Élelmezési Dolgozó, 1980 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

­ Ember és kenyér­ ­ könyvvel lepte meg — helyesebben ajándékozta meg — Marosán György az olvasót mert hiszen meglepetésről korábbi könyved után aligha lehet szó. Ám kissé megtévesztő a cím, mert a könyv lényegében szakszervezetünk vázlatos törté­nete a kezdet­ kezdetétől: az elődszakszerve­zetek, a cukrászok, a húsosok, a molnárok és mindenekelőtt a sütőmunkások történelmi útjának leírása, majd az egyesülés után szak­­szervezetünk részételének ismertetése or­szágépítésben, a népi demokrácia erősítésé­ben, s az azóta megtett út bemutatása — s végül a jövő előrevetítése. E komoly és felelősségteljes vállalkozásnak megfelelően a mértéktartó értekező hangnem elüt Marosán elvtárs előző könyveinek sod­ró lendületű, szenvedélyes stílusától. A lírai hangzású cím mégsem a szövegtől függetlenül került a kötet élére. Mert noha a szerző tart­ja magát nyilvánvaló céljához, a történeti út bemutatásához, mégis — a történelmi fej­lődésbe ágyazva —, aligha írtak szebben az ősidők élelmiszeréről, kenyeréről, mint e könyv első fejezetében. S a kenyér himnuszát halljuk akkor is, amikor már a kenyeret előállító egykori pók­legények verejtékes munkájáról, az újkor rabszolgáinak, az ipari jobbágyoknak az éle­téről olvasunk. Nyílt szavak ezek, amelyek egyben többé-kevésbé jellemzőek voltak va­lamennyi élelmezési dolgozó helyzetére, mun­kájához, munkája eredményeihez való viszo­nyára. Következik a szerző törekvéséből, hogy a mozgalmat ne szakítsa el az ipar fejlődésé­től, s a megfelelő helyeken mindig rámutas­son: hogyan, milyen termelési feltételek mel­lett, milyen eszközökkel alakították át az ipar munkásai — megint elsősorban a sütőmun­kások — a mezőgazdasági termékeket emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerré. A könyv nagy erénye az a tágasság, amely a magyar munkásmozgalom egyik — nem is legmeghatározóbb, a nagyrészt kisiparhoz kö­tődött — osztagának történetével úgy foglal­kozik, hogy nem szakítja ki a nemzetközi összefüggésekből sem. Ezért nem hat eről­­tetettnek, sőt a tárgyalási módszerből egye­nesen következik, hogy utolsó fejezetében a nemzetközi szakszervezeti mozgalomhoz jut el. Nemcsak hozzánk szól, hanem a munkás­­mozgalom minden résztvevőjéhez, a jelenhez éppúgy, mint a jövőhöz, harcba hív, óv, és figyelmeztet: a munkásosztály legnagyobb kincse sorainak egysége. A győzelem meg­szerzésének, megtartásának ez a legfőbb fel­tétele, hatalmas országépítő erő. Az idestova évszázados szakszervezeti küz­delem tanulsága továbbá, hogy a munkások egységének, harcának sikere mindenekelőtt a munkahelyen, az üzemekben dől el. S e harc központi alakja a bizalmi, aki szakmai és társadalmi munkája alapján vívta ki tár­sai bizalmát, szerzett tekintélyt a vezetők előtt. A szakszervezeti mozgalom harca, a mun­kaidő-csökkentésért, a bérekért, a munkakö­rülmények javításáért, a vasárnapi munka­­szünetért, s a lépésről lépésre elért eredmé­nyek minden szociográfiai leírásnál beszé­desebb képet adnak az ipar munkásainak akkori kiszolgáltatottságáról, amelyen csak a súlyos harcok árán enyhíthetett. E harcok jelentős állomása volt, amikor a sütőmunkások és a cukrászmunkások 1940- ben, a háborús viszonyok ellenére elérték a teljes vasárnapi munkaszünetet, s ezzel meg­szűnt a munkásosztály többi részétől való hátrányosan megkülönböztető, megalázó hely­zetünk. S jegyezzük meg, amiről a könyv nem szól, hogy ennek kivívásában kiemelkedő szerepe éppen Marosán Györgynek, az Élel­mezési Munkások Országos Szövetsége akko­ri főtitkárának volt. A történet írója a vázolt időszak nagy ré­szében maga is — jól tudjuk — aktív része­se volt a mozgalomnak. Közvetlen tapaszta­latokra is támaszkodik, amikor kiemeli a kul­turális munka jelentőségét a szakszervezeti munkában, munkások felvilágosításában, ne­velésében. Nem véletlen tehát, hogy már az első fejezetek egyikében foglalkozik a moz­galom és a kultúra kapcsolatával, és ez az összefüggés végigvonul az egész íráson. Sokszor, sokféleképpen tér vissza például az élelmezésiek dalkarára, amely nehéz időkben a mozgalom bázisa volt, ahol az ül­dözés közepette új erőt gyűjthettek, s amely időnként a szervezés központjává vált. S a dal, az ének közelebb hozta a munkásokat az emberiség nagy szellemeinek alkotásaihoz. Nevelt, művelt, kultúrát terjesztett. S a kul­turált munkás mind többre vágyott, mind többre volt képes, minden tekintetben ma­gasabb színvonalat képviselt. Jobban megér­tette a nagy társadalmi összefüggéseket, he­lyesebben értékelte helyzetét a világban. A szakszervezeti mozgalom harcát Maro­sán elvtárs nem korlátozza gazdasági köve­telésekre, hanem a valóságnak megfelelően politizáló szakszervezetnek mutatja be az élelmezésiek mozgalmát. S valóban majd mindegyik szakszervezet a munkaadókkal folytatott nyílt harcát rendszerint összekötöt­te a hatalom, a rendszer elleni illegális, fél­legális küzdelemmel, ami a sok kudarc elle­nére sem volt hiábavaló. E vonatkozásban a kiemelkedő szerepet töltött be: az élelmezé­siek dalárdája, amire a könyv bőven utal, de a cukrászmunkások kultúrgárdája is, amiről itt sajnálatosan nem esik szó, de amelyre a függetlenségi mozgalomról szóló, úgyszólván valamennyi írás, dokumentum hivatkozik. A sűrített tárgyalási mód azonban mégsem tette lehetővé, hogy a szerző a munkásosz­tály egységéért folytatott küzdelmet minden­kor elég következetesen összefüggésbe hozza a két munkáspárthoz, s azok egymáshoz va­ló viszonyával. Így nem domborodik ki elég markánsan, az egységnek mindenkori tartal­ma, irányultsága, az, hogy nemcsak a mun­kaadók elleni harcban, hanem az ellenzőivel szembeni küzdelemben jött létre, vált tartós­sá, szélesítette a mozgalom tömegbefolyását. A krónikás, véleményünk szerint éppen azért, mert olyannyira előtérbe helyezi a munkásosztály egységét, helyesen járt volna el, ha rámutat: volt időszak, amikor a kom­munisták és szociáldemokraták egymást te­kintették politikai ellenfélnek, amikor köl­csönös előítéletek nehezítették az együttmű­ködést, ami kihatott a szakszervezeti mun­kára, rányomta bél­yegét az egységért folyta­tott küzdelemre is. S amikor a III. Internacio­­nálé VII. kongresszusa szellemében a szak­­szervezetekben — nem mind a­­­égyben azo­nos mértékben és időben — felülkerekedtek az egység hívei, meg kellett küzdeni a legá­lis SZDP-n belül az egységet fékező irányza­tokkal. De amikor a háborús események ha­tására az ország függetlenségének védelme előtérbe került, az SZDP-ben az egység hívei jelentős erőre tettek szert, az élelmezési szak­szervezetekben , mindenekelőtt a sütő- és cukrászm­unkások soraiban és a két szakszer­vezet között ez az együttműködés már kiállta az évek próbáját. A szakszervezet élén az egység hívei állottak, akiket a tagság egy­értelműen támogatott. Fájdalmas pont, s csak a rövidségre való törekvéssel magyarázható, hogy Marosén elvtárs a népfronttal kapcsolatban meleg szavakkal emlékezik meg Franciaországról, de nem említi Spanyolországot, ahol a nép­front 1936 elején ugyancsak győzelmet ara­tott, s amelynek védelmében az ezernyelvű egyszínű brigádba az élelmezési szakszerve­zetből hárman, a cukrászoktól hatan vettek részt; közülük hatan mindörökre ott nyu­­gosznak a spanyol földben. Nemcsak a spa­nyol népért, hanem magyar