Élelmezési Dolgozó, 1991 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1991-01-01 / 1. szám
XXXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 2 FORINT 1091. JANUÁR JANUÁR 25 ÉN ÜL ÖSSZE AZ ÉDOSZ 48. KONGRESSZUSA BESZÁMOLÓ A 47. KONGRESSZUS ÓTA VÉGZETT MUNKÁRÓL A 47. kongresszus, érezve a társadalmi, politikai átalakulásban az érdekvédelem erősítésének igényét, a megalakult önálló szakszervezetek egy egységes fellépésre és érdekképviseletre alkalmas, korszerű szövetség létrehozását célozták meg. A szövetséget létrehozó szakszervezetek olyan utat választottak (a külső környezet hatásait beszámítva), amelynek buktatóit, nehézségeit nem lehetett előre látni. A társadalomban zajló politikai, gazdasági változások hatása, egyes rétegek kilátástalanná váló helyzete erőteljesebb érdekszövetséget igényelt, amikor — saját tapasztalataink alapján is bizonyíthatóan — beszűkült a szakszervezetek mozgástere a kormány fogadókészségének, az egyeztetési mechanizmusnak, a partnerkapcsolatoknak a hiánya miatt. Gyengeségünkről kendőzetlenül Egyik oldalról a nap mint nap erősödő, a szövetség létét, legitimitását megkérdőjelező külső támadások, a másik oldalról a belső — nem mindig előrevivő — viták nehezítették a szövetség helyzetét. Csendességünk, hallgatásunk, bátortalan fellépésünk, a nyilvánosság hiánya, a belső feszültségek nemegyszer a szövetség létét is megkérdőjelezték. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a szövetséget alkotó tagszervezetek egy része nem tudta megteremteni az önálló munka feltételeit, így a gondok egy része szövetségi szintre tolódott. Sokszor nem értettük, kinek mi a feladata. Elnehezült a döntési mechanizmus. Szövetségi szintű önálló kezdeményezés, az előrelátás nem volt munkamódszerünk erőssége. Sodródtunk az eseményekkel. A szövetség és testületei, főleg az első időszakban, nagyobb gondot fordítottak saját helyük megtalálására, a belső egyeztetésekre, mint a közösen meghatározott feladatok megvalósítására. A feszültségeket és a megoldatlan problémákat jelezte a márciusban összehívott országos titkári tanács ülése is. A 47. kongresszus elfogadta a következő időszak legfontosabb teendőit, majd a Szövetségi Tanács 1990 áprilisában, a szeptember hónapig terjedő időszakra meghatározta a rövid távú programját, júliusban akcióprogramot fogalmazott meg és juttatott el a tagsághoz. A felsorolt dokumentumok időről időre a megoldandó feladatokra összpontosítottak. Ezek közül a leglényegesebbek: — a szövetség következetes érdekképviseleti, érdekvédelmi tevékenysége, az összefogás és a szolidaritás erősítése; — a Földművelésügyi Minisztériummal való kapcsolat felvétele; — a tulajdonviszonyok átalakításában a szakszervezeti magatartás kialakítása; — az ágazati kollektív keretszerződés előkészítése, a béralkura való felkészülés; — a foglalkoztatási kérdések és koncepciók szövetségi kezelése; Munkanélküli Alap létrehozása; — a sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti magatartás kialakítása ; — a propagandamunka javítása stb. Az élelmezésipar helyzete, jövője, meghatározója volt és marad az érdekképviseleti, érdekvédelmi tevékenységünknek. Az élelmezésipar a nemzetgazdaság egyik fontos ágazata, amely a bruttó nemzeti termelés 9 százalékát állítja elő a foglalkoztatottak 6 százalékos részvételével. Fogyasztásra kész állapotba hozza a magyar mezőgazdaság által megtermelt és mintegy 15 millió ember ellátásához elegendő alapanyag döntő részét. Ezzel jó belföldi ellátást biztosít, és kereken 1 milliárd dollár, valamint félmilliárdot meghaladó rubelexportot tesz lehetővé. Ezek a — szerencsére megszokottnak tűnő — megállapítások ebben a nehéz évben is érvényesek, amikor pedig a rendszerváltás okozta sok bizonytalansági tényező mellett az évközbeni támogatáscsökkentés, az aszály, az olajválság hatása váratlanul zúdult az iparágra. 