Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
csak nagy szerep jut a tudománynak, sőt, nélküle az valójában el sem képzelhető. Ki állíthatja azonban, hogy az emberiség az utóbbiak révén felvázolt irányban halad ? Kétségtelenül akadnak kedvező jelek a nemzetközi életben, de ez jelenleg még valójában semmit sem változtatott a lényegen, vagyis azon, hogy a felhalmozott atomfegyverkészlet sokszorosan képes Földünkön lehetetlenné tenni az emberi életet (a vita csak azon van, hogy a jelenlegi készletek hússzorosan, harmincszorosan vagy éppen ötvenszeresen elegendők-e erre). Abban a tekintetben sem változott semmi, hogy a világ összes kutatójának csaknem a fele (itt is vitatkozhatunk azon, hogy vajon 30, 40 vagy éppen 50 százalék-e a valóságos számarány) a haditechnika tökéletesítésén, a tudományos eredmények katonai alkalmazásain, azaz nem az emberiség szempontjából fontos és értékes célok elérésén munkálkodik, hanem épp ezek ellenkezőjén. Valamikor azzal indokolták a fegyverkezést, hogy valamely ország, valamely népcsoport biztonságát kívánják biztosítani. Ma tudjuk, hogy minden fillérrel, amelyet a korszerű hadviselés előkészítésére költünk a világon, nem a biztonságunk erősödik, hanem épp ellenkezőleg: a fenyegetettségünk, a veszélyeztetettségünk fokozódik, s a túlélési esélyeink csökkennek. Hallgathatunk-e ? Mindazok, akik tudatában vannak az előbbieknek, s akik felismerték ezeket az igazságokat, nem hallgathatnak tovább, kötelességük, hogy szóljanak! Ez a tudósok elsőrendű felelőssége. Elmondhatjuk, hogy korunkban valóban rég otthagyták a tudósok az elefántcsonttornyot. Nemcsak olyan értelemben, hogy kötelességüknek érzik előmozdítani a tudomány új alkalmazásait, hanem méginkább azért, mert felelősnek érzik magukat a világ sorsáért. Ismeretes: már az atombomba első katonai alkalmazása előtt a kifejlesztésében részt vevő tudósok kérték, hogy azt lakatlan területen felrobbantva nyilvánosan bemutassák az ellenfél előtt is a fegyver hatását. Tudjuk, nem így történt. De azóta sem apadt el a felelős tudósok figyelmeztető szava. Einstein közvetlenül a halála előtt írta alá a nagy történész filozófus Bertrand Russell-lal azt a kiáltványt (Manifesto), amely végül is az úgynevezett Pugwash-mozgalom alapokmánya lett (erről a mozgalomról részletesebben később). Ebben egyebek között ezt írják: „Minthogy egy jövendő világháborúban bizonyára használni fogják a nukleáris fegyvereket, s minthogy ezek a fegyverek az emberiség további létét fenyegetik, sürgetjük a kormányokat, hogy lássák be és ismerjék el nyilvánosan: céljaikat nem érhetik el világháborúval, s ezért sürgetjük, hogy minden vitás ügyünk elintézésére keressenek békés eszközöket." Számos más mozgalom is indult a tudósok között a világért érzett felelősségtől sarkallva, így Londonban 1988 decemberében már másodszor rendeztek e tárgykörben világkongresszust (az elsőt Hamburgban tartották 1986- ban) a tudósok számára, ezúttal Kiút a fegyverkezési versenyből címmel. Ugyancsak ez év novemberének második hetében harmadszor rendezték meg — egy kaliforniai békealapítvány ösztönzésére — a tudósok nemzetközi békehetét. (Ez alkalommal először ítélték oda az alapítvány 50 ezer dolláros díját; ezt az egész világról beérkezett harmincnégy pályázat közül négy magyar mérnök, illetőleg természettudós munkája nyerte el.) A Pugwash-mozgalom A Manifesto alapján, de már