Élet és Tudomány, 1962. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-11 / 45. szám
addig feltárt tény harmonikus értelmezésére. Ami tehát az olvasónak tudomására jut, az egy útnak csak az eleje és a legvége, a közbee.tő fejlődési állomások nélkül. Pedig nagyon érdekes bepillantani ennek a hosszú és tekervényes útnak a közelebbi részleteibe. Példa gyanánt, bemutatjuk egy olyan hipotézisnek a fejlődését, amely egy közismert természeti jelenségcsoportra vonatkozik, megmagyarázza, hogyan keletkezik a légkörben az eső és a lehulló csapadékok többi alakja: a havazás és a jégeső. Ezekkel kapcsolatban az alábbi választ igénylő kérdések merülnek fel: 1. Mi az oka annak, hogy az égbolton látható sokféle felhő legnagyobb részéből nem hull eső, egyes különleges felhőkből ellenben óriási víztömegek zuhannak a földre ? 2. Miért van az, hogy két olyan különböző jelenség, mint az eső és a havazás, teljesen azonos alakú felhőkben jön létre, sőt hegyes vidéken egy és ugyanabból a felhőtömegből sokszor a völgyek esői, a lejtők magasabb részei pedig havazást kapnak? 3. Mi a magyarázata annak a különös éghajlati ténynek, hogy hűvös nyári napokon eső alakjában hull a csapadék, a nagyon meleg napokon ellenben sokszor jég esik? Ezek a kérdések sokáig megfejthetetlennek látszottak. Csak lassan gyűltek össze azok a különálló megfigyelések, amelyeknek összekapcsolásával idővel fény derült a csapadékképződés meglepő ellentmondásaira. Az első fontos felfedezés, amely utat nyitott az említett három ellentmondás megmagyarázása felé, csak évszázadunk harmincas éveiben történt, amikor már repülőgépekkel kutatták a felhők belsejét, és kiderült a következő: a felhők nagy része parányi vízcseppekből áll, egy másik részük kis jégszemecskékből, és végül van a felhőknek egy harmadik fajtája, amelyben vízcseppek és jégszemecskék együttesen vannak jelen. Lehulló csapadékot a mi éghajlatunk alatt csakis e harmadik csoportba tartozó felhők szolgáltatnak. Ez az új megállapítás késztette Bergeron svéd és Findessen német meteorológust arra, hogy hipotézist állítsanak fel az eső és a többi csapadékfajta keletkezéséről. A fizika már régebben tisztázta, hogy ugyanolyan hőmérsékleten a víz könnyeiben párolog, mint a jégfelület. Ebből következik, hogy amikor a felhőben vízcseppek és jégszemek egymás szomszédságában vannak jelen, akkor a vízcseppek fokozatosan elpárolognak, majd e gőzből a jégszemeken — a cseppfolyós állapotot átugorva — jég keletkezik. Más szóval: a vízcseppecskék fokozatosan kisebbé válnak, a jégszemecskék ellenben megnövekednek. Tovább következtetve a két meteorológus kimondta, hogy a megnövekedő jégszemecskék idővel súlyuk miatt kiesnek a felhőből, így jött létre a csapadékképződésre vonatkozó hipotézis: „a csapadék a legtöbb felhőben nem vízcseppek, hanem apró jégszemecskék alakjában keletkezik". Ebből a hipotézisből azonnal következik a válasz mind a három felvetett kérdésre. Először is, világos belőle, hogy csak olyan felhőkből várhatunk csapadékot, amelyek nem csak vízcseppekből és nem csak jégszemecskékből állnak, hanem a kétféle részecske együtt van jelen bennük. Másodszor az következik a hipotézisből, hogy nincs különbség esőfelhő és havazási felhő között, mert hiszen mind a kétfajta csapadék kis jégszemecskék alakjában keletkezik fent a felhőben. Végül pedig megmagyarázható e hipotézisből a jégeső keletkezése is: a nyári, viszonylag nagy függőleges méretű zivatarfelhők felső hideg részében a meleg levegő gyors emelkedése miatt a szokottnál jóval nagyobb jégszemek képződnek. Ezek gyorsan zuhannak át az alsó meleg légrétegeken, csak ősi is havazás ugyanabból a fellőtből, különböző magasságú srripráink Idrll