1990 első három negyedévében az élelmezésipar termelése csak néhány százalékkal maradt el az előző évitől, az állagkeresetek évek óta először közelítették meg az ipari átlagot. Az élelmezésipar teljesítménye erőn felüli erőfeszítések eredménye, miközben tovább mélyült a likviditási válság, a belföldi piac szűkülése, az exporttámogatások csökkentése, a KGST-piac öszszeomlásszerű beszűkülése miatt az ágazat csődhelyzetbe jutott, a munkanélküliség sajnos már kézzelfogható közelségbe került. Különösen nehéz helyzetbe kerültek egyes szakágazataink foglalkoztatási szempontból. Veszélyben az ellátás Amíg az élelmezésiparban foglalkoztatottak létszáma 97,8 százalékra csökkent, ezen belül a bőriparé 82,9, a tartósítóiparé 88, a cukoriparé 91,8, a tejiparé 92,7 százalékra csökkent. A tartósítóiparon belül a konzerviparban a foglalkoztatottak létszáma nagyobb mértékben csökkent, s a tendencia várhatóan tovább folytatódik. Tartós termeléscsökkenés hosszabb távon a foglalkoztatási szint lényeges mérséklésére kényszeríti az élelmezésipari vállalatok nagy részét. Az élelmezésipar helyzete súlyos aggodalomra ad okot hazánk egész lakosságának, mert veszélyben van a jó színvonalú ellátás, a politikai hangulat döntő fontosságú tényezőjéről — szó szerint a mindennapi kenyerünkről — van szó. Látva a mélyülő és sokasodó feszültségeket, a még mindig megválaszolásra váró, növekvő számú kérdéseket, többször tárgyalásokat kezdeményeztünk a szaktárca vezetőivel, az időközben megalakult Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségével összefogva tisztázni az ágazat helyzetét, perspektíváját. A tárgyalások 1990. november elején elkezdődtek. Vezetői és szakértői szinten is kapcsolatot alakítottunk ki a Munkaügyi Minisztériummal annak érdekében, hogy a kialakult és várható feszültségekről egymást kölcsönösen tájékoztatva, az információkat összevetve együttesen találjuk meg a megoldás lehetőségeit. A bekövetkezett gazdasági és társadalmi változások új feladatok elé állították szakszervezeti szövetségünk valamennyi tisztségviselőjét, dolgozóját. Elsődleges feladatává vált, hogy a szinte hétről hétre változó körülményekhez és feltételekhez való igazodást, gyors és körültekintő reagálást segítsük, az érdekvédelmi munka új súlypontjait felismerve alakítsuk együttes, összehangolt lépéseinket a kialakított szakszervezeti struktúrában, a szövetségi rendszeren belül . Szövetségünk minden rendelkezésére álló eszközt és lehetőséget felhasznált ahhoz, hogy a tisztségviselők széles köre szakszerű szóbeli vagy írásos információhoz jusson a gazdasági folyamatokról, a munkavállalókat érintő legfontosabb, napirenden levő kérdésekről, ismereteket szerezzen a már működő piacgazdaságokban megvalósult érdekképviseleti, érdekvédelmi munkáról, az érdekegyeztetés másutt bevált formáiról, módszereiről. A tulajdonviszonyok átalakulása, a privatizációs folyamat irányításának, alapelveinek hiánya mellett, szerény tapasztalataink