Élelmezési Dolgozó, 1991 (34. évfolyam, 1-10. szám)

1991-01-01 / 1. szám

XXXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 2 FORINT 1091. JANUÁR JANUÁR 25 ÉN ÜL ÖSSZE AZ ÉDOSZ 48. KONGRESSZUSA BESZÁMOLÓ A 47. KONGRESSZUS ÓTA VÉGZETT MUNKÁRÓL A 47. kongresszus, érezve a társadalmi, politikai átalaku­lásban az érdekvédelem erősí­tésének igényét, a megalakult önálló szakszervezetek egy egységes fellépésre és érdek­­képviseletre alkalmas, korsze­rű szövetség létrehozását cé­lozták meg. A szövetséget létrehozó szakszervezetek olyan utat vá­lasztottak (a külső környezet hatásait beszámítva), amely­nek buktatóit, nehézségeit nem lehetett előre látni. A társa­dalomban zajló politikai, gaz­dasági változások hatása, egyes rétegek kilátástalanná váló helyzete erőteljesebb ér­dekszövetséget igényelt, ami­kor — saját tapasztalataink alapján is bizonyíthatóan — beszűkült a szakszervezetek mozgástere a kormány fogadó­­készségének, az egyeztetési mechanizmusnak, a partner­­kapcsolatoknak a hiánya miatt. Gyengeségünkről­­ kendőzetlenül Egyik oldalról a nap mint nap erősödő, a szövetség létét, legitimitását megkérdőjelező külső támadások, a másik ol­dalról a belső — nem mindig előrevivő — viták nehezítették a szövetség helyzetét. Csendességünk, hallgatá­sunk, bátortalan fellépé­sünk, a nyilvánosság hiá­nya, a belső feszültségek nemegyszer a szövetség létét is megkérdőjelezték. Tovább súlyosbította a helyze­tet, hogy a szövetséget alkotó tagszervezetek egy része nem tudta megteremteni az önálló munka feltételeit, így­ a gon­dok egy része szövetségi szint­re tolódott. Sokszor nem értet­tük, kinek mi a feladata. El­nehezült a döntési mechaniz­mus. Szövetségi szintű önálló kezdeményezés, az előrelátás nem volt munkamódszerünk erőssége. Sodródtunk az ese­ményekkel. A szövetség és testületei, fő­leg az első időszakban, na­gyobb gondot fordítottak saját helyük megtalálására, a belső egyeztetésekre, mint a közö­sen meghatározott feladatok megvalósítására. A feszültsé­geket és a megoldatlan prob­lémákat jelezte a márciusban összehívott országos titkári tanács ülése is. A 47. kongresszus elfogad­ta a következő időszak legfon­tosabb teendőit, majd a Szö­vetségi Tanács 1990 áprilisá­ban, a szeptember hónapig terjedő időszakra meghatároz­ta a rövid távú programját, júliusban akcióprogramot fo­galmazott meg és juttatott el a tagsághoz. A felsorolt dokumentumok időről időre a megoldandó fel­adatokra összpontosítottak. Ezek közül a leglényegeseb­bek: — a szövetség következetes érdekképviseleti, érdekvédel­mi tevékenysége, az összefogás és a szolidaritás erősítése; — a Földművelésügyi Mi­nisztériummal való kapcsolat felvétele;­ — a tulajdonviszonyok át­alakításában a szakszervezeti magatartás kialakítása; — az ágazati kollektív ke­retszerződés előkészítése, a béralkura való felkészülés; — a foglalkoztatási kérdé­sek és koncepciók szövetségi kezelése; Munkanélküli Alap létrehozása; — a sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti magatartás ki­alakítása ; — a propagandamunka ja­vítása stb. Az élelmezésipar helyzete, jövője, meghatározója volt és marad az érdekképvise­leti, érdekvédelmi tevé­kenységünknek. Az élelmezésipar a nemzet­­gazdaság egyik fontos ágazata, amely a bruttó nemzeti terme­lés 9 százalékát állítja elő a foglalkoztatottak 6 százalékos részvételével. Fogyasztásra kész állapotba hozza a ma­gyar mezőgazdaság által meg­termelt és mintegy 15 millió ember ellátásához elegendő alapanyag döntő részét. Ezzel jó belföldi ellátást biztosít, és kereken 1 milliárd dollár, va­lamint félmilliárdot megha­ladó rubelexportot tesz le­hetővé. Ezek a — szerencsére megszokottnak tűnő — megál­lapítások ebben a nehéz évben is érvényesek, amikor pedig a rendszerváltás okozta sok bi­zonytalansági tényező mellett az évközbeni támogatáscsök­kentés, az aszály, az olajválság hatása váratlanul zúdult az iparágra. 