Élet és Tudomány, 1983. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-04 / 44. szám

ÉLET ÉS TUDOMÁNY A TUDOMÁNYOS­­ ISMERETTERJESZTŐ TÁRSULAT HETILAPJA Főszerkesztő: LUDAS M. LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: NÉMETH FERENC Szerkesztőség: Budapest VI­., Lenin körút 5. Postacím: Élet és Tudomány Budapest, Pf.: 47 1428 Telefon: 215-290 Kiadja: a Hírlapkiadó Vállalat Felelős kiadó: TILL IMRE igazgató Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. Postacím: Budapest 1959 Telefon: 343-100, 336-130 Terjeszti a Magyar Posta ® 83.2425 Athenaeum Nyomda Kozma utcai üzeme Budapest Rotációs mélynyomás Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató Index: 25 245 ISSN 0013—6077 A szerkesztő bizottság elnöke: SOÓS GÁBOR A szerkesztő bizottság tagjai: Ács Tamás, Andorka Rudolf, Antalóczy Zoltán, Bácskai Tamás, Barkóczi Ilona, Barta György, Berényi Dénes, Bontó László, Buda Béla, Castiglione László, Csányi Vilmos, Fenyő Béla, Furka Árpád, Haraszty Árpád, Horváth Sándor, Jakucs László, Jantsky Béla, Kapás Sándor, Kósa László, Kovács Géza, Kozma Tamás, Kulin György, Lázár Gabriella, Lengyel István, Makkai László, Németh Lajos, Nyíri J. Kristóf, Perényi Imre, Steiger István, S. Tóth László, Szabó Miklós, Szé­kely Sándor, Vécsey Zoltán, 2Lách Alfréd Olvasószerkesztő: Szőke István Képszerkesztő: Újvári Imréné Tördelőszerkesztő: Kalocsánné Doór Vilma Rovatszerkesztők: Akácz László, Barabás Zoltán, Daniss Győző, Fodor Lajos, Ker­ner István, Oláh Tamás, Pécsi Tibor Munkatársak: Gajzágó Éva, Nagy Gézáné Fotóriporterek: Bojtár Ottó, Hornyánszky Katalin Meg nem rendelt fényképekért és kéz­iratokért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. Az Élet és Tudomány előfizethető bár­mely postahivatalban, a kézbesítők­nél és a Posta Központi Hírlap Iro­dában (KHI, Budapest V., József nádor tér 1.1900) vagy közvetlenül, vagy posta­­utalványon, vagy a KHI 215-96162 pénz­­forgalmi jelzőszámra való átutalással. Előfizetési díj negyedévre 72,0 Ft. Külföldön terjeszti a „Kultúra” Külkereskedelmi Vállalat Budapest, Pf.: 149 1389 Egy kis közgazdaság A KONVERTIBILITÁS A pénzügyi kapcsolatokban az első világháborúig teljes konvertibilitás érvényesült: a nemzeti valutákat bárki korlátozás nélkül átválthatta más országok pén­zeire vagy aranyra. Az 1914 és 1918 közötti évek szét­zilálták a világgazdaság addigi szerkezetét, kapcsola­tait, s nem hagyták érintetlenül a pénzvilágot sem. Hiábavalók voltak a teljes konvertibilitás visszaállítá­sát szorgalmazó próbálkozások, az 1929—1933. évi világ­­gazdasági válság után már csak dollárért és angol fon­tért lehetett aranyat kapni. A többi valutát csak más országok valutáira válthatták át — a teljes konvertibi­litás helyébe (a háború alatt korlátozásokkal) a pénz­közi, „egyszerű” konvertibilitás lépett. 1944-ben, a gazdasági élet és a gazdasági kapcso­latokat ugyancsak összezavaró második világháború vége felé — hogy kialakíthassák a háború utáni világ­­gazdaságnak minél zavartalanabb működési kereteit — a Bretton Woods-i egyezmény visszaállította a dollár és a font teljes konvertibilitását (a dollárét csak más országok jegybankjai számára). Anglia ezt csak napokig tarthatta, s 1972-ben az USA is beszüntette az aranyra váltást. A fejlett nyugat-európai tőkés országok 1958-ra érték el pénzük konvertibilitását, azt egymás valutái­ra és a kulcsszerepű dollárra is átválthatták. Ez a kon­vertibilitás nem volt teljes, ott a központi bankokban senki sem vásárolhatott saját országa valutájáért ara­nyat — erre csupán (némelyik országban) a magán­aranypiacon volt mód. De ezeket a valutákat az emlí­tett bármelyik más országba átutalhatták különféle áruknak és szolgáltatásoknak, a vendégmunkások