Élet és Tudomány, 1991. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-29 / 48. szám

Hucul férfi (Tiszabogdány; Márama­­ros vm.) és szlovák férfiak (XIX. szá­zad vége, Zólyom vm., illetve Krako­­ván; Zlyitra vm.) (Roboz László felvételei) áttérésük csak a XV. században ment végbe. Talán valamivel korábban kez­dődött el ez a folyamat a jászoknál, akiknek idetelepedett XIII. századi tömbje napjainkig megőrizte szárma­zásának tudatát (jóllehet etnikai össze­tételében a XVI-XIX. század során számottevően kicserélődött). A konszolidáció A keleti betelepülők mellett a kö­zépkorban más, jobbára nem asszimi­lálódó népcsoportok is otthonra leltek a Kárpát-medence ritkán lakott vagy lakatlan tájain, így a szlovákok, akik Nyugat-L­engyelország területéről ván­doroltak be a mai Szlovákiába, a romá­nok, akik Erdélybe dél felől érkeztek a XII. század után, és a középkor végéig Morvaország pereméig, valamint a Beszkidek nyúlványaiig jutottak el. Az Erchegységből bányászok érkeztek a XIII. században, ők alkották a felvidéki és erdélyi bányászvárosok lakosságát. Erdélybe - a később szászoknak neve­zett - frank eredetű parasztok települ­tek be. A Tokaj-Hegyaljára belgiumi vallonok jöttek a XIII. században és Bakonyi kanász (XIX. század, Szent­­gál; Veszprém vm.) Sárközi lány (századforduló, Tolna vm.) és legény (XX. század eleje, Ér­­sekcsanád; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), valamint palóc asszony (század­­forduló, Maconka; Heves vm.) még két évszázad múlva is beszélték a franciához közeli nyelvüket. Azután elmagyarosodtak. A XVI-XVII. század legnagyobb arányú telepítése valószínűleg a haj­dúk földhöz juttatása volt. A hajdúk mind katonaparasztok voltak, akiket vagy zsoldosként egy-egy hadjáratra fogadtak fel a kor Európa-szerte elter­jedt szokásai szerint, vagy pedig a nyu­gatabbra fekvő piacokon értékesíten­dő szarvasmarha hajtására (innen a nevük) kaptak megbízást. Mindeneset­re jóval nagyobb körzetben jutottak földhöz, mint a mai Hajdúság, de má­sutt mindenütt beolvadtak a környező lakosságba. Mindamellett a telepítés arra figyelmeztet, hogy a XVI-XVII. század folyamán is meglehetősen nagy tömbökben voltak üres foltok, ahon­nan hiányzott a munkaerő. Ennek részint a török hódoltság, te­hát a véget érni nem akaró háborúsko­dás volt az oka, részint azok a növekvő földesúri adóterhek, amelyek elől a jobbágyok elvándoroltak, ha egyáltalá­ban életben maradtak a gyújtogatások­ban és öldöklésekben bővelkedő kor­ban. Elsősorban az Alföld és a Dunán­túl viselte a pusztulás nyomait. Mindenesetre a XVII-XVIII. század fordulójára, amikor a másfél évszázad

Next