1990 első három negyedévé­ben az élelmezésipar termelé­se csak néhány százalékkal maradt el az előző évitől, az állagkeresetek évek óta elő­ször közelítették meg az ipari átlagot. Az élelmezésipar telje­sítménye erőn felüli erőfeszí­tések eredménye, miközben tovább mélyült a likviditási válság, a belföldi piac szűkü­lése, az exporttámogatások csökkentése, a KGST-piac ösz­­szeomlásszerű beszűkülése miatt az ágazat csődhelyzetbe jutott, a munkanélküliség saj­nos már kézzelfogható közel­ségbe került. Különösen nehéz helyzet­be kerültek egyes szak­ágazataink foglalkoztatási szempontból. Veszélyben az ellátás Amíg az élelmezésiparban fog­lalkoztatottak létszáma 97,8 százalékra csökkent, ezen be­lül a bőriparé 82,9, a tartósí­tóiparé 88, a cukoriparé 91,8, a tejiparé 92,7 százalékra csökkent. A tartósítóiparon belül a konzerviparban a fog­lalkoztatottak létszáma na­gyobb mértékben csökkent, s a tendencia várhatóan tovább folytatódik. Tartós termelés­­csökkenés hosszabb távon a foglalkoztatási szint lényeges mérséklésére kényszeríti az élelmezésipari vállalatok nagy részét. Az élelmezésipar helyzete súlyos aggodalomra ad okot hazánk egész lakosságának, mert veszélyben van a jó színvonalú ellátás, a politikai hangulat döntő fontosságú té­nyezőjéről — szó szerint a min­dennapi kenyerünkről — van szó. Látva a mélyülő és sokasodó feszültségeket, a még mindig megválaszolásra váró, növekvő számú kérdéseket, többször tárgyalásokat kezdeményez­tünk a szaktárca vezetőivel, az időközben megalakult Élel­miszer-feldolgozók Országos Szövetségével összefogva tisz­tázni az ágazat helyzetét, pers­pektíváját. A tárgyalások 1990. november elején elkezdődtek. Vezetői és szakértői szinten is kapcsolatot alakítottunk ki a Munkaügyi Minisztérium­mal annak érdekében, hogy a kialakult és várható feszültsé­gekről egymást kölcsönösen tájékoztatva, az információkat összevetve együttesen találjuk meg a megoldás lehetőségeit. A bekövetkezett gazdasági és társadalmi változások új feladatok elé állították szakszervezeti szövetsé­günk valamennyi tisztség­­viselőjét, dolgozóját. Elsődleges feladatává vált, hogy a szinte hétről hétre vál­tozó körülményekhez és felté­telekhez való igazodást, gyors és körültekintő reagálást se­gítsük, az érdekvédelmi mun­ka új súlypontjait felismerve alakítsuk együttes, összehan­golt lépéseinket a kialakított szakszervezeti struktúrában, a szövetségi rendszeren belül­ . Szövetségünk minden ren­delkezésére álló eszközt és le­hetőséget felhasznált ahhoz, hogy a tisztségviselők széles köre szakszerű szóbeli vagy írásos információhoz jusson a gazdasági folyamatokról, a munkavállalókat érintő leg­fontosabb, napirenden levő kérdésekről, ismereteket sze­rezzen a már működő piacgaz­daságokban megvalósult ér­dekképviseleti, érdekvédelmi munkáról, az érdekegyeztetés másutt bevált formáiról, mód­szereiről. A tulajdonviszonyok átala­kulása, a privatizációs folya­mat irányításának, alapelvei­nek hiánya mellett, szerény tapasztalataink felhasználásá­val 1990 elején