Együtt, 1998 (8. évfolyam, 72-76. szám)

1998-03-01 / 72. szám

VIII. évfolyam, 1998. 3. (72.) szám c^s^CEmrTf I „Magyar testvérek! Ebben a két testvér hazában létéről és jövőjéről nem beszélhet a magyar román nélkül, a román sem magyar nélkül.” AVRAM IANCU AVRAM IANCU: „...Ha hisztek Istenben és hazában ezen a földön, másként bánjatok velünk, teljes mértékben győződjetek meg arról, hogy a fegyverek közöttünk sohasem dönthetnek." A­z 1848-as forradalom szikrája elérte Erdélyt, a Havasalföldet és Moldvát is. Ezeken a helyeken sohasem emleget­ték oly gyakran, mint akkor, ezeket a szavakat: igazság, testvériség, egység, szabadság, egyen­lőség, amelyek tulajdonképpen kifejezésre juttatták a forradalom ügyéhez való csatlakozást. A három országrész eltérő nemzetközi jogi státusának tulajdoníthatóan­­ Erdély a Habsburg-birodalomhoz tartozott, Havasalföld és Moldva pedig oszmán fennhatóság és a cári Oroszország védnöksége alatt sínylődött - a forradalom sajátos jelleget öltött, noha a programok számos közös elemet tartalmaztak és szoros kapcsolat állt fenn a forradalmi vezetők között is. A románok nagy lelkesedéssel üdvözölték a magyarországi forradalom kitörését, amelyre Pesten került sor, 1848. március 15-én. Kö­szöntötték a tényt, hogy a 12 pontos követelés között szerepelt a jobbágyság felszámolása, az összes honpolgárok jogegyenlősége, nemzeti­ségre és vallásra való tekintet nélkül. Március 22- 25 között fiatal magyar, román és szász jogászok marosvásárhelyi találkozója közös beadványt in­tézett a kolozsvári kormányzathoz. Papiu Ilarian, a román ifjúság képviselője a kérvényt aláírva, szorgalmazta „az igazság és az egyenlőség érvényesü­lését, az Erdélyben és Magyarországon élő összes nemzetek nem­zeti létének és édes anyanyelve használatának szavatolását, a robotmunka kártérítés nélküli felszámolását”. A Moldvából és Havasalföldről érkezett forra­dalmárok Erdélyben találkoztak és részt vettek az itteni románok által szervezett akciókban. Az erdélyi román vezetők - nemesek, polgárok, pa­pok - 1848. május 14-én a balázsfalvi székes­­egyházban találkoztak, ahol Simion Bărnuţiu professzor szorgalmazta az erdélyi románok önálló politikai nemzetté nyilvánítását, hangsúlyozta ugyanakkor minden nép azon jogát, hogy ápolja és fejlessze saját nyelvét, hogy olyan köztisztvise­lők igazgassák őket, akik beszélik az illető közös­ség nyelvét. A „Szabadság mezejévé" nyilvánított balázs­­falvi síkságon 1848. május 15-17 között ren­dezett népgyűlés megszavazta a székesegyház­ban elfogadott határozatokat, amelyekhez égető társadalmi követeléseket kapcsolt. A parasztmozgalom radikalizálódása arra kész­tette a román vezetőket, hogy újabb nemzetgyűlést hívjanak össze. Az 1848. szeptember 3-16 között tartott összejövetelen mintegy 60 ezer román pa­raszt vett részt Avram lánca és más vezetők irányí­tásával. Ez alkalommal megerősítették a román programot, szorgalmazták a katonai kivégzések és megtorlások beszüntetését, a diéta újbóli összehí­vását, amelyen biztosítják az arányos részvételt. Beadványt intéztek ugyanakkor a bécsi parlament­hez, kérve a románok beintegrálódását Ausztriába, amelynek „a népek szabad szövetségévé kell válnia”. 