Élet és Tudomány, 1995. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-16 / 24. szám

A TISZA-SZABÁLYOZÁS IGAZ TÖRTÉNETE Herrich Károly felügyelői jelentése (1865) beszámolt arról, hogy az 1860. évi ár­vízkárok után „mily ellenve­tések tétettek a szabályozás ellen ”. Ezek az 1863. évi, a Tisza vízgyűjtő határait túllépő, országos aszály nyomán „megtoldatnak az által, hogy szabályozásunk elvette az Alföldtől az éltető esőt... A legfontosabb ellenvetés, hogy az átvágások felülről kezdet­tek meg... Annak, ki­vitel­­től... Koród alá vaskövetke­zetességgel kívánt volna haladni alulról felfelé, bizonyára 150 évre lett volna szüksége... Felemlítik még, hogy a töltéseink gyengék, s nincsenek azon elemhez mérve, mellyel dacolniuk kellene... Tekintve körülményeinket, hogy ma még van érdekeltség, mely töltéseit fel­építeni ily szerény mérvekkel sem képes, úgy ismét be kell vallani, hogy nagyon is elég oly mérvekkel építeni, amint azt mi tevénk, miután annak előállításához is csak úgy juthattunk, hogy 32 éves kölcsönt kellett véget­tük kötni”. Az építés során az árvízkatasztró­fák fő oka (az 1879. évi szegedi ár­­vizé is) valóban az volt, hogy a töl­tések sem elég magasak, sem elég erősek nem lehettek. A Vásárhelyi által tervezett tölté­sek mintegy 28 ezer négyzetkilo­méternyi területet védenek az árvi­zektől. Az összesen 4200 kilométer hosszúságú, többször megerősített és magasított tiszai töltésrendszert az árvizek Záhony alatt 1889 óta nem szakították át! Erre büszkék lehetünk. Huszonnyolcezer négyzetkilométer Az árvizek levonulását a Tisza szabá­lyozása nem érintette közvetlenül. A Tisza alföldi — Tiszaújlak alatti — 1214 kilométeres szakasza az átmet­szésekkel 756 kilométerre (1:1,6 arányban) rövidült. Ezzel vízszint­jének átlagos esése az 1,6-szeresére, a víz áramlási sebessége pedig az A ROMBA DŐLT KOMLÓDTÓTFALU AZ ÁR LEVONULÁSA UTÁN (1970) 1,26-szorosára nőtt. A lefo­lyás ideje körülbelül a felé­re csökkent. A vészt hozó árhullámok levonulásának idejét és sebességét azonban nem a mederviszonyok, nem is az átvágások, hanem a befogadó folyam (a Duna) és a mellékfolyók (a Bod­rog, a Sajó, főként pedig a Hármas-Körös és a Maros) határozzák meg duzzasz­tásukkal és süllyesztésükkel. A Tisza áradásakor ugyan a víz áramlási sebessége megközelítheti a másod­­percenkénti 1 métert (1 m/s), a te­tőző árhullám azonban legföljebb 0,40—0,45 m/s sebességgel vonul le. Ennél sokkal gyakoribb, hogy az ár­hullám fölfelé halad: Zentán hama­rább tetőzik, mint Szegeden, ott előbb mint Csongrádon, és így to­vább. (E kérdéssel a Folyhat-e a Ti­sza visszafelé? című cikkünkben foglalkoztunk, lásd az ÉT 1988/32. számát! — A szerk.) A vízhozam 90 százaléka az ere­deti mederben (vagy „fölötte”) fo­lyik, nem pedig a hullámtereken. Ezért annak nincs nagyobb szerepe, hogy a töltésközök helyenként ki­sebbek, másutt nagyobbak. És az is csaknem teljesen mindegy, hogy a Marost hol vezették be a Tiszába: ez Szeged város árvízi biztonságát — minden hiedelem ellenére — nem érinti. Dr. Woynarovich Elek, a bevezető­ben említett cikk szerzője most „néhány szelídebb kanyar visszaállítását” java­solja. Ilyesmi azonban még senkinek sem sikerült! A már feliszapolódott, el­szennyeződött morotvákat nehéz volna és sokba ke­rülne újra folyóággyá vál­toztatni. Vásárhelyi Pál tervei el­len eddig még egyetlen más javaslatot sem sikerült kézzelfogható formába önteni, vele kapcsolatosan csak általánosságok hang­zottak el. Tisztelet illeti Vásárhelyit, nem pedig bírálat! Vágás István, a műszaki tudomány doktora TISZAVÖLGYI ÁRVÍZ: ANYAGSZÁLLÍTÁS A FOKI-HÍDI VÉDEKEZÉSHEZ (1970) 754 ■ Élet és Tudomány ■ 1995/24

Next