az alapszerve­zeti tisztségviselők részére összeállítottuk: — a­ szakszervezeti felada­tokat a gazdasági társasággá történő átalakulás esetére; — a gazdasági társaságok pénzügyi­­szabályozásáról, adó­zásáról szóló, lényegre törő anyagot; — az új gazdasági társaság­ban a helyi szakszervezeti szervezet kialakítását segítő, általánosítható megoldási vál­tozatokat. A felkészülés és felkészítés részeként, ahhoz, hogy az ér­(Folytatás a 2. oldalon.) Gondolatok a kongresszus előtt H­ol vannak már a régi szép idők, amikor előre gyártott elemekből összeállították a panelszabta kongresszusi anyagokat! Jól megtervezett szabályok szerint elhangoz­tak nagy hatású beszámolók, felszólalások, megújulási ígéretek, ezentúl minden másként lesz, vannak nagy tartalékaink! Megválasz­tottuk a megújult­ régi irányítási rendszert, a hozzá tartozó személyzetet és színfalakat, öt év múlva ki emlékezett már arra, hogy mi va­lósult meg az ígéretekből? Kezdődött minden elölről, megújulunk, vanak­ ugyan még hibák, nagyobbak ennél viszont a tartalékaink! így ment ez, amíg mostanra kiderült: sem tar­talékaink, sem megújulásaink nem lépték túl a szándék és megvalósulás mezsgyéjét, a be nem váltott ígéretek, a tehetetlenség pedig csak a düh kiváltására volt elegendő. Közben ígérni kellett újabb és újabb dolgokat: refor­mokat, reformköröket, demokratikus szocia­lizmust — aminek eszményeit egyébként saj­nos lejáratták a jogállamiságot, svájci élet­­színvonalat, demokráciát, s végül mindezek beteljesüléseként rendszerváltást, az emberi méltóság tiszteletét, humanizmust, szociális piacgazdaságot, sajnos áru- és piaci viszonyok nélkül. Ezek még nem létezhetnek erős szakszer­vezetek nélkül, a szakszervezet érdekvédelem nélkül! Mindezen értékek is megpiaradtak egy avult gazdasági, társadalmi szerkezet „ígéretbörtönében”! A rendszerváltás azért ha döcögve is, de halad, bár még nem tudni pontosan merre és meddig. Külföldi kollégáink szinte minden személyes találkozást felhasználnak arra, hogy válsághelyzetünk miatt aggodalmukat fejezzék ki, de ők soha, de soha nem érthetik meg igazán, hogy a mi kis népünk, ha nem is egész történelmében, de ebben a kilencven évben átlagosan 30 évenként megélt egy-egy rendszerváltást. Nem azért visszahúzódó, bo­rúlátó, mert nincs benne nemzeti sajátossá­gaiból fakadóan semmi önbizalom. Az önbiza­lom a dolgok, a jövő kiszámíthatóságának ta­laján bontakozhat ki akkor, ha az ember úgy érzi, szükség van rá és vannak valós lehe­tőségei munkára, pihenésre, normális em­beri életre és nem úgy él, mint egy „ígéret­­palackba” zárt szellem, akinek képességein még a hatalmas és fényességes szultán is el­csodálkozik, ha kiszabadul a palackból, amit vélhetően „gonosz” mérnök tervezett, hogy még a fény se hatolhat át az üvegpalack falán át. Mint a mesében: ha kiengeded a palack­ból, akkor alkot vagy rombol, ha bezárod fél, reszket, önbizalomhiányban szenved. ■ffirdekvédelemről van szó, legalábbis be­­­­szélünk róla. Nem árulta el senki az­­L­­ önbizalomhiánytól, a létfeltételek hiá­nyától szenvedő magyar munkavállalónak, hogy milyen „palackba” zárják. A szociális piacgazdaság palackjában az un. „partneri” viszony dolgozó és munkáltató között alap­vetőért egy széles ütközőzónát feltételez, ahol ellentétes érdekek feszülnek egymásnak. Ame­lyik oldalon kicsi az ellenállás, ott az ellen­fél megsemmisíti a szemben álló felet. Ezt a munkavállaló közvetlenül úgy érzékeli, ho­gy kidobják az utcára