Élet és Tudomány, 1991. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-29 / 48. szám
Hucul férfi (Tiszabogdány; Máramaros vm.) és szlovák férfiak (XIX. század vége, Zólyom vm., illetve Krakován; Zlyitra vm.) (Roboz László felvételei) áttérésük csak a XV. században ment végbe. Talán valamivel korábban kezdődött el ez a folyamat a jászoknál, akiknek idetelepedett XIII. századi tömbje napjainkig megőrizte származásának tudatát (jóllehet etnikai összetételében a XVI-XIX. század során számottevően kicserélődött). A konszolidáció A keleti betelepülők mellett a középkorban más, jobbára nem asszimilálódó népcsoportok is otthonra leltek a Kárpát-medence ritkán lakott vagy lakatlan tájain, így a szlovákok, akik Nyugat-Lengyelország területéről vándoroltak be a mai Szlovákiába, a románok, akik Erdélybe dél felől érkeztek a XII. század után, és a középkor végéig Morvaország pereméig, valamint a Beszkidek nyúlványaiig jutottak el. Az Erchegységből bányászok érkeztek a XIII. században, ők alkották a felvidéki és erdélyi bányászvárosok lakosságát. Erdélybe - a később szászoknak nevezett - frank eredetű parasztok települtek be. A Tokaj-Hegyaljára belgiumi vallonok jöttek a XIII. században és Bakonyi kanász (XIX. század, Szentgál; Veszprém vm.) Sárközi lány (századforduló, Tolna vm.) és legény (XX. század eleje, Érsekcsanád; Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.), valamint palóc asszony (századforduló, Maconka; Heves vm.) még két évszázad múlva is beszélték a franciához közeli nyelvüket. Azután elmagyarosodtak. A XVI-XVII. század legnagyobb arányú telepítése valószínűleg a hajdúk földhöz juttatása volt. A hajdúk mind katonaparasztok voltak, akiket vagy zsoldosként egy-egy hadjáratra fogadtak fel a kor Európa-szerte elterjedt szokásai szerint, vagy pedig a nyugatabbra fekvő piacokon értékesítendő szarvasmarha hajtására (innen a nevük) kaptak megbízást. Mindenesetre jóval nagyobb körzetben jutottak földhöz, mint a mai Hajdúság, de másutt mindenütt beolvadtak a környező lakosságba. Mindamellett a telepítés arra figyelmeztet, hogy a XVI-XVII. század folyamán is meglehetősen nagy tömbökben voltak üres foltok, ahonnan hiányzott a munkaerő. Ennek részint a török hódoltság, tehát a véget érni nem akaró háborúskodás volt az oka, részint azok a növekvő földesúri adóterhek, amelyek elől a jobbágyok elvándoroltak, ha egyáltalában életben maradtak a gyújtogatásokban és öldöklésekben bővelkedő korban. Elsősorban az Alföld és a Dunántúl viselte a pusztulás nyomait. Mindenesetre a XVII-XVIII. század fordulójára, amikor a másfél évszázad