felhasználásával 1990 elején az alapszervezeti tisztségviselők részére összeállítottuk: — a szakszervezeti feladatokat a gazdasági társasággá történő átalakulás esetére; — a gazdasági társaságok pénzügyiszabályozásáról, adózásáról szóló, lényegre törő anyagot; — az új gazdasági társaságban a helyi szakszervezeti szervezet kialakítását segítő, általánosítható megoldási változatokat. A felkészülés és felkészítés részeként, ahhoz, hogy az ér(Folytatás a 2. oldalon.) Gondolatok a kongresszus előtt Hol vannak már a régi szép idők, amikor előre gyártott elemekből összeállították a panelszabta kongresszusi anyagokat! Jól megtervezett szabályok szerint elhangoztak nagy hatású beszámolók, felszólalások, megújulási ígéretek, ezentúl minden másként lesz, vannak nagy tartalékaink! Megválasztottuk a megújult régi irányítási rendszert, a hozzá tartozó személyzetet és színfalakat, öt év múlva ki emlékezett már arra, hogy mi valósult meg az ígéretekből? Kezdődött minden elölről, megújulunk, vanak ugyan még hibák, nagyobbak ennél viszont a tartalékaink! így ment ez, amíg mostanra kiderült: sem tartalékaink, sem megújulásaink nem lépték túl a szándék és megvalósulás mezsgyéjét, a be nem váltott ígéretek, a tehetetlenség pedig csak a düh kiváltására volt elegendő. Közben ígérni kellett újabb és újabb dolgokat: reformokat, reformköröket, demokratikus szocializmust — aminek eszményeit egyébként sajnos lejáratták a jogállamiságot, svájci életszínvonalat, demokráciát, s végül mindezek beteljesüléseként rendszerváltást, az emberi méltóság tiszteletét, humanizmust, szociális piacgazdaságot, sajnos áru- és piaci viszonyok nélkül. Ezek még nem létezhetnek erős szakszervezetek nélkül, a szakszervezet érdekvédelem nélkül! Mindezen értékek is megpiaradtak egy avult gazdasági, társadalmi szerkezet „ígéretbörtönében”! A rendszerváltás azért ha döcögve is, de halad, bár még nem tudni pontosan merre és meddig. Külföldi kollégáink szinte minden személyes találkozást felhasználnak arra, hogy válsághelyzetünk miatt aggodalmukat fejezzék ki, de ők soha, de soha nem érthetik meg igazán, hogy a mi kis népünk, ha nem is egész történelmében, de ebben a kilencven évben átlagosan 30 évenként megélt egy-egy rendszerváltást. Nem azért visszahúzódó, borúlátó, mert nincs benne nemzeti sajátosságaiból fakadóan semmi önbizalom. Az önbizalom a dolgok, a jövő kiszámíthatóságának talaján bontakozhat ki akkor, ha az ember úgy érzi, szükség van rá és vannak valós lehetőségei munkára, pihenésre, normális emberi életre és nem úgy él, mint egy „ígéretpalackba” zárt szellem, akinek képességein még a hatalmas és fényességes szultán is elcsodálkozik, ha kiszabadul a palackból, amit vélhetően „gonosz” mérnök tervezett, hogy még a fény se hatolhat át az üvegpalack falán át. Mint a mesében: ha kiengeded a palackból, akkor alkot vagy rombol, ha bezárod fél, reszket, önbizalomhiányban szenved. ■ffirdekvédelemről van szó, legalábbis beszélünk róla. Nem árulta el senki azL önbizalomhiánytól, a létfeltételek hiányától szenvedő magyar munkavállalónak, hogy milyen „palackba” zárják. A szociális piacgazdaság palackjában az un. „partneri” viszony dolgozó és munkáltató között alapvetőért egy széles ütközőzónát feltételez, ahol ellentétes érdekek feszülnek egymásnak. Amelyik oldalon kicsi az ellenállás, ott az ellenfél megsemmisíti a szemben álló felet. Ezt a munkavállaló közvetlenül