Élet és Tudomány, 1969. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-12 / 37. szám
Az ember életének egyik nagyon kellemetlen megrontója a kudarc, a frusztrációknak az elviselése, a szorongás, a félelem, a bizonytalanságérzés. E kérdésekkel foglalkoztunk lapunk ez évi 20., 22. és 24. számában. E kellemetlen, negatív érzelmeknek több objektív és szubjektív oka lehet, s közülük is kiemelkedik az önbizalom hiánya. Nézzünk csak körül egy kissé ismerőseink körében, gondoljunk csak vissza saját emlékeinkre, elemezzük időnkénti letöréseinket, gyökerüknél gyakran ott találjuk az önkeveslést, az önbizalom hiányát. Vannak emberek, akiknek minden új munkakör elfoglalása a kínok kínját jelenti, mert azt hiszik, hogy képtelenek ott helytállni. Vannak, akik úgy érzik, hogy egész életük boldogtalanságra kárhoztatott, mert úgy gondolják, hogy testüknek a méretei, alacsony vagy magas, sovány vagy kövér termetük, hajuknak a színe vagy a szeplőik, orruknak vagy lábuknak a formátlansága, beszédkészségüknek a fogyatékossága, származásuk vagy családjuk és még ezer más ok miatt nem lehet sikerük „az életben”, sohasem találhatnak bizalmas barátra, szerelmi partnerre, élettársra. Sokan azzal a gondolattal rontják az életüket, hogy szüleiktől, közelebbi és távolabbi őseiktől olyan tehertételeket, rossz tulajdonságokat és betegségcsírákat örököltek, amelyek eleve kizárják őket a versenyképes emberek sorából. Ezért aztán önsorsuk megrontójává válnak, valósággal maguk alatt vágják a fát. Azzal számot kell vetnünk, hogy valóban vannak olyan betegek, akiket a tudomány mai állása szerint sem műtéttel, sem gyógyszeresen meggyógyítani nem lehet. Azt is tudnunk kell, hogy vannak olyan — szerencsére ritka — szélsőséges esetek is, amikor valaki csakugyan képtelen önmagába vetett bizalommal tekinteni az előtte álló feladatra. És azzal is tisztában kell lennünk, hogy az önbizalom csökkenését vagy a már megszerzett önbizalom ismételt elvesztését számtalan tényező okozhatja. Arra pedig, hogy ilyenkor mi a teendő, nincs pontos menetrend, és ilyet nyilvánvalóan nem is készíthetünk. Mindezt számba véve is állítjuk, hogy az esetek nagy-nagy többségében az önbizalom megjöhet, illetőleg a megcsappant önbizalom megnőhet. Jobban mondva: megnövelhető. A pszichológia ismeri ennek néhány módszerét, csak persze ezeket a módozatokat ki kell próbálnunk, hogy hatékonyságukról meggyőződjünk. Ha nem próbáljuk ki őket, mégpedig a hatékonyságukba vetett előlegezett bizalommal, annyit érnek csupán, mint a zsebben hordozott orvosi recept vagy az otthoni gyógyszeres dobozban málladozó orvosság. E cikkünk feladata, hogy néhány ilyen lehetséges eljárást ismertessen. A kulcs: a sikerélmény Bízni magunkban főként annyit jelent, mint erőt érezni a soron levő feladatok sikeres elvégzéséhez. Sok ember nem érzi magában ezt az erőt. Nincs önbizalma! Az ilyen ember tragikumát fokozza az, ha azt hiszi, hogy az önbizalmat nem is szerezheti meg. Mert hiszen „ha nincs, honnnan vegye?” Amint hiába mondja a szülő, a tanár vagy a főnök az akaratgyenge embernek is, hogy szedje össze az akaratát, ha neki magának az a lesújtó meggyőződése, hogy neki egyáltalában nincs mit „összeszednie”. Kétségtelen tény, hogy az önbizalom kitermelődéséhez megfelelő közvetlen környezet, talaj és klíma szükséges. Ezek legfontosabb összetevői pedig a sikerélmény, a pozitív értékelés és önértékelés, az elismerés. Hány ember vallotta már, hogy őt egyetlen elismerés, egyetlen dicsérő szó hónapokra feltölti a további munkához szükséges energiával?! Nem a siker nagysága a fontos, hanem a siker átélése, élménye! De ez elengedhetetlenül szükséges! Az egyik ember már nagy sikernek, erőket mozgató ösztönzésnek tekint egy elismerő pillantást vagy néhány értékelő szót is, miközben a másiknak csak vagyont érő anyagiak megszerzése