkal inkább használati és kocsi­lónak való. Az igaz, hogy abban az alakjában, melyet eredeti magyar lónak nevezhetünk, nagyon elkorcsosodott. Rossz keresztezés, a nemesítésnek hiánya, s az a körülmény, hogy a gazda már két éves korában be­fogja a csi­kót, ennek legfőbb okai. De viszont ma is megvan a magyar lónak az a sajátsága — még korcs létére is — hogy nagyon tartós. És helyes tökéletesbítéssel ezt a tulajdonát lehetne fejleszteni, a mellett ma­gát a fajt nemesíteni. Az eddigi igyekezet is nagy eredményeket szült már az állami mé­nek és lótenyész-intézetekre kiadott évenkénti 3 millió forint dúsan meghozta kamatjait. Némely vidéken oly lóanyagot látunk a pa­raszt gazdának birtokában is, mely valóban megérdemli figyelmünket. A legközelebbi győri lóvásáron nagyon sok oly lovat vettek külföldiek — különösen a Rábaközről — melyeket egyenesen az ekéből fogtak ki s melyeknek párjáért mégis fizettek 1000— 1200 forintot, sőt többet is. Nagyon kívánatos lenne, hogy a kereszte­zés oly irányban történjék, hogy lehetőleg jó ügetőket és tartós lovakat nyerjünk. Ez a két tulajdonság olyan, hogy mintegy maga magá­tól indokolva van nálunk. Lovaink kis igye­kezet mellett ebben tökéletesíthetők úgy, hogy a külföldi versenytől nem igen kell tarta­nunk. Az ügető­versenyek csak az egyik tulajdon­ság emelésére hatnak közre. A­mi a tartós­ságot illeti, egészen más rendszabályokhoz kellene nyúlni. E tekintetben eddig csak a par­­force-vadászatok adnak egy kis lendületet. A jó győzös lovak ott próbáltatnak ki igazán, s ott van meg azoknak igazán a becse. De lehetne sokat tenni az által is, ha igen nagy distan­­cziákra rendeztetnének versenyek. Egy-két ezer méter distancziát sok ló könnyen befut a közönséges futó paripák közül, s egy más ló nem is mérkőzhetik vele, a­mely talán 15—20 kilométert nagyobb könnyűséggel és gyorsabban futna be. Ilynemű versenyek nem igen vannak di­vatban, de különösen nálunk nagyon is in­dokolva lennének. Mostan különösen a nagy hintó elé való lónak van kelete. Ha a ló felül van 16 mar­kon, nem igen kérdezősködnek a vér után, megadják érte a kellő árat, kivált ha kissé mutatós. Ellenben a kicsi ló, még ha vérbeli is, nem igen kapós. A külföldnek ezt,az ízlé­sét nehéz megváltoztatni, s az igyekezetnek egyrészt mindenesetre arra kell irányulva lenni, hogy nagy fajt állíthassunk piaczra. Másrészt azonban meg kell győzni a külföldet kis fajunknak előnyös tulajdonságairól is. És ha ilyen hosszas distancziákra való versenyek által meg tudnánk mutatni, hogy lovaink győ­­zősebbek másoknál, alkalmasint nem sokáig váratnának magukra a vevők. Igen fontos tulajdonság a győzősség különö­sen a katonalovaknál. És az, hogy Európa más államainak lovassága is szívesen szerzi be nálunk szükségletének egy részét, nem csak arra vezethető vissza, mert nálunk ezt aránylag olcsón teheti, hanem arra is, mert lovaink győzősség tekintetében előnyösen van­nak ismerve. Pedig az fontos lenne, hogy azokat a tulajdo­nokat juttassuk érvényre, melyek, ha nem is kellő tökélyben, már meg vannak lovainknál. Egy afrikai királyság, Ctadome, 1884. novemberében. • Egész Afrikában nincs oly tökéletes, oly rendsze­res deszpotizmus, mint a minőt Dahorne királyság­ban találunk. Ebben az országban minden a «ki­rály» szó körül forog. S viszont a királyt gondosan megőrzött régi hagyományok, meg a bálványimádók papjai s a törzsfőnökök családjai annyira korlátoz­zák minden cselekedetében, hogy minden nagyobb újítás trónjába és életébe kerülne. A király rendele­teinek végrehajtóit, a közigazgatás hierarchiájának bármely rangosztályába tartozzanak is, egyszerűen csak a «király emberei»-nek szokták nevezni. Arról ne szóljunk, hogy ez az egész államgépezet milyen hatással van az ellenséges