Élet és Tudomány, 1981. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-02 / 1. szám

Amiről beszélnek ÚJ KUTYABETE Alig két éve annak, hogy az északamerikai állatorvosok értetlenül és elkeseredetten tapasztalták: kutyabetegeik közül egyre többet sújt egy súlyos hasmenéssel járó megbetegedés, s hogy e betegséggel szemben jórészt tehetetlenek. Ez az eleinte rejtélyes betegség gyorsan terjedt, s ha egy tenyészetben egy állat megkapta, számítani kellett rá, hogy hamarosan minden kutya megkapja: a fiatal és az idős kutyák egyaránt megbetegednek, s a betegség az egészen fiatal, néhány hetes kutyakölykökre nézve szinte kivétel nélkül végzetes kimenetelű volt. A kutyatartók ezreit kétségbeesés szállta meg, s ez azokban a városokban, ahol különösen kedvezett a helyzet a betegség terjedésének (sok volt a kutya, a kutyák gyakran érintkeztek egymással, kisebb fajta pánikká fokozódott. Az indulatok nemegyszer a gyakorló állatorvost vették célba és marasztalták el. Európába érkezett Szinte a betegség rátűntével egyidejűleg megindult a lázas tevékenység a kutatóintézetekben. Az elpusztult kutyák szerveit vizsgálva a kutatók hamarosan kiderítették, hogy az állatok elhullását egy vírus, közelebbről egy parvovírus okozza. Az elhullott állatokból kitenyésztett vírussal beoltott kísérleti kutyák kivétel nélkül megbetegedtek, és szerveikből ugyanazt a parvovírust lehetett kimutatni. Az állategészségügyi szakemberek ekkor már tudták, hogy egy új fertőző állatbetegség kialakulásával és járványos terjedésével van dolguk. Meghökkentő volt, hogy a járvány a mezőgazdaságilag és iparilag fejlett országból indult ki. Ez az eset bizonysága annak, hogy erre napjainkban is van esély, amikor az állategészségügy sohasem tapasztalt magas színvonalra emelkedett. Számíthattak rá, hogy a kutyáknak a parvovírus okozta gyomor- és bélgyulladása Európába is átterjed, hiszen napjainkban naponta tucatjával kelnek át az óceánon gazdáikkal az egészséges, de vírust ürítő kutyák. Csak azok az európai országok érezhették biztonságban magukat (Anglia és a Skandináv államok), ahová kutyát csak több hónapi vesztegzár után engednek be. A szigetországi és skandináv hatóságok elsősorban a veszettség behurcolásától félve már évtizedek óta érvényesítik e szigorú előírásaikat. A várakozásnak megfelelően hamarosan meg is jelent a betegség Európában: először Franciaországban, majd az NSZK-ban. Onnan már csak egy ugrás volt Budapest: itt 1980 tavaszán észlelték az első parvovírusos megbetegedést. A vírus A vírus a beteg kutyák hányadékában, bélsarában és vizeletében nagy mennyiségben található. Ellenálló, a környezeti ártalmakat jól viseli, jól bírja a kiszáradást, a napsugarakat, s viszonylag magas hőmérsékleten pusztul csak el. E tulajdonságai magyarázzák, hogy az általa okozott betegség erősen ragályos. A vírusokat már a betegség lappangási idejében levő, és a betegséget már átvészelt kutya egyaránt még hetekig ürítheti. A kórokozó a legkisebb DNS-vírusok, a parvovírusok csoportjába tartozik. Szoros rokonságban van azzal a házimacska és a macskaféle ragadozók (az oroszlánok, a tigris, a leopárd, a jaguár stb.) soraiban már régóta tetemes veszteségeket okozó, 1938 óta ismert vírussal, amely hasonló tünetek közepette betegíti meg a macskákat. Ez a „régi” vírus azonban (az egyszerűség kedvéért nevezzük macskavírusnak) sem természetes, sem mesterséges körülmények között nem fertőzi meg a kutyákat,és megfordítva, a kutyák vírusa is ártalmatlan a macskákra. Az emberben pedig egyik vírus sem okoz megbetegedést: az ember szervezete nem fogékony ezekre a vírusokra. A két vírus közötti rokonságot azonban kihasználhatjuk a kutyák betegségének megelőzésére. A macskavírus és a kutyák megbetegedését okozó vírus között a rokonság abban is megnyilvánul, hogy rokon antigének vannak bennük. Az antigének óriásmolekulái a fogékony állatba jutva antitestek képzését indítják meg. Ezek az antitestek hivatottak az állat védelmére, ezek pusztítják el a vírusokat, de szigorú szakosodás szerint csak azokat, amelyek létrejöttüket előidézték. Egy új fertőző beteség megjelenésekor nem kevés időbe telik, amíg a kutatóknak sikerül a betegség megelőzésére szolgáló vakcinát nagy tömegben gyártaniuk. Hazánkban még nincs is külön a kutyák vírusa ellen kifejlesztett vakcina, de a macskavírussal mutatkozott rokonság révén a macskavírus elleni oltóanyag is eredménnyel alkalmazható a kutyák oltására. Jelenleg is ezzel oltják a kutyákat. A vakcina FELIVAX néven kerül forgalomba, s két ilyen oltás megbízható védettséget nyújt az állatnak. A kutyák és a macskák parvóvírusa közötti rokonság egyébként alapot szolgáltat annak a feltételezésnek, hogy a kutyák megbetegedését kiváltó vírus egy olyan „elszabadult” vírus, amely a macskák oltására használt oltóanyag gyenge, megbetegedést nem okozó vírusából mutáció révén alakult ki, és vált a kutyák számára veszélyessé. Ezt a lehetőséget elméletileg nem lehet kizárni, annak ellenére, hogy az oltóanyagoknak nemcsak a hatékonyságát ellenőrzik, hanem ártalmatlanságát is. Többek között ezért tarthat esetleg évekig, mire egy új oltóanyag forgalomba kerül. A tünetek A fertőzött kutyákat — különösen az egyévesnél fiatalabbakat — kettő—öt napos lappangási idő után hirtelen erős, ismétlődő hányás fogja el, s ezt hasmenés követi. A bélsár a betegség kezdetén híg kásaszerű, s általában mustársárga, másnap vértől rózsaszínűvé vagy pirosan csíkolttá változik, egyre tovább hígul, vízszerű lesz. A beteg kutya naponta ötször-hatszor ürít. Hamarosan általános viselkedési tünetek is mutatkoznak: súlyos legyengülés, elesettség, beesett szemek. A legtöbb állat belázasodik, nem ritkán 40 fok fölé emelkedik a hőmérsékletük. Mi történik a kutya szervezetében? Hogyan károsítja a vírus közvetlenül a kutya szervezetét? A vírus a beteg kutya gyomrának és belének hámsejtjeiben tömegesen elszaporodik, a bél- és gyomorhámon eróziókat hozva létre, s azokon át nagy mennyiségű folyadék és só, valamint az erek károsodása révén vér lép ki az emésztőcső üregébe; ez részben távozik a híg széklettel, de folyamatosan pótlódik is. A gyors folyadék- és sóveszteség elsősorban a vérből pótlódik, s mivel a vér alakos elemeinek (a vörös vérsejteknek, a fehér vérsejteknek stb.) a mennyisége nagyjában változatlan marad, viszkozitásuk megnő, mézszerűen sűrűvé válnak. A szövetek is beszáradnak: a bőr elveszti rugalmasságát, durva ráncokat vet, s nem simul el, a szemgolyók mögötti .