Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám

csak nagy szerep jut a tu­dománynak, sőt, nélküle az valójában el sem képzel­hető. Ki állíthatja azonban, hogy az emberiség az utób­biak révén felvázolt irány­ban halad ? Kétségtelenül akadnak kedvező jelek a nemzetközi életben, de ez jelenleg még valójában semmit sem változtatott a lényegen, vagyis azon, hogy a felhalmozott atomfegy­verkészlet sokszorosan ké­pes Földünkön lehetetlenné tenni az emberi életet (a vita csak azon van, hogy a jelenlegi készletek hússzo­­rosan, harmincszorosan vagy éppen ötvenszeresen elegendők-e erre). Abban a tekintetben sem változott semmi, hogy a világ összes kutatójának csaknem a fele (itt is vitatkozhatunk azon, hogy vajon 30, 40 vagy ép­pen 50 százalék-e a való­ságos számarány) a hadi­­technika tökéletesítésén, a tudományos eredmények katonai alkalmazásain, az­az nem az emberiség szem­pontjából fontos és értékes célok elérésén munkálko­dik, hanem épp ezek ellen­kezőjén. Valamikor azzal indokolták a fegyverkezést, hogy valamely ország, va­lamely népcsoport bizton­ságát kívánják biztosítani. Ma tudjuk, hogy minden fillérrel, amelyet a korsze­rű hadviselés előkészítésé­re költünk a világon, nem a biztonságunk erősödik, hanem épp ellenkezőleg: a fenyegetettségünk, a veszé­lyeztetettségünk fokozó­dik, s a túlélési esélyeink csökkennek. Hallgathatunk-e ? Mindazok, akik tudatá­ban vannak az előbbiek­nek, s akik felismerték ezeket az igazságokat, nem hallgathatnak tovább, kö­telességük, hogy szóljanak! Ez a tudósok elsőrendű fe­lelőssége. Elmondhatjuk, hogy korunkban valóban rég otthagyták a tudósok az elefántcsonttornyot. Nem­csak olyan értelemben, hogy kötelességüknek ér­zik előmozdítani a tudo­mány új alkalmazásait, ha­nem méginkább azért, mert felelősnek érzik magukat a világ sorsáért. Ismeretes: már az atom­bomba első katonai alkal­mazása előtt a kifejlesztésé­ben részt vevő tudósok kér­ték, hogy azt lakatlan te­rületen felrobbantva nyil­vánosan bemutassák az el­lenfél előtt is a fegyver ha­tását. Tudjuk, nem így tör­tént. De azóta sem apadt el a­­ felelős tudósok figyelmez­tető szava. Einstein köz­vetlenül a halála előtt írta alá a nagy történész filo­zófus Bertrand Russell-lal azt a kiáltványt (Manifes­to), amely végül is az úgynevezett Pugwash-moz­galom alapokmánya lett (erről a mozgalomról rész­letesebben később). Ebben egyebek között ezt írják: „Minthogy egy jövendő vi­lágháborúban bizonyára használni fogják a nukleá­ris fegyvereket, s minthogy ezek a fegyverek az embe­riség további létét fenye­getik, sürgetjük a kormá­nyokat, hogy lássák be és ismerjék el nyilvánosan: céljaikat nem érhetik el vi­lágháborúval, s ezért sür­getjük, hogy minden vitás ügyünk elintézésére keres­senek békés eszközöket." Számos más mozgalom is indult a tudósok között a világért érzett felelősség­től sarkallva, így London­ban 1988 decemberében már másodszor rendeztek e tárgykörben világkong­resszust (az elsőt Ham­burgban tartották 1986- ban) a tudósok számára, ezúttal Kiút a fegyverke­zési versenyből címmel. Ugyancsak ez év novembe­rének második hetében harmadszor rendezték meg — egy kaliforniai békeala­­pítvány ösztönzésére — a tudósok nemzetközi béke­hetét. (Ez alkalommal elő­ször ítélték oda az alapít­vány 50 ezer dolláros díját; ezt az egész világról beér­kezett harmincnégy pályá­zat közül négy magyar mérnök, illetőleg termé­szettudós munkája nyerte el.) A Pugwash-mozgalom A Manifesto