Élet és Tudomány, 1959. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1959-11-01 / 45. szám
A recsegő-ropogó tömegen táncoló lángokból millió szikra lövellt fel s egyre fehéredő fekete füst szállt az ég felé. A sötét éjszakában a tűzvörösre festette a vizet, a megriadt madarak sivítva keringtek a fényben, a vakító világosságtól megzavarodott halak fürtökben tolongtak össze. A szél meghajtotta a lápot, füstjét fekete lobogóként vonta maga után, lángja pedig megvilágította előtte az utat. Végre a tűz kialudt s a láp megsemmisült. A letűnt rétközi lápvilág népének az életét a Kossuth-díjas Kiss Lajos, ez a lenyűgöző tollú néprajztudósunk örökítette meg számunkra. Tőle tudjuk, búza olyan kevés termett, hogy Nagyhalászon csak kovászra volt elég. Beszterecen nem ismerték a búzakenyeret, rozskenyér is csak a gazdagok asztalára jutott. Tengerikenyeret meg márét ettek. A tengeri volt a Rétköz fő gabonája, mert jó ideig nem esett adó alá. Nem kellett belőle adni a földesúrnak, az egyháznak, de még a bécsi Monarchia adóhivatalnokainak sem. A kéki legények ezért vigasztalták magukat tánc közben e kiáltással: „Hoppáré, ha nincs kenyér, van másé." Beszterecen egy kenyérért két napig kaszáltak. Köles és burgonya több termett, de a fő táplálékot mégis a víz adta. ,,Csikból-halból” éltek. Mert itt a hús természetadta mindennapi eledelszámba ment, csak éppen a kenyér hiányzott mellőle. Legfőbb jövedelmi forrásuk a halászat, pákászat, vadászat, még inkább azonban a nád volt. Szőttek még gyékényt, kosarat, kasokat fontak, a sást és szőlőkötöző gyékényt zömmel Tokajban adták el. A szigetre méheket vittek, télen a kasokat hazahozták, így azután eléldegéltek valahogyan. Történelmünkben nem sok szó esik erről a lápvilágról. Jósa Andrásnak, a nyíregyházi múzeum névadójának ásatásai azt tanúsítják, hogy a kőkorszak óta lakott föld. A magyarság már a honfoglaláskor megszállta. Szabolcs vezér, akinek a nevét viseli a megye, a Tisza mellett a szabolcsi földvárban lakott egy ideig. Vasmegyer község nevében Megyer vezér emléke él. A megvallatott halmokból magyar harcosok csontjait és fegyvereit hozták elő az ásók. Viczky Gábor nyírt kurtanemes joggal emelte meg mindig kalapját a vezérhalom előtt, ha vonatja elrobogott mellette. ,,Köszönt az Ősöknek" — írja Krúdy Gyula. A községek az Árpádok korában épültek. Nagyhalászban királyi halászok laktak. Kemecse alatt csatázott Salamon király Géza herceggel. A tatárjárás elkerülte e vidéket, a török sem dúlta, de I. Lipót német zsoldosai sok kárt okoztak a falvakban. Ezt a csapást azonban hamar kiheverték. A szaporodó népesség legnagyobb ellensége egykori eltartója, a víz lett, mert miatta nem juthatott szántóföldhöz. Ezt az akadályt elhárította a lecsapolás. A Tisza szabályozását 1846-ban kezdték meg és 1858-ban készültek el a töltések. Csakhogy ezek nem óvták meg a Nyírség csapadékvizeitől. A birtokosok sok huzavona után csak akkor vállalták a levezetés költségeit, mikor egy nagy árvíz rákényszerítette őket. 1862 és 1882 között elkészült Vencsellő és Tuzsér között a Lónyai-főgyűjtőcsatorna ; ez azután a Belfői-csatornával és a mellékcsatornákkal együtt teljesen kiszárította a lápot. Ezzel azután a tájék eredeti arculata, természetes romantikája eltűnt. A madarak elköltöztek, a halak kipusztultak, a nádasok csak hírmondónak maradtak meg. A lápokat és tavakat feltörték, s most szántóföldek, újabban pedig almások ékesítik a tájat. A kasza itt csak az 1860-as években Alifl látható kis emelkedésen fekszik Beszterce