Élet és Tudomány, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-06 / 1. szám
Felsorolni is fárasztó volna összes munkakörét és tisztségét. A világhírű agykutató a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen az anatómiát tanítja, egyúttal tagja vagy tiszteletbeli tagja a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának, a Leopoldina Német Természettudományos Akadémiának, a Belga Királyi Orvosi Akadémiának, a washingtoni National Academy of Sciences-nek, az Amerikai Tudományos és Művészeti Akadémiának, a Norvég Tudományos Akadémiának , stb. Fő kutatási területe a neuroanatómia (ideganatómia), közelebbről az idegi kapcsolatoknak és az ideghálózatoknak az elemzése, valamint az idegi szabályozások funkcionális anatómiája. „A labyrinthus szemmozgási és fejtartási reflexei” című könyve 1952-ben német nyelven jelent meg. Több angol és több orosz nyelvű kiadásban olvasható a Flerkó Bélával, Mess Bélával és Halász Bélával közösen írt „Az agyfüggelékmirigy agyalapi kontrollja” című műve. J. G. Eccles ausztrál és M. Ito japán agykutatóval közösen írta „A kisagy mint neuronális gép” című munkáját. „Az idegi organizáció modellkoncepciója” című könyvét pedig Mr Arbid amerikai kutatóval együtt adta ki — angol és orosz nyelven. Szentágothai János egy nagy múltú orvosfamília hetedik nemzedékét képviseli a mai orvostudományban. — Hogyan határozná meg a mai kor kutatója az agyat? Mi ez a rejtélyes „fekete doboz”, amelynek titkait tudósok légiója igyekezett és igyekszik megfejteni? Mai tudásunk szerint ez a mintegy másfél kilónyi, tizennégymilliárd idegsejt a lelki életnek és a gondolkodásnak a központja. Tehát: ő a szervek királya? — Az agyvelő voltaképpen nem egyetlen szerv, hanem inkább szervrendszer, hiszen különálló részei vannak, amelyeket egyenként is szervnek nevezhetünk. Fölépítését egy elképzelhetetlenül bonyolult számítógéphez hasonlíthatjuk, bár a számítógép-párhuzam félrevezető. Az egyszerűség kedvéért maradjunk mégis ennél a hasonlatnál. Az agyvelő olyan idegsejt-tömeg, amelyben különféle központokat, hálózatokat, kapcsolóberendezéseket találunk, s ezeket a berendezéseket az öröklésileg meghatározott, a faj minden tagjára egyformán jellemző, nagyon pontos huzalozás jellemzi. Ma már nyilvánvaló, hogy az egész szervezet működését az agyvelő rendezi össze, szabályozza, mégsem nevezhetjük a szervek királyának, egyeduralkodójának. Tudniillik a immorális információk is — tehát az anyagcsere által termelt és a keringésbe bejutó hatóanyagok által hordozott információk — alapvetően közreműködnek a szabályozásban. Ilyenformán az agyvelő nem az egyetlen integráló és rendező szervrendszer, mert az emberi testet alkotó sok billió sejt működésének egybehangolása csak egy részében idegi, más részében az endokrin (belső elválasztású) mirigyek működése útján megy végbe. Persze a két rendszer nem független egymástól: egymással sokszorosan összefonódva, szétválaszthatatlan egységben működnek. — Mikor kezdett a tudomány „gyanakodni” az agyra mint központi szabályozóra? Mikor kezdődött az agykutatás? — Nem hiszem, hogy ez egy bizonyos időponthoz köthető. Már az ókorból is vannak adatok arra a „gyanú”-ra, hogy talán az agyvelő ez a szerv. Bizonyosságokat azonban nem tudhattak meg az idegrendszerről, mert — mint ismeretes — a görögök még az állatok boncolásától is tartózkodtak, s Hippokratész azt is bevette orvosi esküjébe, hogy az orvos ne végezzen műtétet. Ám az emberáldozatok, a kivégzések — köztük a felnégyelés kegyetlen módja — mégis feltártak valamit az emberi test titkaiból. Az alexandriai iskolában működő hellenisztikus kultúrájú orvosok pedig már boncoltak is — majmokat biztosan —, s Herofilosz és Eraszisztratosz műveiben már találkozunk az érző- és a mozgatóidegek