Együtt, 1992 (2. évfolyam, 3-13. szám)
1992-03-01 / 5. szám
8 „... Kikiáltva az egyetemes polgárjogokat, vagyis az egyéni és nemzeti egyenlőséget, a románok, magyarok, szászok és székelyek keressék meg a békés együttélés módját, és egymással szövetségre lépve alkossanak államot, nem pedig, amint mindenik külön-külön szeretné, hogy csak egyedül maradjon meg az országban, kiűzve onnan a többi népet.“ Nicolae Bálcescu (1852) MIHAI EMINESCU BÁLCESCU ÉS UTÓDAI Néhány nap múlva kijön a nyomdából Vitéz Mihály vajda története Nicolae Bálcescutól. Bálcescu nyelve a legmagasabb csúcs, melyet a románság úgy 1560-tól napjainkig elért, az írásban Alecsandri, C. Negruzzi, Donici által használt nyelv, amely ma kis híján feledésbe merült, átengedve helyét az újságírókmadárnyelvének". Habár Balcescu mindenütt forrásokra támaszkodik s írása hosszas, aprólékos megmunkálás eredménye, sehol nem tűnik szembe a kemény munka, mint ahogy mesterek ikonjain sem látható az aprólékos színkeverés és a vonásról vonásra készült alaprajz. Szokatlan lelki melegség - mely az egész műre kiterjed - olvasztja egybe a számtalan árnyalatot, s hasonlóan a régi szerzőkhöz, Balcescu tényleg látja s hallja beszélni hőseit, miközben ésszel felfogja és vázolja jellemüket; annyira, hogy a személyek és események leírása véges-végig drámai, anélkül, hogy az író költői fikciókat engedett volna meg magának. Az Isten könyörületes volt és magához szólította, még mielőtt tulajdon szemével láthatta volna az álmát, még mielőtt tapasztalhatta volna, hogy a kortársak - akik vele és az ő eszmekörében nőttek fel - mint kalmárkodtak eme eszmékkel, akár valami portékával; mint vezették be a liberális Nyugat üres formáit, hogy semmirevaló emberek öltsék magukra. Ő megrémülne, ha láthatná, hogyan valósult meg földünkön a szabadság és világosság. Oktalan bábuk parlamentjeit látná; látna egyetemeket, ahol a professzorok képtelenek helyesen leírni egy mondatot; négy elemit végzett újságírókat; egyszóval embereket, akik abbeli kínjukban, hogy nem támad egy gondolatuk sem, új szavakat gyártanak, szétdúlják a román nyelv ősi építményét, csakhogy azt a látszatot keltsék, hogy mégis mondanak valamit, és színleljenek egy kultúrát, amellyel nem rendelkeznek, és a hozzáértést, melytől őket megfosztotta a természet Legyen ez a mű a nemzet evangéliuma, legyen eszményünk az igazi szabadság, a munkával kivívott szabadság. _________________________(1877. nov. 24.) EUGEN JEBELEANU PETŐFI ÉS BALCESCU Vannak költők, akik a nép között élnek, mások leszállnak a néphez, ismét mások a nép fölött akarnak állni, esetleg a fellegekben vagy a csillagok fölött és sok fajtája van még a költőknek, sokféle hangjuk, hivatástudatuk, állásfoglalásuk, alázatuk, gőgjük, szerénységük és így tovább. Vannak más - szerfölött ritka - költők is, akik nemcsak a nép között élnek, de lényükben hordozzák a népet, s az emberiség legtisztább eszményei találnak helyet tudatukban. Ezek sohasem csak önmagukat, végső soron a többi emberéhez hasonlóan múlandó valójukat képviselik, hanem a világmindenség fényét, szárnyalását, szívét és eszét Nemzetük kebeléből indulnak, hogy az emberiség öntudatává váljanak, s egyetlen nyelven kimondott szavukat megérti minden nép. Ilyen költő Petőfi, a dühös Petőfi, a bölcs Petőfi, a legszeplőtlenebb lángolások Petőfije, aki oly hasonló Bălcescuhoz, a mi Balcescunkhoz, a legmerészebb emberi szárnyalások Bálcescujához, ahhoz a Bălcescuhoz, aki minden nép szabadságának és igazságának tudata. E líra hangjainak igazsága és szépsége éppen azért nem veszített ragyogásából, mert Petőfi Sándor az öntudat költője, aki nem a maga, hanem az Emberiség jövőjét kovácsolja és védelmezi. Mint választott a választottak között, Petőfi nemcsak egy századának nagy öntudatai közül. Ő maga az öntudat, az olthatatlan fáklya. (Bukarest, 1968. június.) i'^Cr J--Jf 1992. II. évfolyam, 3.(5.) szám 55EGY VALLÁS VAN A FÖLDÖN ZAHARIA STANCUEGYÜTT ÜNNEPELÜNK A nagy magyar költő, Petőfi Sándor halálának 120. évfordulója újabb alkalom arra, hogy hitet tegyünk a népek összefogása és testvérisége mellett, hogy felidézzük azokat a forradalmi hagyományokat amelyeknek folytatói vagyunk. Ezekben a napokban van Eminescu halálának 80. évfordulója is. Mint írónak, nagy örömömre szolgál, hogy ezt a két lángelmét Petőfit és Eminescut azzal a megbecsüléssel ünnepük meg nálunk, amely megilleti őket. (Bukarest, 1969. június.)