néptörzsekre. Annyi bizo­nyos, hogy nem hiányoznak példái az igazi erélynek, mert hogy többet ne említsünk, mikor 1855-ben föl akartak lázadni a mohamedánok, a forradalom kitö­rése előtt mintegy háromezer embert nyomtalanul el­tüntettek. De hogy a kulisszák mögött működő hatal­masok nem érik be a puszta erél­lyel, kitetszik az sokféle apróságból. Hogy a király ne kerülhessen a népénél jóval miveltebb fehérek uralma alá, trón­vesztés és halálbüntetés terhe alatt nem szabad a tengert látnia és az örvény zaját hallania. A népet elég rettegéssel tölti el a hadifoglyok kivégzésének évenkint megújuló látványa, de hogy még jobban tisztelje királyát, halállal büntetik mindazokat, kik az uralkodó személye ellen rosszat tesznek, vagy csak beszélnek is. Minthogy e veszedelemhez, mely folyvást a feje fölött lebeg mindenkinek, még nyo­masztó adórendszer is járul, az ország nagy termé­kenysége mellett is annyira fölülmúlja a kivándor­lók száma a bevándorlókét, hogy némely vidékek, melyek azelőtt jövedelemhajtó földmivelést űztek, most szinte néptelenek. Dahome állami mechanizmusához tartozik a kém­kedés is, mely itt, akár csak a jezsuitáknál, tökéletes rendszerré fejlődött. Az egyik főnök folyvást szem­mel tartja a másikat, mindenütt akadnak kémek s ezért az európai kereskedők nem is fogadnak há­zukhoz dahomei benszülötteket. A király nagy palotája, melyben jobbára rabszol­gák, eunuchok és asszonyok laknak, Aboméban, az ország fővárosában van, melynek lakossága alig 10,000 főnyi. Az Abomét körülövező hegyek közt több palotája van, melyekben az év különböző sza­kait tölti. A királynak kötelessége, hogy az év első szakában hadat viseljen, a másodikban pedig nagy ünnepeket rendezzen. Hogy mikor száll síkra a ki­rály, azt nem tudhatják az európaiak, kik nagyon ritkán jutnak el Aboméba. Annál jobban ismerik az ünnepek idejét, melyekre királyi paranc­csal hívják össze a népet. Ez rendesen januárban, vagy februárban történik, az idén azonban kivételkép május havában kezdődtek az ünnepiességek, mert a királyt egy ütközetben visszaverték s hogy az illető várost mégis meghódítsa, új csapatokat kellett gyűj­tenie. Nyugaton Atakhoméig és délkeleten Kuta­n­ig minden országot meghódítótt Dahome királya s hadaival most jobbadán a Lagostól éjszakra és éjszaknyugatra eső Yor­uba-tartomány­okat hábor­gatja. A mi fogalmaink szerint leírhatatlanul gyáva és lealázó ez a hadviselés. De nem szabad fe­lednünk, hogy a mai viszonyok közt nevelke­dett négernek mások a fogalmai is. Dahome királya váratlanul szokta megtámadni fegyelmezett hadseregével a legnépesebb városokat is, országába hurczolva a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket válogatás és irgalom nélkül. Úgy látszik, hogy a hadi­foglyok kivégzésének szokása csak a rabszolgakeres­kedés megszűntével terjedt el. A­míg a hadifoglyo­kat rabszolgák gyanánt adhatták el, a négerek nagy kapzsisága nem engedte, hogy e szerencsétlenek életét is föláldozzák. Mondják, hogy régentén csak a bűnösöket végezték ki az évnek bizonyos szakában a dahomeiek nagy gyönyörűségére. Most aztán ár­tatlan hadifoglyokkal szaporítják a bűnösök számát. A rabszolgákkal sokkal rosszabbul bánnak azóta, hogy megcsappant a keretük. Hanem azért erényei is vannak a dahomei király­ságnak. Az európai benszülött ép oly biztosságban van ott, mint akár Goréében, Accrában és Lagosban; igazságot könnyebben talál, mint ez országban. Azt a nagy problémát, hogy hasonló jogok mellett ho­gyan lehet figyelembe venni a fehérek és feketék különböző állását, igen praktikus módon oldotta meg Dahome kormánya. Mert lehetetlen a fehérek és feketék cselekedeteit egyenlő mértékkel mérni. A rossz gyermeket vesszővel szokták büntetni, míg a felnőtt ember bűneit nem