Élet és Tudomány, 1988. július-december (43. évfolyam, 27-53. szám)
1988-10-14 / 42. szám
vád az volt, hogy Vásárhelyi helyes elgondolásait összeházasították a magyarokat gyűlölő bécsi udvar „ügynöké”-nek, Paleocapának a „hibás” elveivel. A másik vádpont: a Tisza árvízszintjei azért emelkedtek meg, mert — úgymond — főként Herrich hibájából nem tartották be a Vásárhelyi által előírt építési sorrendet. És végül azt is mondták, hogy azért „torlódtak össze" a Tiszában az árhullámok, mert az átvágások megnövelték a víz sebességét. A vádaskodás az árvízkárok láttán fölerősödött, p pedig a Vásárhelyi-féle tervet senki sem módosította, s az általa javasolt százkét átvágás elkészült. És a töltésköz is keskeny lett, ahol pedig valamelyest szélesebb, az az ő szándéka szerint is olyan volt. Paleocapa csak ajánlásokat adott (tehát nem részletes, kivitelezésre is alkalmas terveket), s azokat is csak nagyon ritkán követték. Az építés sorrendje ugyan Herrich nyomán alakult ki, de ő — mint ezt 1948-ban Iványi Bertalan mérnök (1879— 1953) megállapította — más módon nem is építkezhetett volna. Az árvízszintek pedig azért emelkedtek, mert azt a vizet, amely annak előtte az Alföldön kénye-kedve szerint szétterülhetett, most a medrébe kényszerítették. A töltéseket azonban nem tudták olyan magasra emelni, hogy az árvizeknek útját állják (lásd a keretben lévő cikket — A szerk.). És hogy miért nem a folyómeder mélyítésében vagy a Paleocapa javasolta széles töltéskörökben rejlett a megoldás kulcsa? Azért, mert a magasabb árvízszinteket a Duna és a Maros visszaduzzasztásai jórészt önállóan is kialakíthatták volna. Amíg az árvizek rendszeresen károkat okoztak a félig kész védelmi létesítményekben, sokan a munkálatok abbahagyását szorgalmazták. Ám amikor a katasztrofálisan száraz években (1863—1865 között) a vetés is kipusztult, s a kiszáradt legelőkön állatok ezrei hullottak el, többen így vélekedtek: „A mérnök olyan mértékben elvezette a vizet az Alföldről, hogy ezzel az éltető esőt is elvitte.’’ A szegedi „nagyvíz" Minden elégedetlenséget betetőzött a Szeged városát 1879-ben romba döntő árvíz. Az okokat kutatva ismét az a nézet kerekedett felül, hogy újra meg kell vizsgálni a Tisza szabályozásának alapelveit és a végrehajtás módját. Ám ahelyett, hogy Herrich rámutatott volna a munkálatok mielőbbi befejezésének fontosságára, Szeged város lakosságát és vezetőit okolta az elszenvedett katasztrófáért. (Más kérdés, hogy Szeged — és az egész ország — eljutott anyagi teherbírásának a határára, legalábbis a feladat nagyságához mérten.) Herrich szerint a katasztrófát ugyanis az okozta: a város nem engedte meg, hogy rendezzék a Tisza szegedi mederszűkületét, s meghiúsította, hogy a Maros torkolatát a város alá helyezzék át. Herrich ebben tévedett, az érvei hibásak voltak. Mert ugyan igaz az, hogy a szűkület rendezése hajózási, sőt árvízvédelmi okok miatt — a jég és az uszadék zavartalan levonulása érdekében — is kívánatos lett volna (ezt utóbb el is végezték), ám a szűkület a vízszintet legföljebb centiméterekkel emelte meg. És az árvizekre ugyanígy hatástalan lett volna, ha a Maros torkolatát 4 kilométernyivel lejjebb helyezik, hiszen a bővizű folyó mindenképpen megduzzasztotta volna a Tisza vizét. (Az 1970-es években Végen Imre, a vízügyi szolgálat akkori vezetője annak hatását is megvizsgáltatta, hogy vajon javulna-e Szeged árvízvédelmi helyzete, ha a Marost nem 4, hanem 100 kilométernyivel alább vezetnék a Tiszába. A magyar