munkanélkülinek, vagy ha nem­ dobják ki, rontják megélhetési felté­teleit. Esetenként egy kisebb vegyi fegyvere­ket bevető háború következményeire emlékez­tető munkakörülményeket teremtenek számá­ra. A csatában gyorsan, a gazdaságban vala­mivel lassabban, de biztosan vesztes a gyen­gébb. Évek óta izgat bennünket a kérdés, fol a partnerünk, hogy lelhető fel a szociális piac­­gazdaságban a szociális partner? A munka­­vállaló gyorsan fellelhető, megtalálható,, el­érhető mihelyt adót kell befizetnie, el kell fo­gadtatni vele a magas inflációt, áldozatokat kell hozni, hogy ennek révén a munkavállaló még szegényebb legyen, a gazdag pedig még gazdagabb? Lehet, hogy a „szociális partner” a dolgozó milliók érdekvédelme számára ha­sonlóan pontosan megfogható lenne, ha akar­nánk? Biztos vagyok benne, hogy igen! Hol vannak hát a szociális partnerek, netán vala­hol elbújtak? Elbújtak a jogállamiság, a de­mokrácia, az esélyegyenlőség, a szociális igaz­ságosság, no meg a munkavállalói érdekvéde­lem elől? De hát az képtelenség, hiszen így nem lesz sem rendszerváltás, sem­ szocializ­mus, sem kapitalizmus. Az élelmiszeripari szétzilálásával, sokak számára még ennivaló sem lesz! Amiért kell elbújni a szociális part­neri viszony elől, ha az mindenkinek, mun­kavállalónak, munkaadónak, gazdagnak, sze­génynek előnyös? Az élelmiszeripar — jól tudjuk — az egés­z gazdaság általános válságának része. Ebben az ágazatban a munkavállalók elszegényedése, a munkanélküliség kegyetlen valósága, a tö­meges munkanélküliség és a tömeges elsze­gényedés egyik példája. A szakipar oktatási rendszerére ugyanez érvényes, létminimum alatt élő oktatókkal, demoralizált tanulókkal, feszült családi háttérrel. Mindenkit terhel ér­te a felelősség, akik szemet hunynak felette! Szakszervezeti vezetőt, minisztert egyaránt. Az ember, az élő munkaerő nem költségté­nyező, hanem a gazdaság forrása! A dolgozó ember alapvető érdekei a gaz­dasági növekedés feltételei között egyenrangú, de lényegesen magasabb értékű tényező! A szakszervezeti érdekvédelem nemcsak „kö­lönc” lehet a munkaadó nyakán. Gazdaság­­politikai szerepet is betölthet: arra kénysze­ríti a munkaadót, hogy nem a munkavállaló kárára oldja meg a problémákat! «­s n­e feledkezzünk meg a rideg igazságról:­­ ha egy társadalom egymás hibáinak,­­­­ bűneinek, felelőtlenségének kölcsönös elnézésén alapul, rövid időn belül a kölcsönös vádaskodások társadalmává válik. Most van egy esélyünk saját portánkon tenni valamit ez ellen. Minden dolgozó embernek, munka­­vállalónak, szakszervezetnek tudnia kell, hogy ,,ha a gonoszság befészkelte magát a közügyek intézésébe, nem gyűlölködés támad a gono­szok között, hanem szilárd barátság. Mert a közjó megrontói összebújva járnak el és ez tart mindaddig, amíg valaki a nép élére nem áll és az ilyeneket meg nem­ fosztja hatalmá­tól” (Hérodotosz). Ha nem fűtik be a kemencéket A Fővárosi Sütőipari Vál­lalat vszt-titkára, s most, kongresszusra készülve, jelö­lőbizottsági tag is. Láng Jó­­zsefné, helyettese Kovács Zoltán — hármasban vitat­juk a sütőipar helyzetét. Szó­ba került, milyen nehéz kö­rülmények között dolgoznak a pékek, mennyire rossz a ke­nyér árképzése, s ha ez így megy tovább, még nagyobb bajba kerül a sütőipar. Azok a célok, amelyek kitűzettek a múlt kongresszuson, nem vál­tak valóra — mondták mindketten. — Legalábbis minimális rész­ben — folytatta a vszt titkár­nője. Az elmúlt év vége felé éreztünk valami igen kicsi mozgást, de