sorstársaik, né­pünk szabadságáért is harcoltak. Nevük már­ványtáblába vésve, aranybetűkkel ragyog a fasizmus elleni harc többi mártírjai között szakszervezetünk székházának bejáratánál. Marosán elvtárs e kis könyvben roppant nagy anyagot igyekszik átfogni, így elkerül­hetetlenek bizonyos hézagok, főleg — de nem kizárólag — az egyes szakszervezetek bemu­tatásában a különböző időszakokban, másfe­lől az eseményeknek — még a résztvevők ál­tal is — sokszor nehezen követhető torló­dása. Ez a szép könyv a szakszervezeti mozga­lom, a szakszervezeti harcok ismertetésével, hagyományok élesztésével fontos mozgósító szerepet tölt be. Márpedig önmagunk gyen­gítése lenne, ha lemondanánk erről az erőről, ha elhanyagolnánk a mai uralkodó osztály, a munkásosztály és szervezetei korábbi har­cainak, áldozatos helytállásának felmutatá­sát, ha nem törekednénk arra, hogy e harcok — tanulságaikkal együtt — beépüljenek az egész nép tudatába, nemzeti történelmünk lelkesítő, fényes hagyományaként. H­a a korábbi forradalmak előkotorták a múltból azokat az elemeket, amelyek folytatóiként tüntethették fel magu­kat, nekünk, a valóban meglevő tisztes múl­tat, amellyel csak büszkél­kedhetünk, sokkal indokoltabb nemzeti közkinccsé tenni. Ezért szolgálat minden, a múlt harcait bemutató törekvés. A szerző szavaival: „A történelem nélkül nem ismerhető meg, nem érthető he­lyesen sem a nemzeti keretek között folyó mai harc értelme és célja, sem a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom világmére­tű harca, amelynek mi­­ részesei vagyunk. Mert nemcsak a múlt vagyunk, hanem a vi­lágtörténelmi jövő is.” Fonó György Vezetői látogatások Balogh Károlyné főtitkár a Kaposvári Húskombinát ünnepélyes avatásán vett részt Orbán Józsefné titkár. Békés megyei SZMT-nél az ÉDOSZ vállalatainak mun­kaerő helyzetéről tárgyalt. Kulcsár Mátyás titkár és Szilágyi László osztályveze­tő Borsod megye néhány üzemében látogatást tett Megbeszélést folytattak a Szerencsi Csokolédagyár, a Sátoraljaújhelyi Húsüzem gazdasági vezetőivel, a Sü­tőipari Vállalat és a Do­hánygyár gazdasági és szakszervezeti képviselői­vel. A megbeszélések során részben tájékoztatást adtak az 1980. évi közgazdasági szabályozók módosításai várható konkrét hatásáról, a szakszervezet termelést segítő tevékenységének nö­vekvő feladatairól, és az üzem- és munkaszervezési kérdésekről, valamint a Sü­tőipari Vállalat vonatkozá­sában a minőségjavításra kapott többlet bérkeret fel­­használásának első tapasz­talatairól. Vanek Béla osztályvezető Tatabányán nagyaktíva ülésen vett részt. Pratsch Vilmos osztály­­vezető Gyöngyösi Húsipari Vállalat szb-titkárával, a gazdasági, szociálpolitikai, munkavédelmi helyzetről tájékozódott A Kőbányai Sörgyárban az szb-vel és a gazdasági vezetés a munka­­védelemmel kapcsolatban folytatott megbeszélést. Háber Sándor alelnök a Kaposvári Húskombinát ünnepélyes avatásán vett részt Szollár György osztály­­vezető a Nagyatádi Kon­zervgyárban aktíva érte­kezleten találkozott a gyár szakszervezeti tisztségvise­lőivel, aktivistáival. Láto­gatást tett a BULIV kecs­keméti üzemében, és a Kö­zépmagyarországi Pince­gazdaságnál, ahol kulturá­lis agitációs és propaganda­munka kérdéseiről tájéko­zódott A Nagykőrösi Konzervgyárban megvalósulnak a célprémiuverseny céljai Még az év utolsó hónapjá­ban, napjaiban is számoltak, számítgattak a Nagykőrösi Konzervgyár vezetői és dolgo­zói, mert elérhető a cél, az éves terv teljesítése. A II. fél­évet rendkívüli hátránnyal kezdték. A zöldborsó hiánya több mint 100 millió forin­tos kiesést okozott. Kedvezőt­len volt az őszibarack, sárga­barack, a szilva termés, a zöldbab, a