megkülönböztetésével, sőt eléggé egyértelmű célzásokkal is arra, hogy az agyvelő lehet a központi szabályozó szerv. Aki azonban a reflex fogalmát elsőként meghatározta, az mégsem orvos, hanem filozófus volt: René Descartes. Egy nagyon izgalmas rajz is maradt tőle, amelyen azt ábrázolja, hogy ha az ember egyik testrésze a tűz közelébe kerül, miként viszi erről a jelentést egy ideg az agyba, s miként megy vissza onnan az utasítás a mozgatórendszerhez, hogy eltávolíttassa a testrészt a tűz közeléből. Descartes megfigyelései még csupán külsőlegesek, ám zsenialitására vall, hogy pusztán elméleti úton eljutott a reciprok innerváció föltevéséig. Vagyis rájött, hogy az izmok ellentétes hatású párokba rendeződnek, s amikor egyikük utasítást kap például az összehúzódásra, a párja ugyanakkor elernyed. Noha a mozgás ennél bonyolultabb dolog, mégis bámulatos, hogy Descartes pusztán logikai úton fölismerte az idegi működés egyik alapelvét. Az idegműködés valódi mibenléte azonban csak a XVIII. században kezdett kiderülni — a Galvani-féle kísérletekből. Híres békacomb-kísérleteiből arra következtetett, hogy az idegműködés a villamossághoz hasonló jelenség. Egy évszázaddal később Szecsenov orosz kutató már azt is kísérletekkel bizonyította, hogy az idegi működések az izgalom és a gátlás ellentétein alapulnak, Fritsch és Hitzig német kutatók pedig néhány év múlva már árammal ingerelték az agy felületét, s erre mozgásokat kaptak válaszul. Az emberiség tehát közelebb jutott a „fekete doboz” titkaihoz. Mit mutatnak, mit mondanak a legújabb tudományos vizsgálatok eredményei? — A legújabb, voltaképpen az első tudományosnak nevezhető agyelmélet Edelmann Nobel-díjas amerikai immunológustól származik. Az ő elmélete szerint az agyvelő olyan — kisebb, mozaikszerű — egységekből áll, amelyek ugyan más-más szerkezetűek, de azonos funkciókat látnak el. Ezek óriási összeköttetési és viszonossági rendszerének tulajdonítja azt, hogy a befutó és a már benn levő információknak szinte számtalan kombinációja létrejöhet. A befutó információk ugyanis állandóan találkozhatnak a memóriaegységekben tároltakkal, s a kettő együtt teremti meg, készíti el az új megoldásokat. A néhány ezer idegsejtből álló egységek részben feldolgozzák a beérkező információkat, részben előhívják az emlékezetből azt a szelektált információhordó sejtcsoportot, amelyre éppen szükségünk van, s ez a kapcsolódás minden helyzetben visszaállhat. Ennek köszönhető, hogy nemcsak egyszerűen gondolkodni tudunk, hanem fantáziánk is van, új gondolatokat is létre tudunk hozni, hogy a múlt valódi és a jövő előlegezett információi összekapcsolódhatnak agyunkban a jelen tapasztalataival. Lehetséges, hogy egyszer kiderül: Edelmann elmélete nem jó, nem az igazi, de e pillanatban ez látszik a legtudományosabb és leghasználhatóbb elméletnek — és nagymértékben egybevág az intézetünkben végzett agykutatások eredményeivel is. — Milyen kérdésekre keres válaszokat az ön vezetésével a SOTE I. számú Anatómiai Intézetének agykutató csoportja? — A mi agykutatásunk: huzalozáskutatás. Úgy véljük, hogy amiként elkészíthető egy rádió- vagy televíziókészüléknek, egy elektronmikroszkópnak, számítógépnek stb. a huzalozási rajza, ugyanúgy földeríthető és elkészíthető az idegrendszer huzalozásának és kapcsolódásainak a rajza is. Azt kutatjuk, hogy mi mivel és hol kapcsolódik össze az agyban, az idegrendszerben. — Mikor kezdett foglalkozni ezzel a kérdéskörrel? — A harmincas években, Lenhossék Mihály intézetében dolgoztam, s az az eszmém támadt, hogy ha a kísérleti állat agyában elroncsolok egy idegsejtet, ennek a nyúlványa is elpusztul a gerincvelőben, aminek következtében viszont el kell pusztulnia a hozzá tartozó idegvégződésnek is, így feltárhatók az idegrendszer belső kapcsolatai. De senki sem .