valójában min­­den maradt a régiben. Úgy látjuk, most kezdenek kiala­kulni azok az érdekvédelmi tárgyalások — a Földművelés­­ügyi Minisztériumra gondo­lok —, amelyeknek már régen meg kellett volna történni. Az utolsó percben vagyunk. Ami a sütősöket illeti — folytatta —, mint önálló tag­­szervezete az iparágnak, az elmúlt időszakban a Sütőipa­ri Egyesülésen keresztül, a Sütőipari Vállalatok Igazgatói Tanácsával jó kapcsolatunk alakult ki. Ugyan vannak még problémáink, de a cél nem lehet más gazdasági ol­dalról sem, mint az érdekvé­delem részéről. Ebben egyet­értünk és nagyon fontosnak tartom! — Az elmúlt évben készí­tett a sütősszakszervezet egy keret kollektívszerződés-ter­­vezetet, amihez — így utólag is visszanézve — kissé töb­­­­bet szerettünk volna elérni lehetőségeinkhez képest. Az anyag az igazgatói tanács elé került, nem fogadták el! Be kellett látnunk, hogy igazuk volt! Ők is készítettek lehető­ségeikről egy tervezetet, kü­­lön-külön a vállalatoknak, mit adhatnak, mit nem, s vé­leményt kértek az érintettek­től. Ezt a tervezetet a követ­kező hónapban vitatjuk meg. Szakszervezeti bizottságunk november 1-jei bevezetéssel készített kollektív szerződést, amely a vállalat átalakulásá­val kapcsolatos. Ebben rögzí­tettük: „A munkáltató a munka­vállalók érdekvédelmi szervezeteinek szervező­dését és működését a munkahelyeken nem aka­dályozza, tevékenységü­ket elősegíti, érdekvédel­mi jogaik gyakorlásában velük együttműködik.” És még egy fontos dolgot emelek ki ebből a Függelék­ből: létszámleépítés esetén, ha a munkáltató mond fel — és a felmondás nem fegyelmi úton, illetve alkalmatlanság miatt történik — egyéb já­randóságain felül, végkielégí­tés címén, egyszeri különdí­­jazás illeti meg a munkavál­lalót a vállalatnál eltöltött munkaviszony szerint (5, 10, 19, 20 év — 4, 8, 10, illetve 24 heti átlagkeresetet kell az utolsó napon a munkavállaló részére kifizetni. Azt is meghatároztuk, hogy mikor nem fizethető ki végkielégítés, ha az FSV-nél változatlan be­sorolási bérű és a dolgo­zó szakképzettségének megfelelő más munkakört kínál fel a vállalat még a felmondás előtt, és azt a dolgozó nem fogadta el. Annak sem fizethető ki vég­­kielégítés, aki nyugdíjasként dolgozik. Viszont lehetőséget biztosítanak a korkedvezmé­nyes nyugdíjazásra, ha a vál­lalatnál­ a folyamatos munka­­viszonyuk a 15 évet megha­ladta. — Örömmel üdvözöljük, hogy összeül az ÉDOSZ-kong­­resszus. Reméljük, hogy a szö­vetségben tömörülő tagszak­­szervezetek és az alapszerve­zetek — összességében az élel­miszeripar gondjait, problé­máit jobban fogja képviselni. Rendkívül rossz volt az el­múlt időszakban az informá­ció.­­ Az ÉDOSZ Lapja is ki­csit utána kullog az esemé­nyeknek. Sokkal jobb lenne, ha érdemi tárgyalások után, közvetlenül­­ tájékoztatná a tagságot, hogy miről tárgyal­tak, és mit értek el? És aggályunkról. Nemcsak én mondom, az iparban az összes titkár véleménye, hogy a sütőiparban dolgozó emberek az utóbbi 20-25 évben nincsenek megbe­csülve. Az átlagbérünk mindig a nehéziparral volt egyenrangú. Most lénye­gesen alatta van. Ezt a véleményünket már sokszor hangoztattuk, de sü­ket fülekre talált. Nem sok kell hozzá, hogy egy szép na­pon nem fűtik be a kemen­cét, nem sütnek kenyeret a pékek. Akkor mi lesz?! De nem akarunk ilyen példa nél­küli eszközhöz nyúlni a mi házunk táján. Még mindig bí­zunk benne, hogy felénk for­dul a figyelem. Tegyen érte a kongresszus! Ezt kívánjuk! — Sz. M. —

Next