zöldparadicsom kí­nálat és begyűjtés. Az emlí­tettek közül jó néhány ex­portra szánt termék lett vol­na. Ilyen körülmények között ült össze a vállalat gazdasági, mozgalmi vezetése és beszél­te meg a dolgozókkal augusz­tus első napjaiban a tenni­valókat. A nagy hátrány el­lenére bíztak önmagukban, meglátták a lehetőségét an­nak, hogy az eredeti vállala­ti elképzelés teljesíthető és ezzel köszönthetik a párt XII. kongresszusát, hazánk felsza­badulásának 35. évfordulóját Augusztustól a jó nyers­anyagfelfutás, a megfelelő vál­lalati stratégia és taktika meg­hozta gyümölcsét. Az évi 1 milliárd 542 millió forintos terv teljesítése biztosított, ál­lapította meg a szakszervezeti bizottság november végi ülé­sén, amikor áttekintette az üzemek közötti munkaverseny, a szocialista brigádok éves vállalásainak időarányos tel­jesítését. A szakszervezeti bizottság az elért eredményt elsősorban a kollektív munka gyümölcsé­nek tekinti, a dolgozók áldo­zatvállalásainak tulajdonítja. Sok szabadidőről kellett le­mondani, több vasárnapi munkát kellett vállalni. — Nagyszerű ott élni és dolgozni — hangsúlyozza a szakszervezeti bizottság — ahol az eredményekben és gondokban benne van minden dolgozó, minden kollektíva, minden üzem erőfeszítése, jó munkája. Kongresszusi és felszabadu­lási munkaversenyben magas­ra tették a mércét. Bíztak an­nak sikerében, de előre szá­mítottak az objektív akadá­lyokra is. A szocialista brigá­dok mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk. A gazda­sági és mozgalmi vezetés fo­lyamatos információt ad, min­­denki naponta tudta mit miért kell tenni, mi a legkö­zelebbi feladat. Bizalom a dolgozók részé­ről — ez volt a legnagyobb hajtóerő. Bizalmat kapott a vezetés az elképzelésekhez. Ezentúl a szakszervezeti bi­zottság azt is lényegesnek tartotta, hogy folyamatosan is­merjék a társadalmi tisztség­­viselők a legközelebbi célt, a valóságos helyzetet és arra mozgósítsanak. A DH munkabizottságok sokoldalú felméréseket végez­tek, alternatív javaslatokat tettek, gyors intézkedésekre hívták fel a figyelmek Az eredményesség, a siker hamar elfeledteti a gondokat, de a Nagykőrösi­­konzervgyár szakszervezeti bizottsága azzal is számol, hogy a jövő min­dig nehezebb, arra időben fel kell készülni. Az idei évre ala­pozva folytatják a kongresz­­szusi és felszabadulási mun­kaversenyt 1980-ban is. Ha­tározatban fogadták el, már most meg kell kezdeni az együtt gondolkodást a terve­zők, a jövő évi munka­ver­seny-vállalások előkészítését. T. A­ né­ p Újítási ankét, sok tapasztalattal Csove­rven­ hírad­ás Jól sikerült újítási ankétra került sor az ÉDOSZ Csonig­­rád megyei Bizottsága, vala­mint az SZMT Közgazdasági Osztályának közös rendezésé­ben. Az üzemek főmérnökei és újítási előadói, valamint az szb-k újítási felelősei előtt dr. Szilvássy Zoltán, az Or­szágos Találmány­ Hivatal el­nökhelyettese tartott bevezető előadást. Beszédében az újítómozga­lom egyre fokozódó gazdasági jelentőségét- hangsúlyozta. Rá­mutatott arra, hogy a jelen­legi gazdasági helyzetben az extenzív fejlesztés tartalék,ék egyszer s mindenkorra kime­rültek, s minden korábbinál nagyobb szükség van arra, hogy fejlődésünkben, tevé­kenységünkben az emberek alkotó energiájára, tudására és ötleteire támaszkodjunk. Ahhoz, hogy az újítási kedv növekedjen, sok lehetséges módszer kínálkozik. A válla­latok rugalmasabban éljenek a jogszabályok által biztosí­tott lehetőséggel, az újítási feladattervekben az eddiginél célszerűbb és reálisabb fel­adatokat tűzzenek ki, s eze­ket a dolgozókkal időben is­mertessék. El kellene érni, hogy ma­gasabb ösztönzőket alkalmaz­zanak üzemeink olyan újítá­sok esetében, amelyek