1848. szeptember 22-én Kossuth Lajos ve­zetésével megalakult az új magyar kormány, amely nemzeti felkelést szervezett a kivezényelt császári seregek ellen. Bánáti, Körös menti és máramarosi románok csatlakoztak az osztrák ab­szolutizmus ellen küzdő magyar forradalmárok­hoz. A magyar kormány merevsége, főként pedig a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja a ma­gyarázata annak, hogy az elnyomott népek kép­viselői - amelyek kezdetben szolidárisak voltak a habsburgellenes magyar felkeléssel mindin­kább eltávolodtak annak támogatásától. A román és magyar forradalmárok közötti nézeteltéréseket kihasználta az osztrák kormány. Miközben a Nyugati Érchegységben egyre terebélyesedett a román parasztok Avram lánca vezette felkelése, Puchner báró, az Erdélyben tartózkodó császári seregek parancsnoka fegyverkiosztással támo­gatta a román nemzeti gárda megszervezését. Ferenc József új császár által 1849. március 4- én kihirdetett császári „alkotmány” - noha elis­merte a román nemzet létezését - továbbra is megosztotta a románokat. A polgárháború feltételei közepette, 1849 első felében számos kísérlet történt a románok és a magyarok közötti együttműködés és testvériség biztosítására az absolutizmus elleni harcban és a jobbágyság megszüntetésében. 1849. március 21 -én Brassóban közzétett felhívásában Bem tá­bornok e szavakkal fordult Erdély lakosságához: „Magyarok, szászok, románok! Nyújtsatok testvéri kezet egyásnak, vessetek véget a nemzeti nézeteltéréseknek és boldog jövő nyílhat el­őttetek". A Bem által felszabadított Szebenbe érkező havasalföldi forradalmár-emigránsok igyekeztek habsburgellenes irányzatot adni a román nemzeti mozgalomnak. A Debrecenbe menekült magyar diétában a román képviselők - köztük Eftimie Murgu, Aloisiu Vlad, Alexandru Buda, Ioan Dra­­goş és mások - megkísérelték a románok nem­zeti jogainak szavatolását a magyar forradal­márokkal való szoros együttműködésben. Nicolae Balcescu, a román forradalom legelőrehaladottabb gond­olkodója és szervezője állást foglalt amellett, hogy a forradalmat a térség összes forradalmi erőinek nagy szabadságharcává változtassák. Sikerült is 1849. július 14-én megállapodás­ra jutni és kidolgozni egy francia nyelvű okmányt, amelyet Szegeden egyfelől Kossuth, másfelől Balcescu és Bolliac írt alá. Július 16-án a magyar parlament T­eg­záza­tsz a nemzetiségi törvényt, az első ilyen törvényt Eur­ópáb­an, amely politikai jogokat biztosított a ro­mánoknak és a szlá­­voknak. Erre azonban túl későn került sor. Augusztus elsején az orosz csapatok Vilá­gosnál legyőzték és megadásra késztették a magyar sereget. A románoknak is le kellett tenniük a fegyvert. A románok és a ma­gyarok közötti konfliktus megkönnyítette a forradalom legyőzését a beözönlő cári hadseregtől támogatott császári erők által. 1848 leckéje józan felmérésre késztet, arra, hogy elítéljünk minden nemzeti elzárkózást, hogy értékeljük a történelem tanulságait, amely közelebb hozza egymáshoz a román és a magyar népet. Ştefan Ştefănescu akadémikus (Részlet a szerző tanulmányából, amelyet a budapesti Ezredvég című, rangos irodalmi folyóirat felkérésére írt s amely a magyarországi lap áprilisi számában jelenik meg.) NICOLAE BÃLCESCU: „...Egy nemzetséget - legyen az bár­milyen kicsi - tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a töldön, amelyen lakik; e természeti jog fölötte áll bármely történelmi jognak, minthogy a föld az emberé és nem az ember a tölddé." 1848-„A népek tavasza” A román-magyar kapcsolatok jelentős momentuma Gheorghe Adoc szobra Petőfi Pilisen (Folytatás az a 1. oldalról) ősisággal lestem be időnként a zokogó férfira. Szólni is szerettem volna hozzá, de egyrészt csak kicsit tudtam szlovákul, másrészt pedig féltem, hogy felébred az őrségben szunyókáló csendőr és elzavar onnét. Pedig a cigarettánál is jobban jött volna Hudoba Janónak néhány emberi szó, kiváltképp ez a három verssor: Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr! De nem ismertem még ezt a verset, sem magyarul, sem pedig szlovák fordítás­ban. Pedig már akkor is a miénk volt Pe­tőfi, az enyém és Janóé, csak éppen még egyikünk sem tudott arról a mérhetetlen kincsről, amit a nép költői halmoztak fel számunkra. Egész életem