úgy érzékeli, hogy kidobják az utcára munkanélkülinek, vagy ha nem dobják ki, rontják megélhetési feltételeit. Esetenként egy kisebb vegyi fegyvereket bevető háború következményeire emlékeztető munkakörülményeket teremtenek számára. A csatában gyorsan, a gazdaságban valamivel lassabban, de biztosan vesztes a gyengébb. Évek óta izgat bennünket a kérdés, fol a partnerünk, hogy lelhető fel a szociális piacgazdaságban a szociális partner? A munkavállaló gyorsan fellelhető, megtalálható,, elérhető mihelyt adót kell befizetnie, el kell fogadtatni vele a magas inflációt, áldozatokat kell hozni, hogy ennek révén a munkavállaló még szegényebb legyen, a gazdag pedig még gazdagabb? Lehet, hogy a „szociális partner” a dolgozó milliók érdekvédelme számára hasonlóan pontosan megfogható lenne, ha akarnánk? Biztos vagyok benne, hogy igen! Hol vannak hát a szociális partnerek, netán valahol elbújtak? Elbújtak a jogállamiság, a demokrácia, az esélyegyenlőség, a szociális igazságosság, no meg a munkavállalói érdekvédelem elől? De hát az képtelenség, hiszen így nem lesz sem rendszerváltás, sem szocializmus, sem kapitalizmus. Az élelmiszeripari szétzilálásával, sokak számára még ennivaló sem lesz! Amiért kell elbújni a szociális partneri viszony elől, ha az mindenkinek, munkavállalónak, munkaadónak, gazdagnak, szegénynek előnyös? Az élelmiszeripar — jól tudjuk — az egész gazdaság általános válságának része. Ebben az ágazatban a munkavállalók elszegényedése, a munkanélküliség kegyetlen valósága, a tömeges munkanélküliség és a tömeges elszegényedés egyik példája. A szakipar oktatási rendszerére ugyanez érvényes, létminimum alatt élő oktatókkal, demoralizált tanulókkal, feszült családi háttérrel. Mindenkit terhel érte a felelősség, akik szemet hunynak felette! Szakszervezeti vezetőt, minisztert egyaránt. Az ember, az élő munkaerő nem költségtényező, hanem a gazdaság forrása! A dolgozó ember alapvető érdekei a gazdasági növekedés feltételei között egyenrangú, de lényegesen magasabb értékű tényező! A szakszervezeti érdekvédelem nemcsak „kölönc” lehet a munkaadó nyakán. Gazdaságpolitikai szerepet is betölthet: arra kényszeríti a munkaadót, hogy nem a munkavállaló kárára oldja meg a problémákat! «s ne feledkezzünk meg a rideg igazságról: ha egy társadalom egymás hibáinak, bűneinek, felelőtlenségének kölcsönös elnézésén alapul, rövid időn belül a kölcsönös vádaskodások társadalmává válik. Most van egy esélyünk saját portánkon tenni valamit ez ellen. Minden dolgozó embernek, munkavállalónak, szakszervezetnek tudnia kell, hogy ,,ha a gonoszság befészkelte magát a közügyek intézésébe, nem gyűlölködés támad a gonoszok között, hanem szilárd barátság. Mert a közjó megrontói összebújva járnak el és ez tart mindaddig, amíg valaki a nép élére nem áll és az ilyeneket meg nem fosztja hatalmától” (Hérodotosz). Ha nem fűtik be a kemencéket A Fővárosi Sütőipari Vállalat vszt-titkára, s most, kongresszusra készülve, jelölőbizottsági tag is. Láng Józsefné, helyettese Kovács Zoltán — hármasban vitatjuk a sütőipar helyzetét. Szóba került, milyen nehéz körülmények között dolgoznak a pékek, mennyire rossz a kenyér árképzése, s ha ez így megy tovább, még nagyobb bajba kerül a sütőipar. Azok a célok, amelyek kitűzettek a múlt kongresszuson, nem váltak valóra — mondták mindketten. — Legalábbis minimális részben — folytatta a vszt titkárnője. Az elmúlt év vége felé