Einstein halála után jött össze tanácskozásra huszonkét tudós a világ keleti és nyugati feléből tíz különböző országból a kanadai Pugwash (ejtsd: pag- 2. ábra. Einstein és Russell, a Pugwash-mozgalom alapítói A Pugwash Tanács 1988. évi felhívása BIZTOSÍTSUK CIVILIZÁCIÓNK TÚLÉLÉSÉT! Kölcsönösen egymásra utaltan és növekvő kockázatokkal teli világban élünk. (...) A Russell-Einstein-kiáltvány szellemében most arra hívunk fel minden tudóst, hogy az egymással összefüggő veszélyek tágabbkörére terjesszék ki figyelmüket. (. ..) Anélkül, hogy a fegyverkezés csökkentésére és a háború megelőzésére irányuló elkötelezettségünkről lemondanánk, okvetlenül föl kell ismernünk, hogy a környezet pusztulása és a hatalmas méretekben bekövetkezett elszegényedés már tények, s átfogó katasztrófára vezethetnek, még akkor is, ha a nukleáris háborút elkerüljük. A jelenlegi méltánytalan nemzetközi gazdasági rendszer sok országot belehajszol az egyre gyorsuló elszegényedési ciklusba, s arra készteti őket, hogy környezeti szempontból romboló ipari és mezőgazdasági tevékenységet folytassanak. Ez Földünket a pusztulás felé taszítja, kivált ha ez egyidejűleg a világ népességének szaporodásával és a fejlett ipari országok túlhajszolt termelésével és gátlástalan fogyasztásával párosul. Az egyre nagyobb energiafelhasználás mai rendje kulcskérdés az olyan nemzetközi környezeti problémák veszélyes szövedékében, amilyen a globális éghajlatváltozás, az ózonréteg elvékonyodása, a savas lerakódás és a vízszenynyeződés. Mindezek más, lappangó katasztrofális hatásokkal — az erdők pusztulásával, a termőtalaj eróziójával, bizonyos élőlényeknek és fajoknak tömeges kihalásával — kombinálva csökkentik annak lehetőségét, hogy Földünk képes legyen eltartani az egyre szaporodó népességet. Az egymással összefüggő hatások olyan mértékben és olyan módon csökkentik az ökológiai rendszer funkcióit, hogy ez veszélyezteti a gazdasági rendszert északon, és végzetesen aláássa azt délen. (...) Azok a lépések, amelyeket napjainkig tettünk avégett, hogy megállítsuk környezetünk romlását, nem bizonyultak megfelelőnek. Sokkal erőteljesebb rendszabályokra van szükség. Ez magába foglalja az alternatív, nagy terméshozamú mezőgazdasági módszerek fejlesztését, felismerve egyúttal néhány hagyományos tapasztalatnak abbeli értékét, hogy megőrizzük kevés vizünket és a Föld felső talajrétegét. Ezek megkövetelik, hogy szigorúan szabályozzuk az ipari tevékenységet és a földhasználatot, továbbá komoly beruházásokat eszközöljünk a környezeti szempontból elfogadható tevékenység javára, az erőforrásokat egyre hatékonyabban használjuk ki, a megújuló energiaforrásokra alapozott technológiákat vezessünk be, szorítsuk vissza a szegénységet, s tervezzük a népesség alakulását. A nevelés feladata, hogy segíse az életstílusnak az életet támogató környezet megőrzésével összeegyeztethető irányban való változását. A hagyományos üzemanyagok globális használatát feltétlenül csökkenteni kell. A Föld ózonrétegén keletkezett elvékonyodás jelenségével foglalkozó 1987. évi Montreáli Jegyzőkönyv alapján a halogénezett szénhidrogének gyártását és felhasználását meg kell szüntetni. Az erdők újratelepítéséhez nagymértékben növelni kell a nemzetközi támogatást. Ily módon Földünk egy olyan új, szilárd egyensúlyi állapot felé fog haladni, amelyben a természet ellen tud állni az emberi civilizáció hatásainak. 4