és a jugoszláv szakértők még ez esetben is csak jelentéktelen — 10 centiméternél is kisebb — vízszintcsökkenést mutathattak ki.) A szegedi árvíz után a kormány szükségesnek látta, hogy külföldi szakértői bizottságot hallgasson meg a Tisza-szabályozás ügyében. A hazai szakértők — saját kezdeményezésükből — ugyancsak megvizsgálták, hogy a szabályozási munkákat jól végezték-e el. Mindkét szakértői bizottság pozitív véleményt adott (helyesnek ítélte a szabályozási munkák végrehajtását mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból). És arra figyelmeztettek, hogy a bajok csak a munkálatok befejezésével — a kellő méretű töltések megépítésével és a még ki nem fejlődött átvágások véglegesítésével — kerülhetők el. A bajokból tehát nem a visszavonulás, hanem az előrehaladás vezethet ki. A Tisza szabályozását — miután Herrich nyugdíjba vonult — Kvassay Jenő mérnök (1850—1919) folytatta és fejezte be. Ő volt az egyik alkotója az 1883. évi XXIII. törvénycikknek, a vízügyeinket hosszú időre rendező vízjogi törvénynek. Az általa megszervezett és sokáig vezetett vízügyi szolgálat olyan tekintélyre tett szert a kormány és az országgyűlés előtt, hogy a vízügy hosszú időn át fontosságának megfelelő támogatást kapott. A hátrányok ellensúlyozhatók Herrich szegedi tévedése feledtette évtizedes érdemeit, s olyan ellenlábasai is akadtak, akik Bach-huszárnak kiáltották ki, nem tudva mit kezdeni azzal a cáfolhatatlan ténnyel, hogy a Tisza szabályozásának legfontosabb munkáit — tetszik, nem tetszik — a nemzetre valóban átkos önkényuralmi korszakban végezték el. Több történész azután kritika nélkül átvette Herrich működésének ezt az eredendően negatív megítélését, holott életműve feltétlenül elismerendő és megbecsülendő. Iványi Bertalan mérnök 1948-ban méltán írhatta: „Kimondhatjuk: nincs miért kételkednünk a Tisza-szabályozás helyes voltában, még nekünk, késői utódoknak sem. Az Alföld ármentesítése, a Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Eredményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatók.” A hosszú évtizedek után elkészült „természetformáló” mű azt igazolja, hogy környezetünket igenis átalakíthatjuk az ember szükségleteinek megfelelően. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a belőle származó előnyök felülmúlják a mindig felbukkanó, elkerülhetetlen, de ellensúlyozható hátrányokat. Vágás István a műszaki tudományok doktora 1336 MENNYI VÍZ VAN A TISZÁBAN? Korbély József mérnök (1864—1939) 1907-ben közreadott számításai szerint a Tisza szabályozott medre Tiszaújlak és Titel között 1,5 köbkilométer vizet képes befogadni (a Balaton közepes befogadóképessége 1,8 köbkilométer). Ám az 1888. évi nagy árvíz során a hullámtereken 4 köbkilométer víz tárolódott. Ez a hatalmas vízmennyiség, ha nincsenek a töltések, a földeken terült volna szét. A védelmi rendszert a már a XX. században végrehajtott magasítások és erősítések tették alkalmassá arra, hogy az 1970. évi árvíz idején 5 köbkilométernyi vizet a töltések közt tarthassanak (az anyameder ezenkívül változatlanul 1,5 köbkilométer vizet képes befogadni). Hazánk területén jelenleg kereken 900 kilométer hoszszú töltés van a Tisza és mintegy 750 kilométernyi a Tisza mellékfolyói mentén. Ezekbe összesen 230-250 millió köbméter földet építettek be. Ám a védelmi rendszer még mindig fejlesztésre szorul. A meglévő töltéseknek ugyanis csak a kétharmada alkalmas arra, hogy a százévenként átlagosan egy ízben várható árvíznek ellenálljon.