alapján, de már Einstein halála után jött össze tanácskozásra huszonkét tudós a világ ke­leti és nyugati feléből tíz különböző országból a ka­nadai Pugwash (ejtsd: pag- 2. ábra. Einstein és Russell, a Pugwash-mozgalom alapítói A Pugwash Tanács 1988. évi felhívása BIZTOSÍTSUK CIVILIZÁCIÓNK TÚLÉLÉSÉT! Kölcsönösen egymásra utaltan és növekvő kockázatok­kal teli világban élünk. (...) A Russell-Einstein-kiáltvány szellemében most arra hívunk fel minden tudóst, hogy az egymással összefüggő veszélyek tágabb­­körére terjesszék ki figyelmüket. (. ..) Anélkül, hogy a fegyverkezés csökken­tésére és a háború megelőzésére irányuló elkötelezettsé­günkről lemondanánk, okvetlenül föl kell ismernünk, hogy a környezet pusztulása és a hatalmas méretekben bekö­vetkezett elszegényedés már tények, s átfogó katasztrófá­ra vezethetnek, még akkor is, ha a nukleáris háborút elkerüljük. A jelenlegi méltánytalan nemzetközi gazdasági rend­szer sok országot belehajszol az egyre gyorsuló elszegé­nyedési ciklusba, s arra készteti őket, hogy környezeti szempontból romboló ipari és mezőgazdasági tevékenysé­get folytassanak. Ez Földünket a pusztulás felé taszítja, ki­vált ha ez egyidejűleg a világ népességének szaporodá­sával és a fejlett ipari országok túlhajszolt termelésével és gátlástalan fogyasztásával párosul. Az egyre nagyobb energiafelhasználás mai rendje kulcs­kérdés az olyan nemzetközi környezeti problémák veszélyes szövedékében, amilyen a globális éghajlatváltozás, az ózonréteg elvékonyodása, a savas lerakódás és a vízszeny­­nyeződés. Mindezek más, lappangó katasztrofális hatá­sokkal — az erdők pusztulásával, a termőtalaj eróziójával, bizonyos élőlényeknek és fajoknak tömeges kihalásával — kombinálva csökkentik annak lehetőségét, hogy Földünk képes legyen eltartani az egyre szaporodó népességet. Az egymással összefüggő hatások olyan mértékben és olyan módon csökkentik az ökológiai rendszer funkcióit, hogy ez veszélyezteti a gazdasági rendszert északon, és végzetesen aláássa azt délen. (...) Azok a lépések, amelyeket napjainkig tettünk avégett, hogy megállítsuk környezetünk romlását, nem bizonyultak megfelelőnek. Sokkal erőteljesebb rendszabályokra van szükség. Ez magába foglalja az alternatív, nagy termésho­zamú mezőgazdasági módszerek fejlesztését, felismerve egyúttal néhány hagyományos tapasztalatnak abbeli érté­két, hogy megőrizzük kevés vizünket és a Föld felső talajré­tegét. Ezek megkövetelik, hogy szigorúan szabályozzuk az ipari tevékenységet és a földhasználatot, továbbá komoly beruházásokat eszközöljünk­ a környezeti szempontból el­fogadható tevékenység javára, az erőforrásokat egyre ha­tékonyabban használjuk ki, a megújuló energiaforrások­ra alapozott technológiákat vezessünk be, szorítsuk vissza a szegénységet, s tervezzük a népesség alakulását. A ne­velés feladata, hogy segíse az életstílusnak az életet tá­mogató környezet megőrzésével összeegyeztethető irány­ban való változását. A hagyományos üzemanyagok globális használatát feltétlenül csökkenteni kell. A Föld ózonréte­gén keletkezett elvékonyodás jelenségével foglalkozó 1987. évi Montreáli Jegyzőkönyv alapján a halogénezett szénhidrogének­ gyártását és felhasználását meg kell szün­tetni. Az erdők újratelepítéséhez nagymértékben növelni kell a nemzetközi támogatást. Ily módon Földünk egy olyan új, szilárd egyensúlyi állapot felé fog haladni, amelyben a természet ellen tud állni az emberi civilizáció hatásainak. 4

Next