tőkés importot, energiát, vagy lét­számot takarítanak meg. Ar­ra is szükség van, hogy az el­bírálás, a szervezés módsze­rei ne elriasszanak, hanem kedvet csináljanak az újítá­sokhoz. Jó módszer továbbra is az „ötletnapok” szervezése. A Szegedi Szalámigyár kül­döttei az újító munkát nép­szerűsítő propaganda anyagok, filmek hiányáról beszéltek. Többen felvetették, hogy az újításoknak az „R” alap, illet­ve a béralapból való díjazása nehezíti a helyzetet Lehet a vállalatnál azért is alapbért emelni, mert valaki kiváló újító. Többen sürgették a hazai élelmiszeripari gépgyártás gyorsabb és hatékonyabb fej­lesztését. Az élénk vita során felvetődött az újítómozgalom minden aktuális gondja. A résztvevők sok hasznos taná­csot kaptak feladataik meg­oldásához, ezzel az ankét ki­tűzött célját elérte. lénkéről Az Egri Dohánygyárban senkinek nem kellett úgy mondani: Bárdos Józsefné. Elég volt, csak Teriké után érdeklődni, nyomban mo­solygóssá váltak az arcok. Tériké a közkedvelt szak­­szervezeti titkár most is ide tartozik, pedig már néhány hónapja nyugdíjba vonult. Tériké nem tud haragudni — mondották. Tériké csak segíteni, cselekedni tud. Különös adottság ez, ke­vés embernek adatik meg ez a szép jellemvonás. S az egriek külön szerencsé­jére, hogy 19 esztendeig ilyen szb-titkáruk volt, s ő nevelte fel utódját is. S külön szerencséje szakszer­vezetünknek is, mert Bár­dos Józsefné ma, nyugdí­jasan is tagja a megyei bi­zottságnak, Központi Veze­tőségünknek, Elnökségünk­nek. — Én a mozgalmi mun­kán nőttem fel — mondja Teriké, a legutóbbi elnök­ségi ülés szünetében. — Mint bizalmi kezdtem s ta­lán ez az ok­a, hogy a bi­zalmi munkát olyannyira becsülöm. Magam, nagyon sok segítséget kaptam ah­hoz, hogy megismerjem az embereket, megtanuljam, hogyan lehet és kell az igazi szakszervezeti bizalmi munkának tartalmat adni. Ennek a nagyon szép szó­nak: bizalmi igaz értéket. Szeretni kell az embereket, s akkor ők is kinyílnak, megosztják velünk örömü­ket, gondjaikat, de vállal­ják a közösséget is. Biza­lommal vannak hozzánk. Ezért örültem és örülök an­nak, hogy az egész szak­­szervezeti mozgalomban középpontba került a bi­zalmi munka, s méltó őket megillető helyükre kerül­nek azok a nagyon is so­kat, áldozatos munkát vég­ző aktivisták.­­ S mit csinál most a nyugdíjas időkben Bárdos Józsefné? Milyenek a ter­vei? •­ Hát túl sok pihenés­ről nem lehet szó. Remé­lem többet lehetek együtt a három unokámmal, ha szükség van rám, segítek a fiataloknak. S a kicsik a nagymamái szeretesből köz­vetlenül is bővebben része­sülnek. A megyében, a köz­pontban változatlanul vég­zem a mozgalmi munká­mat. S mindemellett én ré­gi­ turista vagyok. Engem egy nagy gyalogtúra, hegy­mászás felfrissít. A 2300 méteres tátrai csúcsot 50 éves koromban jártam meg. — Nagy örömömre a Bükki Nemzeti Park fej­lesztése most van kibonta­kozóban. A tervek gyönyö­rűek, a természetvédelem, a­ környezet megóvása! Ki tud ellenállni az ilyen hívó szónak. Magam is szívesen veszek részt benne, sőt amint látom egyre jobban. A természetjárás a szen­vedélye, s a régi munkás­­mozgalmi hagyományok ápolása friss erőt ad, hogy megújítsa mozgalmi mun­káját. Ez megnyilvánul minden szavában, a testü­leti üléseken végzett mun­kájában. Talán leginkább akkor látni, hogy mennyi­re kamatoztatja gazdag élettapasztalatát, amikor felkészül a megyei ülések­re, az elnökségi, a közpon­ti vezetőségi tanácskozá­sokra. Ez a mindig derűs és bizakodó munkásasszony pontosan ismeri, egész élel­miszeriparunk helyzetét, el­helyezi azt a népgazdaság­ban, s már szerény csen­des kérdéseivel is orien­tál, tanácsot ad. Segít elő­revinni az ügyet. K­. V.

Next