Élet és Tudomány, 1987. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-13 / 11. szám

“DEÁK FERENC HALVA!” Táncsics Eszter és Csorba Géza naplójegyzetei Táncsics Mihály leányának, Eszternek és Eszter férjének, Csorba Gézának, egy komáromi ügyvéd legidősebb fiának közös naplója két esztendő — 1875 és 1876 — családi eseményeit örökíti meg. A tömzsi füzetek halványzöld papírjára rótt naplósorok olyan történésekkel is foglalkoznak, amelyek a várost és az országot is felbolygatták: árvízzel és jégzajlással, hídavatás­­sal, az egyetemi ifjúság felvonulásával, 1876 telén pedig hosszan és rész­letesen Deák Ferenc halálával és temetésével — hangot adva annak a min­den kortárs lelkét felzaklató felismerésnek, hogy immár visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, amely megtagadva és meghaladva bár, mégiscsak a felejthetetlen negyvennyolccal kezdődött el. 1875 : Deák Ferenc évek óta súlyos beteg, az asztma és a szívbaj oly­annyira elhatalmasodik rajta, hogy nemcsak nappalait, hanem éjszakáit is egy különlegesen átalakított ,ka­rosszékben kénytelen eltölteni, több­nyire ébren vagy félálomban, nehe­zen tűrve a kényszerű mozdulatlan­sággal tetőzött kínokat. Életének ezt az utolsó felét gyámleányának, Vö­rösmarty árvájának és­­az asszony férjének, Széll Kálmánnak ,a belvá­rosi lakásán tölti. Ma már nincs meg az­ épület: ott állt a Károlyi-palota mellett, az Egyetem téren. „Talán nem tart sokáig" 1876. január 28-án reggel Deák maga­­köré kérte a családtagjait, és — sikertelenül kísérletezve a pala­táblával (szokásosan ezen jegyezte föl a kívánságait) — egy darab pa­pírra rótt néhány kusza­­Sort: „Több napja az a baj, hogy nagyon meg vagyok zavarodva éjjel-nappal, ta­lán nem tart sokáig ... minden va­gyonomat vegye át Vörösmarty Béla, fizesse a tartozásokat, ami megma­rad, fordítsa jó czélokra . .. Isten áldjon meg!" A kérdezősködök tömege egész nap nem oszlott el a ház kapuja elől: a fővárosban elterjedt a­­hírük a várt, mégis mindenkit megrázó esemé­nyeknek. S éppen abban a percben, amikor a szomszédos egyetemi templom óraműve elütötte a három­negyed tizenegyet, mély hörgéssel szakadt el a lélek a testtől. A naplónak már a január 28-i, pénteki bejegyzése — Csorba Géza kézírása — érinti a városban el­terjedt szóbeszédet: „Este elmentem Pappékhoz — Papp egyebek közt el­beszélte, hogy olyasforma híreket hallott, hogy Deák F. meghalt. Meg­­ütődtünk. Itthon is elmondom, nem akartuk ugyan hinni, de mégis igen nyugalanok lettünk.’’ A másnapi feljegyzés élén pedig ott áll már a bizonyosság felkiáltó­jellel nyomatékosított tőmondata: ..Deák Ferencz halva!" S aztán a be­számoló: „Reggel, amint a belvárosi Járás­bírósághoz a Csiki-féle perben ho­zott ítélet lemásolása végett bemen­tem, már gyász zászlók lobogtak a ködös hideg­ségben, fájdalmasan je­lentve, hogy a Magyarok Mózese, nagy prófétája, a haza bölcse, Euró­pa nagy státusférfia, a haza atyja, a kedves "öreg úr«, a nagy Deák Ferencz meghalt. — Ez a rémhír gyorsan futotta be a fővárost, min­denki megtudta azt rögtön, minden­ki megdöbbent, mindenki zsibbadni érzé ereit, s gondolkozni se mert csak ámult. — Tehát csakugyan meghalt, csakugyan nincs többjé) Deák Ferencz, ezt kérdezte önmagá­tól mindenki, mikor magához kezde térni. Fájdalom! Nem volt vígaszta­lás.­­ A gyászlobogók egyre szapo­rodtak, a fájdalom hullámai mind távolabb verődtek a villanyosság gyorsaságával. A hír bejárta az or­szágot, a szomszéd és távoli államo­kat bámulatos sebességgel. — Hiva­talból visszajőve a balhírt már itt­hon is tudták. Eszter d. e. súrolta­­tott, takaríttatott. Ebéd után én be­mentem a zálogházba a jegyeket el­hozni. Hoztam két esti lapot mikhez csak alig jutottam már hozzá. — Vacsora után olvastuk az esti lapok­ból a Deák megbetegedésére és halá­lára vonatkozó részletes adatokat Apósom is igen megilletődött. — Én írtam ez emlékverset: Mint pyramid magasult nagy lelke az égnek! Nem csoda ha erejét ily teher összetöré! Megrengette a földet sírba dőlése. A nemzet Szent fájdalmában gyászba borulva keserg. Árpád népe ne csüggedj! A haza bölcse nem él bár. Szelleme Géniuszunk, a pora nemzeti kincs.” A közös napló vasárnapi bejegy­zése Eszter kézírása: „Szegény Deák bácsi! Nincs többé, nem csak a ki­tűnő politikust, a páratlan államfér­fiút, a hű és igaz hazafit, az arany­tiszta jellemű embert, az igazságos és részrehajlatlan megvesztegethe­tetlen férfiút, a szorgalmas és fárad­hatatlan képviselőt, a haza bölcsét, a trón és a nemzet közötti összetartó kapcsot, a haza legelső emberét saj­nálom benne, hanem mint barátot, mint olyant, ki egy igen igen becses emlékkel ajándékozott meg! Ez em­lék, bár magában véve nem sok, any­­nyiból drága és kedves nekem, mert az ő kezei késziték: Ö fáradott vele, el nem cserélném e drága ereklyét semmiért! Nyugodjék békével! Ál­dás lengjen porai felett!” Nem tudjuk, mi volt az az aján­dék, amelyet Táncsics Eszter emle­get — a család sem tudja. Ha csak nem az a negyvennyolcas és negy­venkilences dukátból, hatkrajcáro­­sokból összefabrikált karkötő, ame­lyet a tárgyat őrző Munkásmozgalmi Múzeum úgy tart nyilván, mint Tán­csics Mihály keze által a feleségének készített ajándékot. A legutolsó út Kedden, február 1-jén Csorba Gé­za és Táncsics Eszter elhatározták, hogy személyesen is búcsút vesznek az Akadémia palotájában felravata­lozott Deáktól. (A fővárosban tar­tózkodó Erzsébet királyné szintén ezen a napon rótta le kegyeletét a koporsónál — olvassák az esti lap­ban Táncsicsék.) De túlságosan nagy volt a tömeg, s emiatt másnapra ma­radt az utolsó találkozás. .. fájdal­masan gyönyörködtünk a szomorúan pompás feldíszítésében és az álta­lános részvét, vonzó rokonérzet szemléletében.” Csak a fiatalok állnak ott a rava­talnál, s ők vesznek részt a csütörtö­kön sorra kerülő temetésen. Táncsics maga is öreg­ember, s ezekben a napokban pokoli ,a hideg. Talán fél­tik a meghűléstől. Persze más oka is lehet a távolmaradásnak! Elvégre Táncsics forradalmár! Az, még úgg 332

Next