lehet bottal megtorolni. S a néger a fehérrel szemben gyermek csupán, bár­mily idős legyen is. Durvább természete nagyobb tekintélyt kiván és nem oly büntetéseket, a­minek csak európai emberen fognak. Négereket európai módra felelős kormán­nyal és törvényhozó testüle­tekkel kormányozni valóban őrültség volna. A dahomei királyságnak nem európaiaktól lakott helyein a királynak egy kémektől körülvett képvi­selője, az «avoga» vezeti a közigazgatást. A vegyes lakosságú vidékeken azonban az «avoga» mellett még egy «sasa» is működik a fehérek érdekében, a­kit hivatásának könnyebb megértése végett külügy­miniszternek lehetne tekinteni. Rangjára nézve alatta áll a sasa az avogának, de befolyása sokkal nagyobb, mint ezé. A két tisztviselő viszonyát úgy is jellemez­hetjük, hogy az avoga, kinek négernek kell lennie, a legfőbb katonai hatóságot képviseli, a sasa pedig, a­ki ha nem fehér ember, úgy legalább bastard, a legfőbb polgári hatóság képviselője. Mivel a sasa sokkal miveltebb az avogánál, méltán sértik őt azok az apró formalitások, melyek rangjának kisebb voltára emlékeztetik. így például botját, mely az országot elhagyó fehéreknek igazolásul szolgál, egy nehezen érthető formalitás elintézése végett el kell küldenie az avogának, vagy helyettesének, ki azt nemsokára visszajuttatja. Úgy a sasának, mint az avogának,va­lamint az utóbbi mellett működő főnöknek egy­­egy városrész van kiosztva a fekete és fekete közt folyó pózok kiegyenlítése végett. Az olyan pózokét azonban, melyekben európai ember is szerepel, a városrészre való tekintet nélkül a sasa tárgyalja, a­ki a fehéreknek a király által kinevezett ügyvéde és oltalmazója. A dahomei tisztviselők gondosan ügyelnek arra, hogy a fehér faj tekintélyét meg ne csorbítsák a feketék, s viszont, hogy a fehérek se éljenek vissza e tekintél­lyel. A benszülöttet, a­ki valami igazságtalanságot követ el, többnyire igen szigorúan büntetik. De azért azt nem engedik meg, hogy az európai maga büntesse meg a benszülötte­ket. A fontosabb tárgyalásokra meghívja a pasa a Verdában élő összes fehéreket, kivéve azokat, kik rossz magukviselete miatt elvesztették fehér bőrük előjogait s a feketék színvonalára sülyedtek. Az ilyen tárgyalásokon olyan lelkiismeretesen keresik az igaz­ságot, hogy nem tűrik meg a legkisebb kételyt sem. Az igazságszolgáltatásnál sokkal rosszabb az adó­rendszer. A benszülöttektől úgy szedik be az illeté­keket, hogy a törzsfőnökök a király parancsára bi­zonyos mennyiségű pálmaolajat szolgáltatnak be. A törzsfőnök szétosztja a kiszabott mennyiséget alatt­valói közt, s mivel ezek nem igen fizetnek a maguk jószántából, erőszakot is kell alkalmaznia. A fe­hérek csak üzleteik után adóznak s nem oly keservesen, mint a feketék, ha ugyan életmód­jukkal nem sülyedtek le ezek színvonalára. Hogy a Dahoméban élő európaiak azért élvez­nek-e annyi kiváltságot, mert a király elismeri a fe­hér faj fölényét, vagy pedig azért, mert a fekete uralkodó fél az európai kormányoktól, azt bajos volna meghatározni. Annyi bizonyos, hogy a fehé­rekkel szemben tartózkodó még a király is, a­ki kedvteléseiben nem ismer határt. A fekete, kit a király udvarába ki, halálbüntetés terhe alatt követni tartozik e meghívást, noha nem mindig tudja, hogy hazakerül-e onnan. De bármily szívesen látja is a király zajos ünnepein az európaiakat, nem kényszerítheti őket arra, hogy Abomnéba men­jenek. Ha valamelyikük oda téved, a király gyakran hónapokig tartja udvaránál. Ezért kerülik sokan a vendégszerető királyt, a­ki a legjobb esetben is csak két-három hét múltán bocsátja el látogatóit. Az európaiak, ha látogatóba mennek a királyhoz, aján­dékokkal szokták őt meglepni, de­­ különben is igen sokba kerül az ilyen kirándulás, mert tömér­dek