során Petőfi volt az egyik modellem, mert országos - sőt kontinens­nyi - gondokról is éppen olyan személye­sen tudott szólni, mint családi vagy sze­relmi ügyeiről. A szabadság és a szerelem harmóniája nemcsak jól hangzó jelszó volt nála, hanem megvalósított költői program. Több verset írtam róla, íme az egyik: PETŐFI UTOLSÓ /FELJEGYZETT/ SZAVA Alföldy Jenőnek Potomság a dzsidások rohama, már nincs se rác apa, se tót anya, csupán magyarmód komponált halál, amely mindig csak fejből s falból áll. És potomság, hogy ez a hősi vég kétségessé lett mára némiképp, hisz nem számít, ki mint végezte be, csak az, hogy milyen volt az élete. És potomság a pesti agypenész, a beskálázott bolhaköhögés, a bújtogató sandaság, ami egy kétbalkezest hajt a harcba ki. És potomság, hogy oly oktondiak a léprement szabadszállásiak, az út - főképp, ha meg vakon teszik - hosszú a csebertől a vederig. De az, hogy már az európai csendet Héjjasfalván is hallani - az is potomság? Sándor, válaszolj, akárhol vagy! Isten se tudja, hol. Budapest 1998 február Baranyi Ferenc (Folytatás az a 1. oldalról) jellemkép is... Hogy jellem és költői nagyság, szóval nagy jellem és nagy költőiség mennyire eggyé vált benne arra éppen Az Apostol idején szolgál­tatta a legnagyobb példát... A verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idő alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kez­detben volt oly lobogóan szép az ő számá­ra, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képvi­selőnek, szégyenletesen - ezt kell monda­­nuk - az egész ország, az egész akkori szellemiség, a közélet számára szégyenlet­esen megbukott.... majdnem kiverték és ép­pen a szülőföldjéről, azokból a falvakból, a­­melyeket ő azelőtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ezután a próba után megtor­pan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahú­zódik. Petőfi nagysága és Az Apostol érde­kessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejeződik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban, hogyan marad hű I­Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!" mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott... Ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak eb­ben az utcájában is, akkor, amikor saját né­pünk fordul esetleg ellenünk...” Az irodalomtörténeti hitelesség kedvé­ért és azért, hogy a korabeli csupasz tények összefüggésében érzékelhessük a magyar szabadság-világszabadság 175 évvel eze­lőtti költője, Petőfi Sándor „óriási költő és óriási példakép, jellemkép” voltát, idézzük magának a költőnek 1848. június 19-i kel­tezésű, naplószerű feljegyzését: .....Ennek ma kellett történie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én... ma három hónapja, hogy március 15-dike volt, midőn első valók azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak!­­ De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félre­vezetőit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek.­­ Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!” Irt-e valaha költő szerelmetes szerelem­mel szeretett sajátjaitól, falus feleitől ka­pott, barbár pofonok miatt a jogos kiábrán­dulás és iszonyatos csalódás mélypontján, kitakart szívvel ilyet?: „Dicsértessék a nép neve most és mind­örökké!” Budapesti író-barátom, az Együtt-im­­preuna vezető testületének tagja, Tabák András versében,­­ amelyet a „népek haj­nalcsillagát", 1848-at köszöntő lapszá­munknak küldött, s amelyet itt közlünk,­­ az utolsó két sor. Az Apostolra való hivatkozás valójában azt mutatja fel művészi erővel, hogy jellem és költői nagyság, nagy jellem és költői zsenialitás mennyire eggyé vált, mindörökre ragyogó példát mutatva­­ Petőfi Sándorban.

Next