Élet és Tudomány, 1987. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-13 / 11. szám
“DEÁK FERENC HALVA!” Táncsics Eszter és Csorba Géza naplójegyzetei Táncsics Mihály leányának, Eszternek és Eszter férjének, Csorba Gézának, egy komáromi ügyvéd legidősebb fiának közös naplója két esztendő — 1875 és 1876 — családi eseményeit örökíti meg. A tömzsi füzetek halványzöld papírjára rótt naplósorok olyan történésekkel is foglalkoznak, amelyek a várost és az országot is felbolygatták: árvízzel és jégzajlással, hídavatással, az egyetemi ifjúság felvonulásával, 1876 telén pedig hosszan és részletesen Deák Ferenc halálával és temetésével — hangot adva annak a minden kortárs lelkét felzaklató felismerésnek, hogy immár visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, amely megtagadva és meghaladva bár, mégiscsak a felejthetetlen negyvennyolccal kezdődött el. 1875 : Deák Ferenc évek óta súlyos beteg, az asztma és a szívbaj olyannyira elhatalmasodik rajta, hogy nemcsak nappalait, hanem éjszakáit is egy különlegesen átalakított ,karosszékben kénytelen eltölteni, többnyire ébren vagy félálomban, nehezen tűrve a kényszerű mozdulatlansággal tetőzött kínokat. Életének ezt az utolsó felét gyámleányának, Vörösmarty árvájának ésaz asszony férjének, Széll Kálmánnak ,a belvárosi lakásán tölti. Ma már nincs meg az épület: ott állt a Károlyi-palota mellett, az Egyetem téren. „Talán nem tart sokáig" 1876. január 28-án reggel Deák magaköré kérte a családtagjait, és — sikertelenül kísérletezve a palatáblával (szokásosan ezen jegyezte föl a kívánságait) — egy darab papírra rótt néhány kuszaSort: „Több napja az a baj, hogy nagyon meg vagyok zavarodva éjjel-nappal, talán nem tart sokáig ... minden vagyonomat vegye át Vörösmarty Béla, fizesse a tartozásokat, ami megmarad, fordítsa jó czélokra . .. Isten áldjon meg!" A kérdezősködök tömege egész nap nem oszlott el a ház kapuja elől: a fővárosban elterjedt ahírük a várt, mégis mindenkit megrázó eseményeknek. S éppen abban a percben, amikor a szomszédos egyetemi templom óraműve elütötte a háromnegyed tizenegyet, mély hörgéssel szakadt el a lélek a testtől. A naplónak már a január 28-i, pénteki bejegyzése — Csorba Géza kézírása — érinti a városban elterjedt szóbeszédet: „Este elmentem Pappékhoz — Papp egyebek közt elbeszélte, hogy olyasforma híreket hallott, hogy Deák F. meghalt. Megütődtünk. Itthon is elmondom, nem akartuk ugyan hinni, de mégis igen nyugalanok lettünk.’’ A másnapi feljegyzés élén pedig ott áll már a bizonyosság felkiáltójellel nyomatékosított tőmondata: ..Deák Ferencz halva!" S aztán a beszámoló: „Reggel, amint a belvárosi Járásbírósághoz a Csiki-féle perben hozott ítélet lemásolása végett bementem, már gyász zászlók lobogtak a ködös hidegségben, fájdalmasan jelentve, hogy a Magyarok Mózese, nagy prófétája, a haza bölcse, Európa nagy státusférfia, a haza atyja, a kedves "öreg úr«, a nagy Deák Ferencz meghalt. — Ez a rémhír gyorsan futotta be a fővárost, mindenki megtudta azt rögtön, mindenki megdöbbent, mindenki zsibbadni érzé ereit, s gondolkozni se mert csak ámult. — Tehát csakugyan meghalt, csakugyan nincs többjé) Deák Ferencz, ezt kérdezte önmagától mindenki, mikor magához kezde térni. Fájdalom! Nem volt vígasztalás. A gyászlobogók egyre szaporodtak, a fájdalom hullámai mind távolabb verődtek a villanyosság gyorsaságával. A hír bejárta az országot, a szomszéd és távoli államokat bámulatos sebességgel. — Hivatalból visszajőve a balhírt már itthon is tudták. Eszter d. e. súroltatott, takaríttatott. Ebéd után én bementem a zálogházba a jegyeket elhozni. Hoztam két esti lapot mikhez csak alig jutottam már hozzá. — Vacsora után olvastuk az esti lapokból a Deák megbetegedésére és halálára vonatkozó részletes adatokat Apósom is igen megilletődött. — Én írtam ez emlékverset: Mint pyramid magasult nagy lelke az égnek! Nem csoda ha erejét ily teher összetöré! Megrengette a földet sírba dőlése. A nemzet Szent fájdalmában gyászba borulva keserg. Árpád népe ne csüggedj! A haza bölcse nem él bár. Szelleme Géniuszunk, a pora nemzeti kincs.” A közös napló vasárnapi bejegyzése Eszter kézírása: „Szegény Deák bácsi! Nincs többé, nem csak a kitűnő politikust, a páratlan államférfiút, a hű és igaz hazafit, az aranytiszta jellemű embert, az igazságos és részrehajlatlan megvesztegethetetlen férfiút, a szorgalmas és fáradhatatlan képviselőt, a haza bölcsét, a trón és a nemzet közötti összetartó kapcsot, a haza legelső emberét sajnálom benne, hanem mint barátot, mint olyant, ki egy igen igen becses emlékkel ajándékozott meg! Ez emlék, bár magában véve nem sok, anynyiból drága és kedves nekem, mert az ő kezei késziték: Ö fáradott vele, el nem cserélném e drága ereklyét semmiért! Nyugodjék békével! Áldás lengjen porai felett!” Nem tudjuk, mi volt az az ajándék, amelyet Táncsics Eszter emleget — a család sem tudja. Ha csak nem az a negyvennyolcas és negyvenkilences dukátból, hatkrajcárosokból összefabrikált karkötő, amelyet a tárgyat őrző Munkásmozgalmi Múzeum úgy tart nyilván, mint Táncsics Mihály keze által a feleségének készített ajándékot. A legutolsó út Kedden, február 1-jén Csorba Géza és Táncsics Eszter elhatározták, hogy személyesen is búcsút vesznek az Akadémia palotájában felravatalozott Deáktól. (A fővárosban tartózkodó Erzsébet királyné szintén ezen a napon rótta le kegyeletét a koporsónál — olvassák az esti lapban Táncsicsék.) De túlságosan nagy volt a tömeg, s emiatt másnapra maradt az utolsó találkozás. .. fájdalmasan gyönyörködtünk a szomorúan pompás feldíszítésében és az általános részvét, vonzó rokonérzet szemléletében.” Csak a fiatalok állnak ott a ravatalnál, s ők vesznek részt a csütörtökön sorra kerülő temetésen. Táncsics maga is öregember, s ezekben a napokban pokoli ,a hideg. Talán féltik a meghűléstől. Persze más oka is lehet a távolmaradásnak! Elvégre Táncsics forradalmár! Az, még úgg 332