borravalót kell szétosztani. Viszonzásul élelmi­szereket és két rabszolgát (rendesen fia­tal leányokat) ad a király. Egy brémai ke­reskedő c­ég ügynöke is kapott nemrég két rab­leányt, kiknek azonnal visszaadta szabadságát. Most már arra sem kényszerítik az európaiakat, hogy végig nézzék a szerencsétlen hadifoglyok fölkonczo­­lását. Kegyetlensége daczára nagyon kedélyes és jóakaró öreg urnák mondják Gelelé király ő felségét. Azt is beszélik, hogy a trónörökös, a kinek ép oly nagy ha­­talma van, mint a királynak, nem idegenkedik a régi szokások megszüntetésétől. Az angolok több íz­ben tettek már erre kísérleteket. 1852 január 13-dikán szerződést kötöttek az angolok Dahome akkori királyával a rabszolgakereskedés eltörlésére. 1877 május 12-én újabb szerződés jött létre, mely a rabszolgakereskedést végkép megtiltotta s meg­engedte az angoloknak, hogy ne nézzék végig az Aboméban évenkint rendezett mészárlásokat. Az angolokat azonban sohasem kedvelték Dahoméban. Egy angol kereskedő magára haragította egyszer a közvéleményt s elkövették vele a legnagyobb gya­lázatot, mely a dahomei fogalmak szerint— európai embert érhet: nagy néptömeg szeme láttára — le­húzták a czizmáit. Az angolok akkor ostrom alá fogták a kikötőket s kárpótlásul nagy mennyiségű olajat követeltek. A király nem is hederitett rájuk s végre két franczia kereskedő adta meg a kárpót­lást, mert az ostromállapot többet ártott nekik, mint a királyságnak. Legutóbb a francziák ajánlották föl — persze megfelelő szolgálatok fejében — hatalmas védel­müket Dahome királyának, de Gelelé ö felsége azt felelte, hogy a maga kénye-kedve szerint akarja kor­mányozni szép országát. V­IDÉK. * Székesfehérvár, ápr. 7. (Az «Egyetértés» tudósí­tójának távirata.) A mai nagyszámú megyei értekezleten Sárközy Aurél orsz. képviselő, Huszár Ágost szolgabiró visszalépése után egyhangúlag Fehérmegye alispánjává jelöltetett. * A zalamegyei ellenzéki kör e hó 11-én Nagy- Kanizsán megyei értekezletet tart. Ez értekezletnek tárgya az lesz, hogy a megyében lévő két ellenzéki párt t. i. a függetlenségi és 48-as párt meg a mérsékelt el­lenzék, melyek a megyei adminisztráczió ellenőrzése végett már egyesültek, politikai irányú­ cselekvésre való egyesülését illetőleg megállapodások jöjjenek létre. Ez az egyesülés a végből szükséges, hogy az ellenzéki pár­tok a megye kormányzatának élén álló kormánypárt po­litikai irányú törekvéseivel szemben is­ hathatós tevé­kenységet fejthessen ki. A különböző alapon álló két párt ki fogja azt is jelenteni, hogy a megye kerületeiben előfordulandó országos képviselőválasztásoknál mindkét ellenzéknek saját ,politikai elve szempontjából elfogla­landó pártállását az «ellenzéki kör» érintetlenül hagyja, — és határozatilag kimondja, hogy bármelyik ellenzék­nek kisebbsége, a másik ellenzéknek többségét minden körülmény között támogatni és a kormánypártnak, va­lamint a megyében, úgy az országos választásoknál is — minden kitelhető törvényes eszközökkel — megbuk­tatására törekedni tartozik.­­ * A hontmegyei ellenzék vezérférfiai elhatározták egy megyei Ellenzéki kör létesítését és egy megyei érdekű ellenzéki pártlap megindítását. A kör alapszabá­lyait jóváhagyás végett már felterjesztették a miniszté­riumhoz. A pártlap szerkesztői Stéger Imre, dr. Rácz Imre és Ivánka István lesznek, kik már kibocsátották pro­grammjukat. A BÁNYA. Egyedüljogositott REGÉNY. 