Élet és Tudomány, 1958. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-24 / 34. szám
Az 1807 -es vizesréti tanácskozás jegyzőkönyve éles fényt vet a múlt század elejének ipari s közgazdasági viszonyaira. Kiderül, hogy a magyar vasat nem is a stájer vas fenyegette jobban, hanem az angol. Angliában ekkor már 130 kiló volt a vastermelés egy főre eső évi adagja, a Monarchiában alig hat kiló. Az angol vas olcsóbb volt Bécsben, mint, a hazai. A Rimai Coalitio megállapítása szerint „sehol nincs annyi vasalatlan szekér, mint Magyarországon”! A Coalitio tehát a vasipar erőteljes fejlesztése mellett műegyetemet, reáliskolákat, jó közlekedést és okos vámpolitikát követelt. Vám nélkül a magyar vasat legfeljebb Galíciába vagy a Balkánra volt szabad levinni. A tanácskozók figyelme még a postaútvonalak sűrítésére is kiterjedt, s elhatározták egy lóvontatású vasútvonal megépítését Pest—Miskolc—Debrecen között. Úgy látszik, hogy a szorgalmas hámorosok egy füst alatt akartak megoldani minden gazdasági kérdést. Ez azonban nem volt könnyű : az ország középkori iparrendszerének megváltoztatása Fáy Andrásra, Kossuthra, Széchenyire várt. A szabadságharc fegyverműhelye A szabadságharc kitörése előtt egyremásra létesültek kisebb hámorok a Rima mellékvölgyeiben, Brezón, Kokován, Nyustyán, Klenócon. A vasércet az Unió szállította, a szenet a bükkerdőkben égették a Coalitio számára, a gyors patakok a vízerőt adták, a meszet a tiszolci hegy. A vas elszállítása változatlanul körülményes maradt, pedig a pesti nagyvásáron kívül az egri s a debreceni piac is megnyílt a gömöri vas előtt. A részvényesek hol pénzben, hol nyersvasban kapták az osztalékot, aszerint, hogy ütött ki a vásár. A munkásokat legtöbbször terménnyel fizették. Pénzben a napszám 6—24 krajcár volt. Az angol és a stájer vas szorításából alig tudott kiszabadulni a gömöri vastermelés. Éppen ezért nagy súlyt helyeztek a műszaki képzésre, s ebben a tekintetben a selmcei akadémia sietett a kohók és a bányák segítségére pompásan képzett mérnökeivel. A vállalatok irányítói sűrűn jártak külföldi tanulmányutakra. Nem sokkal a szabaságharc kitörése előtt alapítottak egy vasfeldolgozó gyárat Rombauer Tivadarnak a Gömöri Vasműegyesület főintézőjének javaslatára Ózdon, hogy a gömöri nyersvasat a közelben dolgozzák fel vasárukként. A 40-es években mindjobban tért hódított a kőszén, az új gyárnak tehát széntelepek közelében kellett megtelepülnie. Ezt a gyárat eredetileg a Mátra tövében szerették volna felállítani, de a nógrádi birtokosok erősen ellenezték, akár negyven év múlva a rimaszombati polgárok a városuk határában építeni szándékozott vasöntőt. A Mátrába tervezett gyár Borsodba, Ózdra került, a rimaszombati vasöntő Nyustya-Likérre. A faszénnel való tüzelést lassan elhagyták, s kőszénfűtésre tértek át, de az utolsó faszéntüzelésű gömöri kiskohó, a nyustyai Massán még 1920-ig üzemben volt; 30 lóerejű vízikerék fújtatta a kemencéjébe a levegőt. A szabadságharc a magyar ipart, erősen igénybe vette. Az ózdi gyár puskacsöveket készített a Pestről átmentett csőfúrógépek segítségével, minthogy a belga gépek kívül rekedtek a határon. Kossuth rendeletére 14 000 mázsa hétfontos ágyúgolyót öntöttek a gömöri hámorok. A magyar kormány 40000 forintos kölcsönt is adott a hámorosoknak. Ezt az összeget azonban a bécsi kormány — jellemző módon — 1850-ben könyörtelenül behajtotta a társulaton, nem törődve a társulat esetleges anyagi romlásával. A hitelügyek rendezetlensége és az erős külföldi verseny sokszor sodorta bukás szélére a három gömöri egyesülést. Több ízben el akarták adni a társaságokat, de sose akadt rájuk vevő. A rossz közlekedési viszonyok pedig egyenest katasztrofális hatással voltak az áruk eladására. Sturman ,Marion