éreztünk valami igen kicsi mozgást, de valójában minden maradt a régiben. Úgy látjuk, most kezdenek kialakulni azok az érdekvédelmi tárgyalások — a Földművelésügyi Minisztériumra gondolok —, amelyeknek már régen meg kellett volna történni. Az utolsó percben vagyunk. Ami a sütősöket illeti — folytatta —, mint önálló tagszervezete az iparágnak, az elmúlt időszakban a Sütőipari Egyesülésen keresztül, a Sütőipari Vállalatok Igazgatói Tanácsával jó kapcsolatunk alakult ki. Ugyan vannak még problémáink, de a cél nem lehet más gazdasági oldalról sem, mint az érdekvédelem részéről. Ebben egyetértünk és nagyon fontosnak tartom! — Az elmúlt évben készített a sütősszakszervezet egy keret kollektívszerződés-tervezetet, amihez — így utólag is visszanézve — kissé többet szerettünk volna elérni lehetőségeinkhez képest. Az anyag az igazgatói tanács elé került, nem fogadták el! Be kellett látnunk, hogy igazuk volt! Ők is készítettek lehetőségeikről egy tervezetet, külön-külön a vállalatoknak, mit adhatnak, mit nem, s véleményt kértek az érintettektől. Ezt a tervezetet a következő hónapban vitatjuk meg. Szakszervezeti bizottságunk november 1-jei bevezetéssel készített kollektív szerződést, amely a vállalat átalakulásával kapcsolatos. Ebben rögzítettük: „A munkáltató a munkavállalók érdekvédelmi szervezeteinek szerveződését és működését a munkahelyeken nem akadályozza, tevékenységüket elősegíti, érdekvédelmi jogaik gyakorlásában velük együttműködik.” És még egy fontos dolgot emelek ki ebből a Függelékből: létszámleépítés esetén, ha a munkáltató mond fel — és a felmondás nem fegyelmi úton, illetve alkalmatlanság miatt történik — egyéb járandóságain felül, végkielégítés címén, egyszeri különdíjazás illeti meg a munkavállalót a vállalatnál eltöltött munkaviszony szerint (5, 10, 19, 20 év — 4, 8, 10, illetve 24 heti átlagkeresetet kell az utolsó napon a munkavállaló részére kifizetni. Azt is meghatároztuk, hogy mikor nem fizethető ki végkielégítés, ha az FSV-nél változatlan besorolási bérű és a dolgozó szakképzettségének megfelelő más munkakört kínál fel a vállalat még a felmondás előtt, és azt a dolgozó nem fogadta el. Annak sem fizethető ki végkielégítés, aki nyugdíjasként dolgozik. Viszont lehetőséget biztosítanak a korkedvezményes nyugdíjazásra, ha a vállalatnál a folyamatos munkaviszonyuk a 15 évet meghaladta. — Örömmel üdvözöljük, hogy összeül az ÉDOSZ-kongresszus. Reméljük, hogy a szövetségben tömörülő tagszakszervezetek és az alapszervezetek — összességében az élelmiszeripar gondjait, problémáit jobban fogja képviselni. Rendkívül rossz volt az elmúlt időszakban az információ. Az ÉDOSZ Lapja is kicsit utána kullog az eseményeknek. Sokkal jobb lenne, ha érdemi tárgyalások után, közvetlenül tájékoztatná a tagságot, hogy miről tárgyaltak, és mit értek el? És aggályunkról. Nemcsak én mondom, az iparban az összes titkár véleménye, hogy a sütőiparban dolgozó emberek az utóbbi 20-25 évben nincsenek megbecsülve. Az átlagbérünk mindig a nehéziparral volt egyenrangú. Most lényegesen alatta van. Ezt a véleményünket már sokszor hangoztattuk, de süket fülekre talált. Nem sok kell hozzá, hogy egy szép napon nem fűtik be a kemencét, nem sütnek kenyeret a pékek. Akkor mi lesz?! De nem akarunk ilyen példa nélküli eszközhöz nyúlni a mi házunk táján. Még mindig bízunk benne, hogy felénk fordul a figyelem. Tegyen érte a kongresszus! Ezt kívánjuk! — Sz. M. —