53 Magyar­ fordítás. (Folytatás.) Irta GEORGES OH­NET. Fordította FÁI J. BÉLA. VI. — Az a Carvajan egy bőszült tigris . . . Fellází­totta a közvéleményt az ön bátyja ellen s ő jelölte ki az igazságszolgáltatásnak . . . Nem is tudhatni, hogy mi történt volna, ha a grófot idejében le nem tartóztatják. A kültelki népség már lázongott . . . Oh, az ügyészség teljesiti ám a kötelességét ... A nyomozás folyik, több gyanús egyént tartóztattak le . . . De semmit sem lehetett rájuk kisütni... Az a szerencsétlen Robert pedig... Ah, a kelepcze ügyesen volt fölállítva! — Mit kellene tenni, hogy Carvajant lefegyve­rezzük ? — Ezelőtt egy héttel azt feleltem volna: Elégít­sék ki nagyralátását és kapzsiságát. Engedjék át neki barátságos utón a Bányát. De vájjon akkor is beérte volna-e ezzel az anyagi haszonnal ? Az az ember gyűlöli a marquist és minden hozzátartozóját . . . Fájdalom, hatalmában vannak s nagylelkűségére nem lehet számítaniok . . . — Oh, ám ves­szen oda Glairefont, tűnjék el a Bánya, nyelje el a vész örvénye mindazt, a mi va­gyonunkból még megmaradt, csak bátyámat kapjuk vissza! . . . — Számíthat rám, kisasszony, hogy semmit sem fogok elmulasztani, a­mi ezt az eredményt előidéz­hetné . . . De, fájdalom, abba még sok idő telik . . . — Sokáig kell várni? — Hetekig, kisasszony. Az igazságszolgáltatás nagyon lassú, kisasszony. — Hogyan lehetne apám előtt mindaddig eltit­kolni a szomorú valót? — Nagyon nehéz lesz, kisasszony. — Pedig ha megmondok neki mindent, azzal megölöm! Ez a csapás meg fogja semmisíteni. . . Ma reggeli beszélgetésünk is egészen megzavarta, szenved . . . Hiszen gondolhatja . . . nincs hozzá­szokva, hogy kellemetlenségei legyenek. Mostanáig mindig csak magunknak tartottuk azokat. Ő béké­sen merülhetett bele munkálataiba, melyek egye­düli örömét, életét képezték . . . Annyira bízott találmányaiban! . . . Én is mindig reméltem . . . Ha végre megtalálta volna azt, a­mit keres, nem bűn lenne-e, megfosztani őt az eredménytől, me­lyet annyi fáradtsággal kutatott ? — Most ne gondoljunk erre kisasszony ... Itt az a kérdés, hogy mit szándékoznak tenni . . . Foglalás és árverés van küszöbön ... Az ítélet megvan, a rendelkezés megtörtént, több ízben halasztást is eszközöltem ki, a­minek az lett az eredménye, hogy önök időt nyertek, de a perköltség szaporodott . . . Még most is élhetek ezzel a halogató módszerrel, hogy még néhány napig birtokon belül tartsam önöket . . . Folytatjuk a penna-harezot ... De a vége mégis csak bukás lesz . . . S a húzás-halasz­tásnak nem lesz más következménye, mint az, hogy még jobban elkeseríti Carvajant . . . Viszont, ha minden akadékoskodás nélkül engedjük meg a fog­lalást és végrehajtást, addig is, míg ez megtörtén­hetik, kilátásunk van rá, hogy bátyjának az ügye simán foly le ... S mivel így minden gondtól meg­szabadulunk, egész erőnket az ő ügyének szentelhet­jük . . . Felkérünk valami jeles párisi védőügyvédet, hogy vállalja el az ügyét ... És sikerülhet is őt kiragadnunk ellenségeinek a körmei közül ... Mi­kor aztán kinn vagyunk a bajból, oh, akkor nem kell többé kímélnünk senkit s azon leszünk, hogy birtoktörzsünket minél jobban értékesítsük. Hirde­téseket küldünk a megyei és fővárosi közjegyzőkhöz, hogy keressenek vevőt a kastélyra és a birtokra. Felszólalást intézünk a senonchesi mézgyárosokhoz, figyelmeztetjük őket a versen­nyel járó veszedelmekre, s ajánljuk nekik, hogy iparkodjanak az árverésen megszerezni a Bányát, hogy aztán áraikat szabá­lyozhassák . . . Carvajan, a­kit ez dühbe hoz, szin­tén árverez, s kölcsönösen úgy fölverik az értéket, hogy jelentékeny összegnek jutunk birtokába . . . S a dolognak a vége az lesz, hogy nem csak a marquis úr adósságai lesznek kifizetve, hanem még marad is két-háromszázezer frank,a­mit én aztán ügyesen el­helyezek úgy, hogy tisztességesen élhet a jövedelme után Saint-Mauriceben ... Ez az a terv, kisaszony, a mit én kigondoltam s a mit önnek ajánlani kíván­tam . . . A jó Malézeau, beszéde hevétől elkapatva, már nem dadogott s nem rakta tele beszédét a nála szokásos uram, asszonyom, kisasszony megszólitá-

Next