bé­rének s örökségnek meg ingatlanok árának kifizetésére. Megszületése óta a forintnak is megváltozott a kon­vertibilis pénzekhez való viszonya. A termelő- és a kül­kereskedelmi vállalatok 1968-ig belföldi áron keresked­tek egymással, nem érintette őket közvetlenül a kon­vertibilitás milyensége és a vele járó bárminő tevé­kenység — mindez a nemzetközi pénzműveleteket lebo­nyolító bankra s a különbözetet elvonó, illetve fedező költségvetésre hárult. Függetlenedett egymástól a forint külső és belső értéke, a konvertibilis pénzek világában két műveletre — egy áru- és egy pénzügyletre — sza­kadt valamely áru külföldi eladása és vétele. A terme­lővállalat számvetése független volt a külföldi ártól, a külkereskedelmi vállalatot pedig a költségvetési támo­gatás vagy elvonás közömbösítette a belföldi ár és az árfolyam szerint átszámított külföldi ár különbözete iránt. 1968-ban „kétlépcsős” árfolyamrendszert vezettünk be (erről bővebben lásd e rovatunk augusztus 26-i cik­két. — A szerk.), így lehetővé vált, hogy a külkereske­delmi vállalat (a szükséges engedélyek birtokában) ea­­­portdeviza-bevételét forintra váltsa, illetve az import­devizáját forintért vásárolja meg. Lényegileg közvetlen kapcsolat jött létre a forint és a devizabevételek, illetve a forint és a devizakiadások között. A vállalatok — ter­melők és külkereskedők egyaránt — a külpiacon az ott elért bevételből kezdtek „élni”, s az ottani kiadások őket terhelték. Érdekeltté váltak az exportárak növelé­sében és az importköltségek csökkentésében. 1979-től a „kereskedelmi” és a „nem kereskedelmi” (turista) árfolyam közeledni kezdett egymáshoz, s 1981-től a fo­rintnak és a konvertibilis pénzeknek egyetlen átszámí­tási kulcsuk van, azaz­ azóta egységes a forint árfolya­ma. A belső gazdasági folyamatoknak és a szabályozók­nak a fejlődésével megteremtődött a forint „külső” konvertibilitásának egyik fontos feltétele. Gyárfás Róbert A hátlapon AZ AGÁVÉ VIRÁGA „Vágd ki a közepét! Fi­nom, édes a nedve, s a kö­zepébe vágott kis kút hete­ken át mindennap megte­lik vele” — tanácsolta Cos­ta Rica-i barátnőm, amikor látta, hogy a cserepes agá­­vém már félig megtölti a szobát. Őshazájában, Kö­­zép-Amerikában a vadon növő agávékból ilyen mó­don néha egy hektoliter nedvet is nyernek töven­ként, s abból lepárlással pálinkát készítenek. A me­xikóiak nemzeti italának, a pulgénak s a részegítő mescal nevű italnak is aga­­ve a nyersanyaga. Csak­hogy ilyenkor ez a liliom­félék közé tartozó növény (tudományos nevén Agave americana) néhány hét alatt elpusztul, márpedig én a virágzását vártam. Igaz, ez őshazájában is rit­ka dolog. Mert csak 10—20 éves korában virágzik, de ezt a kort kevesen érik meg közülük: a legtöbb nedvet ugyanis akkor nye­rik belőlük, ha a bimbói­kat vágják ki. Ezért a bim­­bós példányaik sem gyako­riak. A nedve mellett az agávénak a rostja, a szizál kender is értékes, abból ki­tűnő ponyvát, kötelet gyár­tanak, s ezért termesztik is. Még papírt is gyártanak belőle ősidők óta. Az in­kák már mintegy kétezer évvel ezelőtt agávépapírra írták hieroglifjeiket. Az olykor 2 méteres le­veleket hajtó, s ha hagyják, 10—15 méter magas, impo­záns virágokat hozó agáve Földünk mediterrán éghaj­latú vidékein is és elvadul­tam Az annál hidegebb te­rületeken csak cserepes dísznövényként óvhatjuk meg a téli elfagyástól. S ott még ritkábban, csak mint­egy 50 éves korában virág­zik. Életében mindenütt csak egyetlenegyszer: mi­után a több ezer virágból álló virágzatából kifejlőd­tek a magok, a töve növény is elpusztul. Ezért volt ritka dolog, hogy növény­­szerető, lelkiismeretes győ­ri gazdái kezében egy agá­ve megajándékozott ben­nünket a hátlapunkon lát­ható szép virágzattal. Szabó Ilona Fotó: Bojtár Ottó 1407

Next