Élet és Tudomány, 1995. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1995-06-16 / 24. szám
A TISZA-SZABÁLYOZÁS IGAZ TÖRTÉNETE Herrich Károly felügyelői jelentése (1865) beszámolt arról, hogy az 1860. évi árvízkárok után „mily ellenvetések tétettek a szabályozás ellen ”. Ezek az 1863. évi, a Tisza vízgyűjtő határait túllépő, országos aszály nyomán „megtoldatnak az által, hogy szabályozásunk elvette az Alföldtől az éltető esőt... A legfontosabb ellenvetés, hogy az átvágások felülről kezdettek meg... Annak, kiviteltől... Koród alá vaskövetkezetességgel kívánt volna haladni alulról felfelé, bizonyára 150 évre lett volna szüksége... Felemlítik még, hogy a töltéseink gyengék, s nincsenek azon elemhez mérve, mellyel dacolniuk kellene... Tekintve körülményeinket, hogy ma még van érdekeltség, mely töltéseit felépíteni ily szerény mérvekkel sem képes, úgy ismét be kell vallani, hogy nagyon is elég oly mérvekkel építeni, amint azt mi tevénk, miután annak előállításához is csak úgy juthattunk, hogy 32 éves kölcsönt kellett végettük kötni”. Az építés során az árvízkatasztrófák fő oka (az 1879. évi szegedi árvizé is) valóban az volt, hogy a töltések sem elég magasak, sem elég erősek nem lehettek. A Vásárhelyi által tervezett töltések mintegy 28 ezer négyzetkilométernyi területet védenek az árvizektől. Az összesen 4200 kilométer hosszúságú, többször megerősített és magasított tiszai töltésrendszert az árvizek Záhony alatt 1889 óta nem szakították át! Erre büszkék lehetünk. Huszonnyolcezer négyzetkilométer Az árvizek levonulását a Tisza szabályozása nem érintette közvetlenül. A Tisza alföldi — Tiszaújlak alatti — 1214 kilométeres szakasza az átmetszésekkel 756 kilométerre (1:1,6 arányban) rövidült. Ezzel vízszintjének átlagos esése az 1,6-szeresére, a víz áramlási sebessége pedig az A ROMBA DŐLT KOMLÓDTÓTFALU AZ ÁR LEVONULÁSA UTÁN (1970) 1,26-szorosára nőtt. A lefolyás ideje körülbelül a felére csökkent. A vészt hozó árhullámok levonulásának idejét és sebességét azonban nem a mederviszonyok, nem is az átvágások, hanem a befogadó folyam (a Duna) és a mellékfolyók (a Bodrog, a Sajó, főként pedig a Hármas-Körös és a Maros) határozzák meg duzzasztásukkal és süllyesztésükkel. A Tisza áradásakor ugyan a víz áramlási sebessége megközelítheti a másodpercenkénti 1 métert (1 m/s), a tetőző árhullám azonban legföljebb 0,40—0,45 m/s sebességgel vonul le. Ennél sokkal gyakoribb, hogy az árhullám fölfelé halad: Zentán hamarább tetőzik, mint Szegeden, ott előbb mint Csongrádon, és így tovább. (E kérdéssel a Folyhat-e a Tisza visszafelé? című cikkünkben foglalkoztunk, lásd az ÉT 1988/32. számát! — A szerk.) A vízhozam 90 százaléka az eredeti mederben (vagy „fölötte”) folyik, nem pedig a hullámtereken. Ezért annak nincs nagyobb szerepe, hogy a töltésközök helyenként kisebbek, másutt nagyobbak. És az is csaknem teljesen mindegy, hogy a Marost hol vezették be a Tiszába: ez Szeged város árvízi biztonságát — minden hiedelem ellenére — nem érinti. Dr. Woynarovich Elek, a bevezetőben említett cikk szerzője most „néhány szelídebb kanyar visszaállítását” javasolja. Ilyesmi azonban még senkinek sem sikerült! A már feliszapolódott, elszennyeződött morotvákat nehéz volna és sokba kerülne újra folyóággyá változtatni. Vásárhelyi Pál tervei ellen eddig még egyetlen más javaslatot sem sikerült kézzelfogható formába önteni, vele kapcsolatosan csak általánosságok hangzottak el. Tisztelet illeti Vásárhelyit, nem pedig bírálat! Vágás István, a műszaki tudomány doktora TISZAVÖLGYI ÁRVÍZ: ANYAGSZÁLLÍTÁS A FOKI-HÍDI VÉDEKEZÉSHEZ (1970) 754 ■ Élet és Tudomány ■ 1995/24