Élet és Tudomány, 1958. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-24 / 34. szám
A gazdálkodást erősen megkönnyítette az, hogy a gyártásnak még mellékeszközei is kezében voltak : nagy erdőbirtokkal rendelkezett. A 25 700 holdnyi birtokából 24 000 hold volt az elsőrangú erdő, javarészt Gömörben. Az erdőbirtokokat Rimabrézóról igazgatták, több erdőkerülete volt, s birtokát mintaszerűen kezelte. Mindez persze elsősorban a részvényesek érdekében történt. A „Rima” egyre több osztalékot fizetett: nyolcmillió 1880-as értékű forint alaptőkével kezdte, s ezt állandóan növelte. A nyugati kapitalizmus módszereivel szerzett jövedelme oly nagy volt, hogy bár az 1900-as években a tiszta jövedelem 6—8 százalékát fordították csupán jóléti célokra, ebből négy kórházat, árvaházat, 14 elsőrangú iskolát és tanonciskolákat tartott fönn, élelmezési üzleteket nyitott — ezek szintén a társulat jövedelmét szaporították — s „munkásgyarmat”-nak nevezett lakótelepeket alapított. Ugyanakkor a kevés biztonsági intézkedés következtében mindvégig sok baleset történt mind a bányákban, mind a gyárakban, amikért — hogy ne kelljen kártérítést fizetni — rendszerint a munkásokat okolták. 1910-ben a vállalat jövedelme 11 millió 330 ezer korona volt, egy munkás évi keresete 981 korona. A részvénytársaság, amelynek apró elődei 1848 előtt összesen alig rendelkeztek 400 lóerőt kitevő gépi erővel, 1900-ban évi 15 millió aranykorona értékű vasat gyártott. A nagykapitalizmus mindent beolvasztani akaró törvénye szerint megszerezte a Hernádvölgyi Magyar Vasipar Részvénytársaságot, érdekkörébe vonta az Unió zólyomi gyárát, a Gölnic völgyi bányákat és a korompai vasgyárat. Három bank szolgálta ki: a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Wiener Bankverein s a bécsi Länderbank. S innen már csak egy lépés vezetett a kartellek megalapításához, a kapitalista fejlődés végső lépcsőjéhez. Az osztrák és a magyar vasgyárak között ádáz verseny fejlődött ki, s hogy az árak végül is le ne szálljanak, a fogyasztó kárára kartellbe léptek a társaságok. Felosztották a piacot, megszabták a termelvények árát , amelyen alul árut eladni nem volt szabad. Ezzel fejeződött be az a hatalmas ív, amely a mozgó kemencéktől az 5 millió tonna vasig vezetett. A gyárkomplexum, amely kibontakozásakor haladó szerepet töltött be Magyarország gazdaságának fejlesztésében, monopóliumának s a kartelláraknak az országra kényszerítésével hamar a fejlődés gátjává vált. Bizonyos, hogy a társaság a részvényesek érdekében jól gazdálkodott. Tagadhatatlan az is, hogy munkásait az állami intézményeknél jobban látta el — a nyugati kapitalizmus módszereivel dolgozó vezetőség már tudta, hogy a munkásoknak tett kisebb-nagyobb engedmények és megosztásuk az ő érdekeit szolgálja. Gyártmányai Európában mindenütt versenyképesek voltak. A magyar nehézipar tekintélyét elsősorban a Rima jelentette. Üzemeiben 10—12 ezer munkást, foglalkoztatott, s ezeket az üzemeket egy alig 400 főnyi tisztviselő- és mérnökgárda vezette. Társadalmi tekintetben azonban rendkívül szigorú válaszfalakat húzott munkás, munkavezető, tisztviselő és mérnök közé. Lépcsőzetes hierarchiája kellemetlen s bántó volt mind az első világháború előtt, mind pedig utána, s ezzel példát adott a többi nagy vállalatnak is a kaszinói hierarchia szinte feudális jellegű kiépítésére. Az első világháború után a békeszerződések a „Rima” területét is kettévágták : bányái, erdei, vasolvasztói Szlovákiának, kőszene és vasfeldolgozó telepei Magyarországnak jutottak. A két állam 1922-ben megegyezett: a társaság egy ideig megtartotta szlovákiai birtokait, bányáit; az ércet, terményekért Magyarországra szállíthatta, s az ózdi és a salgótarjáni gyár tovább dolgozhatott. A korompai vasgyárat, a libéri vasolvasztót, a nyustyai Massát azonban az akkori cseh kapitalizmus a sziléziai vasipar érdekében lebontatta. A korompai gyárnak még az alapjait is széthordták. A Rimamurány gazdasági és politikai befolyása Magyarországon a két világháború között sem csökkent. Rendek, képviselők álltak szolgálatában, s a sajtó is a „zsebükben” volt. Az 1930-as évek vége felé csak remunerációként (jutalomféle) a tiszta nyereség 35 százalékát osztották szét a legfőbb vezetők, az igazgatóság tagjai között. A részvényesek a nyereség 19 százalékát élvezték. Ez időben a szociális intézményekre mindössze 1 2 százalékot fordítottak. A második világháború vége felé aztán a vállalat néhány legfőbb vezetője külföldre irányította a társaság vagyonának nagy részét, s maga is utána szökött. A gyárak és bányák államosításakor, társadalmi tulajdonba vételekor a munkásság vette kezébe a hajdani részvénytársaság üzemeit, s a „Rima” területén új korszak kezdődött. De ez már új fejezete a magyar nehéziparnak. Szombathy Viktor 1062