Élet és Tudomány, 1982. július-december (37. évfolyam, 27-53. szám)
1982-07-23 / 30. szám
KELTETŐ ÉS LAKÓI külön keltetési technológiát kidolgoznunk, mert a rokon fajok, sőt sokszor a rendszertanilag egymástól távol álló fajok tojásait is együtt keltethetjük. Az általunk használt tízféle technológia közül valamelyik mindig megfelel a szóba jöhető hazai madárfajok keltetésére. Műanyás bölcsőde A keltetés során követett alapelvet a fiókák kikelése után is megtartjuk: amenynyire csak lehet, utánozzuk a madárszülők ilyenkor szokásos munkálkodását. Ehhez persze ismernünk kell a nevelt madárfaj jellemző viselkedését. A fészekhagyó és fészeklakó madarak fiókáinak nevelése között lényegbevágó különbség van, s ez a mesterséges fölnevelésre is áll. Hogy melyik csoportot könnyebb fölnevelni, arra jómagam nem tudok határozottan felelni. Általában azt tartják, hogy a maguktól táplálkozó és „önjáró” fészekhagyókat egyszerűbb fölnevelni, de aki már próbált fölnevelni túzokot vagy széki lilét (mindkettő fészekhagyó) az tapasztalhatta, hogy hozzájuk képest a fészeklakó ragadozókat fölnevelni szinte gyerekjáték. Persze az ellenkezőjére is találunk példát, végül is minden faj fölnevelésének megvannak a maga nehézségei. A fészekhagyó és fészeklakó fiókákat egyaránt egy kétszintes, több rekeszes nevelőszekrényben tartjuk. Minden rekeszbe egymástól függetlenül működő villanyfűtésű műanyag van beépítve. A fészekhagyók fiókái szabadon járkálhatnak a rekeszekben, a fészeklakók azonban műfészkekbe téve kerülnek ide. A műfészkeket különböző nagyságú virágcserepekből, műanyag tálakból készítjük, a fajnak megfelelő béléssel ellátva. Az énekesmadarak általában finom réti szénát, az odúlakók fűrészporos forgácsot vagy nedvszívó textíliát kapnak belésül. A nagyobb ragadozók, gólyák vesszőkosárból készült műfészkei nem férnek bele a nevelőszekrénybe, ezért ők külön műanyát kapnak. A fészekhagyók előtt állandóan van eleség és víz; a fészeklakókat csipesszel vagy kézből etetjük. Hogy mivel? Nehéz lenne felsorolni mindazt, amit a fiókák táplálékként kaphatnak. A készen kapható réce-, lúd-, pulyka- és fácánindító és -nevelő tápok a fiókák kisebb része számára megfelelnek. A rovarokkal, lárvákkal, férgekkel, csigákkal stb. táplálkozó fajok, például a bukórécék és az énekesmadarak egy részének fiatal csibéi hangyabábot, daphniát, tubifexet és lisztkukacot kapnak. Egy-, kéthetes korukban már áttérhetnek a rovartáplálékot pótló lágy eleségre. Ez sokkal olcsóbb az élő tápláléknál, de tizennégyféle összetevőjének pontos adagolása eléggé sok dolgot ad az ápolóknak. A ludaknak legelőre van szükségük, a ragadozóknak, a baglyoknak, a gólya- és gémféléknek különféle táplálékállatokat, fehéregeret és patkányt, tengerimalacot és aranyhörcsögöt, halat és valamennyiüknek vitamin- és ásványianyag-kiegészítőket kell adnunk. Gulipánok a lábtörlőn. A keltetőgépekből kivett récék, libák, fácánok nagyon hamar fölfedezik az eléjük tett táplálékot, s enni kezdenek. Velük nincsen sok gondunk. A fészekhagyók más csoportjai, a cankók, lilék, túzokok meg a nanduk és emuk csibéi csak mozgó táplálékot fogyasztanak, vagy a szülők csőréből veszik el azt. Ezért nekik az első napokban mozgatni kell az eleséget a tálkájukban, különben nem esznek. A későbbi kelésű fiókák az idősebbektől tanulnak enni, őket nem kell „előcsipegetés”sel biztatni. A guvatfélék viselkedése átmenetet mutat a fészeklakóké és a fészekhagyóké között. A szárcsa és a vízityúk csibéi két-három, a hariséi négy-öt, a guvatéi öt-hatnapos korukig fészeklakóként viselkednek, tehát a szülők etetik őket, s csak ezután válnak rendes „önellátó” fészekhagyó fiókává. Ezért őket csaknem egy hétig csipesszel kell etetni, hogy rendesen növekedjenek. Nem kis gondot jelent elhárítani a fiókanevelés során támadó egészségügyi problémákat. Most csak a gulipánok példáját emelem ki a sok közül. Ezek a sziki madarak majdnem teljes napjukat a vízben töltik, táplálékot keresve. Csődjük, ujjaik, talpuk állandóan nedves, de a puha iszapban járkálva szinte semmiféle sérülés sem éri azokat. A nevelőládában azonban kiszárad a lábuk szaruborítása, fölrepedezik a bőrük, s a kemény aljzat kikoptatja a talpukat. A kisebesedett lábú madár biceg, sántakéi, s nyílt sebe hamar el is fertőződhet. Iszapfürdő sajnos nem alakítható ki, mert az a belehordott takarmánymorzsák és a meleg környezet miatt órákon belül baktériumtenyészetté válhatna. Olyan „talajt” kellett találnunk a nevelőládában, amelyen a gulipánok lába állandóan nedves maradhat, de amely egyúttal puha, s amelyet könnyű tisztítani. Ez a „talaj” a gumi lábtörlő lett, ennek hoszszanti bordái között megáll a víz (ebben még gyógyszereket is feloldhattunk), és megfelelően puha is. Amióta ezen neveljük a gulipánfiókákat, talpfekély nem fordul elő közöttük. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy sok madárfaj fiókáit nem tudjuk mesterségesen fölnevelni. Ezek elsősorban a fiókáikat előemésztésű táplálékkal nevelő madarak, például a csérek. Küszvágó cséreket tojásból fölnevelni még sohasem sikerült, pedig megpróbálták a táplálékukat pepszinnel előemészteni. Az egyhetes korukban begyűjtött csérfiókák fölnevelése már nem okozott különösebb gondot. Négyezer növendék A nevelőszekrényből kinőtt fiatalok a nyitott, szabadtéri nevelőházba kerülnek, s ott is maradnak röpkészségük eléréséig. Ezután kell döntenünk további sorsukról. Többségük az állatkertben marad, s bemutatási célokat szolgál. De állataink nem afféle „kiállítási darabok”, mint amilyenek — mondjuk — száz évvel ezelőtt voltak, hanem egyre többjük él „teljes életet” a kert falai között, mert nemcsak tengődnek, hanem szaporodnak is! A mesterségesen fölnevelt madarak Ennyit nyom egy frissen kelt bibicfióka MÉRLEGKÉSZÍTŐK KTSZ.BP.